Mikor fényl? szemmel némán nézted arcom,
mikor alkalom volt, s elakadt a hangom,
mikor választ kívánt néhány félénk sorom,
mikor tébláboltam szürke állomáson –
vártam rád akkor is.
Mikor elhervad s emlék már a rózsa,
napfény nem, de es? hull arcomba,
ha gy?r?ket fodroz lábamnál a tócsa,
a szél az úr, mely metsz? és goromba –
várok rád akkor is.
Mikor a bánat tarisznyástul hozza
a gondot és könnyet, majd vállamra akasztja,
ha álmom lidércként lelkem sírját ássa,
vagy ha borzalomnak lennék gyáva foglya –
várnék rád akkor is.
