Emlékeim gyalogútján
csillogó, fényes dallamok:
nyárfák ezüst leveleit
lágy szélujjak rezegtetik.
Illatos erdei úton
megyünk, mellettem
jön apám.
Pillantása fürgén fürkész
barkabokrot, fácánfészket,
akácfákat, jegenyéket.
Az erd? gyémánton-tört fénnyel
szikráz a nyár katlanában.
Egyszerre csak hátra néztem…
Állt apám a messzeségben!
Ezüst levelek fénydala
zümmögte körül az arcát.
Fenn a b?sz Nap teljes lánggal,
fényevez?-csattogással
húzott át az égfolyón.
Mi rémlett akkor el?tte,
sebzett madár-verg?dése
míg feloldódott a tájban?
Mit gondolt rólam, míg szégyen
lángjával futottam felé?
Dühös volt – nem hallgatok rá?
Tudta: nem hallom hívását?
Ámulattól döbbenetig
lejátszódott minden érzés
lelkem csöndkalodájában.
Zúgott, képzelt hangok nyelvén
a megrészegült Mindenség.
Tudatom égboltja alatt
késsé változott tollakkal
csapkodtak a madárszárnyak.
Nem zavartságomra gondolt,
nem is pipacsoktól rabolt
arcom látta akkor apám,
hanem azt a másik arcom:
feldereng? sorsom arcát!
Emlékeim gyalogútján
mintha most is apám várna.
Fénydalt rezgetnek a nyárfák
át a hangok éjszakáján,
át az id? éjszakáján,
gyémánton tört ragyogásban.
Legutóbbi módosítás: 2010.01.02. @ 20:19 :: dudás sándor
