Barta Endre sikeres embernek mondhatta magát. Miután otthagyta szülőfaluját, eleinte megküzdött minden napjáért. Tanult, dolgozott és újra tanult! Nagy dac és akarat munkált benne. Apja hiába ülte le az igazságosan kiszabott börtönbüntetését, a fia nem tudott neki megbocsátani, amiért egy ártatlan ember élete száradt a lelkén.
Sikeres embernek számított, függetlenül attól, hogy honnan indult. Szakmunkás tanulóként kezdte a városi életet, mint falusi fiú. Sikeres volt már, ipari tanulóként is. Dacos szorgalmát megbecsülték a tanárai, de igazi tanár-diák kapcsolat egyikkel sem alakult ki. Társaival sem barátkozott, csak akkor beszélt, ha kérdezték, s a kérdezőnek jól meg kellett gondolnia, mit kérdez, mert lehet, csak egy dörmögés, vagy „hagyj békén!” lett a válasz. Tanulmányi eredményei azonban átlag felettiek voltak, éles eszének és szorgalmának köszönhetően. Otthon, nagybátyja házában is ugyanilyen visszahúzódó, mogorva ember maradt.
— Kiemelkedő tanulmányi eredményeiért a legnagyobb dicséretben részesítjük Barta Endrét! — mondta az iskolaigazgató az évzárón.
A közönség tapssal fogadta a kijelentést. Néhány „bravó, bravó!” is elhangzott.
— Továbbképzésre javasoljuk — folytatta az igazgató —, ami azt is jelenti, hogy felvételt nyert a mesteriskolába.
Két évig tartott a mesteriskola, de Endrének nem okozott gondot. Ott is sikeres embernek tekintették.
Ezután vasesztergályosként dolgozott, ami nagyon előkelő szakmának számított, és miután leteltek a beilleszkedés hetei, már arról gondolkozott, hogy beiratkozik a főiskolára – a látogatásnélküli karra. Csakhogy még hátra volt a kötelező katonai szolgálat. Ide, erre a karra, csak azután mehetett, ha már végzett a katonasággal.
Besorozták annak rendje, s módja szerint. Nem is volt abban semmi hiba, még szívesen is vette tudomásul, hogy alkalmas. Végül mégis szívfájdalommal vette a vállára a katonaládáját, mert itthon kellett hagynia kedvesét, a mátkáját.
Ez pedig úgy esett, hogy nagybátyja, István, vagyis sógor bácsi házánál az asszony távolban lakó barátnője látogatást tett nagyleányával. A kamaszkorból éppen kinőtt leány kora fesztelenségével megkérdezte Endrét:
— Te vagy itt a cseléd?
Endre nem hogy megsértődött volna, inkább nagyot kacagott.
— Így is mondhatnánk — válaszolta, s maga sem értette mitől lett hirtelen olyan jókedve, hogy nem tudta összefogni a száját..
István váltig csodálkozott is, hogy három év alatt, amióta velük él, soha nem látta még mosolyogni sem, most meg nevet. S nem csak a szája, hanem egész orcája, s a szeme is. Ilyen csodát!
— Anyukám! Látod ezt a gyereket? — fordult a felesége felé.
— Látom, látom — válaszolta —, de az okát is tudom, ami a te férfi szemed meg se lát. Mert tudd meg hát, leány van a dologban!
— Leány? Milyen leány?
— Ó, te ártatlanság báránya! Ez a szende Viola, barátnőmnek, Vilmának a lánya csavarta el a fejét. Nem mondom szépecske is, a nyelvét jól felvágták, s addig heccelték egymást, amíg…
— Amíg mi? — hörrentett egyet István.
— Nem szóltam egy szót sem, de a vak is láthatja, hogy van köztük valami — próbált magyarázkodni.
— Ne pletykálkodj, asszony! — zárta le a vitát, de azért ő is elgondolkodott a hallottakon.
Szó, ami szó, volt is, amin elgondolkozzon, mert a fiatalok valóban összemelegedtek, és Endre úgy indult regrutának, hogy ígéretét vette Violának.
Katonáéknál elég jól vitte — az alaki kiképzés után a tankosokhoz került, ami elit alakulatnak számított. Mint vasmunkás, mint vasesztergályos nem is kerülhetett volna máshova (!)
*
— Csak egy kis alamizsnát, csak egy kis alamizsnát a szegény éhezőnek! — kántálta elnyújtva a templom lépcsőjén üldögélő rongyos koldus.
Endre apró pénzt dobott a zsíros, gyűrött kalapba.
— Isten fizesse meg a könyörületességét, vitéz úr!
Valami volt a koldus hangjában, ami megragadta, meglepte. Maga sem tudta, hogy mi. Lehajolt és felemelte a borostás arcot, lássa, ki lehet?
— Ne, ne bántson, vitéz úr! Az éhség kényszerít koldulni, csak az éhség — nyüszítette.
