Szilágyi Hajni - Lumen : Októberi csend

Semmi sem köt, nincs ami old – súgtad.
Szárnyaid lábam elé hajítottad.
Szent ígéretek szád sarkába húzódtak,
ajkaid karcolták hitetetlen imák,
verseimben a fájdalommal némultál.
Hová lettek az emberek,
hol vannak a fehér testű szüzek,
merre bolyongnak a bús arcú
apró kezű gyermekek…
Miért halnak görnyedve az anyák,
és miért követik őket könnyező apák,
holnap, kinek a méhében ringnak majd az árvák.
 – zokogtad vállamra borulva,
s tollaid csak hulltak, hulltak,
felfele a magasba, a végtelen kék horizontba…

Dombok, gödrök, szakadékok,
ennyi maradt nekem – neked.
A hegyek túl magasra nőttek.
Imbolygunk a világ peremén,
alattunk az ásító élet
egy mély szakadék.
Indulnom kell. Ne hívj, ne várj –
Én is mennék. Messzi el
– mondtam
Merre van – kérdezted
Mindig nálad, ahol te vagy

Soha többé nem láttalak.

Csak álmaimban, néha…
Te az ég felé tárod mezítelen lelked,
kezeid felém nyújtod.
Mintha újra szárnyunk nőne.
És visz feléd az álom,
szívedből vér cseppen szívemre.
Fájsz. És én veled fájok.
Szótlan temetlek minden nap,
versben, dalban, lángok közt,
az éjbe zuhanó csillagokban.
Kezem közé szorítom fényed,
engednélek, de nem nyílik tenyerem,
szememben szétfolyt emlékek.
Mondd, miért csak az én arcom
marják a sós könnyek.
Elárultál, pedig téged csalt meg
a csupasz idő.
Céda testű szerelmek, ígéretek,
feküdtek melléd, némán.
Egyedül maradtál árván.
Festetlen arccal, üvöltő vágyad
az égbe hasított,
rád gyűrűdött a hold,
zúgott a szél, árnyékod tépte,
zsongott a hajnal,
ledér ruhádat szaggatta a szélben.
Most is ott állsz valahol szárnyatlan,
egy útszélén álló pléhkeresztet ölelve.
őrzöd a csendet.
A csend őriz téged.

Talán egyszer még látlak,
kereslek fényen túl és innen,
titkaid vigyázom, rejtem a világ elől,
mert még hiszek a reményben,
a zuhanó szárnyalásban,
a hozzád megérkezésben,
a veled álmodásban.

De lábad most gyökeret eresztett
a fagyott földbe,
két szárnyad csontágakká hajlott,
testedre kérget formált a befejezetlen idő,
haldokló nyarak, tavasz, ősz,
tél alá roppanó mezítelen árnyak.
Mind magaddal vitted,
s már nem táncolsz a szélben,
titkaid kezemben
szorítom, gyűröm, tépem.
Mintha két kezem a te szárnyad lenne.
Tollaid csak hullnak, hullnak testemről…
Felfele a magasba, a végtelen kék horizontba.
Fájok. És te velem fájsz.
Ne menj még angyalom… hallod…
az Istenek csak nekünk hegedülnek,
tar lombkoronák közt, didergő ujjal,
a szél ölébe búvó októberi csendben.

 

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 0 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"