Tasa Tamara Szerző
Vezetéknév
Tasa
Keresztnév
Tamara
11 év 9 komment

Tyúkanyó technikák butatyúk módra, szólásokkal t?zdelve

 

 

 Reggel összefutok a folyosón a szomszédasszonyommal, azzal, aki szemben lakik, és ha szükséges én injekciózom, de nem járunk össze. Bár már szívesebben látnám most ?t, mint a negyven kilójával régebben, de én nem vagyok egy „összejárós fajta”, mert nem érdekelnek a helyi pletykák, sem az évi kavicstermés kielemzése. Megszoktam, hogy t?lem kérnek ezt-azt, így magam adni szoktam, nem kérni. Most mégis kérek: „Kölcsön adnád a sepr?det, amíg összesöprök?” Kérem ?t csendesen, alázatos kutyaszemekkel a szemébe nézve, hátha nem kérdez vissza ez a struccnyi n?, hogy hol az enyém.

„A tiéd eltörött!”- szögezi le nyomban a szép arcú termetes teremtés. Jaj, de megindokolta maga magának! Tipikus n?i szokás, ezek szerint miel?tt körbehízta magát, ? is szabályos n? volt! Hurrá! Nem kell magyarázkodnom, hogy hol a sepr?m! Az ? bejárati ajtaja nyitva, kihallik, ahogy élete párja, egy gyerekemnyi férfi, azt mondja épp félhangosan: „Ugyan honnan jött vissza gyalog?” Elvigyorodok. Értem a célzást. Érted te is?

Milyen jó diplomata lenne ebb?l a nyüzüge szomszéd ürgéb?l, ha tanult emberré lett volna!

De nem lett, nincs az úgy csak magától, mint az öregség, azért tenni is kell valamit, és ez a mai ifjúság egyes tagjainak néha nehezére esik. Ketteseknek is. A hármasok, a delfinek tanulnak. Azt azért el kell ismernem, hogy ilyen szépen még sosem mondta más nekem, hogy „boszorkány”. Hacsak nem gondolt hozzá ez állandó jelz?t. Mindegy na, honnan jönne vissza a járm?ve nélkül egy boszorkány? Az erkélyr?l csupán, ott hagytam a sepr?nyelet, mivel más funkcióba léptettem el?, mint amire eredetileg rendeltett.

Most ott áll az erkélyen a fából faragott sepr?nyél egy nagy virágcserép földjébe szúrva, rajta a digitális antenna tüskéi kaktuszkodnak. A sepr?nyél forgatható persze, nem kell hozzá motor sem, csak egy mozdulat és a tüskék már keresik is a jeleket, és küldik be a szobám falára felszerelt vev?készülékbe. Nekem magamnak is vannak tüskéi, mint a kaktusznak, de nem vesznek semmiféle jeleket, mert ha vennének, nem tartanék a férjeim felett sorszámozást.

Az antenna sepr?nyélre szerelve semmivel sem jobb, mint az el?dje, a falra szerelt nokedli-szaggató volt, de annyira deviáns megoldás nokedli-szaggatót, meg fém tésztasz?r?t használni kültéri antennának, hogy inkább rendeltem egy antennának készült antennát a hálóról. Szerinted is deviáns az, aki nem rendeltetésszer?en használja a tárgyakat?

Jut eszembe, talán nem rendeltetésszer?en használtam a férjeimet sem? Uramatyám, hát mi egy férj rendeltetése? Jókor kérdezem ugye? Bár én azt gondoltam eddig, hogy ha a párunk emberb?l van, akkor nem eszköze a boldogságunknak, hanem a társunk a boldogságban.

Hajaj, sok-sok deviáns tulajdonságom van, azon kívül is, hogy tudok ajtózárral üveges sört felbontani, meg nokedli-szaggató az antennám. Ezek deviáns dolgok, vagy átlagosak?

Szerinted? Jesszusom, hát értsd meg, a tv adásvétel hibája esetén nem megyek az edénygyárba a garancialevéllel! Legfeljebb hozzácsatlakoztatom az uborkareszel?t is.

Na, így már jobb? Nem? Pedig jobb, hidd el, jobb a vétel, ha az uborkareszel? is m?ködik!

Persze Neked van férfi a háznál, és készít antennát, megszereli a vízcsapot, kicseréli a konnektort, meg amit kell, igaz? Jó Neked! Jó Neked? Mondd, házasságra van garancia?

A kettes sorszámú azt mondja, van, egy garantált javítás után, ott lehet folytatni, ahol abba hagytuk. Nem mondta, hogy mit, talán a metakommunikációra gondolt, talán a kommunikációra. Ha jönne ma es?ben táncolni, hát megkérdezném t?le. Addig, amíg nincs férfi a háznál, mindent én szerelek. Nekem jó így, ahogy van, mert tudod, talán említettem már, hogy amikor a hármasszámú szerelt a lakásomban, kevés híján belehaltam. Nem, nem a szakmai irigységbe, ezt most rosszul gondolod. Csak abba, hogy az éjjeli menedékhelyen fel akartam kapcsolni a villanyt. Nem volt kapcsoló, csak áram.

Megrázott az eset, de csak enyhén, mert deviáns vagyok, na már bevallom, nincs mit tenni, még a villanykapcsolóhoz sem úgy közelítek, mint mások, két ujjal, én a kezem fejével ütök rá. Visszaütött, de túléltem. Némi kis konfliktust túl lehet élni. Te is éltél már túl megrázó konfliktusokat? Te milyeneken mentél át? Elektromosság volt a leveg?ben, vagy nagy h?mérsékletesés volt tapasztalható, vagy sistergett a leveg?, vagy milyen fizikai jelenség mutatkozott? Megállt az id?, vagy begyorsult? Mondod, hogy te sem vagy fából? Naná, hogy nem!

Látod, nálam sem a Fából faragott királyfi áll az erkélyen — bár egy-egy fehér lovat még most is szívesen kötnének az ajtófélfához, ha a lovagok másnap énekelhetnék a híres népdalt,  „Hun háltál az éjjel, cinege madár”. Magam jobban szeretem Bartókot eredetiben, mint hamisan kornyikálva.

Két bottal poroszkál ez a h?séges kutyaszem? szomszéd is, akinek itt a közleked? folyosóról nyílik az albérlete, de az esze még most is a huncutságon jár, bot nélkül. Olyan, mint egy boldogtalan buldog, ahogy lógatja a fülét, és miegyebét, ahogyan járkál, orvostól kórházba, meg „haza”. ? másképpen hajléktalan, mint az átlagos hajléktalan, neki haja az van, bár már úgy látom, élete sínén túlfutott a vonat Hatvanon, járhat már akár Ludasnál is. Mez?szemeréig semmiképp nem jutott, mert innen, ahonnan én látom, nem látszik túl szemérmesnek. Mondja nekem, ez a vasutas, minden bevezetés nélkül, hogy magányomban esténként szívesen megvigasztalna. Lényegre tör? mondandóját, úgy hallgattam, mint tepsi alján a súrolókefe hangját. Felnéztem erre a nagy szamárra, akkora szamár, mint egy öszvér, de én egyenesen bele a két h?ségesnek látszó kutyaszemébe, belemondtam:

„Engem ugyan férfiember, meg nem vigasztalhat, többé! Nekem ilyet ne mondjon senki, a hátamon a sz?r is feláll, még a gondolattól is!” Mintha magnóra lenne véve bennem, úgy lejátszottam neki. Na, mit szólsz? Milyen kerek-perec visszavertem a szemérmem elleni támadást? Te is így szoktad, vagy csak kerek az, amit mondasz, semmi perec? Netán így hatvanas szingliként, már nem támadnak, ha meg igen, nem a szemérmed ellen irányul?

Nem? Óh, nem hiszem, hogy nem! Figyelj jobban! Észre fogod venni a kutató pillantásokat, a „végig nézéseket”, rá fogsz jönni, hogy ha egy férfi azt kérdi hány óra, nem biztos, hogy megállt az órája fél hatkor. S?t!

 Vetted észre azt, hogy a mi korosztályunk a még jólöltözöttek korosztálya? Figyelted már, hogy mennyire slampos a mai divat? Tedd csak fel azt a helyes kis tavaszi kalapot, ami illik a csinos, testre szabott kosztümödhöz, és fényesítsd ki a ragyogó szemeidet és figyelj! Ha megszólítanak, ne hidd azt, hogy eltévedtek az élet dzsungelében, és t?led várják az útmutatást, „erre eridj, ne menj arra!” Minket még Merse festhetett volna, nem Picasso, ez igaz, de ugye nekünk helyén van még minden, orrunk, a szájunk, s?t még a melleink is!

A szívünkr?l nem is beszélve. Neked helyén van még a szíved, vagy már összetört?

Nekem annyit mondták „légy szíves!”, hogy szíves lettem. Mindent értek, gyakran mondom, „Huhh milyen értelmes vagyok” — vagy ha az nem, hát megért?, na.

Csak a mai fiatalokat nem értem, sehogy sem értem, bárhogy gondolkodom. Megyek az utcán, fütyül, dudál utánam, megállok, visszafordulok, rámosolygok, gázt ad, elszalad!

Hát fussanak csak! Ha értem miért, ha nem! Talán úgy alakra, bejövök nekik, csak arcra nem? Mi van ezekkel, nem láttak még öregasszonyt? Milyen vicces lenne már közel hatvan évesen húsznak látszani?

Tudod, hogy aki kevesebbnek akar mutatkozni tíz évvel a koránál, az pórul jár, mert legalább hússzal néz ki id?sebbnek? Nem a Coránál. Te mikre gondolsz! Az odavezet? útszélén álló lányok között már túlkoros egy húszéves lizing-baby.

„Mindent a szemnek, semmit a kéznek”, ott nem érvényes ez a mondás, mert már mínuszokban is mindent pluszban mutatnak ezek a festett, tarka pillangók, és sok sz?rös- realista kézzel foghatóan akarja megtapasztalni mi valódi és m?. Te is sajnálod ?ket? A fagyoskodó lepkéket? Az ?si mesterséget ?z? kiscicákat, nyuszikat? Nagyon sajnálom ?ket. Nagyon. Vérzik a szívem, amikor látom ?ket bevásárlóba menet. Magának választotta a sorsát, azt gondolod? Lehet, igazad van, lehet, hogy nem.

Ez egy ?srégi szólás: „A Föld a piac, a Mennyben van az otthon.” Gondolod, a mínusz tízben, forrónadrágban szorongó kislány a piacon vette a baját? Ó, és mit visz majd haza? Belegondoltál? Hol van annak az autóba behajolónak az anyja, az apja? Mit?l hajolt el így a csemetéjük, talán faiskolában iskolázták ?ket?

Ma keveset írok, mert sok a szerelni valóm, a nappali szoba kanapéjának mind a négy lába kid?lt, mert mégis csak bejött a sepr?ért a szomszédasszony és hellyel kínáltam, más nem volt itthon. Egyedül élek a kutyámmal, macskámmal, már a vendégváró kekszet is megettük, csak ne kelljen lemenni vásárolni, esszük, amit találunk. Néha ülök, és eszem magam, ropogtatom a lelki tyúkszemeket. Haj kérem, ki pattogatott kukoricát, ki mást szemezget zenehallgatás közben. Én a pattogatott kukoricát hallgatom. Végre egy francia, akit az utolsó hangig értek!

Ez nekem Jarre! Mindjárt fel is teszem az Oxigént, egyszer?bb így oxigénhez jutás, mint kimenni az es?be sétálni.

El?bb tekerek néhány rolni pamutot a kanapélábakra, hogy szoruljanak majd a kanapéfájában, ha beleverem a helyükre a lábakat a húsklopfolóval.

Mi gondolsz, jól csinálom?  Szerintem egy férfi sem javítaná meg jobban! Jó, rendben elhiszem, amit gondolsz, hogy: „de!” Akkor most mitév? legyek, hívjak szerel?t a szakmunkákhoz, vagy menjek megint férjhez? Miért vagy felháborodva, hogy így merült fel a kérdés bennem. A minap egy özvegy férfi, azt latolgatta a fülem hallatára a vonaton, hogy újra n?süljön, vagy mosógépet vegyen. Mi az, hogy helytelen gondolkodás? Miért mondod ezt? Amíg úgy gondoltam a társam a társ, nem eszköz, addig engem használtak eszköznek, nem bántak velem másképpen, mint egy mosógéppel, néha pedig leh?töttek, mint a forró vasalót! Ne aggódj, szerelek én, ha néha szólok is szerelés közben egy-egy nem odavalót, és talán egy kicsit meredek kreatív megoldásokkal operálok.

Nem hívok én se szerel?t, se szeret?t, se férjhez nem megyek. Te mit tennél a helyemben?

Ami elromlott meg kell javítani. Van kivétel, ami er?síti a szabályt?

Mancival az imént mégis csak kóvályogtunk egyet az es?ben, J M Jarre oxigénje neki kevés volt.

