Lubovszki Kazimir : hazug vers

hogy azt a
talpalatnyi másikat
se lásd szememben
másfél flaska
l?rét vedelt
szikár torkom
és elhittem
hogy nyomja a tarkóm
(dehogy nyomta)
hogy akaratlan
részegedtem le
combodig

pedig tudtam
hazug lesz a mellkasom
és az ágyékom
sem adom igazán

majd hajnal el?tt
már üresre égve
gombolatlan rohantam
utcalámpák közé
mert megloptalak
te bíbor száj
te ritmusos kéz…

tükröt se rakjatok elém

(máskor inkább
csak magamnak hazudok
takaró fedte
gyarló éjeken)

Legutóbbi módosítás: 2009.12.20. @ 12:29 :: Lubovszki Kazimir

Szerző Lubovszki Kazimir 0 Írás
ÀžÃÂgy hát a költészet a költőnek több szomorúságot, több magányt, kevesebb társat, kevesebb elismerést és kevesebb örömet hoz, mint bármely más művészet tárgya alkotójának. ÃÂm a költő épp erre alkalmas. Lelkében fogyatékos. Túlérzékeny, szenvedő, beteg. Életét, kapcsolatait, önmagát, s akik szeretik, felőrli folytonos fájdalmában. A beteg test fájdalmát lassan megszokja a tudat. A beteg lélekét nem. A test fogyatkozását kipótolja a lélek derűje. De a lélek fogyatékossága öl, mint az elhatalmasodó szenvedély. A test szenvedélye olyan betegség, amely tartósan tünet nélkülivé tehető. De a lélek betegsége mindig instabil. A költőnek hát alig van valamilye és valakije. Csak kevés ember az, aki megtűri és elviseli. Csak kevés ember az, aki kedveli, akit érdekel, csak kevesen képesek tartósan szeretni. A költő nyomorult, hontalan, társtalan. Kívül áll minden rendszeren. Időtlen, levegőtlen térben bolyong. Olykor, ha él, akkor is halott, s holtában is él, hogy kevés szóval elmotyogja azt a keveset, amit mind szerettünk volna elmondani, valahogy...À (Ferenczfi János)