Rossner Roberto : Gyermekkori önarckép IV. befejező rész

A szerz? arcképe “kölyökkutya korából”

A lépcs? a hátsó udvarból vezetett le a pincékhez. Szerencsére, az udvarból nyíló lakásokat csupa jobb emberek lakták, s ?k is már mind lent voltak. „Leszaladtak némi fáért”, elvégre h?vösek már az esték, így október végén, bizony be kell f?teni a cserépkályhákba.

   Az udvarban, a lépcs?lejáró mellett, a falnak támaszkodva, hatalmas termet?, majd két méter magas férfi álldogált, és bagózott. Kitérdelt tréningnadrág volt rajta, meg egy eléggé elhasznált pulóver. Nyakában, többször átvetve, vastag sálat viselt. Arcvonásait a sötétben egyáltalán nem lehetett kivenni, és a fiú, egyfajta baljós és megmagyarázhatatlan fenyegetettséget érzett, ahogy közeledtek az udvaron át.

   – Na, itt ez a tróger – jelentette ki az apja hangosan, ahogy odaértek a hatalmas emberhez. A férfi erre ruganyosan ellépett a faltól, aztán hirtelen egymásnak estek. A fiúból kiszaladt a vér, halálra váltan állt ott, meg sem tudott moccanni. Leveg?t is csak akkor kapott, amikor világossá vált számára, hogy a két hatalmas férfi nem üti és veri, hanem éppen ellenkez?leg, voltaképpen öleli egymást szeretettel és örömmel. Irdatlan tenyerükkel a másik hátát lapogatták.

   – Még élünk! – mondták egymásnak és nevettek.

   – Menjetek le nyugodtan, az els? ?rséget én adom.

   A fiú csak most, a hangjáról ismerte föl Ervin bácsit, apja egyik legrégibb barátját. Már egyetemre is együtt jártak, majd miután a férfi egy vegyipari tröszt vezérigazgatója lett id?vel, természetes volt, hogy a nagypapa gyárával is napi kapcsolatban állott. A szüleivel még a kitelepítésben is szomszédok voltak – kevesebb, mint öt kilométerre laktak egymástól, így néha tudtak találkozni, s beszélni egymással. Egyszer az is megesett – a szülei sokszor elmesélték -, hogy Ervin bácsi megjelent éjnek évadján, s egy fertály hízott sertést hozott ajándékba.

   – Meg?rült? – kérdezte a fiú anyja – Disznót az ólba? Hiszen itt emberek laknak!

   Ervin bácsi megjárta Recsket, a fél veséjét leverték, majd keszonmunkás lett a titokban épül? földalattinál. Jelenleg a Bútorszállítmányozási Vállalatnál volt anyagmozgató – magyarul tróger.

   – Mindenki lent van már? – kérdezte az apja.

   – Csak rátok vártunk. Képzeld, az öreg gróf mindenáron vállalni akart egy teljes ?rséget. A feleségének kellett er?szakosan fellépnie, hogy letegyen róla.

   – A derék hadfi – mosolygott a fiú apja – gyere majd le te is. A lényeggel megvárunk.

   – Okvetlenül. – válaszolta a víg apacslegény, s rágyújtva egy Kossuthra, újra a falnak támaszkodott felvéve el?bbi pózát.

   A lépcs?lejárat eléggé sz?k volt, és olyan gyéren megvilágított, hogy az apja kellett menjen el?l, s egy zseblámpával világította az utat fiának. Amint leértek, a fiú orrát megcsapta az annyira kedvelt, s oly jól ismert illat; száraz fahasábok tömkelege ontotta magából. Megérkeztek oda, ahol a fák laknak. A ház hatvannégy lakásának és kétszáznál is több lakójának, mintegy háromszáz tonna t?zifája várakozott itt igen kellemes illatot terjesztve. A pincerendszer száraz volt, így a penészes, salétromos, vizeny?s helyekre oly jellemz?, s roppant kellemetlen, jellegzetes doh-szagnak nyomát sem lehetett érzékelni. A fiú boldogan szippantott a leveg?be.

   – Ahol a fák laknak – mondta ki örömmel, hangosan is – ugye milyen kellemes illat van itt?

   – Hogyne – felelt az apja – azért vigyázz, hova lépsz.

