Reggel összefutok a folyosón a szomszédasszonyommal, azzal, aki szemben lakik, és ha szükséges én injekciózom, de nem járunk össze. Bár már szívesebben látnám most ?t, mint a negyven kilójával régebben, de én nem vagyok egy „összejárós fajta”, mert nem érdekelnek a helyi pletykák, sem az évi kavicstermés kielemzése. Megszoktam, hogy t?lem kérnek ezt-azt, így magam adni szoktam, nem kérni. Most mégis kérek: „Kölcsön adnád a sepr?det, amíg összesöprök?” Kérem ?t csendesen, alázatos kutyaszemekkel a szemébe nézve, hátha nem kérdez vissza ez a struccnyi n?, hogy hol az enyém.
„A tiéd eltörött!”- szögezi le nyomban a szép arcú termetes teremtés. Jaj, de megindokolta maga magának! Tipikus n?i szokás, ezek szerint miel?tt körbehízta magát, ? is szabályos n? volt! Hurrá! Nem kell magyarázkodnom, hogy hol a sepr?m! Az ? bejárati ajtaja nyitva, kihallik, ahogy élete párja, egy gyerekemnyi férfi, azt mondja épp félhangosan: „Ugyan honnan jött vissza gyalog?” Elvigyorodok. Értem a célzást. Érted te is?
Milyen jó diplomata lenne ebb?l a nyüzüge szomszéd ürgéb?l, ha tanult emberré lett volna!
De nem lett, nincs az úgy csak magától, mint az öregség, azért tenni is kell valamit, és ez a mai ifjúság egyes tagjainak néha nehezére esik. Ketteseknek is. A hármasok, a delfinek tanulnak. Azt azért el kell ismernem, hogy ilyen szépen még sosem mondta más nekem, hogy „boszorkány”. Hacsak nem gondolt hozzá ez állandó jelz?t. Mindegy na, honnan jönne vissza a járm?ve nélkül egy boszorkány? Az erkélyr?l csupán, ott hagytam a sepr?nyelet, mivel más funkcióba léptettem el?, mint amire eredetileg rendeltett.
Most ott áll az erkélyen a fából faragott sepr?nyél egy nagy virágcserép földjébe szúrva, rajta a digitális antenna tüskéi kaktuszkodnak. A sepr?nyél forgatható persze, nem kell hozzá motor sem, csak egy mozdulat és a tüskék már keresik is a jeleket, és küldik be a szobám falára felszerelt vev?készülékbe. Nekem magamnak is vannak tüskéi, mint a kaktusznak, de nem vesznek semmiféle jeleket, mert ha vennének, nem tartanék a férjeim felett sorszámozást.
Az antenna sepr?nyélre szerelve semmivel sem jobb, mint az el?dje, a falra szerelt nokedli-szaggató volt, de annyira deviáns megoldás nokedli-szaggatót, meg fém tésztasz?r?t használni kültéri antennának, hogy inkább rendeltem egy antennának készült antennát a hálóról. Szerinted is deviáns az, aki nem rendeltetésszer?en használja a tárgyakat?
Jut eszembe, talán nem rendeltetésszer?en használtam a férjeimet sem? Uramatyám, hát mi egy férj rendeltetése? Jókor kérdezem ugye? Bár én azt gondoltam eddig, hogy ha a párunk emberb?l van, akkor nem eszköze a boldogságunknak, hanem a társunk a boldogságban.
Hajaj, sok-sok deviáns tulajdonságom van, azon kívül is, hogy tudok ajtózárral üveges sört felbontani, meg nokedli-szaggató az antennám. Ezek deviáns dolgok, vagy átlagosak?
Szerinted? Jesszusom, hát értsd meg, a tv adásvétel hibája esetén nem megyek az edénygyárba a garancialevéllel! Legfeljebb hozzácsatlakoztatom az uborkareszel?t is.
Na, így már jobb? Nem? Pedig jobb, hidd el, jobb a vétel, ha az uborkareszel? is m?ködik!
Persze Neked van férfi a háznál, és készít antennát, megszereli a vízcsapot, kicseréli a konnektort, meg amit kell, igaz? Jó Neked! Jó Neked? Mondd, házasságra van garancia?
A kettes sorszámú azt mondja, van, egy garantált javítás után, ott lehet folytatni, ahol abba hagytuk. Nem mondta, hogy mit, talán a metakommunikációra gondolt, talán a kommunikációra. Ha jönne ma es?ben táncolni, hát megkérdezném t?le. Addig, amíg nincs férfi a háznál, mindent én szerelek. Nekem jó így, ahogy van, mert tudod, talán említettem már, hogy amikor a hármasszámú szerelt a lakásomban, kevés híján belehaltam. Nem, nem a szakmai irigységbe, ezt most rosszul gondolod. Csak abba, hogy az éjjeli menedékhelyen fel akartam kapcsolni a villanyt. Nem volt kapcsoló, csak áram.
