dr Bige Szabolcs- : Egy csésze kakaó

Mindennek megvan nálam a maga helye, és halálra idegesít, ha valami nincs ott, ahova én elhelyeztem.

  

 

Nem, nem vagyok én egy beképzelt alak. Jól tudom, mit érek. Tudom, egy észkombájn, egy Einstein sem vagyok, megvannak a magam korlátai, de amit egyszer elolvastam, úgy hozzám ragad, mint a muslica a légypapírhoz.

     Amit szeretek, az a rend. Rend a lelke mindennek. Rend legyen körülöttem. A magam rendje, ami közel sem azonos a mások rendjével. Mindennek megvan nálam a maga helye, és halálra idegesít, ha valami nincs ott, ahova én elhelyeztem — ha valaki hozzápiszkál a dolgaimhoz. Persze nem mutatom, hogy bosszant, mert ennél jobban csak a vita, a fölösleges magyarázkodás zavar. Inkább csendben maradok, s úgy teszek, mintha nem is venném észre. Aztán egy óvatlan pillanatban visszarakom a helyére. Mindegy, miről van szó — csergőóráról, cukortartóról, újságról, vagy csonka bokályról.

     Itt lakik velem a húgom is, de ő reggel elmegy dolgozni, este jön haza – bent ebédel a munkahelyén. Miután hazaérkezik, leül a TV elé egy szendviccsel, s egy csésze kakaóval. Nem szól egy szót sem, csak mikor már megunta nézni a dobozt. Akkor mond jóéjszakát, s megy a szobájába. Nem zavarjuk egymás vizeit.

     Én itthon ebédelek. A szociális gondozó hozza az ebédet. Tiszta, rendes nő. Figyelem, mindig tiszták kívülről is az edények, amiben az ebédet hozza. Nem láttam azokon soha szennyeződést, vagy rászáradt ételmaradékot. Meg is köszöntem neki a havi elszámoláskor egy ezressel. Úgy meghatódott, hogy az óta megvárja, ameddig megebédelek, s elmosogat utánam. Igaz, amikor először jött, megmondtam neki, mennyire kényes vagyok a rendre, tisztaságra, s úgy látszik, megértette.

     No, a tisztaság a másik kényes pont az életemben. Naponta akár százszor is kezet mosok. Persze kissé túlzó ez a szám, de tény, hogy gyakran megteszem. Nem bírom, ha valami szennyeződés ér a kezemhez, legyen az akár képzeletbeli is. Gond a törölköző is. Honnan tudjam, hogy biztosan tiszta? Inkább letépek egy papírtörlőt. Az legalább mindig új és tiszta. A fogamat is gyakran mosom. Minden étkezés után. Hihetetlen, milyen hamar kialakul rajtuk a lepedék. Nem győzöm dörgölni!

     Meg aztán, amennyire idegesít, ha a dolgaimhoz piszkálnak, annyira idegenkedem attól, hogy én a mások holmijához hozzányúljak. A minap is mosakodás közben véletlenül meglöktem a szárítót, és a húgom kiterített, már félig száraz ruhái mind belehulltak a mosdóvizembe. A vizet szépen elzártam, és tanácstalanul néztem a ruhákat. Jól megszívták magukat. Nem tudtam, mit tegyek? Csak álltam, s néztem, hogy egy kék folt elkezd terjedni a ruharakás közepén. Na, még csak ez hiányzott. Valamelyik festék, vagy mi kezdett oldódni, és összefogta a közelben levő anyagot. Mit fog ehhez szólni a húgom? Kicsit még álldogáltam, de láttam, a folt nem nő tovább. Kimentem a konyhába reggelizni, de egész nap ott motoszkált bennem, hogy mégiscsak ki kellett volna szednem a ruhákat. Zavart, hogy bajt okoztam a húgomnak, de nem mertem hozzányúlni a más holmijához, még akkor sem, ha a saját testvéremről van szó. Végül nem lett nagy ügy belőle, csak annyit mondott a drága, máskor vigyázzak.

      Vigyázok én, hogyne vigyáznék. Állandóan. Abba igyekszem, nehogy bajt, nehogy valami bajt okozzak. Neki ne menjek valaminek, mégis állandóan feldöntöm a széket, meglököm az asztalt, és éppen akkor, mikor tele csésze van rajta, s a tejeskávé, vagy kakaó végigömlik az abroszon.

     A húgom nagyon megértő velem, nagyon türelmes, de egy ideje látom, néha olyan elgondolkozó, csendesebb, mint máskor. Inkább éreztem a változást, mert semmi kézzelfogható dolgot nem lehet rajta észlelni. Ez a viselkedésváltozást azonban jól érzem. Itt a bőröm alatt. S igazam is volt, mert egyik este oda jött hozzám.

     — Pityu, akarok neked valamit mondani — szólott.

     — Mondjad! — motyogtam.

     — Találkoztam egy hozzám illő férfivel.

     — Hogyne, persze — értetlenkedtem.

     — Molnosnak hívják. Molnos Gábor.

     — Értem. Jól van — makogtam továbbra is értetlenül.

     — Ő a barátom, és mindjárt itt lesz. Azt ígérte hatra jön.

     Nagyon megijedtem — egy idegen ember jön ide hozzánk! Mégsem szóltam semmit. A húgom dolga, s még jó, hogy előre figyelmeztetett.