   A lépcs? aljától három irányban kínálkoztak folyosók. A fiúék fachja a jobboldali járatnak mintegy a felénél volt. Odasiettek, apja kinyitotta a lakatot, valamelyest kitárta a lécb?l rótt ajtót, de nem léptek be. Visszamentek az elágazásig, útközben több félig nyitott deszkaajtót kerülgetve, s most a középs? folyosón indultak el. Ez az ág fokozatosan kiszélesedett, végül egy jelent?s és komor vasajtóban végz?dött.

   Kedvelt játszótere és fantáziája által szerepl?k tömegével – természetesen legtöbbször Winnetouval, és a gaz komancsokkal – benépesített színtere volt ez az ártatlan pincerendszer. Hatalmas volt, el lehetett tévedni benne, romantikus beszögellések, kísértetiesen félhomályos sarkok és járatok jellemezték.

   F?tési szezonban rendszeresen jártak ide, mert az apja, Ervin bácsival párt alkotva; nem csak maguknak aprította és cipelte a t?zifát, de számos id?s, vagy betegesked? jobb lakónak – köztük Mátéffyéknak, Vereckeyéknek és másoknak is.

   A két kisportolt, er?teljes ember, ha nekilátott, egy-egy hónapra el?re fölaprította hat-hét háztartás, teljes t?zifa igényét, s?t külön fel is stószolták, hogy csak zsákolni és cipelni kelljen minden harmadik este.

   – Miért nem visszük föl liften egyszerre a nyolc zsák fát? Hatot kiszortíroznánk, ahol kell, kett? meg a mienk. Nem akarnék mindig annyiszor fordulni.

   – Ne viccelj, a lift is csak ember. Terhelhet?ségi küszöbe van.

   – Nahát, ha van neki ilyen küszöbe, akkor nem ember. Az ember korlátlanul terhelhet?, hidd el nekem.

   A fiú minden alkalmat megragadott, hogy lejöhessen ide. Kedvére bóklászott a hatalmas labirintusban, míg apja lendületes csapásaival aprította a fát. Gyakorta más gyerekek is elkísérték az apjukat, ilyenkor lehetett indiánost, vagy bújócskát játszani. No és persze ott volt még a legenda is. A legenda, amely szerint ebb?l a pincerendszerb?l is csatlakozó-járat nyílt a f?város titkos alagútjába, s?t alagút-rendszerébe, melyet még Mária Terézia fúratott volna – fölhasználva a Vár alatt talált, s még a török megszállás idejéb?l való rengeteg járatot, s amelyen gyalogszerrel el lehetett jutni – állítólag – a budai várból a Ludovika pincéjébe. Át a Duna alatt, végig a városon. Azt beszélték, hogy sok helyütt lehet rácsatlakozni a rendszerre, például a Gellért hegy belsejéb?l, aztán a Moszkva tér alól, a F?vámház pincéjéb?l, a Calvin tér alól, s?t a Corvin mozi el?tti szök?kút vízelvezet? rendszere is ezt a célt szolgálta volna. No meg persze számos budai és pesti bérház pincéje, mint vészkijárat szerepelt a legendában.

   A komancsokat a házban fölöttébb érdekelte ez a dolog, de hiába kérdezték többször is Vereckey bácsit, az egykori katonatisztet, aki a Ludovika tanára is volt, ? kategorikusan a „legnagyobb szamárság”-nak titulálta a fölvetést. Annyit ugyan megengedett, hogy a várnegyed alatti katakombák létezhetnek. De hogy a Duna alatt, a Ludovikáig? Ezt teljes képtelenségnek tartotta.

   – Különben is – tette hozzá egy ízben, amikor komancsok nem voltak jelen, s a jobb embereknek is csak a „kemény magja” – ha létezett volna ez az alagút-rendszer, a F?méltóságú úr és családja távozása után a saját terveim alapján, saját felügyeletem mellett, mintegy tizennyolc helyen gondosan és szépecskén berobbantottuk volna ezt a kis rendszerecskét. Mondom, már, ha létezett volna egyáltalán.

 

   Vereckey bácsi úgy tudott átnézni ilyenkor a cigarettája füstjén, olyan messzire, s olyan mélán, hogy ember kellett legyen a talpán, aki megmondta volna, hogy most micsoda is a helyzet valójában?

