Bűdi Gábor : Szergej szilánkjai V-VI.

Szergej egy aprócska szobában ül. Fogai között napraforgó héjat forgat, majd igazi cigány módjára – mintha csak az árokparton ülne – hegyesen és nyílegyenesen kiköpi…
Konstatálja, hogy nem sikerült beletalálnia a hamutálcába.

Hmmm… nyílván nem csinálna ilyet társaságban. De a magány személyiségtorzító hatását véli felfedezni az apró mozdulatban, így megbocsát magának.

Itt a világvége!

 

 

Szergejnek csodálatos nagymamája van. A nagyi élt a világháborúban, temetett és szült, tíz körmével kaparta a fagyott krumplit, katona halt meg a karjai között. A nagymama az abszolút túlél? típus, aki saját törvényei szerint éli az életét.

…már megette kenyere javát, öreg mint az országút, de még mindig a tyúkokkal kel, felássa a kertet, gazolja a palántát, locsolja a virágokat, enni ad a kutyának…

Szergej nagymamája sosem használt órát, hiszen nem az óra mondta meg, hogy hogyan éljen és mikor mit tegyen, mégis mindent megcsinált, mégis mindennek a végére ért.

De Szergej nagymamája nagyon öreg és egyre több furcsaság történik vele.

Egyszer…napjainkban… a nagyi fáradtságra panaszkodva – elég rendkívüli módon – a szokásos 9 helyett már délután 5 órakor aludni tért.
Ennek folyományaként nem hajnali négykor kelt, s látott munkához, hanem valamikor éjfél után.

A nagyi – nem nézve az órát, hisz sosem tette – az ébredés után nekilátott a napi teend?khöz. Megetette a tyúkokat, farhátat f?zött a kutyának, majd felébresztette az álmos dögöt, hogy egyen, rendet rakott a nyári konyhában, elkészítette a reggelit és elpakolta a bef?ttesüvegeket az el?z? napi munka után.

És akkor… nos, akkor valami furcsa dologra lett figyelmes. Sötét van… Még mindig. Számba is vette, hogy mit felejthetett el vénségére, hogy ilyen korán végzett, de nem talált semmit, így leült a verandára és várta, hogy jöjjön fel a Nap. És várt majdcsak egy órát. De az nem jött, s?t a kakasok sem kukorékoltak.

Így Szergej drága nagymamája pontosan tudta, hogy ennek egyetlen magyarázata lehet pusztán, s nagy sipítozva felkiabálta a családot, miszerint itt a világvége, merthogy nem jött fel a Nap!

Szergej imádja!

 

Terepszín? békegalamb

 

 

Szergej a forró bögrével melegíti a kezét. Csíp?s a reggel és a sarkig nyitott ablakon keresztül huzatszer?n oson ki a meleg. Az ablak el?tt álló fán egy vetési varjú ül.
Fekete. Mint a szén.
Szergej szemezni próbál vele, de az s?r?n oldalra kapkodja a fejét s nem állja a pillantást.
Szergejnek az az illúziója támad, hogy ez a madár ült tegnap reggel is a fán.

Baszd meg! Te vagy az én madaram! – mondja ki hangosan Szergej. De a varjú nem kezdett örömtáncba, mid?n kiderült, hogy háziállat lehet bel?le.

S ha már jószág állt a házhoz, akkor gondoskodni kell róla.

Szergej kicsippent a tepsib?l pár szalonnadarabot, amivel el?z? este a húst t?zdelte, s kidobja a fa alá. De még földet sem ért a pörc, amikor ráeszmél, hogy a vetési varjú nem eszik húst. Még Matula bácsi megtanította a kálomista és pápista varjú közötti különbséget. De Szergej hülyül.

A varjú elszállt. Ez azonban nem akadályozza meg Szergejt abban, hogy örömmel gondoljon újdonsült társára. Még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy az öreg vetési varjú magasról szarik Szergejre.

 

 

A harmadik részben, összevontan publikálva!!!!!!!!

N. K. Zs.

Legutóbbi módosítás: 2010.01.18. @ 11:08 :: Bűdi Gábor
Szerző Bűdi Gábor 40 Írás
Nem vagyok író, s nem vagyok költő. Nem tanultam sem írni, sem költeni, s már nem is fogok. De gyakran túlcsordul bennem az öröm vagy bánat, a düh vagy lelkesedés, s ami átfolyik a peremen az rászárad a papírra. Olvasható formában. Van egy vers, amely megváltoztatta az életemet, beszéljen helyettem: "Hozzám már hűtlen lettek a szavak, vagy én lettem mint túláradt patak oly tétova céltalan parttalan s úgy hordom régi sok hiú szavam mint a tévelygő ár az elszakadt sövényt jelzőkarókat gátakat. h bár adna a Gazda patakom sodrának medret, biztos utakon vinni tenger felé, bár verseim csücskére Tőle volna szabva rím előre kész, s mely itt áll polcomon, szent Bibliája lenne verstanom, hogy ki mint Jónás,rest szolgája, hajdan bujkálva, később mint Jónás a Halban leszálltam a kínoknak eleven süket és forró sötétjébe, nem három napra, de három hóra, három évre vagy évszázadra, megtaláljam, mielőtt egy még vakabb és örök Cethal szájában végkép eltűnök, a régi hangot s szavaim hibátlan hadsorba állván, mint Ő súgja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak." Babits Mihály - Jónás imája