Néztem a fát, a Duna-parton a vackorfát, ami alatt olykor búsongva állt, egy búsuló juhásznak látszó alak. Rágondolva álltam ott egy néma percig, néztem a fa hajszálérnek látszó vékony ágait. Gyengécske gallyak a szürke ég alatt most ezer könnycseppnek t?n? vízcseppet ringattak, dajkálták az id? és az én szomorúságom gyöngyeit. Valahol Európában egyszer már az elt?nt id? nyomába szeg?dött valaki, de ? sem érte tetten, hiába teázott keksszel, csak a sáros nyomát követhette a megfoghatatlannak színr?l, színre. A gondtalan gyermekkor ideje oda már. Az ifjúság teremtett gondjai már csak mosolyognivalók, a feln?ttkor súlya rám nehezedik. Lerázom, mint kutya vizet — van kit?l tanulnom, Manci éppen ezt teszi — nézzük, mit lehet játszani! A „játszótársam, mondd akarsz-e lenni”? A kutyám felvállalja kölyökszívét, nem akar fontosnak látszani. Csak játszani, játszani! Jössz te is?

 

 

 

 

11 év 15 komment

Bülbül kékharisnyában, térdig feketében

  

Kéredzem a rend?rjár?rt reggel — Mancival jöttünk hazafelé a sárfürd?zésb?l —, hogy mondja már el, legyen szíves, mi módon hunyt el a Marci. Mondták nekem más hajléktalanok, hogy meghalt. Kérdezi a jár?r, kije vagyok én az elhunyt személynek. „Senkije.” Válaszolom csendesen, a rend?r szemébe nézve. A legördül? két könnycseppnek azért mégis elmondta, a rend ?re, hogy Marci megfagyott a tél végs? perceiben. Igen, a hideg tél utolsó fagyos éjszakáján kihasználta a lehet?séget, hogy elinduljon a megbeszélt randevúnk helyére, a túlvilágra. A következ? éjjel, már nem tudott volna megfagyni, mert fagypont fölött volt a h?mérséklet.

Mesélte nekem még életében a Marci, hogy melyik tízemeletes ház lépcs?házában szokott megbújni éjjelre. Egyszer panaszkodott, hogy egy ott lakó férfi, aki fél négykor indul dolgozni, annak mindig van ideje arra, hogy ?t álmából felrugdossa, és kirugdossa a lépcs?házból. Lehet, nem volt az a bizonyos rugdalódzó szabadnapos az nap sem. Nem tudhatom.

Van egy ?srégi magyar mondás: ”Mindenki szereti a bolondot, de senki sem szeretne a fia lenni.” Ismerted ezt a szólást? Nem? Elég régen mondták, és elég távol innen, nem csodálom, ha nem is hallottad eddig. Én sem engedhettem be a hajléktalant a lépcs?házba. Nem hiszem magamról azt sem, hogy ha egyedül laknék a kaptárban, akkor beengedtem volna. Remélem elég részeg volt ahhoz, hogy ne nagyon fájjon neki a halál. Mit gondolsz? Gondoljuk azt, hogy nagyon-nagyon részeg volt, megtennéd értem, hogy ezt mondod nekem? Mondd nekem most ezt légy szíves, nagy „kegyesen”. Köszönöm. Tudom, hogy nem igaz, hiszen hajnalra már kijózanodott szegény pára, de elhiszem mégis szívesen, amit mondasz. Megértesz?

Rekviemet nem tudok írni neki, hiszen mit lehetne méltatni egy emberhez méltatlan életen?

Kérdezed hogyan került az utcára? Ki tudhatja, már ? maga sem tudta — faggattam —, de azt viszont határozottan tudta, hogy nem tud, nem akar visszatérni a „normális” élethez.

Egyik nap — nyár volt, nagy meleg — sétáltam a Ben?vel, az el?z? kutyámmal, amelyik a karomban lehelte ki a csodálatosan nagyszer? lelkét — szóval ballagtunk a Ben?vel, látom, hogy a park füvén és a hasán fekszik a Marci. Nahát, nem szokott így elnyúlni, gondoltam, de hát nagy meleg, sok alkohol…

Meghallhatta és megismerhette a lépéseimet, mert úgy pattant fel fektéb?l, mint a gumilabda.

Nem mondta, hogy ”szépasszony”, csak felsikított: ”Jaj!” Szaladt felém, ráborult a vállamra, átölelt görcsösen és zokogott, zokogott, vinnyogva sírt. Vézna, cingár, kis ember volt ?, de nagyon szagos. Szabadultam volna a karjaiból, de a másik lélek iszonyatos fájdalmának hangjai, és gyötrelmének átérzése nem engedett mozdulni.

„Meghalt a huszonnyolc éves, gyönyör? fiam!” Buggyant ki bel?le. Mit lehet erre mondani?

Kérdezni, mi történt? Hiszen most mondta! Nem szóltam egy szót sem. Marci ellépett mell?lem, elindult a f?ben. Visszafordult, visszaszólt: „Kondizott. Hirtelen történt. Nem tudják miért. Egészséges volt haláláig.” Együtt érz?n bólogattam. Elsétáltunk a Ben?vel a fájdalom mell?l. A gyászoló apa pár hétig olyan részeg volt, meg sem ismert, ha elmentem mellette.

Megértesz? Nem nagyon bántam, hogy részeg, meg azt sem, hogy nem ismer meg.

Veled biztosan nem történnek ilyen „extrém” dolgok, hogy hót retkes karok ölelnének, meg ilyesmi. Tudod, én a butatyúk vagyok, velem nagyon buta dolgok történnek.

Jó lenne rájönni, hogy miért!

Te, képzeld el, például azt az esetet, amikor egyik alkonyban megyek a járdán — még a Ben? idejében, de egyedül. Megáll mellettem egy autó, milyen márka? Nem tudom, két autó márkát ismerek összesen a Trabant, meg a „nemTrabantot”. Szóval ez egy „nemTrabant” volt. Bömböl az is, na nem a sof?r, hanem az autórádió, vagy minek a hangszórója. Kilép elém a sof?rje és imigyen szóla: „Hallja a zenét?” — „Naná! Ha süket volnék is, akkor is hallanám!” Ordítottam neki vissza finoman, úrin?höz méltón. Én nem tudom, hogy nézett ki Zarathustra, de ez a férfi is elég öreg volt már, és szakállas. Na, bohócnak már nagyon öreg volt, embernek meg még csak közepesen rettenetesen. Azt mondja ez a sz?rmók nekem, meghajolva el?ttem és a kutyasétáltató tréningem el?tt. Imigyen szóla: „Asszonyom, kérem, táncoljon velem!” Tudod, sok mindenre képes vagyok, táncoltam is én már es?ben, járdán a kettes számúval — na de az más tészta volt, az kelttészta volt, ez meg itt sületlenséget kér!

„Nem én!” — harsogtam neki felháborodottan, és otthagytam félig meghajolva, mentem tovább felháborodottan, ? meg ottmaradt háborodottan. Jó, jó mibe tellett volna táncolnom vele? Sajnáltam t?le azt az öt percet? Na igen, sajnáltam, töltse el egyedül, ha rájön az „ötperc”, hagyjon engem… sétálva! Te táncoltál volna vele?

Régebben azt mondta az egyes számú, azért „találnak meg” ezek a kóbor lelkek, mert diagnosztizáló szemmel nézek rájuk. Tagadtam er?sen, de tartottam t?le, hogy igaza van, addig, amíg rá nem cáfolt a szentendrei vakasszony.

Csuklós buszon az els? ajtónál felszállt egy részeg, vak n?. Mi a családommal a leghátsó ajtónál furakodtunk fel a tömegbe. A vak n?, átküzdötte magát az egész busz hosszán, megtalált, megfogta a karom és elpanaszolta egész élete búját-baját.

Mondom a gyerekeim apjának — aki akkor még ideiglenesen egy ideig a férjem volt. — „Na, ? aztán mib?l vette észre, hogy milyen szemmel tekintek reá?”

Lehet, hogy van valami misztikus dolog a személyiségemben, amir?l a tudomány még hallgat, ha tud is. Gondolod, lehet?

Hozhattam valamiféle kisugárzást, valami rezgést, valami megfoghatatlant, vagy felfoghatatlant, na nem az el?z? életemb?l, hanem a szül?földemr?l, tudod, onnan, ahol Jónás hasra fordult a sírjában.

Különös dolgok esnek meg ott ma is, de tovat?nt gyermekségem idejében, meg huhh! Ha te azt mind tudnád, amiket én ott láttam, hallottam! 

Kusturica valódi emírséget építhetne a bevételb?l, ha a falum-béli történtekb?l filmet rendezne! Tudsz amúgy képekben gondolkodni? Elképzeled mondjuk, hogy milyen a lakodalmas sátor? Jól van! Legyen egy hatalmas katonai sátor, ilyet láttál már, igaz? Na, eddig megvolnánk. Most gondolatban hajtsd fel a sátor hosszabbik oldalán a sátorlapot félig, úgy, hogy a magasság feléig a földt?l nyitott maradjon. Képzelj oda egy padot! Hosszú lócát, tudod, mint a H?sök terén a választási söröz?kben, na olyat. Megvagy!? Most gondold el: Ülnek a padon, egy férfi, egy n?, felváltva, véges-végig! Ez az oldal az utca felé van, mi járókel?k odalátunk. Mi ebben a döbbenetesen nagy látvány? Minden n? szoknyája vissza van hajtva a derekáig, egy szál bugyogóban csücsülnek a hölgyvendégek a padon. Most gondold el a látványt! Egy férfinadrág, mellette egy pucér fenek? n?, kis bugyiban, soványan, mellette egy nadrág, mit mondjak, bizalmas közelségben mindkét nadrággal, mindkét oldalról, majd egy hatalmas rózsaszín — lehet bugyogó, lehet kombiné — feszül egy jókora popón. Így végig kb. tíz méteren ugyanilyen sormintával. Meleg volt, az asszonyok nem akarták, hogy beizzadjanak a szoknyájukba. Jó szell?zés lett biztosítva. Feledhetetlen látvány! Elképzelted? Az akkor tíz éves kisfiammal álltunk, néztünk, csodálkoztunk, s?t csodáltunk, és fulladoztunk. A röhögést?l. Könny? azon a tájon egyébként nevetni, mosolygósak az emberek, és nagy nevet?k, s?t, nagy nevettet?k, meg kinevetni is szeretnek, huh de mennyire, ha van mit, meg ha nincs is.

Id?vel barázdált arcú fekete fejkend?s nanók tötyörögnek a ház el?tt, és az Internet az összes guggolójával nem tud annyi információt felhozni, mint ?k, a nanók, egy szempillantás alatt. Ez a falusi nanotechnológia!

 „Itt vagy?” „Hova tartasz?” „Hallottad mán?” Ezek az optimalizált keres?szavak. A helyes válaszok: „Itt.” „Á’ra fel/ á’ra le” (Attól függ?en, hogy éppen felfelé mégy a domboldalon, vagy lefelé, annak alapján kell kiválasztani a megfelel?t.) „Neeeem, miiit?/ hallottam, nagyon szomorú!” (Ha beszélgetni akarsz els? rész, ha nem akarsz társalogni második rész a választható válasz.)

Nanotechnológiával terjedt vagy húsz esztendeje a hír, hogy „Meghalt a Julcsa, Isten nyugosztalja, eleget élt!”

Eddig ájtatos arcot láthattál a nanó arcán, aztán hirtelen képzelj el egy teljesen oda nem ill? széles vigyort, és vénasszonykuncogást!

„Oszt’ ?tet kisirattya?” — kaján arcon, ezer ráncos, nevet?, csillogó szemek. Ki értheti ezt? Kusturica, ? értené. Hidd el nekem, ha mondom. Na, mondom miért.

Julcsa, aki immár eleget élt, és szépen lefürdetve, halotti gúnyájába felöltöztetve, kiterítve fekszik a tisztaszobában, várva a sirató asszonyokat éjszakára, ? maga vagy harminc esztend?vel azel?tt, viszonylag fiatalon megözvegyült.

Szokásban volt a hátramaradottaknak méltatni az elhunyt érdemeit. Julcsa néném is h?en a szokáshoz, elmondta, elsírta, mennyire szerette az ? szorgalmatos urát, mert szeretni való ember volt. Belefáradt már a méltatásba meg a sírásba, de a sirató asszonyok szúrós szemmel csipkedték, mondja még, mondja még! Egy zsoltár, egy versszak az improvizált ódából. Így illend?! Így kell megcselekedni!

Julcsa néném mondta még, hogy igen szép ember volt a megboldogult. Keveselték a népek, hát mondani a kellett tovább. Er?ltette magát, mit mondhatna még. Jutott eszébe valami, mert így zokogott fel: „Óh, édes jó atyám, segíts!” Aztán, mint egy révületben, úgy fojtatta: „Szorgalmas jó munkásom voltál, az ágyat is mennyit f?részelted, mennyit gyalultad!

Hej de sokat ügyködtél, te édes, jó uram… azon is, amin itt ülök!”

A sirató asszonyok felnyihogtak, amit szépen, ügyesen zokogássá ferdítettek, de nem volt semmi botrány, hiszen mindenki tudta, asztalos volt életében a holt. Az ágyat is, a széket is a saját kezével készítette.

Hanem amikor a gyászoló tömeg az utolsó útjára kísérte a boldog asztalost, vonulva, mint a fekete sereg a koporsó után a falu f?utcáján, akkor suttogva, a már ismert nanotechnológiával az els? sorokból kiindulva, elindult a sztori: mit mondott a Julcsa! Mire a halott kísér?k utolsó sorához ért, már ki is volt hímezve, de legalább színezve a mondás, az út egyik szélét?l a másikig dülöngélt a gyászoló tömeg a visszafojtott hangos röhögést?l. Mondtam ugye, hogy filmrendez? gazdagodhatna meg egy ilyen temetésrendezésb?l!