   A fiú mindenesetre nem tartotta lehetetlennek, hogy ?, egyszer majd, mintegy véletlenül rábukkan egy gondosan berobbantott leágazásra – és akkor majd esetleg a szép Krisztával, talán nekivágnak. Miért is ne? Az Egri csillagokban sikerült valami hasonló a szerelmeseknek.

   Most azonban, ahogy apjával beléptek a nagy vasajtón, a légoltalmi pincerészbe értek. Több hatalmas terem állt itt készenlétben a lakók szolgálatára – szerencsére mostanában használaton kívüli állapotban. A háború végén bezzeg zsúfolt ház volt itt – ahogy a régebbi lakók mesélték.  De telt ház volt éppen három éve is, s err?l már a szülei is els? kézb?l tudtak minden információt.

   Most Vereckey bácsi – az új légóparancsnok – utasítására alaposan kitakarították a helyiségeket. A munkálatok kora délután kezd?dtek, s mintha éppen most értek volna véget. A lakók maguk munkálkodtak persze, s hogy, hogy nem, valahogy úgy alakult, hogy kizárólag jobb emberek alkották a dolgos csoportot.

   Gárdos néni, miután végzett a munka ráes? részével, most a maga sütötte fonott kalácsocskák – ? maga bárhesznek nevezte ?ket – kúpjait állítgatta a hófehér abrosszal letakart, s így asztalként viselked? lócákon. A szép Kriszta édesanyja is felt?nt, ? varázslatos meggyes pitéit rendezgette. A fiú anyja linzert sütött, míg a – vendégként jelen lév? – Nessy tanti túróskiflivel rukkolt el?. Általában véve minden asszony hozott valami maga készítette elemózsiát; szendvicseket, vagy nassolni valót.

   Az italféleségek prezentálása az urak reszortja volt. A fiúék egy kisebb demizsonban házilag készült, s igazán jól sikerült málnaszörpöt hoztak a gyerekeknek, de az apja el?húzott egy karcsú, hosszúkás palackot is.

   – Tessék – mondta, s az asztalra helyezte a butéliát – egy kis békebeli szilvórium. – A hírre az összes férfi odasereglett. Sz?cs úr, az egykori ékszerkeresked?, ma zálogházi becsüs, a fejét fogta.

   – 1937? Ez tényleg egy huszonkét éves szilvapálinka? Báró, maga meg?rült, komolyan mondom.  Eladta a kombinált szekrényét, vagy mi?

   – Valahogyan megmaradt, még azel?ttr?l – szabadkozott az apja – ez itt – mutatta az elképedt Sz?cs úrnak a palack címkéjét – engedelmével a saját címerem. Ma, éppen ma, s talán ez megbocsátható, nem mindegy nekem, hogy mivel koccintunk. 

   Vereckey bácsi is az üveget forgatta.

   – 1937? 19, 37. Ez két prímszám. Ezzel az itókával szerencsénk lesz.

 

   A fiú azon vette észre magát, hogy a szép Kriszta mellett álldogál.

   – Úgy néz ki, hogy mostantól két karácsonyunk lesz.

   – Igen, de az egyiken csak te kapsz ajándékot – válaszolta piruló arccal a kislány – nesze, egy kis el?leg! – és cuppanós puszit nyomott a fiú arcára, majd elszaladt.

   A fiú majdnem elalélt a boldogságtól, de észrevette, hogy legalább öt gyerek nézi.

   – A kis csitri – mondta olyan feln?ttesen, ahogyan csak tudta, és megsimogatta az állát, hogy nem kell-e még megborotválkoznia?

 

   És tényleg, mint karácsonykor, kicsiny csengetty? szólalt meg halkan, jelezve, hogy mindenki gy?ljön a nagyterembe. Mintegy negyven feln?tt, s tíz-tizenkét gyermek alkotta a kis közösséget, akik egymástól függetlenül, más-más id?ben óvakodtak le ide a pincébe. Mindenki úgy volt öltözve, ahogyan a t?zifa aprításához, és zsákokban történ? felhordásához szokott, csak az asszonyok arcán volt található némi pirosító, hogy mégis, az együttlét ünnepi jellege is látható legyen.

