Szilágyi Hajni - Lumen : Átutazások

Apám mondta talán, de lehet,
hogy csak elejtett félszavak voltak,
egy egyszemélyes dialóg.
ő volt a hang és Isten tátogott…
nézd tenyerem, ahol a vonalak
összeérnek, az lesz majd a te életed,
utak, dombok, hegyek, völgyek
mind, mind a tiéd lehet,
s ez a gömbölyű, semmibe ringató
végtelen, a világ, méhében
bölcsőbe ágyazott álmod…

De csak az igazat mesélte,
a valót elhagyta félúton,
s maradtam nélküle egymagam,
ahol a falak hamis tömör fények,
csillagtalan holdszagú éjek,
minden téglája az ellopott képzelet.

Apa mára csak egy krétarajz,
néma üzenet a hajnal lehelte tűzfalon,
melyen rég átrágta magát a múlt,
és már se ajtó, se ablak,
a szél rákúszik a csupasz romokra,
s felettem összemosódó csillagképek
csüngnek némán az est széttört
holdtükrében.

Apám mondta talán, de lehet,
hogy csak én álmodtam,
zuhanó álmait ágyam alá rejtve,
hogy nélküle kell tovább mennem,
és minden, amit Isten becsomagolt
szétszórta az árnyakkal telt úton.
Néha belebotlok egy csillagba
fénye tiszta, mint hullám mosta kavicsok.
Zsebembe gyűjtögetem ezeket
a karcosodott örökfényeket,
s rejtem elfüggönyözött világunkba.

Most kezemben tartom
apám összegyűrt arcvonásait,
kép a képben, fekete-fehér
szétszakított álmodások.
Szemtől szemben ülünk,
a csend egy szűk átjáró
a lét másik oldalára.
Rám néz, hangra nyílik szája,
de valahogy a távolság
túl nagy már köztünk,
hogy halljam összezsugorodott
gondolatai monoton zakatolását.
Ez olyan, mint amikor
az utolsó vonat elindul,
az egymásra feszülő síneken
feketéllő éjszakába.
Idegenné formálódik a képzelet,
távolra csúszik mi közelinek látszott,
és a szemafor nem vált át,
fénye vészjóslóan villog.

De néha jön egy vonat,
belesikolt a vérző alkonyatba.
Felszisszen a néma táj.
Én ott állok, szótlan, a peronon,
bőröndbe pakolt gyerekkorom,
és mondom, mondom…
nem fáj a hiány, nem fáj már.

A visszautak a legfájdalmasabbak
de a vonat megállíthatatlan jön felém,
átrobogva az eltemetett álmokon,
s mintha apám látnám ilyenkor,
úgy mint már évek óta soha
nem hív, el sem küld már
csak csendben ül, arcát
a hideg ablakhoz nyomva.
S az idő árnyékként terül közénk
tudom, ez újból csak
egy átutazott emlékezés-pillanat,
közelinek érzem, Istenben halva,
és egyre távolinak tűnik a hit,
az álmaimat eltemető édes mostoha.

Kényszer bújik meg a csend mögött,
a hiányt velem alusszák át
a csontkarú odvas fák,
nyárba ringnak, őszt vetkőznek,
a télelő gombolja le róluk a ruhát.
Szívem várótermében a róla-emlékezések
üresjáratban állnak, indulásra készen,
de a sínek barnára rozsdállódtak azóta,
szétmállott minden fel és lekapaszkodó,
lábam alatt hamu és korom,
az égen sárból tapasztott napkorong.

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 310 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"