     Fel is jött. Egész rendes fickónak bizonyult. Nem mondhatok semmi rosszat rá. Bemutatkozott, ahogy kell, és egy jót beszélgettünk a Forma 1-ről. Majdnem annyit tudott róla, mint én. Persze nem mutattam, hogy ász vagyok a témában. Bólogattam, hogy „bizony, bizony”, amikor valami közismert dolgot nagy lelkesen elmesélt. Csak az nem tetszett, hogy itt maradt éjszakára is. De hát ők tudják…

     Csak én nem tudtam előre, hogy hosszabb ittmaradás lesz a vége. Meg azt sem tudtam előre, milyen zűrökhöz vezet reggel a fürdőszoba használata. Eddig csak ketten használtuk, és egymásra tekintettel voltunk mindig. De most! Jobb nem is beszélni róla, mert halálra idegesít, bár nem mutatom. Jó, én meg tudom várni, ameddig végez, és csak akkor veszem igénybe a mosdót, ha már elmentek. De… Énekel a fürdőszobában borotválkozás közben (!).

     Nem tartott azonban, szerencsére, sokáig ez az állapot, mert néhány hét múlva kiköltöztek vidékre. Az iskolának, ahol húgom tanított, van egy tagintézménye kint egy csatolt községben. Odamentek lakni. Molnos is kapott az iskolában munkát, mint nem tudom micsoda. Megvettek egy kis házat is. Majd tatarozzák, mondták, mikor elmentek.

     Így maradtam végül egyedül. De nem én üldöztem el őket a szekálásaimmal, az egyszer biztos, hiába állítja a felső szomszéd, az a mogorva vénkisasszony. Hiába tartja olyan nagyra magát, ő is megéri a pénzét, a minap is eláztatta a konyhát, mert úgy felejtette a melegvíz csapot. Most is látszik a csúnya folt a plafonon. Nem volt még rá időm, hogy festőt hívjak.  

     Hívtak húgomék, miután elrendelkeztek, látogatnám meg őket. Sokat gondolkoztam a javaslaton. Nem szeretek én otthonról kimozdulni, de mégis rávettem magam. Kivittek egy barátjuk autójával. Nem is volt olyan szörnyű az út, bár elég jól rázott a kátyúk miatt. Otthonos, kedves lakás fogadott, bár kívülről nagyon rosszul mutatott, bent ellenben minden rendben volt. Maradtam is szívesen két napig. Szombat, s vasárnap. Igaz, a végén már alig vártam, hogy vissza, hogy hazavigyenek.

     Többet nem megyek, határoztam el, ahogy hazaérkeztem. Valami végig nyugtalanított, ameddig ott voltam, itthon azonban újra biztonságban érzem magam. Annyi mindent hall az ember mostanában – csalások, betörések. Jobb otthon ülni. Bár mostanában az sem biztonságos. Becsapják, félrevezetik a jóhiszemű embereket. Mesélték, hogy a szomszéd tömbházban is bementek valamilyen mesével egy idős asszonyhoz, és elcsalták a kis pénzét, amit a temetésére tett félre.

     Kezdek rendesen idegeskedni az utóbbi időben, nem is merek kimozdulni a lakásból. Itthon meg attól rettegek, hogy rám törnek, vagy hogy egy hihető mesével bejönnek hozzám is, mint Matild nénihez a 3c-ből. Azt mondták, segélycsomagot hoztak a Vöröskereszttől. Persze, erre kinyitotta az ajtót, mire leütötték és kifosztották a lakást. Még jó, hogy nem halt bele a sérüléseibe!

     Ezért szereltettem fel a biztonsági pántot — lánc eddig is volt —, meg egy új, ötpontos zárat. Ide aztán senki be nem tud jönni, ha én nem engedem be…

     Most is ott dörömbölnek az ajtómon, meg csengetnek, a mobiltelefonom is szól. Hallom én jól, csak nem tudok mozdulni. Nem engedelmeskenek a kezeim, lábaim. Hallom a sógorom hangját is az ajtón keresztül. Kiabál valamit. Válaszolnék, de nem jön ki hang a torkomon. Mennék ajtót nyitni, de mozdulni sem tudok, még a mobilt sem tudom kivenni a zsebemből.

     — Bent van, hallom a telefonját, de nem veszi fel — mondja Gábor.

     — Törjük be az ajtót! — szól egy idegen hang, és én nem tudok tiltakozni, mert nincs hangom, nem tudok odamenni, mert nincs erőm.

      Ezt nem lehet betörni sem, olyan masszív — hallom újra a sógort, neki legalább van egy kis esze.

      — Szóljunk a tűzoltóknak, az erkélyen át könnyen bemehetünk — ez is az ő hangja.

      Aztán sokáig nem történt semmi, azt hiszem, el is aludtam itt az előszoba földjén, vagy nem tudom, mi történt. Azt vettem csak észre, hogy ismeretlen emberek vesznek körül, és felemelnek valamire, és megindulnak velem. Gábor is a látóterembe kerül, s fölém hajolva mondja, hogy most kórházba visznek.

     Ringat ez a matrac, amin most fekszem, olyan, mint gyerekkoromban édesanyám ágya…

 

 

 szerkesztette: Nagyajtai Kovács Zsolt – 2009. október 22., csütörtök, 10:03

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 606 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.