   – Egész meg vagyok hatódva – mondta Weisz néni – oly kevés az igazi ünnep mainapság. Az ember egészen elszokik az ilyesmit?l.

Ervin bácsi is lejött, s intett a többieknek, hogy „szélcsend” van. 

   Mátéffy bácsi, aki eddig valahol a háttérben álldogált, most el?resétált az asztalhoz, és intett a fiúnak, hogy ? is jöjjön. Pirulva lépett az id?s gróf mellé, aki a vállára tette a kezét.

   – Ez a tiszta tekintet? gyermek – mint azt sokan tudjátok – ma ünnepli a születésnapját, ha jól tudom, a negyediket. Ám, ahogy  a neveltetése diktálja, s amint az szokás a mi köreinkben – születésnapja alkalmából – ? ad minékünk ajándékot, amit mi szíves-örömest elfogadunk.

   – A sors úgy akarta, hogy ez a fiú 1955. október 22-én lássa meg a napvilágot. Mindannyian tudjuk, hogy egy évre és egy napra rá, mi történt ebben az utcában, ebben a városban, ebben az országban. Ez az okos, derék, és szabadságszeret? nép fölemelte fejét a rabigából, és kinyilvánította elidegeníthetetlen jogát a szabadsághoz és az önrendelkezéshez. Azt is tudjuk jól, hogy kicsodák által, s milyen véget ért h?si forradalmunk. Mindezek okán mainap nincs mód, hogy méltóképpen megünnepeljük ezt a könnyesen szomorú, mégis felemel?en szép dátumot.

   – Ez a derék gyermek – és megveregette a vállát – ma kölcsönadja nekünk a születésnapját, hogy annak örve alatt, mintha ?t ünnepelnénk – a magunk szerény módján – megemlékezhessünk szent forradalmunkról.

   – Tekintve azonban, hogy oly sok a hazug ünnep mostanság, s oly kevés számú az igazi, annyira nincs módunk megemlékezni a számunkra fontos dátumokról és eseményekr?l, úgy döntöttünk, hogy ma, itt és most pótoljuk mindezt. Tihamér, légy szíves!

   Vereckey bácsi lépett el?, s egy szál virágot helyezett az asztalra, majd gyertyát gyújtott.

   – Emlékezzünk tehát magyarjainkra, akik Isonzónál és másutt, az I. Világháborúban estek el, nyomorodtak meg, vagy éltek át szenvedéseket.

   – Ámen – mondta mindenki.

   A szép Kriszta édesanyja következett. Virágját az el?z? mellé tette, s ? is meggyújtott egy szál gyertyát.

   – Emlékezzünk meg azokról a honfitársainkról, akiket a trianoni döntés idegenbe taszított, s most is ott tart.

   – Ámen.

   Mátéffy bácsi volt soron. Elhelyezte virágját, és remeg? kézzel bár, de sikerült gyertyát gyújtania.

   – Emlékezzünk a II. Világháborúban a Don-kanyarnál és másutt elesett katonáinkra, a bombatámadások és más atrocitások civil áldozataira.

   – Ámen.

   Jött Gárdos néni. ? egy kavicsot tett a virágok mellé, s gyertyája is, melyet meggyújtott, egy többkarú gyertyatartó egyik ágán állt.

   – Emlékezzünk az Auschwitzban, Dachauban, Mauthansenben, Buchenwaldban és Birkenauban mártírhalált halt, illetve szenvedéseket átélt honfitársainkra.

   – Shalom – mondta a fiú apja, s a többiek utána mondták.

   A fiú apja lépett el?. Letette virágját, s gyertyát gyújtott, s?t Gárdos néni tartóján is meggyújtott egy újabb szálat.

   – Emlékezzünk az orosz hadifogoly-táborokban elpusztult, vagy ott szenvedéseket átélni kényszerült honfitársainkra.

   – Ámen.

   Ormos bácsi következett. Virágot helyezett a többi mellé, s gyertyát gyújtott ? is.

   – Emlékezzünk azokra, akik az államosításban földönfutókká lettek, a kényszer-kitelepítésekben elpusztultakra, él? és holt honfitársainkra.

   – Ámen.