Endrét éppen borongós, rossz hangulatban találta a koldussal való találkozás. Egy hete sincs, hogy szobatársát eltemették. Egy tank taposta halálra, mikor a depóból tolatott kifele. A szemeláttára történt, s ő is belerokkant a tragédiába. Az ezredorvos kiírta tíz napra, és haza parancsolta. Most éppen hazafelé tartott a vasútállomásról.
— Jöjjön velem! — határozta el magát hirtelen.
A közelben talált egy kisebb, de tiszta vendéglőt. Ideirányította a hajléktalant, leültette egyik asztalhoz, maga is helyet foglalt és a pincérnél ebédet rendelt a vendégének. Az pedig hálás kutyatekintettel nézett rá.
— Ne gondolja, vitéz úr, hogy én mindig ilyen nyomorúságos, hajléktalan koldus voltam — kezdett bele kérdezés nélkül a maga tisztázásába.
— Elhiszem — jegyezte meg Endre, mintegy biztatva a folytatásra.
— Volt nekem rendes állásom, jól is kerestem. Nem is tudtam, milyen jó dolgom van. A bajt a szerelem okozta. A más kedvesét szerettem. Mindenáron meg akartam szerezni. Mikor elutasított, megfogadtam, hogy megbosszulom. Kegyetlen bosszút eszeltem ki. Megvádoltam a kocsmában a barátok, a rokonok, az ismerősök előtt. Azt állítottam, hogy tart hozzám, hogy a szeretője voltam.
— Mi? Miket beszél?
— Nem hiszi, ugye. Pedig higgye el, vitéz úr, így volt. Csakhogy a bosszú nem arra sújtott le, akinek szántam, mert egy ártatlan embert ért a nekem szánt bicska. Az én szavaimat szajkózta a szerencsétlen, s a sértett férj belevágta a kését. Onnan vitték el a rendőrök, s tizenöt évre ítélték.
— Ember! — hörögte Endre, de a koldus nem vette észre, mekkora vihart kavartak a szavai, s folytatta megállíthatatlanul az önvallomást.
— De nekem még ez sem volt elég. Újra próbálkoztam, mielőtt az embert kiengedték volna, de újra csak elzavart az asszony, sőt rám uszította a kutyáit, a legényfiát, az egész falut. Elűztek, megaláztak, megbélyegeztek. Tolvajnak, sárban fetrengőnek kiáltottak ki. Most mára tényleg az vagyok – koldus, tolvaj, kitaszított, hajléktalan. A munkahelyemen, ahogy megtudták a faluban történteket, abban a pillanatban kiebrudaltak.
— Gerő bátyám, maga az? — döbben bele a felismerés Endrébe, aki ebben a pillanatban visszaváltozott siheder legénykévé, aki Andorás névre hallgat.
— Így… így hívnak — dadogta. — Ki vagy te? — váltott tegezésre.
— Mindegy! — jött meg a fiatalember hangja. — Az ebédje ki van fizetve. Jó étvágyat!
Ezzel otthagyta a megrökönyödött embert. A pincér pedig mintegy végszóra megjelent egy tányér tele gőzölgő töltött káposztával, rajta jó kanálnyi tejfel, s a finom illata leírhatatlan! Gerő mindenről megfeledkezve mohón falni kezdett.
*
— Viola merre van? — állított be nagybátyja házába, még köszönni is alig köszönt.
— Lassan a testtel öcskös! — próbálta fékezni István.
— Bocsánat István bácsi! Alig várom, hogy lássam. Nem tudtam előre értesíteni, hogy érkezem.
— Jól van öcsém, értem én. Gyere, üdvözöld a többieket is, s Viola is előkerül, ha meghallja, hogy hazajöttél.
Endre kicsit megszégyellte magát a hirtelenkedése miatt, belépett a szobába és sorba üdvözölte a nagynénjét és a gyerekeket.
— Mekkorát nőttetek! — kiáltott fel kedvesen.
Zsibongás volt a válasz, s nagyokat kacagtak az Endre egyenruháján.
— Vedd le ezt a göncöt — szólt nagynénje —, nehogy így lásson meg Viola, mert rád sem ismer.
Le is dobta magáról a zubbonyt, s egy perc múlva már a fürdőszobából hallatszott a pancsolása. Hamarosan meg is jelent frissen borotválkozva, civil ruhában. Viola is betoppant perceken belül.
— Hol van az a katona?
A viharos üdvözlés után Endre komoly arccal nézett a társaságra.
— Figyeljenek ide! Maga is sógor bácsi, te is Viola, nem jókedvemből jöttem most haza. Gyógyulni küldtek.
Ezennel elmondta, mi történt a társával, milyen nagyon megviselte a tragédia, hogy éjszakánként nem bír aludni, mert újra és újra átéli álmában a szörnyű eseményt. Csak a hajléktalan koldussal való találkozását nem említette. A család csöndes megértéssel vette tudomásul a fiatalember szívét, lelkét gyötrő tragédiát.
— Kész az ebéd, lehet asztalhoz ülni! — oldotta a bánatos hangulatot a háziasszony hívó szava.