Megrázott az eset, de csak enyhén, mert deviáns vagyok, na már bevallom, nincs mit tenni, még a villanykapcsolóhoz sem úgy közelítek, mint mások, két ujjal, én a kezem fejével ütök rá. Visszaütött, de túléltem. Némi kis konfliktust túl lehet élni. Te is éltél már túl megrázó konfliktusokat? Te milyeneken mentél át? Elektromosság volt a leveg?ben, vagy nagy h?mérsékletesés volt tapasztalható, vagy sistergett a leveg?, vagy milyen fizikai jelenség mutatkozott? Megállt az id?, vagy begyorsult? Mondod, hogy te sem vagy fából? Naná, hogy nem!
Látod, nálam sem a Fából faragott királyfi áll az erkélyen — bár egy-egy fehér lovat még most is szívesen kötnének az ajtófélfához, ha a lovagok másnap énekelhetnék a híres népdalt, „Hun háltál az éjjel, cinege madár”. Magam jobban szeretem Bartókot eredetiben, mint hamisan kornyikálva.
Két bottal poroszkál ez a h?séges kutyaszem? szomszéd is, akinek itt a közleked? folyosóról nyílik az albérlete, de az esze még most is a huncutságon jár, bot nélkül. Olyan, mint egy boldogtalan buldog, ahogy lógatja a fülét, és miegyebét, ahogyan járkál, orvostól kórházba, meg „haza”. ? másképpen hajléktalan, mint az átlagos hajléktalan, neki haja az van, bár már úgy látom, élete sínén túlfutott a vonat Hatvanon, járhat már akár Ludasnál is. Mez?szemeréig semmiképp nem jutott, mert innen, ahonnan én látom, nem látszik túl szemérmesnek. Mondja nekem, ez a vasutas, minden bevezetés nélkül, hogy magányomban esténként szívesen megvigasztalna. Lényegre tör? mondandóját, úgy hallgattam, mint tepsi alján a súrolókefe hangját. Felnéztem erre a nagy szamárra, akkora szamár, mint egy öszvér, de én egyenesen bele a két h?ségesnek látszó kutyaszemébe, belemondtam:
„Engem ugyan férfiember, meg nem vigasztalhat, többé! Nekem ilyet ne mondjon senki, a hátamon a sz?r is feláll, még a gondolattól is!” Mintha magnóra lenne véve bennem, úgy lejátszottam neki. Na, mit szólsz? Milyen kerek-perec visszavertem a szemérmem elleni támadást? Te is így szoktad, vagy csak kerek az, amit mondasz, semmi perec? Netán így hatvanas szingliként, már nem támadnak, ha meg igen, nem a szemérmed ellen irányul?
Nem? Óh, nem hiszem, hogy nem! Figyelj jobban! Észre fogod venni a kutató pillantásokat, a „végig nézéseket”, rá fogsz jönni, hogy ha egy férfi azt kérdi hány óra, nem biztos, hogy megállt az órája fél hatkor. S?t!
Vetted észre azt, hogy a mi korosztályunk a még jólöltözöttek korosztálya? Figyelted már, hogy mennyire slampos a mai divat? Tedd csak fel azt a helyes kis tavaszi kalapot, ami illik a csinos, testre szabott kosztümödhöz, és fényesítsd ki a ragyogó szemeidet és figyelj! Ha megszólítanak, ne hidd azt, hogy eltévedtek az élet dzsungelében, és t?led várják az útmutatást, „erre eridj, ne menj arra!” Minket még Merse festhetett volna, nem Picasso, ez igaz, de ugye nekünk helyén van még minden, orrunk, a szájunk, s?t még a melleink is!
A szívünkr?l nem is beszélve. Neked helyén van még a szíved, vagy már összetört?
Nekem annyit mondták „légy szíves!”, hogy szíves lettem. Mindent értek, gyakran mondom, „Huhh milyen értelmes vagyok” — vagy ha az nem, hát megért?, na.
Csak a mai fiatalokat nem értem, sehogy sem értem, bárhogy gondolkodom. Megyek az utcán, fütyül, dudál utánam, megállok, visszafordulok, rámosolygok, gázt ad, elszalad!
Hát fussanak csak! Ha értem miért, ha nem! Talán úgy alakra, bejövök nekik, csak arcra nem? Mi van ezekkel, nem láttak még öregasszonyt? Milyen vicces lenne már közel hatvan évesen húsznak látszani?