Elképzeled, hogy talpig feketébe öltözött emberek, n?k, férfiak, gyerekek, fiatalok, öregek, ismer?sök, tisztel?k, rokonok és rokonabbak, fehér, fekete szegélyes gyász-zsebkend?vel a szemüket törölgetik egy temetésen, de a könnyük a nevetést?l hull?

Na, ugye nem csodálkozol már, ha azt mondom, ahonnan én jöttem, ott ragadt rám valami… valami, amit?l visszavigyorgok Teri nanóra, ha azt kérdi, „Hát a Julcsát, ugyan kisiratja!”

A Marcit én megsirattam. Nem vigyorogva, sírva sirattam, az ? koporsója után nem megy majd tömeg, se röhögve, se sírva. Azért, hogy egyszer az életében kapjon tisztességet, gyászmisét mondatok majd érte a templomban, aminek az ajtaja el?tt koldult vasárnaponként.

Aztán, még egy embert én meg nem szeretek, amíg élek, nem én! Elhiszed?

 

 

11 év 4 komment

Búbosbanka az aranykalickában

  

?, ez a ritka madár a barátn?m, a búbosbanka, ? aztán egy dekoratív jelenség. Ami azt illeti a férje a bíbic, régies nevén kibic, az ? jellemrajzát, az én kedves szép barátném jellemér?l rajzolt gúnyrajzot, azt aztán szépen kidekorálta. Ne má’ csak kívülr?l legyen hihetetlen különleges a búbjával! Egyszer csak elkezdte magának hajtogatni ez kíbic, hogy ?t ez a búbosbanka becsapta valamivel, tíz évvel ezel?tt. Most pedig nincs tovább, nem tudja megbocsátani! Azt mondja elviselhetetlen számára, hogy egy barna pötty van a barátn?m jobb kettes alsóján. Szégyelli. A császár nyomát, ahol egyetlen közös gyermekük a világra jött, hirtelen undorítónak találta. Ki is vonult a közös fészekb?l sietve! Most azt hiszed, viccelek? Hát nem!

Komolyan mondom, egy elszínez?dés egy fogon, egy halvány forradás a szül?anya hasán, elriasztotta a férjet — egyszer csak, nagy hirtelen — közel húsz év után, a közös fészekt?l! Igaz, nem egy angyal a barátn?m, amolyan határozott, racionalista, hú, de mennyire két lábbal a földön álló n?! Elképeszt?, hogy még azt sem hitte el a saját férjének, hogy azt sz?zies barátság f?zi egy valódi angyalhoz! Nem hisz ez a búbosbanka az földi angyalokban. Hiába bizonygatta neki a párja, hogy annak az angyalnak, ha este söpri az avart, a kertjének fái alatt, odavilágítanak mennyb?l az angyaltársai. Az a buta bankatyúk meg lehülyézte! Nem az angyalt, hanem a férjét. Annak mondta. Nem kellett volna lehülyézni, szerintem sem. Mit gondolsz, elég lett volna, ha csak annyit kérdez: „Ment?t, vagy gyalog?”

Tudtad, hogy ma már mindenkinek alkotmányos joga bolondnak lenni? Ez a magyar demokrácia! Te tudsz más demokratikus jogról is napjainkban?

Jogunk van megbolondulni, és bolondul élni, s?t halni. Ezen kívül mihez van még demokratikus jogunk? Ha még egy eszembe jutna, majd megírom, jó? Elmenni. Ahhoz is jogunk van, a fészkes-fenébe elmenni. Ha maradunk, jogunk van az orvosi ellátáshoz, ha… ha van rá okunk, jogunk, mert megvettük. Lehet más jogokat is venni, de azt, hogy mit, ellenszolgáltatás nélkül nem írhatom ide. Belátod ugye? A f?níciai kultúrkör tagja vagyok. Tudod melyik az, aminek a logóján egy karaván van, amint éppen halad. Jaj, dehogy a sajt! Az a reklámban van, tudod, valamelyik gy?z? valósága el?tt szeletelik a sajtot, vagy a szalámit? Te melyikt?l vagy jobban kiakadva? Egyikt?l sem?

Morávia két napja már egy évtizednél több ideje tart nálunk, tudod melyik ugye? A közönyösök két napja. Kis késéssel, de ide is becsordogált az olasz valóság-sóból a közöny életérzés. Sok kisebb-nagyobb Leo járkál közöttünk, körülöttünk sertepeltélnek.

A búbosbanka barátn?m az ? privát Leójáról azt képtelen eldönteni, hogy az ? fogk? látványtól vert bíbic párja beteg, vagy aljas. Itt bankálkodik a vállamon, engem noszogat, mondjam meg én neki, „beteg vagy aljas”.

Szerinted? Az, aki családapaként, a sepreget? angyalkákért lelkesedik, emiatt és ezért visszamen?legesen tolvajnak nevezi a felségét, beteg vagy aljas? A búbosbanka kicsi szíve kiszakadt ett?l a belehány sártól. Most foltozgatom össze a lyukas szívét, fércelgetem, toldozgatom, de ez a különleges butatyúk, ez csak zokog-zokog, hull a könnye, mint a zápor. Hagy sírjon, szerintem is jót tesz neki, ha ennyit sír, közel a hatvanhoz is olyan szép volt, olyan üde jelenség, hogy százhúsznak néztem ki mellette. Most legalább én leszek a szebb. Jól összetöri testét-lelkét a kérdés: „beteg vagy aljas” Régi n?i trükk, mindig nálad id?sebbel, csúnyábbal mutatkozzál, ezt tesz fiatalabbá és szebbé mások szemében, nem a kozmetikum! Ismerted ezt a fiatalító eljárást? Jól van, mostanra már nem sokkal szebb, mint én, bár a fogkövét is letöröltette lézerrel. Megmondom már ennek a búbosnak a véleményem err?l a vanellus albicepsr?l, err?l a fehérfej?r?l: „is!” Beteg is, aljas is.

Te megmondanád a barátn?dnek, ha ilyet tudnál a férjér?l? Veszélyes dolog belecsordogálni a rózsák háborújába. Nem a fehér rózsa, piros rózsa háborújára gondolok, az már a múlté és az nem is a magyar valóság, angol az, mi közünk nekünk ahhoz? Másik kontinens az, az Európa, mi a balkánihoz vagyunk közel. Jó vagy földrajzból?

Tudod, hogy a másik rózsák háborúja zajlik napjainkban, sok-sok családban, bár DeVito rendezte a moziban, több helyen csak reménykedhetnek, hogy elkerüli ?ket ez harc, ami a végs?. A kibic-banka páros is énekli már az internacionálét. Összefogtak egymás tönkretevésére. Fiókák is potyognak a szétharcolt fészekb?l, van, amelyik már tollas, van, amelyik még csupasz. Kibánja? Ha harc, legyen háború!

Ez a buta-bankatyúk, néha megkapaszkodik egy-egy szalmaszálban, és azt mondja, „beteg”, „beteg”, kezeltetni kellene, tébolyodott az ? egykori szerelme.

Egy tébolyodottat csak akkor lehet kezelésbe vonni, ha ön és/vagy közveszélyes. Azt azonban tetten kell érni! Amikor önveszélyes, ha túléli, lehet kezeltetni, ha nem éli túl, akkor meg lehet temettetni, ad hozzá segélyt az állam. Kegyeletb?l, kegyeleti segélyt, hetvenötezer forintot. Miért annyit? Csak. Ha megszavazzuk ?ket, mi nyugdíjasok, hogy maradjanak a gy?zike-sóban, majd adnak segélyt, ha meghal a párunk! Aha, értem mááár! Motivációs jutalom! Te érted? Melyik zugban kísértenek az egyszeri asszonyok? Na melyikben? Tizsazugban! Itt a motiváció, hogy ne csak ott! A választási kampány következ? fokozódásában, majd kaphatunk vénymentesen arzént! Azt gondolom, már csak az hiányzik!

Az arzén. Nem kell a saját temetésünkre sem gy?jtenünk. Én pedig már kezdtem gy?jteni, a bajokat hozzá: szívbaj, vesebaj, agybaj. Neked milyen bajod van? Semmi bajod? Hihetetlen! Szavazóképes, vagy savazóképes vagy?

Mit lehet tenni, ha közveszéllyel találjuk magunkat szemben?

Ha valaki, vagy valami  közveszélyes, azt bizonyítani kell, nem elég azt mondani, tegnap rád támadt, ma ellened van! Neeem, az nem bizonyíték. Látni kell tanúknak, ahogyan és amikor teszi a közveszélyességet az a valami vagy valaki!

Annyi eszük mindig van, hogy sutyiban tegyék. A majdnem hármas számúnak is volt annyi esze-maradéka, amit még nem ivott el, hogy a látszatra adjon.

Ez bíbic nem fajult még közveszélyre, bár már önveszélyre fanyalkodott. Úgy döntött nem eszik csak növényt, és szed hozzá mérhetetlen mennyiség? vitamint.

Azt mondod nagyon drága a vitamin? Bizony sokba kerül! Többe kerül, mint az orvosság.

Így sokan inkább orvosságra költünk, mert az olcsóbb. Te is?

Ez a bíbic, akir?l mesélek neked, megengedhetné magának a mindennapi libamájat, de ? nem. ? spenótot eszik, mint Popey a tengerész. Mindig és mindennap valami zöldet. Ehhez bizony tenger ész kell, ugye? Állandóan figyelni a sav és a lúg egyensúlyára a táplálékbevitelben. Elsavasodott vagy ellúgosodott az egész ember. Ment is hamarabb a táltos iskolába, hogy ott megokosítsák, hogyan lehetne ? harmonikus. Dobolni megtanították, meg tapsolni is. Eltapsolt pár százezret, pár milliót, na de nem lett harmonikás! Futott f?höz-fához, mint a cinege cip?ügyben. Maradt vega. Nem tudom, hogy mikor terjesztette ki a vega-táplálkozást vega-szexre is. Tudod milyen az? A vega-szex? Nem tudod? Megmondom: F?vel-fával! Csak otthon nem! A barátn?m férje megismert táltos-n?ket, angyalokat, tisztán és homályosan látókat, úgy bizonyítandó férfiúi valóságát, hogy kicsit csábult. Egyéjszakás csábulásai voltak délel?ttönként. Búbosbanka mit sem sejtett, azt gondolta magáról, ? lehet egy tapintatos tyúk, nem firtatja a kibice-bóca kakasságát. Hanem hamarabb lebukik a hazug bóca, mint a Riviérán a lemen? Nap.

Éppen ott feküdtek kiterítve a nyugvó székeken, olajosan, fél-pucéran a Riviérán, tudod, a török riviérán, ahová a magyar tollasok járnak. Feküdgettek, sütkéreztek, jó vastagon védték magukat a faktoros olajokkal, elmorzsoltak néha egy könnycseppet, ha az ületvényükön kapáló napszámosok eszükbe jutottak. Sajnálták ?ket er?sen, sajnos nem volt mib?l kifizetni a bérüket, így biztosan csak alacsony faktorszámú, fényvéd? olajra futja szegény számosoknak.

Jól leégnek! Búbos-kibic nem is mert az UV hatásra gondolni! Tudod mi a számosoknak az UV hatás?

Az „úgy vágyom” rövidítése: „úgy vágyom” pl. enni. Nem libacombot, nem költ?k azok, bár sínen vannak, mint József Attila.

Jársz te is a riviérára, valamelyikre? Tisza-partira, Duna-partira, vagy te egyáltalán nem jársz semmiféle partira? Én sem, jó nekem itthon a kutyámmal, tudod, a Mancival, aki megsétáltat, leveg?ztet, sportoltat, — ez kérem napjainkban a pesti kisnyugdíjasok extrém sportja! Mancival jól elvagyunk. Ha f?zök néha neki csirkemellcsont-levest, ? nekem is hagy.

Napozni is szokásunk, nekünk is. Leülök séta közben egy padra, süt rám a Nap, sz’tan jó van. Nem mindegy, hogy hol süt, a török Riviérán, vagy a városház terén?

Tudod, nekem nem kapálnak számosan, engem elkapáltak anno földrajzból, az én napozóm jól eldugták valahova, nem is találok oda a tengerpartra, nem tudtom milyen irányban kell keresni. Belátod, hogy az én hibám, nem? Rossz rendszerben dolgoztam negyven évet. Rendszeresen dolgoztam, mint a rossz fotós: látástól-vakulásig. Vakuval is kellett volna! Szánom-bánom, de éjjel néha aludtam pár órát. Neked mennyi ledolgozott éved van? Gondolod, majd a nyugdíjadból élsz? Ne gondold! Vega leszel te is! Vege-tálni lehet nekünk, ha már nem élünk a jogunkkal, mi szerint hatvan felett átmehetünk a zebrán. Amikor piros a lámpa, akkor mehetünk át. Tudtad?

Látod, vannak itt demokratikus jogok, kérem, s?t kivétel er?síti a szabályt!

Na de nézzük csak a kapáltatók nehéz sorsát, amint éppen ott szomorognak a nyugszékükben!

