Sokszor volt, történt, s lesz is még, akinek lova van, az kiköti a kertjébe, hogy legeljen a kövér lucernából. De olyat, mi a Bíró Kálmán lovával történt… hát olyat még a menten nem lehetett látni, se hallani.
Mivel harangozó volt Kálmán, jobban mondva hivatásos harangozó, ezért kötelességből minden reggel 7.30—kor már a toronyban volt, hogy meghúzza a harangot. De soha nem magában ment, vitte a lovát is. Aztán míg húzta, kikötötte a templom melletti kertbe, hadd legeljen a sírok között, no meg a sírokon. „Legalább nem kë kaszálni a gazt”— gondolta. Minden nap arrább-arrább kötötte a lovat, s így a templomkert megtisztult a burjánzó növényzettől. Persze az igaz, hogy minden öt méterben volt egy lócitrom tál, s bűzös szag áradt innen-onnan, de a fő hogy nem volt gaz.
A ló után általában csak estére ment már, mikor is be kellett vinni az ólba. Persze volt mikor már a déli harangozásnál elvitte, de akkor valami munkálat volt a ház körül.
Egy nap aztán mikor a lova után ment… nem volt mit hazahajtani! Nézett is Kálmán száz fele, jött, ment a templom körül, körbejárva a temetőt vagy háromszor.
A közeli házakba bekopogva kérdezésködöt: — hogy nem-é látta valaki az ő szeretett paciját, a Matyit, de senki sem látott semmit.
— Micsoda dolog ez, biztosan ellopták, hisz ki vót kötve lánccal. Nem mëhetëtt el magátúl — kesergett magában.
Bánatában és hirtelen hevében először a paphoz szaladt, mivel az volt a munkaadója neki. Meg aztán a reggeli pálinka is ott került a gyomorba. Panaszát is, itt tudta elmondani a legjobban bármikor.
Úgy is lett az most is, keseregve mondta a bajt:
— Nincs mëg a lú tisztelëtes úr, ekkora kár nem írt azóta, mióta a szilváskádam eltört még három ével ezelőtt — hajtogatta a legalább századjára mesélt balesetét.
Az is úgy tört el, hogy egy figyelmetlen szomszéd, mikor hozzá jött véletlen eldöntött egy felállított gerendát, ami aztán neki vágódott a kádnak, és az elhasadt. Még ha csak a kád hasadt volna el, az nem is lett volna olyan nagy baj. De tele volt, az volt a nagy fájdalom. Telis tele volt éppen összeérésben lévő szilvacefrével, s a kár… az felbecsülhetetlen lett így.
De most a Matyi… a Matyi, aki már legalább hét éve húzza az igát neki, nincs meg.
Persze a papot is emberből faragták, ezért ima helyett ellátta Kálmánt rendesen tanáccsal.
— Ha ellopták, akkor biztosan piacra fog kerülni valahol, és ezért most minden állatpiacon ott kell lenni, és figyelni kell. És hogy biztos legyen a ló megkerülése, keressen egy fényképet a lóról, ha van, és vigye magával a piacra. Na meg a rendőrt is.
— Huuuuuu, a rendőr az nem fog gyünni — gondolta magában Kálmán. De hála a mi jó papunknak azt is elrendezte, hogy a rendőr is ott legyen a háta mögött.
Kettőt kellett aludni, míg eljött a nagyvásár napja. Ott aztán minden volt, mi szem-szájnak ingere. Vattacukor, mézeskalács, dinnye, narancs, de még miccs is. Amit csakis itt árultak, szerte az országban, s máshelyt nem is tudták, hogy mi az. De ezek a földi dolgok nem érdekelték Kálmánt. Inkább az állatkereskedés térfelére kutyagolt, hogy látja-e, a Matyi ott lesz -é valahol?
Volt ott ló minden mennyiségben, fekete, fehér, vörös, de olyan daliás szürke, mint a Matyi, nem volt egy sem. Mintha egy fekete olyan lett volna, de nem, nem az volt. Pedig olyan volt.
A jobb patáján ugyanolyan törött a patkó, mint a Matyién, de nem szürke. Még az oldalán is látszottak a bordák, és a nyakát is ugyanúgy oldalra tartotta, mint a gazdája, de nem lehetett az. Kálmán még a rendőrt is odahívta, hogy távolabbról nézze meg a lovat, s még a fényképet is a kezébe nyomta, hogy hasonlítsa össze, de hiába. A rendőr is csak ezt mondogatta: — Ez nem szürke, ez fekete.
Hát így telt el a piac, s a Matyi nem volt ott.
Bánatosan ment haza Kálmán, s bánatát már másnap a papnál pálinkába fojtotta. Még a harangot is oly nehézkesen húzta, hogy vele együtt sírt a hangja, a nagy réz öntvénynek is.
