Szilágyi Hajni - Lumen : Ködből jöttünk, fénybe megyünk

Ködszagú a világ, benne ma fészket rak az emlékezés, egymásba folyik a csend a zajjal, s halk játékot játszik egy messzi harang. A fehérarcú nap elbújt dideregve, résnyire megnyílik az égbolt, utat tör magának a fanyar ízű múlt, tépi a ködbe mosódó felhők fodrait.

    Hozzád indulok, két kezem üres, szívemben hozom-viszem nálam maradt életed üvegkarcait.

    Ma nem akarok semmit sem írni.

    Ma nem akarlak versbe festeni.

    Ma csendet intek szívemnek, és szótlanul figyelek rád, hisz szavaim, mint kőzuhatag omlanak lábam elé, és minél többet üvöltöm, sajgom hiányod, annál nagyobb, és mélyebb lesz köztünk a távolság.

    Lépek. Lábnyomod keresem a sáros földben, mert érzem, előttem jársz most is, mint a fény, és árnyékom vagy, ha a sűrű félelemben rám nehezedik az éj. Nehéz elindulnom, a képzelet játszik velem, és te is annyit mutatsz magadból, amennyit én megálmodok álmaimban, hátat fordítva a mának, visszafordulva a múlt valóságába.

    Jó lenne néha beszélgetni, úgy leülni egymással szembe, egyszerő szavakkal elmondani, mit jelentesz nekem, és megmutatni mit hagytál itt, és mit vittél magaddal a túlpartra. Megmutatni méhemben fogant csodás álmaim, az angyali rajzokat, nevetéseket, a fájó szerelmet, az elhagyást, az örök társat, a nélküled megfestett hiány-napokat. Sokszor indultam feléd, kértelek segíts, mert hittelek magamnak, magamba, mert részed voltam, és részed maradtam, de az idő hamar kifolyt kezeidből, s már nem tudtál érteni, hinni, megérinteni.

    A halál csak egy állapot, kitakar-betakar pillanat, hiába szaggatja lelkemet foszlányokra, te itt, bennem az örök maradsz. Az örök anyag, kőszobor, ki feje fölött két kezében tartja a világot. A visszavonhatatlan, a megismételhetetlen, rejtjelek üzenete, szívdobbanásom visszhangja, lelkem délibábja, kőtáblára vésett betűk, számok hangos sóhajtása.

    Megtanítottál élni, míg mellettem voltál. Megtanultam túlélni, amikor elmentél. A hidat te rajzoltad meg az ég és a föld közé szorult néma várakozásba. De én már nem állok meg, csak hozzád megyek, oda hol lassan befonja testem az estbe csorgó viaszillat. Csend feszül az égre, a csillagok hálójában kering a lét, visszatartom lélegzetem, hogy halljam, ahogy szelíden közeledsz felém. Felnézek, s az idő feketéllő árnya varjú képében táncol át testemen, és én üres kezeim nyújtom az ég felé, mert kell egy tenyérnyi pillanat, egy érzés, egy szívdobbanás, hogy tudjam, valahol létezel, tán ott a szétszakított felhők felett, ahova már nem érhetek fel.

    Fakó ébredésekben hagyott dallamot játszik a mögöttem szétfeslő idő, az álmok hozzák, viszik a hangot, de te már nem jössz, csak egy lélegzetnyi darabot viszel mindig.

    A szívemből. A lelkemből. Az álmaimból. A jövőmből.

    És ezeket felépíted templomként az együtt hullámzó múltuknak, emlékoltárod elé teríted, és vársz rám némán imádkozó magányodban, pedig már nem vagy egyedül, anyád, apád is veled ébred s fekszik a hold árnyékos oldalán.

    Túl mély a mi csendünk, hogy ezt valaki is megértse, de egy élet kevés rá, hogy kitöröljem hiányod, a szemem sarkában összegyűlt fáradt könnyekből.

    És még mindig megyek, még mindig csak indulok hozzád, fáradhatatlanul, konokul menetelek, de az út egyre szélesebb, az idő lassan felszívódik a szürke füstben, és egyre messzibb tűnnek az útszélére görnyedt vén fák.

    Ezek a séták olyan kishalálok, a csend magába zárja a magány zaját, nincs létezés, nincs nagy halál a kapukon túl, és innen, csak a szótlan újra elengedés, és a megbocsájtás. Önmagamnak. Neked. A világnak.

    Érzem, ma sem tudok teljességgel megérkezni hozzád, valahol a világ közepén állok, valahol fent a végtelen kihalt mélyben. Körülöttem vésett kövek, apró dombok, keresztre feszülő múló idők, életekből született halálok. Bolyongó emberek, anyák, apák, társtalan magányok, ölelő szeretetért kolduló árvák.

    Szememben elmosódik a táj, a novemberi szél cibálja hajam, keresztekre kuporodik az őszi szürkület, távolodik, ami közel volt, és körülölel ez az idegen, hideg lüktető érzés. Nem tudok már imádkozni, hitem a mában hever, megtaposott szavakat hozok, viszek, öntörvényem templomában térdepelek, mert nekem senki nem mondta merre menjek, ha hozzád indulok.

    Magam akarata vagy, hogy még most is itt tartalak bordáim alatt, mint szúró fájdalom, burokban lélegzel a világ csend-ölében, és én veled ringok, sóhajtok, sírok, hallgatom meséid, látom az indulásaid, keresem a megérkezéseid, az utat, a hegyet, a folyót, öblök hallgató mélyét.

    Fekete-fehér film vetítődik az égre, kattannak a zárak, csapódnak az ajtók, zajong az ég. Egy pillanatra meglátlak a fent sorakozó tömegben, szemedből szétágazó fények simulnak arcomra, de az idő nem hagy lélegezni, szétrobban körülöttünk, és újra önmagam látom a gyertyák sercenő kékségében.

    Ennyi egy élet, ennyi a halál. Köztük hosszú átutazások, állomások, soha véget nem érő emlékezések, arcok, gyűrött fényképek, halk újjászületések. Mert nincs vég, nincsenek utolsók, csak érkezők, és kiszolgáltatott zuhanások, együtt, egymásért a sírokon túlra, egy szétsatírozott, elmaszatolt idegen világba, ahol a szívre hegesednek végleg a hullámzó hiányok.

    Fázom. Légy ma te a csendem, apám, és én benned hallgatok a mécses fényű virradatig.

    Kezem átnyúlik az éjszakába, a csillagok lángjait érintem, gyere, hajtsd tenyerembe megfáradt újszülött arcodat. Nézz a szemembe, és ne félj, az est gyorsan a holnapba fordul, ha testünkre zuhan a sűrű hálóból kiszakadó telihold.

    Rám nehezedsz, mintha még mindig békétlen harcolnál, fegyvertelenül az égiekkel, pedig egykor ujjunk hegyére simult a fény, tiszták, és ártatlanul szelídek voltunk. Hisz te tettél egy pillanatra könnyűvé, ígértél újvilágot, napot, holdat, új csillagokat, mert már akkor is menekültél, de elvitted ezeket az ígéreteket,  megtört szemedben az utolsó fény, s ólomszárnyaid rajtam maradtak végleg.

    Nem néztél hátra, nem néztél le, felfele ugorva magányosan zuhantál, és évek óta lélegzetembe nehezülsz, mert a megérkezés sem egyszerő. Hiába akarod, nélkülem nem megy.
    Tudom, nekem kéne elengednem szívemből a látóhatáron túlra ezt az áttörhetetlenül vakító fehérfényt.

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 0 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"