Az mondja egyszer csak, teljesen váratlanul a banka párja: „tolvaj vagy”!

Mire értette azt nem tudhatjuk, elméletileg felfoghatatlan a megnyilvánulása, gyakorlatilag meg érthet?, ki bírná ki ezt a stresszt, ülni a tengerparton, és arra gondolni, az ? munkásainak, akik a magyar ugaron senyvednek a t?z? napon, csak faktorszámra futja, ha futja! Tejre meg nem.

Azt mondja a barátn?m, nem érti saját magát, hogy keveredett ? a korpába.

A párja kezdetben nem látszott bíbicnek, meséli a banka, akit „kezdetben” még nem ismertem. Kezdetben ez a jómadár villásfarkú fecskének, vagy talán füstifecskének adta ki magát, azt mondja a búbosbanka- butatyúk-barátném. Te tudod mi a különbség a villásfarkú és a füsti között?

Igaz, honnan tudnád, ha azt mondom „fecske”, ha városlakó vagy, és a hatvanas szinglik klubjának potenciális tagja, nem madárra, hanem egy riasztóan ronda fürd?gatyára gondolsz, ha jól sejtem. Nem kell folyvást gatyákra gondolni, kérem! A fecske, az egy vonuló madár. Átvonult a bankatyúk barátosném életén rendesen. Ennyiben fecske. Onnantól tudható, hogy valójában bíbic, hogy magányos életet él. A saját fejében él kezelhetetlenül egyedül. Azt mondja, hogy magányosan vágyik élni, mint a bíbic. Máskor úgy nyilatkozik, hogy ? vénségére lelki-társra vágyik. Udvarolgat, randevúzgat, net-randevú, gyors randevú, lassú randevú, találkozások, fehér rózsa, vörös rózsacsokrok… lámpafény, gyertyafény, égi fényesség.

Ha tudnék haragudni, megátkoznám. Találja meg a lelki-társát! Nem tudok én haragudni, nem kívánok én senkinek rosszat. Még a majdnem hármasszámúnak is azt kívánom, kerülje el az AIDS. Ha már ? nem kerüli, legalább az kerülje el ?t.

 

11 év 7 komment

Güzüegér kék kötöttruhában

 

 

Na, én meg az „ölni tudnék!”, hiszen egy tyúk nyakát sem tudtam elvágni, legnagyobb elhatározásom, összeszorított szájú akaratommal sem. Pedig anyámat, apámat annyira szerettem, értük még tyúkot is áldoztam volna a ház házi-t?zhely oltárán. Lehet, megéreztem már csirke koromban, rokon lelkek vagyunk az áldozattal. Buta volt az a tyúk is, amit paprikás-csirkének szántam, meglepetés vacsorának, munkából hazaszédül? édes szüleimnek. Ez volt az egyetlen szárnyas, amit el tudtam kapni egész életemben. Nem lehet azt mondani, olyan életem volt, hogy madarat lehetett velem fogatni örömömben. Ám ez megállt el?ttem, félretartotta a fejét, mintha azt mondta volna, „itt a nyakam, itt vágd el!” Pont, mint én magam majd negyven év múlva, de ezt most hagyjuk, az én tyúkságom másféle tyúkság.

Már csirkének is elég béna voltam, azt a levágni való tyúkot is a végelgyengülés vitte a sírba.

Két térdem közé szorítottam, lefogva a szárnyait, fejét a balmarkomba, jobb kezemben a kést. Ügyesen, ahogy boldogult nagyanyámtól láttam. Egy mozdulat: nyissz! A tyúk nyakát reflexesen az ujjaimmal védtem a kést?l, így a magam kezét nyiszáltam el. Vért folyt, a tyúk szaladt, vissza sem nézett! Így lett vacsorára paprikás, de nem csirke, hanem krumpli. Azt is úgy elsóztam, hogy apám egy kút vizét kiitta utána! Anyám hamar jóllakott, már az els? falat után.

Te le tudnál vágni egy állatot? Biztos, hogy nem? Gondolj csak bele er?sen, lesz ott egy „ha”… úgy gondolom. Nos, van egy „csak akkor, ha” kezdet? mondatod? „Ecce homo”, na ugye? Ezt nem Munkácsi festette az aranyecsetével. Milyen képet festenél te magadról?

Hallod, viszem a gyereket pszichológushoz, amikor az apja itt hagyta a csupasz falak között, azután. Azt mondja a kisfiam, amikor kijön a terápia után, vagy vizsgálat volt, nem tudom, lényeg, hogy kijön a pszichológustól és így szól hozzám: „Téged meg bagolynak rajzoltalak!”

Nézem a kismókus szemeit, csillog, mint a fekete gyémánt. „Bagolynak?” Visszhangozom. „Annak!”, mondja büszkén kihúzva magát, azonnal tudtam, akkor ez most nekem nagyon jó!

„A tesót, meg magamat sasoknak! Az apát meg…” Elhallgat, kérd?n néz rám, mondja-e. „Hát ?t milyen madárnak rajzoltad?” Kérdezem bizonyítva, nyugodtan beszélhet az apjáról el?ttem, majd er?t veszek a testem és az üres gyomrom remegésén. Gyakorlatom van benne. Neked is?

Kiböki az én gyönyör? kisfiam: „Apát meg nyúlnak!” „Nyúúúúlnaaak?” Döbbenek meg. „Miért pont nyúlnak?” Az én kismókusom lépdel mellettem csendesen, majd magyarázza: „Eszembe jutott az a vicc, tudod, a túlvilági életr?l.” Nevetek egy illetlenül hangosat, nem kellett volna, tudom, de mondd, te mindig tudsz a rekeszizmaidnak parancsolni?

Ismered a viccet? Nem? Annyi az egész, hogy értesíti a férfi a túlvilágról, a még él? barátját, hogy milyen sorsa van halála után. A barát halála el?tt arról vitáztak, mennybe jut a lélek, vagy reinkarnálódik. Na, az értesítés a túlvilágról így hangzik: „Képzeld, ahol vagyok, étel, ital van b?ségesen és korlátlan szexuális örömök!” „Óh, édes egy barátom, te a mennybe jutottál?” Kérdez vissza a másik. „Nem, neeem, baknyúl vagyok a sasadi tsz-ben!”

Mit szóltál volna a kisfiadnak, hogy jó, nem jó, hogy ilyen vicceket tud? Mit mondtál volna a helyemben, hogy nem szabad az apját baknyúlhoz hasonlítani, és nyúlnak lerajzolni?

Nem mondtam én semmit. Hanem azt, amit gondoltam a pszichológus hosszan elemezhette volna, ha másik gondolatom meg a gyerek apai nagyanyja hallja, az meg vérig sért?dött volna. Bár az ? korában, az már igen nagy dicséret is lehetetne, ha annak szánom!

 A gondolat nem mindig hallatszik ki — talán. Nem szabadna az életnek a gyerekek el?tt ilyen vicceket gyártani. Ha meg nem vicc, annál rosszabb. Nem szabadna egy apának baknyúlként viselkedni, hiszen ide emberként reinkarnálódott, vagy mi! Pedig nem hitt ?, se Istenben, se emberben, se inkarnációban, se „re” se „post”. Baknyúlként viselkedett mégis, ott abban a házban, az én egyes számúm, tudod, ott a pávás házban, ahova névleg dolgozni járt… Otthon pedig nem volt ? nyúl, vagy legalábbis az ominózus rajzig nem t?nt fel, hogy nyúl lenne! Jaj, dehogy! Hiszed, nem hiszed, szerinte a kék kötött-ruhám miatt váltunk. Ezt akkor mondta, amikor tizenöt évvel a válásunk után együtt voltunk nyaralni Majorkán. A majorkai nyaralás el?tt még a másodikkal, a cuppantóssal voltam esküdt-házas. Tudsz követni? Érted? Nem? Nem baj, én sem értem. Bogozódjunk tovább?

Nézzük azt a családrajzot, amit a pszichológus rajzoltatott az én mókuskámmal. Két sas, meg egy bagoly, és egy nyúl. Hááát, ha jól belegondolok néz?pont kérdése a magyarázata. Felülr?l nézzük madártávlatból, avagy alulról nézzük a piros nyúlszem?nkkel? Akár honnan nézzük a sas is, meg a bagoly is megeszi a nyulat, ha el tudja kapni! Csodálkozol, hogy elmenekült a kettesszámú? Jé. Updike a „Nyúlcip?”-ben már majd 30 évvel azel?tt leírta ezt a nyúl-jelenséget, igaz, az amerikai viszonyokra, de becsordogált ide is. Micsoda csordogált be? Hát az amerikai nyúl-életérzés! Updike a zsebben, Marx-Engels a jegyzetboltban. Kés?bb Capote-hatás „álom luxuskivitelben”, meg a dialektikus materializmus vizsgára készülés: hidegvérrel. Csodálkozol, hogy mára megtyukultam? Ha ezekhez hozzáadod az ÉS-t, és Iszlai makutyi dumáit, szédülni fogsz attól, ami ebb?l a matekolásból kijön.

Mindenesetre az elégtétellel tölt el, hogy a kisfiam bagolynak rajzolt anno. Jó megfigyel? a gyermek! Én is szemüveges vagyok, mint a fülesbagoly! S?t füles is!

Talán azt hitted egykor bölcs voltam, mint a bagoly? Nem, tévedsz, hiszen nem aludtam én nappal, mint a bagoly. Éjjel-nappal ébren voltam, dolgoztam, mint a güzü. Két fiú, egyik kamasz, másik kamaszodik, egy fizetés, a két fizetésre beárazott világban. Apjuk megfeledkezett arról, hogy a gyerekek enni is kérnek, vagy talán arra emlékezett ? nagy nyúlsága, de úgy gondolta, adjon nekik az anyjuk. Ha legközelebb látom, köszönök és megnézem kockás-e a füle, mert csak a mesében van olyan nyúl, amelyik három nap alatt elfelejti, hogy apa. Tévedek talán, és te is láttál már ilyen férfit közelr?l? Annak milyen a füle? Mostanra már ?sz-sz?r takarja el a kockázatot?

Abban az id?ben, amikor Károly bácsi a parlamentben frakk nélkül, a konfekció öltönye gombjait csavargatva, a forint konvertibilitásáról beszélt, nálunk menüb?l lehetett választani a vacsorát. Kétválasztásos menü volt: vagy a gyerekek esznek, vagy én.

Nálam már n.e. 10.-ben m?ködött az update. Ideális méreteimet: 90-60-90–t alul múltam. Olyan energiaveszett voltam, hogy az elektromos ajtónyitó sem ismert fel, minden ajtó zárva maradt el?ttem. Azt írja Sirak fia a könyvében: „A barát olyan, mint az árnyék, mindig mögötted van, ha süt a Nap”. Felettem akkoriban mindig a felh?k fölött sütött a Nap, mint Kaliforniában. Árnyék-barátok nem látszottak mögöttem.

Néha eszembe jutott, hogy kislányból lettem néni, szerettem volna egy új ruhát, tudod, hogy a bánatos asszonyok „shoppingolnak”. Te is szoktál? Te mit veszel magadnak? Egy új bugyit a kínaitól, vagy ékszert, cip?t, bundát, fürd?ruhát a plázában? Divat még a Váci utcában vásárolni?

Egy nap, amikor megengedtem magamnak azt a luxust, hogy öt percre megálljak egy kirakatot megnézni, állok, bámulok egy kékfest? nyári ruhára. Szám tátva, szemem kikerekedve, az ujjaimon számolom, hány napig tudok abból a pénzb?l f?zni otthon, amibe az kerül. Mellém lép egy férfinek látszó alak és megszólít:

„Megveszem neked azt a ruhát, percek óta nézlek, ilyen vágyakozást n?i arcon még sohasem láttam eddig.” Rá se pillantottam, úgy válaszoltam: „Jó! Menjünk!” Lélegzetvételnyi szünet után folytattam: „Utána meg átmehetünk az út túloldalára és vehetünk a férjemnek is egy öltönyt!” Te érted a férfiakat? Én nem! Mire ránéztem volna, már elt?nt!

Ma is így van ez. Megyek az úton, fütyül, kiált utánam, dudál, megállok, rámosolygok, elfordul, elszalad, gázt ad, elhajt, érthetetlen! Ki érheti a mai fiatalokat? Érti ?ket a Csernus, én ugyan nem!

Azt mondja ez az adysta, pávakerget? nyúl nekem Majorkán, azért váltunk el, mert ? rájött az én h?tlenségemre, de nem szólt, csak szenvedett mellettem, mint állat.

„Hogy?” Nézek fel sangriás poharam fenekér?l az arcára. „Hogy, miért?”

„Amikor láttam, hogy minden nap a kék kötött ruhádban mész dolgozni, azonnal tudtam, hogy van valakid!” „Hogy, miért?” Makogok, mint a mókus fenn a fán. Nem értem.

„Tudtam, azért veszed fel azt a b-i-z-o-ny-os kék kötött ruhát, mert azt könny? ledobni, amikor hazafelé jössz, és betérsz a szeret?dhöz. Nincs rajta gomb!”

„Eszed tokja! Azon nincs gomb!” Mondom röhögve, de megbánom azonnal, mert ez bizony az ? esetében sért?, most engedték ki a minap a Lipót mez?r?l. Eljöttem vele Majorkára rehabilitálódni. Mégis csak a gyermekeim apja… Istenem, Istenem, sóhajt bennem a lélek, visszatartom a kicsordulni kész könnyeket.

