Avi Ben Giora. : A Szinájban 23-24.

befejező rész *

 

 

23.

 

Reggel szinte az egész bázison a rádióállomások hangját lehetett csak hallani. Még a le–felszálló gépek zaja is alig tudta elnyomni. A riporterek és a mindenféle kommentátorok a lehetőségeket próbálták feltárni. Abban valamennyi egyet értett, hogy mind a két fél számára történelmi fontossággal bíró esemény lesz, ha létrejön. Még a legpesszimistábbja is úgy nyilatkozott, hogy mindegy, milyen megállapodás fog születni, létrejön a várva várt béke a két nép számára.

Mi is persze inkább a híreket figyeltük és nem nagyon törődtünk a munkával, ami bizony volt rendesen.

– Hallottátok az új hírt? – újságolta Árik, amikor becsörtetett a laborba. – Szadat már a jövő héten idejön.

– Honnét veszed ezt? Egyfolytában megy a rádió és hallgatjuk, de eddig ilyenről szó sem esett, csak hogy „majd” valamikor jön!

– Most jövök Tel Avivból, az egész „központ” olyan, mint a feldúlt méhkaptár. Mindenki erről beszél, ezzel van elfoglalva. Már elkezdődtek az előkészületek a fogadására.

– Kéne egy rohadt televíziót szerezni valahonnét

– Ad ide a tragacsot – mondtam. – Elmegyek és idehozom az enyémet.

Gyorsan megjártam az utat és be is állítottuk. A tévében valóban már erről beszéltek.

– Csak érjen is ide élve – jegyezte meg valaki fanyarul. – Nehogy úgy járjon, mint Abdullah, mikor egyezkedni próbált Goldával.

– Nyugodt lehetsz, hogy most jobban vigyáznak rá, mint magára az amerikai elnökre.

Közben egyik politikus a másikat követve jelent meg a képernyőn. Éppen Begin jelentette be a történelmi eseményt.

– Ez mind nagyon szép és jó, de mekkora árat kell majd ezért fizetnünk?

– Semmi sincs ingyen Meni, de nem érne meg bármilyen árat is? Gondolj csak bele. Nem kell annyi pénzt a hadikiadásokra fordítani. Azt a töménytelen pénzt más, sokkal hasznosabb célra is lehet majd költeni.

– És ki fogja biztosítani az egészet? Ki ad rá garanciát, hogy ez működőképes is lesz?

– Egy ilyen szerződésnek kölcsönös bizalmon is kell alapulnia. Ami igaz, az igaz. Szadat most megtette az első lépést. A további már rajtunk áll, illetve rajtuk is. Egyenlőre úgysincs még semmilyen tervezet a feltételekről. Várjuk ki a további fejleményeket.

Elérkezett végre a nagy nap. Az egész ország szinte egy emberként a televíziót figyelte, vagy a rádiót hallgatta. A Tel Aviv–i nemzetközi repülőteret teljesen lezárták, nem fogadtak és nem is indítottak gépet Szádat elnök érkezése előtt két órával, és utána is csak döcögve indult meg a rendes forgalom. A világ jó néhány televíziós állomása élőben közvetített. Leszállt az egyiptomi felségjelzésekkel ellátott repülőgép a Ben Gurion repülőtér betonjára. Az ország történelmében először került sor erre, hogy egy hosszú idő óta ellenséges ország repülőgépe itt szállt le. A gép ablakaiban az egyiptomi és az izraeli zászló lobogott. Begördült a már előkészített vörös szőnyeg elé, hamarosan kinyílt az ajtó és feltűnt Szadat elnök jól ismert alakja, közvetlen utána felesége. Mindketten megálltak egy pillanatra a lépcsőn és megilletődve néztek körül a fogadásukra odasereglett tömegen. Majd együtt megindultak lefelé a lépcsőkön. Efrajim Kacir izraeli államelnök fogadta őket. Felhangzott a két himnusz, majd rövid üdvözlő beszédek hangzottak el. Utána kocsiba szálltak, és elhajtottak Jeruzsálem irányába.

– Na eddig megvolnánk!

– Ó Meni, hogy mondhatod ezt csak így. Ez több ennél. Egy másfél óra múlva beszélni fog a Kneszetben, a mi Parlamentünkben. Ez jóval jelentősebb esemény, mint ahogy sokan gondolnánk.

– Kicsit nagy feneket kerítenek ebből Avi, az egész világon. Nem mondom, hogy nem egy jelentős esemény ez a mai. Én szkeptikus vagyok. Mit fogsz majd mondani azoknak a telepeseknek majd Jamitban, akiket ezek után arra fognak „kérni”, hogy hagyják el az eddigi otthonaikat és menjenek máshová, ahol az állam majd új területet jelöl ki számukra? Van fogalmad, mekkora munkájuk fekszik ebben az egészben? Hiszen láttad, amikor ott voltunk nemrégiben. Sőt hallottad is, mi a véleményük.

– Persze, hogy tudom. Sőt abban is biztos vagyok, hogy a Doronhoz hasonló emberek a tartós béke reményében egy emberként fogják elhagyni Jamitot. Sőt tovább megyek. Ofirán láttad azt sok szép új épületet, szállodaláncot? Azokról is le fogunk mondani, ha kell.

– Te nem vagy eszeden! Képes lennél csak úgy visszaadni mindent? Elfelejtenéd egy pillanat alatt, mennyi vér és verejték van ezekben? Én nem bízok bennük egy percet sem. Még jó, hogy azt nem akarod mondani, hogy ezt a bázist is csak úgy simán visszaadnád nekik. Ez a térség legmodernebb és legkorszerűbben felszerelt légi bázisa. Csak nem képzeled, hogy megkapják így, ahogy van? És ha egyszer mégis meggondolják, és ismét ellenünk fordulnak? Akkor majd erről a bázisról szállhatnak fel a gépeik gyilkos terheikkel megrakodva?

