Búvik a kék madárka.
Szárnyát behúzza,
nem néz a világra.
Szemét fél?n, lassan sunyja le,
ne lássák, hogy elt?nt.
Hagyják ?t örökre.
Földbe rejtett gyémánt volt,
s az is marad már!
A kétség fölé mindig földet hány.
Gyönge testét, mellét, szárnyát,
vaskos fa fonja fojtó ölelésbe,
félt?n óvja vigyáz reá,
nem bánthatja senki sem.
Fellelni nincs er?,
a térkép elveszett,
mely egykor rejtekéhez
hosszú úton, de vezetett.
S mikor, majd az ösvény mellett
a parányi fény is kihuny,
akkor a kis kék madárra
örökös sötétség borul.
