Kavyamitra Maróti György : Jel a Falon (4)

“Nem tehetem a lehetetlent lehet?vé, a Mindcsillagok sem járhatnak visszafelé az égen. Így szeress!” – könyörgött az öreg H?bele, de a Káprázat, a Felh?játék, a Lány  már nem  is volt  ott.
Felkerekedtek tehát, és nekivágtak az útnak Ufarzin felé. Szörny? útnak vágtak neki, a Lány már nem volt ott…
Ott volt a garlamé.
Szörnytekintet.
Ott volt a lamahore.
Gonoszkéz.
Ott volt a Sápvidék, piszkos szürkeségben, mocsoksarával.
Elviselhetetlenül otromba, perverz vidék volt ez. Peremtáját szürke vagy bántóan fehér, éles sziklák határolták, színtelenségükben a Sarokjég hegyeit utánozták.
Eleven élet alig volt itt, csak alacsonyabbrend? lények, csúszótest?ek, nyálkaférgek és darkhollok tengették sivár létüket.
A nap itt sosem kelt föl, és sohasem nyugodott le: a hetvenegyedik gráduson túl így volt ez: mármint, ha egyáltalán látszott.
Éjjelente sárgászöld jéggé fagyott a láp, napközben sötétebb sárrá olvadt szét, és beitta magát ruházatba, hajba, csontba.
“Napsugárka, napsugárka, jöjj el?, jöjj el?!” – mondogatta magában H?bele, miközben járt, állva aludt, hisz feküdni nem volt  hová, vagy falta csukott szemmel a tácsokat, morkokat, nyálkás, csúszós-test? poklokat: csukott szemmel, mert látásuk elviselhetetlen lett volna.
A bíbor-ezüstpalást, melyet viselt induláskor bepiszkult, a lélek hozzászürkült a sápvidékhez. Évek hulltak, meg napok múltak bele a mocsárba: hol volt már a lány gyönyörmosolya?
Megszürkült a barnafürt, elaszott a hosszú-er?sláb, meggyengült a vastagkar. Gyönge, öreg, gyámoltalan lett a nappal és az éj.
H?bele tácsokat falt, táccsá lett, H?bele morkot nyelt, H?bele morkká vált, H?bele a Sápban járt, H?bele sáp lett; sáp, ? maga.
Gondolata sem maradt, észleletei sem voltak már, csak a lány szemér?l, hajáról, lágyan-ív karjáról maradtak emlékei…
H?bele alig volt már.

És Ludiszte is arra járt, arra vonszolta meggyötört testét, lelkében azzal a vissza-visszatér? álommal.
Csakhogy a dudorok n?ttek, növekedtek: szárnyakká lettek valahogy, valahol, valamikor…

Hát így mentek el, mind a hárman, hosszú útra mentek: mentek, mentek, elmentek.

Az ufarzini tengerparton leltek egymásra. Egyik?jük sem tudta, vajon miért vezérelte ?ket ebbe a b?nös és elrothadt városba a Mindenek Tudója?
Ufarzin nem tetszett nekik. Azt hitték, mikor útnak indultak, hogy az életüket betölt? iszonyatból egy szép és igaz városba irányítják lépteiket, azt hitték a megváltás felé menekednek a semmib?l, de Ufarzin egyáltalán nem a megváltódás városa volt.

A Tenger, az igen! A Tenger maga volt a szépség tisztasága, az igazság, az út és az élet. A Tenger nem okádott pokolverte b?zöket. Ufarzin igen.
Ufarzinban a terror, a rémség b?zhödt leveg?je uralkodott. Éjr?l-éjre sz?ke hadak dúlták föl az utcákat, ütötték, verték az ?slakosságot.
Ufarzinban elszabadult a pokol.

És így, és akkor jött a vihar.
Nagy vihar volt kint a nyílt tengeren és bent a város utcáin. A viharzás leple alatt történtek a gyilkos merényletek, a merényes gyilkosságok: csak a mocsok, a szenny, a tragédia volt Ufarzinban immár.
Hajnalra eltelt a vihar magával. Azt gondolta: elvégeztem, elvégeztetett.
?k hárman meg lent a parton. A parton homok volt, meg hajótörötte-szenny. Hajó törte valahol meg magát a Tengeren. Meg egy szirten, egy szirten, egy szirten: ott volt a kincsesláda.
Telidesteli brilliánsokkal, arannyal, nyakláncokkal, gy?rükkel, ékekkel.
Közelebb mentek; a hullámok már megcsitultak, a szél megült a d?néken, a vihar elment máshová pusztítani. Ludiszte már nem tudott inget vagy trikót vagy bármilyen öltözéket viselni, mert szárnyai kin?ttek, terebélyesedtek, angyalszárnyakká lettek.
Megpillantották a ládát. A kincsesládát. Vagy amir?l biztosra vélték, hogy az.
“Látod te Lány” – gondolta H?bele -, “ha velem maradtál volna, most gazdagok és boldogok lehetnénk! De neked én nem kellettem! Látod, ott van a sok kincs, amott a d?nék mögött, szinte karnyújtásnyira, csak csónakért kell menni, átevezni ezen a csekély vízen, kihúzni a partra, és leverni a lakatot, és eladni a fülönfügg?ket, nyakékeket, brilliánsgy?r?ket. Látod, te Lány?”  – gondolta H?bele úr, mert mostanában rákapott a magányos monológra: mindent, amit csak látott, amit megismert megmutatott gondolatban a Lánynak; ébredés után jóreggelt kívánt neki, elalvás el?tt jóéjszakát. Így élt mostanában H?bele úr, csöndben, kifelé csöndben, magában a Lánnyal társalkodva.