   Jött Ervin bácsi és Sz?cs úr egyszerre. Virágot és kavicsot helyeztek az asztalra, s gyertyát gyújtottak, melyb?l az egyik a menóra (közben az id?s gróf megsúgta a szót a fiúnak) új dísze lett.

   – Emlékezzünk a recski, a tiszalöki és más munka-, illetve b?ntet? táborokban mártírhalált halt, vagy ott szenvedett honfitársainkra.

   – Ámen, Shalom.

   Mátéffy bácsi jött újra.

   – Végül emlékezzünk meg 56 mártírjairól, a Corvin-köziekr?l, a Széna-tériekr?l, mindazokról a honfitársainkról, akik mártíromságot szenvedtek a forradalom alatt, illetve az utána következett megtorlásban. Mindazokról, akik jeltelen sírokban, vagy a város kövezete alatt nyugosznak.

   – Ámen, Shalom.

   Nessy tanti remeg? lábakkal, és sírásra görbül? szájjal jött el?re. Virágját majdnem az asztal mellé tette, s gyertyát is csak a testvére segítségével tudott gyújtani.

   – Emlékezzünk meg azokról a honfitársainkról, akik még mindig ennek a b?nös rendszernek a fogságában senyvednek.

   – Ámen, Shalom.

   A gróf, Gina néni, Sz?csné és Weisz néni segítettek a virágok, kavicsok odahelyezésében, ahogy sorban, mindenki hozott valamit. Gyertyák is újabbak gyúltak, s a hétágú menóra minden ágán világolt már egy-egy szál emlékeztet?.

   Gina néni szólt.

   – Imádkozzunk holtjainkért és honfitársainkért…és hát Margitka, valamint drága Sz?cs, Kóródi, Weisz és Guttmann házaspárok, kérlek, nézzétek el nekem, de én csak keresztény imákat tudok…

   – A Miatyánkban én semmi elfogadhatatlant nem találok – mondta Gárdos néni szívéig meghatottan, és a többi megszólítottak is bólintottak, hogy rendben lesz.

   – Miatyánk, ki vagy a Mennyekben… – imádkoztak, és nagyon csöndesnek, nagyon békésnek t?nt a világ. Az ima végeztével Ervin bácsi intett, hogy ? lelép, s ment vissza ?rségbe. Aztán elénekelték  a Himnuszt, a Szózatot, és az Erdélyi Himnuszt, olyan halkan, ahogyan csak tudták.

   – Ha megengeditek – mondta most Beatrix néni, Ormos bácsi felesége – talán elszavalnám szegény Szeréna idevágó versét, úgy vélem, több, mint tíz esztendeje nem hangzott el nyilvánosan. Tehát: Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna: Magyar Hitvallás

                           

                     Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában,

                     Hiszek egy isteni örök igazságban,

                     Hiszek Magyarország feltámadásában…

 

   Miután végigszavalta a verset, Mátéffy gróf lépett el? megint.

  – Megemlékeztünk tehát mindazokról, akik ebben a vérzivataros században életüket, vérüket, vagy egészségüket adták szent hazánkért. Fogadjuk meg, hogy soha nem felejtjük el h?si tettüket, s hogy közöttünk – mint ezekben a legnehezebb id?kben is normálisan gondolkodni képes kevesek között – ne üthesse fel soha a fejét a széthúzás, a torzsalkodás, az irigység, vagy más efféle métely.

   – Fogadjuk meg – tette hozzá Gárdos néni – hogy amiként ellene tudtunk gondolkodni – és néhányan tenni is – a legordasabb eszméknek, most ezen eszmék rókalelk? testvérének is ellenállunk, kart karba f?zve, ameddig, csak szükséges.

   Nagy csönd támadt, mindenki magában fogadkozott.

   – Hát, azt hiszem, megadtuk holtjainknak, ami ?ket illeti – mondta Gina néni – most vessük tekintetünket a jöv? felé, amelyben reménykedünk. – A fiút kereste tekintetével – Isten éltessen kisfiam, légy nagyon boldog, és legyen szebb a ti jöv?tök, mint a közös jelenünk.

