21.
Utazó pénteket írunk.
Korán reggel, ötkor kelek. Reggelit nem kérek, de iszom egy kávét, és közben átlapozom a Népszavát. A sportoldal közepén hozzák a hétvégi Pannónia kupát. Természetesen az esélyeket latolgatja a hozzáértő újságíró. Világ életemben csodáltam a firkászokat. Olyan felsőfokú biztonsággal tudnak várható esélyeket felvonultatni, vagy megtörtént eseményeket szakérteni, hogy az ember zsebében kiegyenesedik a kasza.
Íme, most is! Azt írja a nagy tudású ceruzaművész, hogy olyan erős a várható mezőny, hogy ki van csukva a hazai versenyzők sikeres szereplése.
A pofátlan, magabiztos disznó! Még hogy ki van csukva! Az anyád, az van kicsukva! Barom!
Remélem, hogy odatolja Pécsre a pofáját ez a gyógytornás ökör, és sűrű elnézéseket kér majd hatalmas tévedése miatt.
A francba! Így felcseszni az agyamat korán reggel!
Szépen gyülekezik csapatunk a Déli pályaudvar pénztára előtt. Bárhogy is számoljuk, kiváló intézőnk kettő jeggyel kevesebbet vásárolt. Úgyhogy a Kacsa beáll a pénztár előtt kígyózó sorba, hátha lekési a vonatot, ami kis híján sikerül is neki. Már mozgásban van a szerelvény, amikor lihegve bezuhan a kupéba. Kelenföld után az étkezőkocsi felé vesszük az irányt. Áthaladunk jó pár vasúti kocsin, és mindenhol ismerősökbe botlunk. Itt a Vasas, a másik kocsiban a Dózsa és az MTK vívói vívnak ádáz kanaszta csatát. A fél büfét a BVSC foglalja el. Leülök az egyik nagyhangú asztalhoz, finom reggeliben bízva.
Az a jó, hogy itt mindenki haver. Függetlenül attól, hogy ki, melyik klubban sportol.
Most is, egy ilyen vegyes asztalnál kajálok.
A társaság szószólója a Vívószövetség szakfelügyelője, Rábai Guszti bácsi.
Rettentőn csípem az öreget, pokoli jó fej.
Éppen arról mesél, hogy fiatal korában szinte minden sportot kipróbált, és általában kiváló eredményeket ért el.
Az atlétikáról beszél.
— Tudjátok! Amikor annyi idős voltam, mint ti, én nem tudtam mi az, hogy elfáradni. Délelőtt hegyet másztam a barátaimmal, délután, pedig sprinteredzésen voltam a salakon.
Kreisz Gabi belekérdez.
— És jó futó volt, Guszti bácsi?
Elmosolyodik az öreg, megsimogatja őszbehajló bajuszát.
— Nem tudom, fiam! A százat 10,2 alatt futottam.
Gábornak fennakadnak a szemei, és áhítattal vegyes tisztelettel mondja.
— De Guszti bácsi! Az világcsúcs!
A szakfelügyelő megrántja a vállát, és egykedvűen mondja.
— Na! És?
Rózsavári Nándi hátba vágja a szájáttátó Gabit.
— Nem látod, hogy cukkol? Röhögjél már!
Kreisz a fejét rázza.
— Dehogy cukkol! Megcsinálta! Az apám mesélte. Csak nagy volt a hátszél és nem hitelesítették.
Most rajtunk van a csodálkozás sora. Elkerekedik a szemem.
— És nagyon nagy szél volt? — kérdezem.
Guszti bácsi komoly arccal bólogat.
— Nagyon nagy. Akkor volt a Biatorbágyi tájfun.
Most tör ki Gáborunkból a röhögés. Csapkodja a térdeit, nyerít, mint egy ló.
— Ezek bevették! Még ilyen hülyéket! Bevették!
Ilyen és ehhez hasonló társalgásokkal telik el az utazás három órája.
Megérkezünk.
A Honvéd a Nádorban szállásol el minket.
A szálloda régi, patinás, századfordulós épület. Nagy, tágas szobák, széles lépcsőfeljárók, hatalmas ágyak.
Elfoglaljuk szobánkat. A londiner új hajlong, mint akinek meg-megújuló gyomorgörcsei vannak.
Ő a jattot várja, mi meg azt, hogy elhúzzon a jó büdös fenébe. Kicsit még téblábol, aztán elmegy.
Összebútorozok a Halla Petivel.
Rendes Hódmezővásárhelyi krapek, nemrég került hozzánk. Állítólag nagy tehetség, bár én még nem vettem észre. Igaz, én nem vagyok szakember.