Egyszer majd kisírom magam. Húsz éve nem merek sírni, félek, ha elkezdem, sohasem tudom majd abba hagyni! Tudsz még sírni? Tudsz? Akkor jó! Az irigyed vagyok.

 

 

11 év 19 komment

Tyúkanyó meg a mennyország

 

 

 

Ott fenn a Mennyben az angyalok citeráján egy pelyhes pipi játssza a megbocsátás kottájából az id?tlen, ritmustalan a zenét, dúdolgatva mellé a szeretet együgy? dallamát.

Ott fenn a magasságban lapoz egyet a szférák szele a Sorsok Könyvén, századszor is visszafelé – bár már vedlett, kopott-koszlott tollú a véntyúk – az egykori pihe-puha, selymes-pelyhes csibe által tanult módon, most is a régi leckét mondja fel – itt lenn a föld porában – kárálja rekedt kotkodácsolással: „Szeress, szeress! Védj meg, védj meg! Tartsd távol t?lem a gonoszt, ami a tisztaságomra tör!”

Ott fenn a magasságban fulladozva zokog egy lélek, amikor hallja ezt a citerázást. Kínjában, a markában szorított kavicsokból gömböly?ket választ, céloz és dob… és felsikít a fájdalom ?benne is, ha eltalálja a célt és elpattan a húr. Ám dobja, dobja mégis…

Réges-rég, amikor a kis pipi szeretni tanult, a leckét jól megtanulta: „Akit szeretsz, az is szeret, de bánthat, sokat bánthat, ezt el kell t?rnöd, ezt el kell viselned, ez az ára annak, hogy viszontszeret.”

„Ismétlés a tudás atyja”, mondta Lenin, vagy más okoskodó-tudó, tudom én ki? Aki mondta, az mondta. Te tudod, kié ez a közhely? Á, én tudom: mindnyájunké!

Mint a nyomtató ökör, úgy járunk körbe-körbe a föld sarában, újra és újra ismételve a leckét, hogy megtudjuk végre a választ a két kérdésre – mert nincs több, hidd el! Csak ez a kett?: „Szeret és megvéd? Nem szeret és megbánt?” Te tudnád folytatni a kérdések sorát? Én nem, hiszen tudod, én a butatyúk vagyok – na-a-a-gyon kényelmes dolog butának lenni, hitted volna?

Geothe, ugye te tudod ? ki? Dzsi-dablju Geothe ? igazi tudó volt. ? ezt sz?rte le élete alkonyán: csak egyetlen dolog fontos az életben, hogy mennyi szeretet adtál, és mennyit kaptál. Nem részletezte a dolgot, nem tette hozzá, nem volt ? ügyi-fogyikat tanító, hogy kifejtse: a legfontosabb tanulás az, hogy hogyan tanultál meg szeretni, és szeretet elfogadni. Nem mondta meg, hogy ez az életed sarokköve, erre építheted az életed. A szabad akarattal sokat gyötr?dött, van-e avagy nincs. Szerinted? Te is ismered a doktort? Nem, nem a barátn?m férjét, aki id?nként más tyúkok mellehúsára vágyik, nem azt! Hanem a Faust doktort, ismered? Találkoztál vele? Vagy csak hallomásból? Nicknéven sem jelentkezed be hozzád?

Pipi koromban a szeretet-eltanulásába belecsapott a villám. El?bb Jónásba. Ne mondd, hogy a mai világban te olvasod a Bibliát, és ha azt hallod Jónás, mindjárt a cetre is gondolsz! Nem hiszem el! Azt kérded, ki az a Jónás? Jónás a szomszéd kiskakas apja volt, addig, amíg bele nem csapott a villám a mez?n, szénagy?jtés közben. Azután a dühös kiskakas néhai apja lett.

A kiskakas néhai apja után hamarost utána halt valamelyik rokona, és amikor azt Jónáshoz temették volna, látták, hogy Jónás a hátáról a hasára fordult a koporsójában, mialatt a föld alatt volt. Kitudhatja, lehet, eleve hasra fektetve temették szegény agyonsújtottat. Szerinted?

Urbán-legenda van sok falun is! Te városban laksz, vagy falun élsz?  Ebb?l a szempontból szinte mindegy, mert városon is, falun is futópletykával van díszítve a tornác, vagy az erkély, vagy a terasz, oly mindegy!

Elgondolod milyen szépen felszorozva, felfújva fújták a sokszoknyás dudások a csudálatos történetét Jónásnak? Mennyi hamvában holt tehetség! Mit nem adna egy magyalfai rendez? egy ilyen b?szoknyás forgatókönyvíróért! Ezek a Széna’ Istóknék hozzá toldották a történethez a lélektani változatot:

Jónás azért fordult hasra a sírjában, mert látta a nyughatatlanul kódorgó lelke, hogy özvegye más karjában vigasztaltatja magát. Mit a karjában, dehogy a karjában, más férfi ágyában csitítja a bánatát, hogy Jónásba – sajnos, vagy szerencsére – belecsapott a villám. Tudod, miközben a mez?n a marháknak a szénát gy?jtötte. Micsoda véletlen, hogy a tisztes családi neve Bivaly volt a Jónás özvegyének vigaszt nyújtó férfinak!

Micsoda véletlen, hogy a hírt is ? hozta a mez?r?l: „Jónásba belecsapott a villám!”

Gondolj, amit akarsz, ki tudhatja a valóságot, hogy Bivaly bátyám az igazat mondta-e?

Lehet, hogy ? perfekt volt az igei ragozásban. Ej, ez a nyelvtan, ez a magyar nyelvtan, de nagy dolog, igéb?l is tud f?nevet indukálni, ha szükség úgy hozza! Tesla is forogna a sírjában, ha mindent megértene a magyar nyelvtanból!

Mi az igazság? Honnan tudjam, én még akkor libuska sem voltam, éppen még csibe sem, hanem csak alig-pipi. Azt viszont elmondhatom neked, de csak, ha megígéred senkinek sem adod tovább, hogy ma is él az özvegy, már majd’ százéves, túlélte a Bivalyt is.

Igaznak t?nik a latin: „nomen est omen”, hogy „nevében a végzete”, mert a Jónást, a mez?n szénátgy?jt?t, szabadnak hívták, ez volt a teljes neve: Szabad Jónás.

Árván maradt fiúgyermeke egyedül maradt a házban, anyja igen er?s és gyakori vigasztalásra szorult, sok id?t töltött a bivalynál, míg a tisztes gyász ideje le nem telt, „hívatlanul”, amikor letelt a feketeruha viselésének ideje, akkor pedig hivatalosan.

Ez a fiú, ez az árva szamár fennszóval b?gött az udvaron, áthallatszott hozzánk is, az út túloldalára, a gyász alatt is, meg még azután is –, ha jól tudom a sorsát, máig. Csak éppen kés?bben nem a szájával sírt, hanem a tetteivel.

Hogy ezt most miért mondom el neked ilyen részletesen? Szeretném, ha megértenél! Lehet róla szó, vagy hagyjam? Mondjam? Jól van, mondom akkor tovább, hátha te is megértesz magadból valamennyit, és ha esetleg egyszer majd te is magaddal találod magadat szemben, felismered önmagad, meg a helyzeted… hátha hasznodra volnék!

Az itt a kérdés, miért akartam mindenáron normális életet élni egy abnormális emberrel? Én magam normális vagyok-e? Ez itt a kérdés, nem az „lenin, vagy nem lenin”.

Persze ez megint egy szónoki kérdés, feleletet nem vár, hiszen nem normális, aki normális a mostani, normálatlan világban. Szerintem.

 Hogy mit?l döbbentem rá, hogy buta tyúk vagyok? Ezt kérded? Az összekötést?l. Nem, nem egészen gúzsbakötést?l, csak majdnem! Nem, nem az árva szamárral kötöttem össze vénségemre – miel?tt hatvanas szingli lettem – az életem, hanem a hármassal, a csámcsogóval. Tudod melyik az? Nem a cuppogós, ? a második. A csámcsogós ? az, aki abban a faluban lakik, ahol harangoznának, de nincs harang.

Pont abban a faluban, ahol Jónásba belecsapott… a végzete, pont abban a házban lakik a hármas számú, ahol az árva szamár, a testvérem kínozta kínjában. A nálam akkor éppen dupla id?s testvérem meg tovább adta, amit tanult. Kinek? Rád bízom, hogy kitaláld!

Így tanulta meg az egykori-mai kis pipi énem: szeretnek és bántanak, ez a két dolog egymástól elválaszthatatlan.

Ha növény lennék, nem szárnyas, akkor az lenne a félcédulámra írva: „hosszút?r? fajta, fagyálló növény, savanyú földet igényel”. Micsoda véletlen, hogy még a kedvenc virágom is ez a vérz?-szívvirág. Valakit okolnom kell, Vergiliust már megfenyegettem a legnagyobb bosszúval, nézzük, ki lehetne még más felel?s az én tetteimért? Megvan, megvan! Mózes!

Úgy gondolod, Mózest mégsem okolhatom, mindezért? Hallgass ide! Mindez azért történhetett, mert a tízparancsolatból – lehet a sok másolgatás során –, de elveszett két szó: „se férjét”, ez maradt ki! Figyeld csak, ez a férfiakhoz szól, de ha benne lenne „se férjét”, akkor talán Jónás asszonya sem kívánta volna a más bivalyát.

 „Ne kívánd felebarátod házát, ne kívánd felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálólányát, se ökrét, se szamarát – se semmit, ami a te társadé!” Így szól a tizedik parancsolat.

Ha Szabadné, így olvashatta volna, vagy a pap így prédikálta volna a festett eg? templomban, t’án az én mesém is másról szólna most.

Mégsem okolhatom magam, ezt beláthatod, hiszen magam választottam a szellent?st társamul, aki hamarost a kutyámat megkínozta. Hogy miért nem tudtam elhinni neki, hogy szeretetb?l tette? Miért, miért, mert fájt a kutyámnak, de nagyon, és tudod, ami a kutyámnak fáj, az nekem is fáj! Az ? fájdalma, az én fájdalmam! Persze hogy hülye vagyok! Tagadtam egy percig is? Azért még nem is tettem lapátra a hálatlan-csámcsogó-szellent?st, hogy az én életemre tört, az benne van az én tartott paklimban, de a kutyámért, érte  ölni tudnék, úgy szeretem. Neked van kutyád?

 

11 év 8 komment

A gilisztaszakért? tyúkanyó

  

Barátn?m azt mondta öreg, buta tyúkok örüljenek minden gilisztának! Díjaznom kellett volna Nicolas ?szinte, tényfeltáró képriportját? Gyerekeknek való a „pinty?kecirkusz-világszám”?

Már megint nem értünk egyet, de ez nem baj, talán e miatt a „nem baj” miatt is vagyunk harminc valahány évesek a barátságban.

Különös teremtés az én szívbéli barátn?m, már több mint negyven éve azzal az „eggyel” él! „Az egyetlennel.” ? nem ismerte fel a nyelvtani törvényszer?ségeket, nem sorszámozta a házasságát. Egy. Punktum. Harminc éve, vagy több is már, hogy hallgatom néha a kesernyés panaszait arról, hogy mit tesz, és mit nem tesz az ? élete párja.

Kérdeztem már t?le, meddig akarja nevelni a férjét? A házasság nevelés mindhalálig?

Ti nevelitek egymást? Van jutalmazás – büntetés nálatok is?

Barátn?m férje orvos, ? néha egy-egy radikális injekcióval akar eutanáziát elérni a házasságukon, de eddig nem sikerült neki jobblétre szenderíteni. Barátn?m, aki egy igazi kékmadár, ellent-tart neki. A házasság stabil, csak a házasfelek labilisak.

Te milyen csillagjegyben születtél? Én Oroszlán vagyok, tudod, n?stényoroszlán jegyben jöttem e világra. Egyáltalán, te hiszel a horoszkópokban?  Akarom kérdezni: hiszed, hogy az asztrológia tudomány, vagy nem hiszed? Értelmetlen kérdés, mert ha „igent” válaszolsz, akkor az mindjárt „nem”, mert a mai világban nem divat hinni a tudomány tudományosságában.

Nem tudom milyen csillagjegy? lehet a doktor úr: Halak, vagy Bika, de az bizonyos, hogy Kos beütése az van. Bár birkának nem gondolhatnánk, inkább Kecske a kínai horoszkóp szerint, már ha a kínaiak is ismerik a szólást: „Vén kecske is megnyalja a sót”.

Mire gondolsz? Nem kell szó szerint érteni! Csak a vénkecskéig! A „megnyalja a sót” azt jelenti, hogy mit is… na, de hiszen tudod, attól, hogy valakinek kezd?d? öregsége van, attól még néha lehet fiatalos kedvében. Ezt jelenti, nem mást!  Különösen, hogy a misztikumnál maradjunk, a Bak csillagjegy?ek, szóval a bakok – nem, nem mondtam, hogy a vén bakkecskék, egy világért sem mondanék ilyet! Te talán ismersz olyan férfit, akire ez a csúf kifejezés ráillene? Én nem!