– Nem lesz többé ilyen. És ha kell, én bizony visszaadnám. Azt nem mondom, hogy mindent itt hagynék úgy, ahogy van. El lehet vinni nagy részét, a többit meg ledózerolni.

– Nagyon nagyvonalú vagy, Avi. Várjuk meg, mit nyilatkozik majd Szadat. Nagy vén öreg róka, az biztos.

A parlamenti közvetítés aztán sok kétkedőt kezdett meggyőzni. Szadat, kicsit Churchillt utánozva, pipáját rágva hallgatta az elhangzó beszédeket, majd rajta volt a sor. Beszédében személyes meghívást intézett Beginhez, az akkori miniszterelnökhöz, és felszólította a tényleges tárgyalások megkezdésére.

Sok érdekes esemény következett ezek után. Találkozók, fogadások és napokig az emberek legtöbbje szinte odatapadt a televízióra. Rövidesen sor került Begin viszontlátogatásra Kairóban, ami hasonló lelkesedést váltott ki, mint Szadaté. Ezek után beindultak a tényleges események, amelyek végén Camp Davidben meg is született a végleges békeszerződés és annak feltételei.

 

 

24.

 

Jó pár hónap eltelt már, és a békeszerződés végrehajtásának utolsó fázisához érkeztünk, ami minket közvetlenül érintett. Ugyanis, ahogy még annó sejtettük, a bázis teljes egészében visszakerült egyiptomi területre. Ellentétben Jamittal és Ofirával/Sarem/, ahol szinte semmit sem bontottak le, a katonai létesítményeken, bázisokon kívül. Min is a költözésre, a bontásra készültünk. Vegyes érzelmek dúltak bennünk. Szinte mindenki egyetértett már abban, hogy kivonulunk minden eddig megszállt területről. Csupán abban a kérdésben oszlottak meg a vélemények, de ezen a téren nagyon, hogy mit adjunk vissza eredetijében, ahogy mi is elfoglaltuk, illetve mit hagyjunk meg. Sokan azt mondták, az egészet fel kell robbantani, mások azt, hogy meg kéne hagyni és átalakítani nemzetközi repülőtérré.

    Persze a vezető politika nem sokat törődött az olyanok véleményével, mint mi. El lett döntve a teljes bontás, mint ahogy az is, hogy az utolsó ember, aki elhagyja majd a bázist, az fel fogja robbantani  az előzetesen letelepített aknákat, hogy csak a kő és törmelék maradjon. Már mindenki megkapta az új beosztását és állomáshelyét. Szerte szanaszét lettünk telepítve. Ki ide, ki amoda. Csak annyit tudtunk, hogyha elkészül Negevben az új bázis, aminek az átadási időpontját még körülbelül sem tudtuk, akkor talán ismét együtt leszünk. A települések kiürítése sem ment mindenütt érzelemmentesen, mert a telepesek sokan rendben elhagyták a házakat és nem romboltak le semmit sem, mégsem lehetett az emlékektől egyik percről a másikra megszabadulni. Márpedig emléke volt bőven mindenkinek. De ezeket vagy felpakolták a kocsikra, amik az új otthonba szállították őket, vagy elraktározták magukban.

    Mi is az utolsó fázishoz érkeztünk. Sossal még sok felejthetetlen órát és éjszakát töltöttünk a „tanyámon”, amitől szintén el kellett búcsúzni. Azért sok–sok képet készítettünk, de a legtöbbet magunkban raktároztuk el. Nemkülönben a kantint, a sok snoocer partit, Szimat urat, alias Smulikot… Nehezen ment ez, de tudtuk, egy olyan eseménynek vagyunk résztvevői, ami a jövőnkkel van összefüggésben, és ezért hajlandóak voltunk mindenre. Tudtuk, hogy ezután legalább itt békében élhetünk majd.

    Kevesen voltak csak abban a kivételes helyzetben, hogy tanúi lehessenek, amikor a bázist felrobbantják, és a földdel teszik egyenlővé. Az épületek nagyrészit ledózerolták. Még ha lett volna lehetőségem végignézni, akkor sem néztem volna meg. Meni ott lehetett és csinált is képeket, de ő is úgy élte meg, mintha valamit kitöröltek volna az életéből. Sajnos nem maradtunk együtt. Ő Ber Sevára került, én meg Tel Avivba. Sosi is ugyanott kapott helyet. Kapcsolatunk lelazult barátsággá, ami aztán megmaradt. Leszerelése után hamarosan férjhez is ment. Évekkel később, amikor egyszer Ofirán jártam, akkor találkoztunk újból.

    És a beduin? Vele akkor találkoztam, mielőtt végleg el kellett hagynom a bázist. Ők is készülődtek és kezdték felszámolni a régi táborukat. Nem nyilatkozott Abu Musza, hogy hol fognak ismét tábort verni. Sok–sok évvel később vele is találkoztam egy alkalommal Beer Sevén, egy vásáron. Pazar új autója volt és két újabb gyerekkel is gyarapodott. Elmesélte, hogy hol itt, hol ott vannak, ahogy eddig is. Végleges táboruk nyáron továbbra is Szinájban van, csak telente vándorolnak át Izraelbe. Beer Seva mellett, a Negev sivatagban van a téli táboruk. Persze meg is hívott, amit majd valaha teljesítenem kell.

    Lassan harminc év telt el, azóta BÉKE van ezzel a szomszédunkkal, mint ahogy Jordániaval is!

 

 

 

 

Vége

 

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.