Aztán egy-két nap múlva, ahogy éppen a déli harangozásból jött, egyszercsak meglátta…, de nem lehetett az, „ez sem vót szürke.” Olyan volt, és úgy is lépett, mint a Matyi, de nem volt szürke. Fekete volt. Azért odalépve megkérdezte a gazdától, hogy — milyen idős a lova? s az el is mondta, hogy — még csak most vëttem tënnap ëgy kusmás szlováktul, s elíg ocsón jutottam hozzá.
— Szép lú — gondolta Kálmán, de hiába hasonlított a Matyira, nem volt szürke.
Belenyugodva a fájdalmába elindult hazafele Kálmán, s előtte mendegélt jó ötven méterrel a fekete ló is, szekeret húzva. S már—már szinte haza ért, mikor látja, hogy a ló mintha az ő hídjára akarna befordulni magától, persze a deszkán ülő kocsis egyből elhúzta a gyeplő száját, s nem engedte a kapu fele a lovat. Csak nagyot ordítva rácsapott a pacira az ostorával.
— Gyí te az anyád mindënit! — aztán indult is a ló futtában.
— Olyan mint a Matyi… olyan… — kesergett Kálmán. — De csak nem az, ez nem szürke lú, ez fekete.
Másnap aztán kíméletlenül meleg lett. A déli harangozást követően, le is csúszott jó pár pohár bor az egyház pincéjében. Aztán pedig elindult haza a harangozó, mikor is megint szembe jött a fekete lovas kocsis.
— Nízze mán harangozó úr — szólt neki oda a lovat hajtó gazda. — Ez a szlovák engëm jól bécsapott. Nem tudom milyen betegsíge van ennek a lúnak, de ahogy verejtíkëzik, az izzadsága mindënt mëgfog. Kálmán végighúzta a tenyerét a lovon, s az ám, fekete lett a tenyere is.
— Azt a réz fa… kárász mindënit. Na de ilyet! — csodálkozva nézte mind a két ember a lovat, hogy mi történik vele. S akkor jött rá Kálmán az aljasságra.
— Hát ez a Matyi! Ez bé van festve valamiféle szërrel! Mëgösmerëm ezer közül is! Jó bécsapták uraságodat — mondta gúnyolódva Kálmán a kocsisnak, elfelejtve azt, hogy ő is ott állt a ló mellett a piacon a rendörrel, s nem ismerte meg.
— A szlovák béfestëtte a lovat! Huuuu! — csak úgy toporzékolt a kocsis, de nem engedte, hogy Kálmán csak úgy elvigye azt.
Most aztán lett bonyodalom, kié a ló? Persze, az új gazda nem adta vissza, mert ő kifizette, és még papírja is volt róla. A ló pedig a Kálmáné, és ezt tudta mindenki, de neki nem volt papírja róla. Igazságot pedig itt csak is a pap tehet, vagy a rendőr.
Két nap telt el, míg megszületett az igazságos elhatározás. Mivel a szlovák embert nem találták sehol, hogy megtérítse a ló árát, „ezért mind a két embert illeti a ló. A régi gazdát is, és az újat is. Így hát a ló Kálmánnál maradhat, nyáron, és ősszel” — mert a templomkertben nagy szükség volt rá. „És télen, meg tavasszal az új gazdánál lesz” — mivel így a rendőrnek tudja hordani a fát az új társtulajdonos.
Nem tetszett ez a döntés az egyik gazdának sem. Ezért inkább úgy döntöttek, hogy új határozatra van szükség. „Olyan határozatra, mely eldönti, hogy kié lesz a lú!”
Kicsit a pap is és a rendőr is akadékoskodva fogadta az újonnan benyújtott kérelmet, de nem volt mit tenni, dönteni kellett.
De addig, mivel mind a ketten akarták a lovat, egyiknél sem lehetet.
Ezért azt elvitte a rendőr a falu melletti tanyára.
Eltelt vagy öt nap, mire a döntés újból megszületett. Izgatottan várta már az egész falú az igazság óráját, amely így lett meghatározva: „Hogy mind a két ember jól járjon, ezért a lovat el kell adni, és az árából mivel két lóra nem futja, vesznek két szamarat, mert a Matyi is szürke volt. Persze a pap is és a rendőr is jelen kell, hogy legyen a megvételkor. Hogy nehogy gondok adódjanak. A határozat végleges és megtámadhatatlan, punktum.”
Így is lett. Ha tetszett, ha nem, a Matyit elvitte egy olasz a vágóhidra, és valahonnan hozott két szamarat. Az egyik még ma is a templomkertben rágja a gazt, és várja a szamarát. Míg a másik a rendőr udvarába hordja befele a fát, meg kifele a hamut, maga után húzva egy szamarat.
Kacagva emlegették az emberek a határozat első szavait mindig, mikor szóba került: „Hogy mind a két ember jól járjon…” azaz a pap, és a rendőr…
Legutóbbi módosítás: 2009.10.20. @ 12:27 :: Thököly Vajk