Különös ez a horoszkópia, akár Bikának, akár Halaknak, akár Oroszlánnak születik egy férfi, végezetül mégis vénkecske lesz! Na de mit keres a kecske a baromfiudvarban, vagy a madárházban?

Mit keres, mit keres… keresi „az elveszett illúziókat”. Megtalálhatná otthon, hiszen a legtöbb családban ott van a polcon – közvetlen a Goriot apó mellett –, de ? nem tapogat ott, hanem másfelé tapogatózik.

Azt mondják a férfi-tudók, azt gondolják ezek a máshol keresked?k, hogy ami otthon néma, új környezetben majd harsogóan hangos lesz. ?k tudják, igaz-e vagy sem. Nekem egy anekdota jut eszembe, az, ami a hármas sorszámúval eltöltött primae noctis után még reggel is kacagtatott: „Ezer oka van annak, ha egy faluban nem harangoznak. Mindjárt itt az els? ok: nincs harang!”

A magyar sírva vigad, a butatyúk meg kacagva sír. Tulajdonképpen akkor kellett volna kirúgni – nem a hámból – az életemb?l, azon a bizonyos reggelen.

Te is mindig utólag vagy okos? Na, bizony, ha ez így van, akkor az már a butatyúkság el?szele, szell?cskéje. Vigyázz, el?bb gondolkodj, és aztán mondd ki szépen, amit… mit is? Nem tudom, mit… amit mondasz, azt mondjad! Én hallgattam, mint aki sír. Butatyúkságom miatt, meg a kékmadárságom miatt, meg a pinty?keségem miatt, és a téri-orientációs zavarom miatt nem szóltam egy szót sem. El voltam tévedve, azt hittem, ez már a paradicsom, itt már csak az számít, amit a Marci, a vadgalambom mondott, emlékszel? Csak a szeretet számít. Jobb lett volna, ha tudomásul veszem, hogy ez még az e-világ. Ámbár, amik azután jöttek, tudod az hálatlan-hálátlan-méltatlan kapcsolatban: a további napok, hetek, hónapok, évek, azok biza’ túlvilágiak voltak. Pokoli.

Tudnék én okos lenni, nem vagyok én liba, de a m?veltségem megtévesztett. Azt hittem Vergilius már csak tudja, tudod, aki már id?számításunk el?tt megmondta a tutit. Figyelmen kívül hagytam, hogy számolnom kellett volna az id?vel, ma már id?számításban vagyunk.

Látod minden baj egy ilyen furcsa madárnak, mint én vagyok! Baj, ha Nicolas feltárja a csupasz valóságot, és az is baj, ha más elfedi. Úgy gondolom, ha fényképet nem is készíttetett volna ez a butatyúk-koppasztó, nem várható az el, ugye nem? Meg az is  lehet, az ötven literes hordó, amit  a hasa helyén visel, rá se fért volna egy A/4-re, óriásplakátot meg mégsem… de verbalizálhatta volna legalább! Na mindegy, nem szokás ilyesmir?l beszélni, vagy igen? Hát tudom én? Honnan tudhatnám? Te tudod?

Nekem téveszméim vannak, kérem szépen, neked vannak?

Én azt hittem igaz: „omnia vincit amor”. Vergiliusnak soha meg nem bocsátom ezt a téves kijelentését! Virgilus, Virgilius így félrevezetni, ennyi ezer évig! Na várj csak, te kétnev?, ha ott fenn, ott, tudod hol? Na nem a Parnasszuson, hanem a mennyben, majd a Marci mellém áll, ketten jól elhúzzuk a nótádat! Itt lent földön, bosszúból addig is befejezem a valamelyik félbehagyott m?vedet!

 

 

11 év 17 komment

Már megint randevú!

 

Uram atyám, már megint randevúm van! Gondoltad volna ennyi fogadkozás után, hogy pikk-pakk megbeszélek egy randevút?

Nahát, nem térek magamhoz! Megbeszéltem egy férfivel, egy randevút! Mit is jelent ez a szó „randevú”? Emlékszel még? Vágod, hogy jobban értem már a szó etimológiáját, mint a tartalmát? Nézd csak: „rendez /avec/ vous” „találka önnel”, már nem emlékszem „le”, vagy „la”, azt sem tudom most magamról kislányból lettem néni, avagy nem,  … tudod, nekünk n?knek, a mi korosztályunknak, akik most vagyunk hatvanas szinglik, férfiasan kellett állni a sarat az életben mindig. Na mindegy, ez a „randevú”, ez biztos, hogy francia eredet? szó.

Képzeld a skype-on bejelentkezett hozzám a partnerlistámra egy francia srác. Gondoltam jó fiatal a gyerek, mert a nickneve után a 69 szerepelt. Kérdem t?le, mit akar? Írja, hogy szeretne Budapestr?l megtudni egy-két közvetlen infót, mert ide készül utazni. Szerencsésnek érzi magát, hogy megy nekem a francia. „Hú, ha te azt tudnád!”, gondoltam. Nem baj, legalább gyakorlom, már nem is emlékszem, mikor használtam az ez irányú tudásom. Kérdezget ez a Nicolas69 Budapestr?l, írogatok neki szépen, szorgalmasan, népszer?sítem külhonban szegény hazámat, én a butatyúk, a h?séges honleány.

Egyik nap rámegyek erre a skype-ra – ismered, használod? – képpel-hanggal lehet vele kommunikálni. Na? Milyen választékos tudok lenni? Szóval videó-telefonálni, azaz dumcsizni, de lehet csak írogatni is egymásnak, csetelni magyarul.

Képzeld el a döbbenetemet, még a szemüvegem is leesett az orromról, amikor látom ennek a franciának az avatarját – tudod mi az? Van most olyan film 3D-s, „Avatar”, majd meg akarom nézni, de az más. Itt az „avatar” az egy olyan kép, amit a neved mellé teszel, hogy lássák a cset-partnerek, hogy kivel ülnek szemben. Ennek a Nicolas69-nek a fényképe helyén egy nadrág van combt?ig letolva! Gondolod, mi látszik, ha a fiúk letolják a gatyájukat? Na, az van a képen! Se köpni, se nyelni nem tudtam, pedig köpni szerettem volna. Éppen nem volt vonalban, de én er?s felindulással beírtam neki: „Mi van haver, az alfeled szebb, mint a képed, vagy pofátlan vagy? Vagy talán, amit mutatsz, az akar mindösszesen Budapestre jönni?” Te mit írtál volna a helyemben?

Már éppen le akarok kapcsolni, amikor visszaír ez a férfi, ez a nemiszerv-kép?.

Azt kéri, kapcsoljam be a videót, mert szeretne bocsánatot kérni és bemutatkozni.

Na, gondoltam, megnézlek én pucéran, mit gondolsz te francia srác, beijedek én egy 69-es gyerek pucér képét?l? Majd jól lekicsinylem a látványt és lekapcsolok!

Ez a randevú, amit az imént beszéltem meg, nem az interneten történt, hanem a valóságban, mégis eléggé virtuális randevúnak ígérkezik. Mindjárt elmondom azt is, ha érdekel. Érdekel? Az is egy gatyátlan randevú lesz…

Ahogyan ígértem hamarabb, azt akartam éppen megírni Neked, hogy tudom már mi a nagyon-nagyon jó a hatvanas – szingli életben.  Erre összetalálkozom ezzel a Marcival a ház el?tt, éppen a kukából szedte ki az ehet?t. Mármint a számára még ehet?t. Egy foga sincsen néki, de lehet, rosszul láttam, van neki egy, vagy két foga.

Nem egy szívderít? látvány ez a Marci, ez a vadgalamb-lelk?, hajléktalan Marci. Koszos rongyai alatt egy cingár, vékonycsontú ember didereg. Valahányszor ránézek, mindig Márai jut eszembe. Olvastad Márait, vagy most is olvasod? Tudott valamit, amit a többi író nem – szerintem. Valahogy érthet?bb, mint Hamvas. Nem gondolod?

„Valami eltört benne, s a sebesült ember már csak védekezés volt, szabatosság, megközelíthetetlen tartózkodás.” Ez tolul, ez az idézet az agyamba Máraitól, ha látom ezt a Marcit. Szépasszonynak szólít, ez olyan jól esik. Vakon elhiszem neki, hogy én egy „szépasszony vagyok”. Látón nem hinném el, de hát én, mint tudjuk, egy buta tyúk vagyok, aki azt lát, amit akar, és mondják a tudók, néha még a vak tyúk is talál szemet.

Nem értem ugyan, milyen szemet, vakot, vagy látót, kéket vagy barnát, de talál, ez a lényeg, nem de? Jól figyelek a találó helyeken, hátha éppen szemet vetnek…

Majd’ harminc éve ismerem ezt a hajléktalan embert, aki az utcán él, a parkban egy padon lakik. Jut eszembe, harminc évvel ezel?tt is pont ilyen öregember volt, mi ma. Ez nem öregszik, vagy eleve öregnek született? Mit gondolsz?

Mondom, „ismerem”, pedig hát ki ismerhet kit? Azt is, aki a hármas sorszámot húzta nálam, majd’ húsz éve ismertem, aztán… megzakkantam, amikor kismertem. Olyat, de olyat csalódtam magamban! Hú, ne tudd meg, milyen az, ha saját magadban csalódsz! Tudod? Nem hiszem! Magában csalódni az embernek a legnagyobb csapás. Túl vagy rajta? Vagy el?tte? Hogyan kerülöd el, hogy szembejöjj magaddal?

Maradjunk a skype-nál. Rákapcsoltam Nicolas69-re dacos bátorsággal, majd megmutatom én ennek a francia lúzernek, milyen a magyar képz?m?vészet! Láthatja majd él?ben ez a pogány túzok, hogy kik voltak a modelljei Székely Bertalannak!

Ámulva néztem Nicolast, öltönyben, nyakkend?ben, jólfésülten ült egy elegáns íróasztalnál. Láthatóan zavarban volt, jobban dadogta a franciát, mint én alapjáraton.

Bemutatkozott, családnév, családi állapot, lakhely, munkahely. Bocsánatot kért az avatar miatt. Biztosított tiszteletteljes hódolatáról.

El?jött a sértett arisztokrata n? bennem, tudod a pinty?ke-énem, és h?vösen bólintottam, hogy tudomásul veszem a bocsánatkérését, és egy szó nélkül lekapcsoltam. Kérdem a tudókat, vajon miért nem menteget?zött a hazugsága miatt ez a Nicolas, ez az úriemeber, hiszen minimum 59-esnek látszott, miért tagad le tíz évet?

 

Mondják a tudók nekem, hogy pinty?ke létemre butatyúk, vagyok: a 69 nem a születési évszámot jelenti! Nézzek utána egy szex-lexikonban! Kikerestem, elpirultam, azóta nem fogadom idegen Nicolasok partnerlistámra való kéretszkedését. Hanyagolom honleányi kötelességeimet. Megértesz?

Most, hogy tudom, hogy a legjobb a szingli életben, hogy senki sem csámcsog az asztal túloldalán, amikor ebédelek, és a legislegjobb, hogy senki sem teszi gázkamrává a hálószobámat, mint a hármas sorszámú tette minden este, erre tessék, megint randevúm van! Kivel? Gondolod nem? Igen, Marcival, a vadgalamblelk?vel.

Ott áll a kuka mellett, hihetetlen, de elmosolyodik, amikor meglát. Már mondja is:

„Szépasszony! Olyan jó, hogy látom!” … és folytatja, éhes, szomjas, fázik.

Én állok, egyik fájós lábamról a másikra, és fél kezemmel kotorászok a táskám alján, egy kis aprópénz után.

„Fáj a keze?” veszi észre Marci óvatosságom okát. „Fáj.” – mondom neki tömören, mert Marcinak nem szabad panaszkodni. Egyszer mondtam neki, ha én elkezdenék neki panaszkodni… erre fogta magát elszaladt, és azt kiabálta vissza: „Nem azért vagyok hajléktalan, hogy fájdalmakat hallgassak, azért vagyok hajléktalan, soha ne halljak a más fájdalmáról!” Most meg azt kérdezi: „Nagyon?” Bólintok. Szokásom ez a bólogatás, neked is? „Miért fáj?” – firtatja. Marci csupa aggodalom! Láttál már ilyet?

„Megpattan egy ér ma éjjel a bal karomban.” „Orvos, mit mond?” Marci szeme könnyes.

Istenem, de sajnálom, tényleg nem szabad neki semmir?l panaszkodni, de hát ? kérdezte, mentem magam, magam el?tt gondolatban.

„Semmit, nem mutatom orvosnak.” „Nem?” „Nem.”

„Szépasszony…” – sóhajtja Marci, a hajléktalan. „Egy randevút kérhetek?” Nem bólintok, várok, mire akar ez kilyukadni, ez a cingár, diderg? lelk? ember. Mit mondtál volna a helyemben? Néha jobb válasz a csend, mint szó, igazam van?

„Ha hírét veszem, hogy maga felment… – fejével az ég felé intett. Én maga után megyek. Ott találkozunk. Jó lesz? Hiszen mi ketten igaz szeretettel vagyunk egymás iránt… és ott csak annyi számít, tudja?”

Lélekben magamhoz ölelem. Érzi, elmosolyodik ismét.

„Elmegyek orvoshoz!” – ígértem meg magamnak és Marcinak, a vadgalambnak.