   Mindenki sietett gratulálni, a fiú ki sem látszott a sok pusziból, és kézrázásból. Szemével mégis az apját követte titkon, aki els?ként köszöntötte föl, majd egy zacskóba szendvicseket, egy másikba süteményt helyezett, aztán két pohárka szilvórium társaságában elindult fölfelé. – A barátja ?rségben van – gondolta a fiú – s ? nem felejtette el. A barátság szent dolog – szögezte le magában sokadszorra is.

   Mire élve kijutott a felköszöntésekb?l, azon vette észre magát, hogy ahelyett, hogy átvonult volna a gyerekekkel a kisterembe, tányérkájával az ölében, édességet csipegetve itt hallgatja a feln?ttek diskurzusát. De hát nem tehetett róla, az ilyesmi mindennél jobban érdekelte.

   – Jaj, Karcsi bácsi, az isten szerelmére, mondjon már valami bíztatót – vitte a szót éppen a szép Kriszta mamája – mert mi bizony akármerre nézünk, csak ezt a szürke és hazug semmit látjuk.

   – Sajnálom, kislány – válaszolta a gróf – de semmi bíztatóval nem szolgálhatok. Talán még rosszabb a helyzet, mint tavaly volt.

   – Mi a legaggasztóbb, gróf úr? – kérdezte Weisz bácsi.

   – Most éppen a kubai változások. Messzi van, kit érdekel, mondhatnánk, de ez így roppant felületes, éppen ezért veszélyesen ostoba vélekedés volna. A tény, hogy idén januártól Kubának is komancs vezetése van, a legrosszabb, ami történhetett. Havanna ugyanis nagyon közel van Floridához, s az orosznak ez ideális hely volna ahhoz, hogy innen sakkban tartsa Amerikát. Bizony, gyerekek, közelebb vagyunk a háborúhoz, mint 38-ban voltunk.

   Wágner néni – aki maga is 56-os volt, s a férjét már kivégezték, így egyedül nevelte négy gyerekét – erre a gondolatra zokogni kezdett.

   Sz?cs úrnak ment?ötlete támadt.

    – Menjünk elébe a dolgoknak. Üzenjünk hadat, mi magyarok az USÁ-nak! Aztán két hét múlva feltétel nélkül adjuk meg magunkat neki. Rendeljük ide az ENSZ-t, azok majd elzavarnák a ruszkikat. A komancsokkal pedig végeznénk mi magunk.

  – Te is tudod, öregem, hogy ennél azért kacifántosabb a helyzet – mondta Vereckey bácsi.

  Hallgattak.

  Végül Ormos bácsi szólalt meg.

   – Margitkám, már megbocsáss, de végül is komancs voltál te magad is, akárhogyan is nézzük. Valamennyiünk közül te tudod csak elmondani, hogyan m?ködnek ott belül a dolgok. Mit gondolsz, véget érhet mostanában ez az átkozott komancs világ-éhség? Ez a mindent és mindenkit magunk alá gy?rni kívánó akarat?

   Gárdos néni rágyújtott egy Tervre.

   – Való igaz, Ormoskám, hogy a komancs ideológia iránt érzett emóciók terén, a szerelemt?l a kiábránduláson át, egészen a gy?löletig, valószín?leg én tettem meg a legnagyobb utat. Ismerem jól, nem csak metodikáját, de a bels? mozgatórugók szintjén is jártas vagyok. Ha röviden akarnék válaszolni, a felelet ennyi volna: nem, a komancsok bírvágya nem sz?nik soha, kielégíthetetlen, mert ilyennek van kitalálva és beállítva.   

   – Nincs új a nap alatt Ormoskám, higgye el nekem. Ugyanúgy m?ködik ez a gépezet is, mint ahogy az összes többi, amelyet világuralmi elképzelések irányítottak. Ahogyan Hitler, 33-as hatalomra jutása után legel?ször is a saját nemességével számolt le, hasonlóan történtek ideát is a dolgok. Talán érteni fogjátok a furcsa, paradox analógiát; a komancsok nemessége: a spanyolosok voltak. Legels?ként velük végzett így, vagy úgy, a regnáló hatalom, s csak azután nézett körül a világban.

