Masírozunk.
Kín-verejtékünk,
vérünk
beissza a föld.
Abból fakasztja
tiszta, h?s vizeit.
Lépteink kristály
ritmus- kavalkádja
táncoltatja
megfáradt rögeit.
Megyünk.
Nyomainkat
az út magába oltja
– tán’ meg?rzi
emlék gyanánt-,
mig soraink egyesülnek,
s összeolvadva vonulunk
tovább.
A Lét sivatagában
hisztis szél
ár-apálya ráncigálja,
hengergeti testünk,
szánkból fáradt szó
rozsdája hull a porba,
örök porrá
foszladozva.
Sodródunk.
Folyton- folyvást,
növ?, hömpölyg?
sorokban.
Él?ket hajtjuk
magunk el?tt,
halottaink
szíveinkbe
kapaszkodva.
Az Út végén
– mint Igét a papok-,
teszünk szent esküvést.
Ím foszló húsunkkal
Tanúk vagyunk,
és csupasz csontjaikkal
a Bizonyosság:
Voltunk.
Tettünk.
Minden halálba
az Életért
meneteltünk.
Legutóbbi módosítás: 2010.01.02. @ 18:40 :: Szögedi Judit