„Ha pedig ott leszünk majd – most én intek felfelé, a magasságba – várom Marci, várom. Tudja, a türelmemr?l vagyok híres, nem kell sietni, várom majd türelmesen.”

„Könny? lesz ott egymást megtalálni, mert ha a mennyországba jutunk, ott nem lesz olyan tömeg, mint a plázákban!” – vigyorog fogatlan szájával a hajléktalan.

„Imádkozzunk, hogy odajussunk!” – mondom neki halál-komolyan.

„Magáért én egy egész zsoltáros könyvet is megtanultam volna,… ha nem lettem volna… ha nem váltam volna… mindegy no, megtanultam volna!”

Még utánam kiáltotta, amikor az kaput nyitottam: „Végre engem is vár valaki, valahol!”

„Valamikor!” – mosolyogtam vissza rá, lakótársn?m ?szinte döbbenetére. Éppen jött kifelé, földbe gyökerezett a lába, amikor meghallotta a párbeszédünket. Juj, de jó kis pletyka lesz ebb?l, nem gondolod?

Nem tudhatja, hogy a „maison de passe” , a találkahely, az a jók túlvilági lakhelye. Lehet Marci odajut majd. De hová kerülnek a butatyúkok?

 

 

11 év 4 komment

Vadliba a ketrecben

 

 

Mondd, ti tapétáztok, vagy festetek a lakásban? Netán házban laksz? Érdekes lehet egy valódi házban élni! Tudod, a panelben lakni lehet. Laknak alattad, laknak feletted, melletted és szemben veled, minden irányban „laknak”, ez szemmel nem látható, csak füllel hallható. A házban él?k, azt mondják a panelben lakókra: panel-patkányok, panel-prolik, panel-lakók.

Mondtam már, hogy én harminc éve, ideiglenesen -, mint egykor az országot megszálló oroszok — a hetediken lakom. Minden évben van két hét, amikor el akarok költözni, rám jön, mint a vadlibára a költözhetnék. A vadlibák „v”-t formázva elrepülnek. Jön a tél, és én maradok a tyúkketrecemben – ideiglenesen.

Na, én itt festetek, id?r?l-id?re. Van, amikor festek, de nem a falat. A tapétát már rég levakartattam a falakról. A tapéta-pánik miatt.

Ismered a pánikbetegséget? Leírásokból, vagy mások elbeszéléséb?l? Netán magad tapasztalatából? Én nagyon szeretek pánikolni! Na, nem annyira nagyon-nagyon, de a pánik jön, ha k?’, ha nem és a magáévá tesz. Eluralkodik rajtam, mint Katón a táncolhatnék.

Legel?ször akkor jött rám, amikor egy ?szi napon a munkából hazaérve, beléptem a nappaliba. Megálltam az üres, búrtoroktól mentes szobában, pislogtam s?r?n, mint a miskolci béka. Nem tudtam, hol vagyok! „Nahát, már megint koffeinnel ittam a kávét!” – Gondoltam. „Eltévedtem, mint Kóska úr a minap!”

Képzeld el, egyik este csengetnek. Nem a postás, ez csak egyet, és baromi hosszút csengetett, ez a Kóska úr. A postás fanyar humorú ember nálunk, a Pali, ? akkurátusan kétszer csenget.

Megkérdeztem t?le, miközben számolta a rokkantnyugdíj-járulékomat, sietve, mert kevés ideig számol, „Mondja Pali, látta maga a Postás kétszer csenget cím? filmet?”

Pali a postás szép, nagy, marhaember. Termetesre mondják ezt mifelénk, semmi sért? nincsen benne, s?t dicséret. Nem hallottad még? Nem, na mindegy, a Pali, ? derék ember. Így érted? Magas, er?s testalkatú, jókép?, szép szürke haja van neki, és egyáltalán nem ázott kutyaszagú a kabátja. Illatos egy ember, na! After shaveje van neki, ez a… tudod melyik, a reklámos, ami úgy vonzza a n?ket, mint a lépes méz a darazsakat, vagy a medvéket, — franc tud ezeken a reklámokon kiigazodni —, de szaga van a postásnak, ennek a Palinak, jó szagú postás.

Mikor megkérdeztem látta-é amaz filmet, abbahagyta a számolást, pödrött egyet a nem létez? bajuszán, mer?n a szemembe nézett, és lassan tagoltan azt mondta: ”Lát-tam-ám!” Egy laposat pislantott a nyitott lakásajtó felé.

Elveresedtem, úgy nézte a blúzom elejit, mintha ilyet akarna venni a felségének, avagy pont ezt vinné haza, ami rajtam van. Már majdnem gomboltam is kifelé magamon — nem sajnálok én senkit?l semmit —, amikor azt mondta Pali, a jószagú postás:

„Oda-bent- ad-jam-o-da- a- nyug-dí-ját? Ked-ves?” „Óh, nem, jó lesz itt is, csak adja!” Hebegtem. Én a butatyúk, buta libává változva, még hozzá tettem „Nincs valami nagy rend a konyhaasztalon!”

„Lát-ta-a-fil-met-ma-ga-is?” Kérdezte kajánul, a jószagú postás, a derék, a szép, nagy marhaember.

„Én ugyan soha, soha nem láttam, azt a borzasztó, erkölcstelen, nézhetetlen, unalmas filmet!” Rikácsoltam, válaszként. A kutyám felvonyított, hátráltamban a lábára tapodtam szegénynek.

Kikaptam a pénzt a Pali kezéb?l, igyekeztem befelé a lakásba a hosszú közleked?-folyosón.

„Írjon! Írjon!” Kiabált utánam. „Írjon magának a radai rosseb!” Vetettem a szót neki a vállam felett siettemben. „Aláírjon!” Tudott megint postásul beszélni a kétszer-csenget?.

„Jah, jól van, alá, azt írok. Adja ide a ceruzáját! A tollát, vagy amilye van!” Tetéztem a zavarom, tiszta er?b?l. Pali fölém hajolt, miközben vaksin kerestem a rublikát, és a céklavörös fülembe suttogta: „Majd-egy-szer, meg-néz-zük-e-gyütt-az-tat! Jó-lesz-e?”

„Nem!” Jelentettem ki határozottan, úgy kihúzva magam, hogy rögvest két gomb gombolódott a blúzomon, a mellem felett. „Szép asszony maga.” Mondta nekem Pali. Csakhogy hozzátette: „Még most is!”

Na, kinyílt a szám, mint a bécsi kapu, g?gösen azt vágtam neki a „még most is”-ért:

„Szép lehetek én még jöv?re is, meg még tíz év múlva is, de soha sem leszek magának szép!”

Azóta, ha hozza a rokkant-járadékomat a Pali, a postás, cipzáros fels?ben nyitok ajtót. Miket gondolsz? Nem azért, hogy hamarabb le tudjam venni, hanem mert azon g?gös-liba jártomban nem nyílik ki a gomb! Csak tudnám, min somolyog olyan kedélyesen ez a jószagú Pali, hacsak meglát? Te tudod? Na, majd világosítsál meg, mert én csak sötétben tapogatózok ez ügyben… is.

Ett?l az esett?l, ami megesett a postással, nem lett tapéta iszonyom. Csak ha postást látok, akkor fulladok kicsinykét, mintha bent szorulna a leveg? a melyemben, pihegek. Nem számít, ritkán látok postást, ki lehet bírni!

Tapéta-pánikom akkor volt, tudod, amikor hazaértem az üres nappaliba, akkor, amikor az els? sorszámú elköltözött, amíg én a dolgozóban robotoltam.

Teljesen elköltözött. Lebontotta a padlótól a plafonig ér? könyvespolcot a falak mell?l.

Eltüntette a könyveket — szerintem vonattal költözött, mert egy vagonnyi könyvet vitt magával. ? baja. Sokba kerülhetett szegénynek! ? gy?jtötte a könyveket, én csak olvastam.

Képzeld el, amint ott álltam a töküres nappali közepén, és azon gondolkodtam, eltévedtem-e, mint a minap Kóska úr, aki csak egyet, de baromi hosszút csenget, aközben a falról elkezdett leomlani a megszáradt tapéta. Lassított film. Tudod milyen az? Na, ez a tizenöt éve odaragasztott papírtekercs úgy jött le a falról, valami kis huzattól, mintha egy lassított felvételen láttad volna. Lágyan omlott, óvatosan d?lt lefelé, mintha félne, ha földet ér, megüti magát. Jah, a Nagyításban, ha fel tudják venni, jó kis kép lett volna! Láttad a Nagyítást? Antonioni különös hangulatú filmjét? Én több filmjét láttam, nagy filmes volt ez a Michelangelo. Szerinted is?

Különösen nem volt egy nagy szám az a tapéta, Kóska úrnak például, amikor eltévedt, fel sem t?nt, hogy másmilyen lenne, mint az ? panelkaptárában.

Csengetésére egy este kinyitottam az ajtót. Ez olyan régen volt, hogy akkor még, ha csengettek, teljesen nyugodtan ajtót nyitottak az emberek. Elgondolod, milyen szörny? régen volt?

Ott állt Kóska úr a nyitott ajtó el?tt. Nem köszönt, félretolt az ajtóból — gyengéden, szinte kedvesen — és bejött az el?szobába. Döbbentem léptem utána. ? hátra fordult és megkérdezte: „Te mit keresel a lakásomban?”

„Éééén?” Válaszoltam neki. „Te mit keresel a lakásomban kés? este, pongyolában?”

„Én itt lakom!” Mondtam neki, kissé agresszív hangvételben. „Maga mit keres a lakásomban?!” „Én lakom itt! Nem te!” Felelte flegmán, levette az egyik cip?jét, kezében a cip?vel bekémlelt a nappaliba: „Már megint mindent átrendeztetek a felségemmel?!”

„Nem!” Mondtam neki, mint anya a gyenge gyerekének. ”Itt én lakom, maga eltévedt!”

„Kóska István vagyok.” Nyújtott kezet, az egyszer, de baromi hosszan csenget? ember.

Tet?t?l talpig végigmért, és kedélyesen közölte: „Maradhatsz, ha már itt vagy!”

Nagy nehezen elmagyaráztam neki, egy házzal arrébb lakik. Visszahúzta a cip?jét és dohogva távozott. Fogai között sz?rve a szót min?sített jelz?kkel illette a tervez?ket, a kivitelez?ket, s?t, még engem is. Másnap találkoztunk véletlenül a ház el?tt, karonfogva sétált felteszem a nejével. Odaértek közel hozzám, mosolyogtam, mint a botra faragott fülemile.

Megszólalt ez a Kóska úr, aki az egyik házat nem tudja megkülönböztetni a másiktól:

„Nézd drágám, ez az a liba, aki miatt olyan sokat késtem otthonról tegnap este!”

„Szálljon le a Pistáról, különben…” Fenyegetett meg a n?, nem tudom mivel, mivel nem fejezte be a mondatot. Hápogni sem tudtam, sem gágogni, sem csipogni, s?t még csiripelni sem. Ott álltam egyik lábamról a másikra, mint egy gólya, az els? bálon.

Na, látod már, hogy miért festetek? Nem kell tapéta, annyian költöztek el t?lem az évek során, nem akarom, hogy újra úgy érezzem a jöv?ben, rám omlanak a falak a másik költözése után. Tapéta és költöz?-madár iszonyom van. Nem is engedek soha többé idefészkelni egyetlen jómadarat sem!

Jó nekem egyedül, hú, de jó nekem, olyan jó, hogy azt el sem lehet mondani. Mi a jó benne? Nem gondolod? Te nem egyedül élsz? Keresem, hogy mit emeljek ki a sok nagyon jó közül, ami a szingli létben van. Majd ha megtalálom a legjobbat, akkor megírom.

 

11 év 11 komment

Pávák a baromfi udvarban

 

Ady pávája imigyen szóla: „Felszállott a páva Vármegye Házára / Sok szegény legénynek szabadulására.”

 

Látnok volt Ady, vátesz, hiszen el?re megmondta, a szegény legények szabadok lesznek, ha a pávák felemelkednek. Ott sínyl?dtek eladdig azok a szegény, szerencsétlen legényekkel együtt a saját portájukon, nézegettek ki a tornác rácsai között, ”mikó’lesz má’jaó világ?”

 

 Hol volt, hol nem volt, volt egyszer, hogy az Isten felvitte a pávák dolgát, egészen a tet?ig! Amikor páva felszállott a házra, tanácsházzá lett az nyomban! Ott azt a tanácsot adták a vörös-karmú, fényes tollú páváknak, kóricáljanak csak rakonca nélkül, riszáljanak, kacarásszanak a pór legényb?l lett méltóságok el?tt. Volt ám abban a házban pávakakas, pulykagúnár, gácsér, kiskakas, nagy-kakas, túzok és vöcsök, volt ott kérlek szépen, mindenféle madár. Minden jómadárnak meglett ott a párja!

Bartók miért nem írt err?l zenét, mit gondolsz? Hiszen varázslatosabb ház volt ez a tanácsház, mint a Kékszakállú herceg vára. Jah, hogy Bartók id?ben lelépett? Még a tanácsok el?tt? Okos ember, id?ben lép, a butatyúk meg egyhelyben topog, mint a tojósgalamb.