Tudod, hogy aki kevesebbnek akar mutatkozni tíz évvel a koránál, az pórul jár, mert legalább hússzal néz ki id?sebbnek? Nem a Coránál. Te mikre gondolsz! Az odavezet? útszélén álló lányok között már túlkoros egy húszéves lizing-baby.
„Mindent a szemnek, semmit a kéznek”, ott nem érvényes ez a mondás, mert már mínuszokban is mindent pluszban mutatnak ezek a festett, tarka pillangók, és sok sz?rös- realista kézzel foghatóan akarja megtapasztalni mi valódi és m?. Te is sajnálod ?ket? A fagyoskodó lepkéket? Az ?si mesterséget ?z? kiscicákat, nyuszikat? Nagyon sajnálom ?ket. Nagyon. Vérzik a szívem, amikor látom ?ket bevásárlóba menet. Magának választotta a sorsát, azt gondolod? Lehet, igazad van, lehet, hogy nem.
Ez egy ?srégi szólás: „A Föld a piac, a Mennyben van az otthon.” Gondolod, a mínusz tízben, forrónadrágban szorongó kislány a piacon vette a baját? Ó, és mit visz majd haza? Belegondoltál? Hol van annak az autóba behajolónak az anyja, az apja? Mit?l hajolt el így a csemetéjük, talán faiskolában iskolázták ?ket?
Ma keveset írok, mert sok a szerelni valóm, a nappali szoba kanapéjának mind a négy lába kid?lt, mert mégis csak bejött a sepr?ért a szomszédasszony és hellyel kínáltam, más nem volt itthon. Egyedül élek a kutyámmal, macskámmal, már a vendégváró kekszet is megettük, csak ne kelljen lemenni vásárolni, esszük, amit találunk. Néha ülök, és eszem magam, ropogtatom a lelki tyúkszemeket. Haj kérem, ki pattogatott kukoricát, ki mást szemezget zenehallgatás közben. Én a pattogatott kukoricát hallgatom. Végre egy francia, akit az utolsó hangig értek!
Ez nekem Jarre! Mindjárt fel is teszem az Oxigént, egyszer?bb így oxigénhez jutás, mint kimenni az es?be sétálni.
El?bb tekerek néhány rolni pamutot a kanapélábakra, hogy szoruljanak majd a kanapéfájában, ha beleverem a helyükre a lábakat a húsklopfolóval.
Mi gondolsz, jól csinálom? Szerintem egy férfi sem javítaná meg jobban! Jó, rendben elhiszem, amit gondolsz, hogy: „de!” Akkor most mitév? legyek, hívjak szerel?t a szakmunkákhoz, vagy menjek megint férjhez? Miért vagy felháborodva, hogy így merült fel a kérdés bennem. A minap egy özvegy férfi, azt latolgatta a fülem hallatára a vonaton, hogy újra n?süljön, vagy mosógépet vegyen. Mi az, hogy helytelen gondolkodás? Miért mondod ezt? Amíg úgy gondoltam a társam a társ, nem eszköz, addig engem használtak eszköznek, nem bántak velem másképpen, mint egy mosógéppel, néha pedig leh?töttek, mint a forró vasalót! Ne aggódj, szerelek én, ha néha szólok is szerelés közben egy-egy nem odavalót, és talán egy kicsit meredek kreatív megoldásokkal operálok.
Nem hívok én se szerel?t, se szeret?t, se férjhez nem megyek. Te mit tennél a helyemben?
Ami elromlott meg kell javítani. Van kivétel, ami er?síti a szabályt?
Mancival az imént mégis csak kóvályogtunk egyet az es?ben, J M Jarre oxigénje neki kevés volt.
Néztem a fát, a Duna-parton a vackorfát, ami alatt olykor búsongva állt, egy búsuló juhásznak látszó alak. Rágondolva álltam ott egy néma percig, néztem a fa hajszálérnek látszó vékony ágait. Gyengécske gallyak a szürke ég alatt most ezer könnycseppnek t?n? vízcseppet ringattak, dajkálták az id? és az én szomorúságom gyöngyeit. Valahol Európában egyszer már az elt?nt id? nyomába szeg?dött valaki, de ? sem érte tetten, hiába teázott keksszel, csak a sáros nyomát követhette a megfoghatatlannak színr?l, színre. A gondtalan gyermekkor ideje oda már. Az ifjúság teremtett gondjai már csak mosolyognivalók, a feln?ttkor súlya rám nehezedik. Lerázom, mint kutya vizet — van kit?l tanulnom, Manci éppen ezt teszi — nézzük, mit lehet játszani! A „játszótársam, mondd akarsz-e lenni”? A kutyám felvállalja kölyökszívét, nem akar fontosnak látszani. Csak játszani, játszani! Jössz te is?
Legutóbbi módosítás: 2010.02.26. @ 16:34 :: Tasa Tamara