Megtanácskozták a dolgot. Kulesch úr már indult is feszít?vasat, kalapácsot, fogót szerezni, H?bele meg csónak után a part vonalában.
Az Angyalszárnyú maradt. Nem nagyon tetszett neki ez a kincsvadászat, másféle kincsekr?l álmodott ? a csillagszóró éjszakákban: nem is e világról valók voltak, hanem abból a kristálytiszta, éteri világból, ahol a patyolatlány volt: abból a sosem hideg, sosem tüzes égi világból.
Meg valahogy rosszat sejtett. Ebb?l a mocskos világból aligha kerülhetnek el? tiszta kincsek, csak holmi ostobaságok, gyilkos dolgok, szennyes holmik. Csakhogy nem igazán tudott mit tenni. Részt kellett vállalni a földi jóból, mert szárnyai – bármily nagyra n?ttek is – még alkalmatlanok voltak a fölszállásra.
Így aztán csak várt, elálmodozott a Tenger tisztaságon, ami messzir?l emlékeztette az álmában látott világra. Nem volt olyan, de valahogyan…
H?bele evezett felé északról, valahonnan elkért vagy elkötött egy csónakot. Ludiszte bemászott, kissé nehézkesen, a szárnyak akadályozták a csúszás-mászásban, de valahogy csak bemászott. Bevonták a ládát a csónakba, és kivonszolták a partra. Keletr?l már Kulesch úr közelgett, jókora szerszámosládát cipelve: kölcsönkérte valahonnan, vagy ellopta.
Húzták, vonták a csöpög? ládát a part homokjában, amíg száraz szakaszra nem értek, akkor kicsit kifújták magukat a parti homokon elterülve a láda körül. Aztán nekiestek: húzták és vonták és nyírták és vágták, míg a lakat, a rozsdás lakat le nem kattant.

A láda fedele fölpattant, kitárult és láthatóvá vált a belseje: rendetlenül összeszórt, mocskos ruhadarabok: gatyák, büdös zoknik, rohadófélben lév? nadrágok, bugyik és leped?k. Egymásra szórt piszok.
H?bele nekikeseredett: “Ruhadarabok. Mocskok. Bugyik és zoknik. Á…” – és befellegzett egy álomnak. – “Látod te Lány! Még ez se sikerült.”
Kulesch úr keményre húzott szemöldökkel nézett: talán a F?nökt?l örökölte ezt az összehúzott, szigorú tekintetet, a kefeagyútól.
“Miféle ruhadarabok? Miféle bugyik? Nem látsz?”
“Hisz éppen, hogy látok! Gatyák, mocskos gatyák, ócska holmik!”
“Te meg?rültél! Agyadra ment valami! Nézd: nyakék, brilliánsgy?r?! Nézd! Kaláris gyöngyberakással!” –  és sorra húzta el? a koszos zsebkend?ket, piszkos melltartókat, nyirkos, átázott harisnyákat. És H?bele úgy vélte: nyakéket, brilliánsgy?r?t, gyöngyberakásos kalárist lát. És hát az is volt. Bizony nem az volt, az az.
“Igaz” – dünnyögte H?bele -, “igaz.”
“No, akkor induljatok, csináljatok plakátokat, rakjátok teli a várost velük, délután hatalmas kiárusítást tartunk az ékszerekb?l! Meglátjátok, ott fog nyüzsögni az egész Város. Ufarzin minden lakosa a mi ékszereinkben fog flangálni.”

És igen: a város minden lakosa nekiindult a f?téren fölvert sátornak: jött a kántor, meg a kántorné, de még a lelkész is eljött. És Kulesch úr mindegyiknek elmondta a szövegét:
“Uram! Ezt vegye meg a drága nejének, ebben fog a legszebben tündökölni hób?re. Ez a gyöngysor kiemeli majd hattyúnyakát!” – és egy elócskult inget akasztott a n? nyakába.
H?bele úr szintén kivette részét a meggy?zésb?l, miután maga is meggy?z?dött arról, hogy tényleg kincseket húztak ki a tengerb?l.
Csak Ludiszte hallgatott, csöndben figyelve szárnya növekedését.
“Látod te Lány, hát mégis megütöttem a f?nyereményt, mégis gazdag és hozzád méltó leszek.” –  mesélte gondolatban a Lánynak H?bele a történéseket. – “Nézd te Lány, amott a F?kapitány, most tett le egy vagon pénzt, és tényleg azt hiszi, hogy az a gyöngypárta szebbé varázsolja amúgy rém csúnya nejét. Ott meg, látod, az az öreg pasi avval akarja levenni lábáról a lányt, aki lánya lehetne, hogy azt a gyémántgy?r?t húzza az újjára, és jófajta pénzzel fizet érte. A lány amúgy igazán gyönyör?, látod kicsit hasonlít is Hozzád, meg tán a kora se több, mint a tiéd, mégis az öreget választja! Hisz csak pénzem legyen, tudom majd Te is…”

És csak jöttek, jöttek, és vagyonokat költöttek az emberek a piszkos, büdös, nyirkos ruhékszerekre. Végezetül tiszteletteljes sorfalat nyitottak, mert megérkezett a Polgármester a családjával.
Szóval így történt. Délután ötre mindenkin bugyik, ingek, zoknik lógtak, kinek az ujja, kinek a nyaka köré csavarva, már attól függ?en, hogy minek vélték a ruhadarabokat.

És utoljára, legutoljára két vacak maradt csak a láda alján. Kulesch úr azt ajánlotta, hogy sorsolják ki hármuk közül  a két szerencsést, de Ludiszte lemondott róla, így H?bele és  Kulesch úr aggatta magára a két elmocskolódott, felismerhetetlenné ny?tt keszty?t.

– vége következik –

Legutóbbi módosítás: 2010.02.23. @ 09:13 :: Kavyamitra Maróti György

Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.