*
Kéz a kézben sétáltak a déli verőfényben. Endre az otthon meleg szeretetében megnyugodni látszott. Önkéntelenül is a templom felé vitték a lábai. A lépcső aljában most is ott ült a múltkori koldus. S kántálni kezdett, ahogy meglátta a közeledőket. Monoton, lélektelen módon, mintha hiányzott volna belőle a kellő önsajnálat. Endre érzékeny füle érzékelte a változást. Megállt a rongyos hajléktalan előtt, s a zsíros kalapba most is beledobott néhány pénzdarabot. Tompán puffantak a kalap aljában, anélkül hogy csörrent volna valami benne. Üres volt.
— Hogy megy a bolt? — kérdezte bizalmaskodva Endre, s lehuppant mellé a lépcsőre.
— Rosszul! Nincsenek az emberek adakozó kedvükben — válaszolta sóhajtva.
— Mi a baj, Gerő bátyám?
— Honnan tudod a nevemet?
— Ismerem, s kész!
— Mostanában mindenki ismeri a nevemet. A minap is idejött egy katona, s ő is a nevemen szólított. Bár ne is jött volna!
A fiatalember kérdően nézett rá, Viola meg csak állt előttük, s nem értett semmit, de érezte a köztük vibráló feszültséget.
— Ideette a fene, hogy nem volt jobb dolga! — dohogott. — Elhívott ebédelni, s magam sem tudom, miért, elkezdtem neki mondani az életemet, mintha csak a papnak gyónnék. S most le sem tudom hunyni a szemem, de még ébren is mind a legyilkolt gyerekembert látom magam előtt, meg magamat az árok mélyén fetrengeni a posványban.
— Jöjjön, én is fizetek egy ebédet itt a Sárgarózsában. Jöjjön, na! —, de nem világosította fel, hogy ő maga a két nappal ezelőtti katona.
— De nektek nem gyónok! — kiáltotta.
— Jó, jó.
Ezzel felálltak mindketten a templom lépcsőjéről, és lassú léptekkel elindultak a vendéglő felé. Helyet foglaltak egy asztalnál, s a pincér már jött is.
— Két kávét nekünk, és az úrnak — mutatott a rongyos csavargóra Endre —, gulyáslevest és ízes buktát.
Gerő úgy vetette rá magát az ételre, mint aki valóban napok óta nem evett. A fiatalok lassan kortyolgatták a kávéjukat, s nem zavarták a mohón falatozót. Mikor kihozták a buktát a leves után, Endre megszólalt:
— Gerő bátyám, tudom mit követett el, s mi nyomja a lelkét.
— No, no!
— Semmi, no-no! Tudja meg, senki fel nem mentheti, senki feloldozást nem adhat. Még a római pápa sem! Mi most elmegyünk, de holnap is meghívjuk egy ebédre.
A hazafelé vezető úton egyikük sem szólalt meg, csak majd tova a kapu előtt állt meg Endre, s fordult a leány felé.
— Most elmondok neked valamit, amit tudnod kell, mielőtt elfogadod, hogy hozzám kösd az életed.
— Most megkérted a kezem?
— Mielőtt erre válaszolnék, egyszer hallgass végig, s ha ezek után is mellettem maradsz, akkor igen, akkor megkérem a kezed.
Ezennel rendre elmesélte egész eddigi életét — vívódásait, kétségbeeséseit és elhatározását, hogy nem óhajtja látni sem az apját. Egészen mostanáig, egészen a mai napig. S most midőn végighallgatta Gerő vallomását, önmarcangoló gyónását, minden más megvilágításba került benne, amitől nagy elhatározásra jutott. Viola meg csak hallgatta, s hallgatta. Nem szakította félbe, amíg be nem fejezte.
— Veled, melletted, mindörökre! — suttogta megilletődötten.
*
Hárman bandukoltak a falu girbegurba utcáján, s nézték a cikkázó fecskéket, meg a porban fürdő verebeket.
— Eső lesz — jegyezte meg Viola a verebekre mutatva.
— A fecskék is jelzik — folytatta Endre.
Csak Gerő hallgatott, mint a csuka. Úgy jött mellettük lehajtott fejjel, mintha a saját temetésére menne.
A takaros ház megroskadt az idő súlya alatt, a kerítés is foszladozott, s a kaput a szél nyitogatta, pedig alig fújt. A tornácon álló fekete keszkenős idős asszony bizalmatlanul figyelte az udvarra belépő társaságot.
— Kit keresnek? — kezdte, majd visítva felkiáltott. — Andorás!
— Édesanyám! — futott a tornácra a férfi.
Sírva ölelték át egymást.
— Elkéstél fiam! — hüppögte az asszony. — Apádat a múlthéten temettük.
Endre alatt megrendült a föld, térdre hullott az édesanyja előtt, és hangos zokogással fúrta a fejét az öregasszony ölébe. Viola megrendülten állt az udvar közepén, majd körülnézve Gerő alakját kereste kutató szemekkel, de sehol nem látta.
Később se látták, s nem is hallottak felőle. Eltűnt a faluból, el a környékről. Éle-e, hal-e senki nem tudja. De kit is érdekel?
Legutóbbi módosítás: 2009.12.30. @ 15:38 :: dr Bige Szabolcs-