Lepakoljuk cuccainkat, majd lent gyülekezünk a hallban.
Amikor együtt a társaság, akkor kisétálunk az orvosi egyetem aulájába. Holnaptól itt csattognak a fegyverek. Most még csak a pástok, és a technika felszerelése folyik.
De a büfé már működik.
Benyomunk három cent rövidet, hogy jobban essen az ebéd. Szeretett edzőnk még nincs itt, úgyhogy könnyen vigéckedünk. Reggel érkezik a megnyitóra.
A ragyogó napsütésben visszasétálunk a szállodába. Könnyű ebéd után lődörgünk a városban.
Fagyizunk, hülyülünk, nézzük a csajokat.
Próbáljuk elterelni a figyelmünket a holnapi megmérettetéstől.
Kora este térünk nyugovóra.
Nehezen jön álom a szememre. Szobatársam zoknijának a szaga igencsak csípi a szemem.
Valahogy nem nekem találták ki ezt a korai takarodót. Parancsszóra nehéz elaludni. Álmatlanul forgolódom, ökörségekkel van tele az agyam. Mellettem horkol, szörcsög, nyöszörög a pástok rettegett Halla Petije. Valahol messze, valami sötét templomtorony mélyén, az öreg harang a kísértetek óráját jelzi.
Bim-bam, bim-bam!
A sarkig tárt ablak beengedi a szellemek által felkorbácsolt levegőt.
Recseg-ropog az ódon épület. A távolban ajtó csapódik. A folyosó felől halk suttogást hallok.
Most meglibben a függöny, a falakon árnyak játszadoznak. Odakint fúj, kavarog a szél.
Azon veszem észre magam, hogy a takarót egy ügyes mozdulattal a fejemre húzom.
Sima ügy. Én nem látok semmit, és engem sem lát senki.
Tárva nyitva hagyott füleim eddig sosem hallott hangokat érzékelnek.
Mintha kinyílna az ajtó!
Halk, surranó lépések, recseg a padló.
Ha író lennék, akkor a következő sorokat vetném papírra: A félelem a szívemre telepedett. Nem tudtam, hogy mi fog most következni. A takaró alatt vacogtam, és vártam. Vártam a szobán átsurranó valamit. Rettegtem, hogy feltépi takarómat, és torkomba mélyeszti hegyes vámpírfogait. A hideg verejték végigcsorgott reszkető testemen, fogaim, pedig hangosan verődtek össze kiszáradt szájamban.
De mivel a jó Isten nem áldott meg ilyenfajta képzelőerővel, egyszerű rövid mondattal fejezem ki pillanatnyi helyzetemet.
Majd beszarok a majrétól!
Most megint! Recseg a padló!
Teljesen ellep a takaró. Valaki leül az ágyam szélére.
Hangon! Halk, suttogó, gonosz hangok!
Vízcsobogás.
Fejemben őrjítő gondolatok kavarognak.
Vízi hullák! Csöpögnek!
Most megint! Vízcsobogás!
Összeszedem minden bátorságomat, és kilesek a takaró alól.
Két alak suttog, vihog az ágyam mellett.
Lerúgom a paplanomat, kivetem magam az ágyból, egyenesen a kisebbik szellem testére.
Halk sikoly, a szőnyegen hengerbuckázunk.
Kigyúlnak a fények.
Ezen a félszű Kukkoson fekszem. Mellettünk ácsingózik az örökké jópofa Kiwi, és ijedten bámul.
Az álmából felriadt Peti idétlen arccal ül az ágyban, és szemeit dörzsölgeti.
Felállok, felsegítem a kísértetet.
— Hát ti? — kérdezem tőlük. — Mi a szart csináltok az ágyam mellett?
A Kukkos leporolja virágmintás pizsamáját, foghegyről válaszol.
— Be akartunk pisiltetni.
Közben kedves tettestársa mutatja az adag vizet, amit az ágyam mellett türelmesen folyattak egyik kancsóból a másikba. Abban bízva, hogy e nagyszerű ötlet hatására elönt a húgy. Be is jött volna nekik, ha történetesen alszom.
— Hát ez most nem jött össze! — felelem. — Na menjetek aludni, mert mindjárt kelünk!
Elmennek. Lekapcsolom a villanyt, bevackolom magam a takaró alá. Félálomban látom, hogy szobatársam lesiklik az ágyról és bemegy a fürdőszobába. Pár perc múlva trikóban, alsógatyában jön vissza.
Lecserélte az éjszakai öltözékét.
Lehet, hogy Kukkosék nem dolgoztak hiába?
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