Héják, kesely?k is id?ben léptek, most azt mondják, mert kellett, mert muszáj volt, mert kényszerítették ?ket. Vén tyúk vagyok én már, nekem ugyan ne vijjogják ezt, emlékszem én még arra, mi volt muszáj.

Ki ott belépett, nem hagyott fel a reménnyel, jaj dehogy, hiszen nem pokoli volt az kérem, hanem inkább feltámadott ?-méltóságukban a paradicsomi remény, ma is elkapnak egy libát, vagy kihorgásznak egy kis n?i csukát, majdcsak lesz mára is, valami izgalom!

„Na, ezek is csak dugni tudtak!” — Mondod mérgesen magadnak, hát igen, mit mondjak, „ezt jól eldugták”, mármint a mi békés, boldog id?skorunkat.

De keressük, keressük csak együtt, hátha megtaláljuk, valahol, valamikor… 

Emlékszel még a Tanácsházán dolgozók, nemes egyszer?ségére? Emlékszel még, nagyszer?ségükre?  Mindent tudtak, mindent elintéztek! Csak néhány kérvényedbe került.

Meg néhány évbe. Ne legyünk má’ ilyen hálátlanok, hiszen elintéz?dtek az ügyeink rendesen, vagy a tiéd máig sem? Az én ügyemet jól elintézték.

Na de hagyjuk, idézzünk inkább szellemet!

Vetted észre milyen divat a szellemidézés? Táncoló asztalokon üzenik a túlvilágról boldogultak lelkei: van remény!

Nem idézem Adyt, mégis folyton jelen van az életemben. „Góg és Magóg”, meg a „Margita élni akar” arról nem beszélve, hogy folyton hallom, valaki kalimpálva nyúzza a „Fekete zongorá”-t… tudod, sertepertélés közben. Hamarabb telik az id? zongoraszó mellett.

  

Ady szelleme személyes ellenségem, elcsaklizta t?lem az els? férjem, ?t jobban szerette, ?rá többet költött, mint a saját gyerekeire, mármint Ady szellemiségére költ. Nem verset, pénzt. Nem pénzt, egy vagyont. Hátrahagyott rekvizitumait gy?jti még most is, na jah, meg a pávákat is. A csalfa szín?, fényes tollú pávákat. Sorozata volt bel?lük neki is, mármint a pávákból, Fibonacci is megirigyelhetné —, de nem emiatt váltunk el, hanem… ki tudhatja, mi miatt. Az egy másik történet, nem a mostani bajom, régi fájdalom, kopott emlékek, félig-felejtett bánat.

Na jó, elmondom Neked mégis, miért váltunk el az els? sorszámúval.

Balesetb?l kifolyólag. Igen, sokszor érte baleset, félrelépett gyakran. Mivel babonás vagyok, a tizenharmadiknál benne hagytam a mély veremben, amibe beleesett, ott a tanácsházában. Ott nem papírmaséból készült a szerelem gyümölcse, mint a tv-sorozatban. Mégis könnyeztem, itt az élet-monitorának túloldalán, de gügyörészni egy ideig nem volt kedvem.

Az élet mégsem egy brazil szappanopera! Nem gondolod? Nincs akkora fantáziája egy szappanhegy? tollasnak, mint a valódi élet színdarabírójának, de nincs ám!

Nem hiszed? Bebizonyítom:

Mi kell egy szappanoperához? Család. Z?rös család. Eddig O.K-s vagyunk, nemde? Z?rös család a való életben több van, mint amennyi filmet forgattak a filmforgatás történetének kezdetei óta. Mit?l z?rös a család? A szappanoperában a hazugságra és egymás manipulációjára épül a z?r. Moliere óta, a félreértésen alapuló helyzetkomikum a z?rös sorozatcsaládok sója. A valóéletben? Szerinted mit?l z?rös egy család?

Van egy valódi családban hazugság, manipulálás, félreértésen alapuló helyzetkomikum?

Mit gondolsz err?l? Lehet hazudni, a társadat felhasználni, a saját érdek-érvényesítésed során?

Lehet félreértésb?l fakadó komikum?

Képzeld el, úgy éltem le az életem, valószín?leg a kétharmadát máig, abban a téveszmében leledztem, hogy valódi családban nincsenek hazugságok, nincsenek manipulációk, nincs olyan félreértés, amit ne lehetne ?szintén megbeszélni.

(Huuú, de sokáig akarok élni, a szívbajommal, meg a szív z?römmel, már megint irreális vagyok, jaj ez a butatyúk bennem… de legalább optimista!)

Ismered az optimista, pesszimista tesztet? Mondd számodra félig üres, vagy félig tele a pohár?

 

 

 

11 év 11 komment

Only you-hu-hu-hú

 

 

 

Kezdjük az elején, ha Neked is megfelel így. Nézzük azt, miért is van mégis a kakukknak fészke – legalábbis az én fejemben. A válasz egyszer?: Forman, Milos Forman, az tette a fejembe, hogy fészkére száll a kakukk. Száll a kakukk fészkére. Ha most azt hiszed, itt egy mai, hatvanas sertepertél? n? – mit mondjak – lehet, igazad van. Majd eldöntheted, ha a végére érek — ha a végére érek majd egyszer — a történetemnek. Lehet hogy az itt az általad eldöntend? kérdés, hogy én vagyok „Serteperte”, vagy esetleg „Serteperténé” voltam?

Na ja, magányomban sepregetek, takarítgatok, süket-némaként járok-kelek a privát börtönömben, itt a hetediken. Ha kutyám nem volna, a lábam sem tenném ki a négy fal közül, de van kutyám, így naponta háromszor-négyszer kivisz, levisz, elvisz, megsétáltat, megfuttat, leveg?ztet. Valaki legalább tör?dik az egészségemmel, nem mondhatom azt, hogy azzal aztán a kutya sem!

Igaz, kicsit kényelmetlen, hogy pont a kedvenc esti sorozatom idején kell a kutyának sürg?s dolgokat intézni a téren, de hát valamit, valamiért. Ma már a technika, kérem szépen, mindent megold, (a híradástechnikára gondolok gyermekem, arra, nem másra) na bumm, nem „real time” nézem, hanem kicsit kés?bb a sorozatot, félórával kés?bb.

A minap elnéztem a dátumot, és az el?z? napi filmet néztem meg újra. Csak a végén jöttem rá, hogy már láttam, mivel a napi sorozat adagom megvolt, a másikat már el sem indítottam. Elmerengtem a reklámon.

Tudod, úgy vágytam arra régebben, hogy legyen egy társam, akivel úgy nézhetem a tv-t, mint az a pár a reklámban, azok, akik vállvetve és ugyanakkor összebújva, édesdeden egymásra mosolyogva nézik az esti sorozatot. Láttad már ?ket? Édesek nem? Nagyon édesek.

Szerettem volna én is egy társat, még ha olyan bugyutakép? lenne is, mint az a férfi a reklámban. Miután jobban belegondoltam, kirázott a hideg, égnek meredt a hátamon sz?r és elsipirceltem a monitor el?l. Hajajaja, kell a frásznak még egy kapcsolat! Még gondolatban sem! Soha, soha, de soha többé! Engem kérem, a kígyó megcsípett, hát minden gyíktól félek! Mit félek, iszonyodom! Én nem vagyok egy hidegvér? hüll?, hogy vonzódjam a gyíkokhoz! Kígyókból meg volt elég! Neked is?

Az egerekt?l nem félek, pedig az egért?l való félés, valami n?i dolog, úgy hiszem, sikongatnak a n?k, ha egeret látnak. Te is így vagy ezzel? Én e tekintetben sem vagyok egy szabályos n?. Én virágot adok az egereknek. Hivatástudatból. Na, ez a baj, ez az én problémám, hogy kedvelem az egereket, meg hogy hívatás tudatom van.

Persze jobb, mintha küldetés tudatom lenne, de ezt a „tudatot” sem igen kedveli bennem egyik férjem sem.

Kezdetben odavannak – hú, meg há’, meg „jaj de büszke vagyok rád”! A folytatásban az érvényesülés útján keresztbe fekszenek, oh, fiatalon még könnyen melléjük fekszik az emberlánya, na de kés?bb, finoman szólva „kevésbé fiatalon”?

Képzeld el, egyenes adásban, rádiós riportban, a hazaérkez? férjem belecuppantott a fülembe és a telefonkagylóba, és nagy hangon megkérdezte: „Mondd ki a lófarokkal beszélsz ilyenkor, amikor tudod, hogy hazaérkezem?” Lekevertek. Nem én a férjemnek egyet, hanem a rádióban kevertek le engem. Türelmes ember vagyok én, még akkor is, ha pipib?l lettem tyúk, de máig sem értem, miért nem hívtak többet attól a rádiótól: Nekik soha sem ér haza rosszkor a férjük, vagy mi ez az abszolút empátia hiány a mai világban?

A cuppogatós, ? a második férjem volt. Logikus ugye, hogy volt els? is? Az már kevésbé logikus, hogy a harmadik is — szinte majdnem férjem volt. Még szerencse hogy csak majdnem! Majd elmondom kés?bb mi ebben a szerencse! Te férjnél vagy? Vagy éppen két házasság között? Tudod, hogy ma már nem „munkanélküliek” vannak, hanem munkakeres?k, hát miért ne lehetne egy szingli éppen „házasságkeres?” állapotúnak nevezhet??

Lehet, hogy azért, mert más n?ket is kiver a víz, már a téma felvetését?l is? Egy dolgon tudok már csak csodálkozni, amióta vén tyúk vagyok: Ha egy n? szemüveg nélkül olvas, és ezzel egy id?ben még férjnél is van! Hihetetlen, hogy van ilyen is, számodra is döbbenetes?

Jó vagyok nyelvtanból. Kedvelem azt, amiben logika van, bár magas nekem, mint Prepának a logaritmus, de olyan jó azt hinni néha, hogy mégsem vagyok egy teljesen buta tyúk, ezért dicsekszem néha ilyenekkel: „kedvelem a nyelvtant, meg a matekot, meg a m?vészeteket.” Csak tudnám, miért lesz hirtelen körülöttem olyan váratlanul pengeéles a csend. Buta tyúk vagyok mégis, még ezt sem értem. Te érted?

Nyelvtanilag úgy tudtam, a házassághoz t?számnév tartozik, „egy” és punktum, aztán felülvizsgáltam nyelvtani tudásomat, és rájöttem, hogy ma már sorszámnév tartozik a házasság szóhoz, els?, második… sokadik. Mondtam már hamarább, hogy vége a sorozatomnak, mármint a férjek sorozatának? Feledek már, te emlékszel, mit mondtam? No jó mondtam, emlékszem már.

Az, illetve ez, úgy kezd?dött, hogy tyúkanyó lettem egy kakukkfészekben.

Nem akarok olyan lenni, mint azok a nyanyák az orvosi rendel?ben, akik óra hosszát mondják szédülésük történetét, elkezdve onnan, hogy már a nagyanyjuk is megingott az els? világháború el?tt, míg oda jutnak, hogy kimondják: „megszédültem.” Figyelted már a rendel? várójában, a várakozó vén tyúkokat? Két fajta van: az egyik minden érkez?vel provokál egy kis társalgást, majd ha megérkezett az, akivel kitárgyalhatja a nyugdíjas élet gyönyöreit, hangosan kárál?

A másik fajta csendben ül, szorosra zárt szájjal, nem tekint se jobbra, se balra, karjait szorosan magához húzva, mereven ül.  Ennél a fajtánál többnyire bot is van. Sétabot, amivel a kezükben úgy röpülnek befelé a rendel?be, ha rájuk kerül a sor, mint a szélvész. Láthatod, mégis tud a tyúk repülni! Na, csak gy?zd kivárni, amíg kijön. Betárazták a mondanivalójukat, miközben várakoztak. Nyugodtan elmehetsz a büfébe, vagy sétálni, vagy ha közel laksz, hazamehetsz kivasalni a heti nagymosás után. Egyhamar nem nyílik ki újra a rendel? ajtaja!

Gyakran jársz te is az orvoshoz? Hallom szinte a válaszod, „Én csak a gyógyszereimet íratom fel!” Na, ez az, a gyógyszereink! Reumás vagy te is? Meg az emésztésedre, és a vérnyomára valami? Altató nélkül tudsz aludni? Én tudok. Még most is, a nagy kiégés, a nagy koppanás, a pofára esés után is.

Ott tartottam, hogy megszédültem. Találkoztam a nagy vörös kakassal, ami nem a városházát gyújtotta fel, hanem a szívemet. Könny? volt azt lángra lobbantani, hiszen magamagától is parázslott, úgy vágyott a szeretetre, tudod, arra a személyre szóló, „only you”-ra, szinte hallani lehetett az elfojtott t?z sistergését.

Csirke koromban sokszor andalogtam aktuális táncpartneremmel, az „Only you” kábító zenéjére. Ki is énekelte, várj, mindjárt mondom, itt van a nyelvem hegyén… na, mindegy, de ugye te is tudod, melyikre gondolok?

Képzavarba kerültem, mert ugye nagy nemzeti költ?nk, Ady is megírta a vármegye házára a páva száll fel. A vörös kakas a forradalom jelképe, ezek szerint az a bizonyos kakas, forradalmat idézett el? a szívemben. Bajban vagyok én ezekkel a baromfikkal!

 

 

 

Tasa Tamara Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.