   – Most, hogy fél Európán ott vöröslik már a komancs lepra, idejét látják távolabbi stratégiai célpontok megszerzésének. A Közel- és Távol-Kelet, s az Amerikai kontinens. Miként a sáskák, vagy a vándorhangyák; megállíthatatlanok. Hacsak nem jön egy újabb világégés, amelyben veszítenek. De veszíteniük is úgy kell, hogy írmagjuk se maradjon, mert különben kezd?dik minden el?röl.

   Gina néni itt közbekérdezett.

   – Kik voltak, kikb?l álltak Margitkám a spanyolosok?

   – A harmincas évek közepe táján sok helyütt Európában fölütötte a fejét valamiféle baloldali mozgalom. A komancsok közül sokan szeg?dtek ezen mozgalmak mellé, így léteztek olaszosok, görögösök, de legnagyobb számban, mi, a spanyolosok voltunk, akik kard, ki, kard harcoltunk az ellenséggel. Ezalatt, a moszkoviták, a komancsizmus f?városában dekkoltak, s tanulták ki a legmagasabb szint? ármánykodást. Ma ?k vannak hatalmon, s ez a legrosszabb, amit csak el lehet képzelni.

   – S miránk, itt Magyarországon, mi következik mindebb?l? – kérdezte a Hoffman-lányok mamája, Ervin bácsi felesége.

   – Sok múlik azon, hogyan viselkedik majd ez a b?rgyári lóti-futi, aki országunk élére tétetett a nagy unió által. Ma még Hajnau-szerepben tündököl, de lehet ennél rosszabb is, ha mondjuk imágót vált, s kitalálja, hogy mondjuk ? lesz a mindenki János bácsija, a jóságos kedves, egyszer? munkásember, az olcsó cigijével, a visszafogott egyéni igényeivel. Én leginkább ett?l félek, mert ezzel a trükkel be tudná, mintegy betonozni magát a köztudatba, s így a történelembe. Persze – s itt igazat adok a grófnak – mindezt felülírhatja egy háború. Két-három éven belül minden esélyünk meg van rá.

   – Ha megint háború lesz – kezdte a zokogást Wágner néni – én fogom a négy gyerekemet, fölmegyek velük egy negyedik emeleti gangra, és…és

   – Kit?n? gondolat! – csapott le rá a fiú anyja – Onnan jó id?ben messzire ellátni. A gyerekeid imádni fogják. Látni a Gellért hegy tetejét, s?t az Örökimádó templom tornyát is.

   Odajött a termen át fiához, s ahogy elhaladt Wágner néni mellett, „véletlenül” úgy bokán rúgta, hogy csak úgy nyekkent.

   – Micsoda dolog az – mondta a fiának – hogy a születésnapi kis vendégeidet magára hagyod. Hallatlan neveletlenség az ilyen. Tessék azonnal átmenni hozzájuk, a kisterembe! Ki hallott már ilyet? Nem, hogy örülnél, hogy itt van gyerekszoba.

   A fiú ugrott és ment, mert az anyja szeme most az egyszer tényleg szikrákat szórt.

   A másik, kisebb teremben az els?, akit meglátott, Gabi volt, az a jókép? kis fickó a másodikról. Na, még ez is. Az utolsó, akit most látni kívánt volna – ez a gyerek volt. Gabi veszélyesen csinos kölyök volt, aki rém büszkén emlegette folyton, hogy már iskolás. Régen elmúlt hat, talán már fél hét éves is megvolt, és olyan g?gösen tudta kimondani azt a szót, hogy tolltartó, hogy az egyenesen szívszorító volt. 

   A tolltartó, a fiú szemében a gy?lölt tárgyak egyke volt, ilyennel jobbára csak az rendelkezett, aki gyakorta használt tollat, vagyis tudott írni, illetve esetleg éppen most tanulta azt. A Körúton, egy Ápisz-bolt kirakatában mindenféle tolltartó látható volt, s a fiú id?nként elálldogált itt egy ilyenre ácsingózván – már amikor nem a tárgyak tárgyát, az iskolatáskát nézegette vágyakozva. Meglehet?s gyakorisággal nyomta az orrát a kirakat üvegére, talán kissé be is horpadt már a gonosz üvegtábla azon a helyen.

   Gabi éppen a szép Krisztát hülyítette, s ezt látni valami pocsék volt.

   – A te mamád dolgozik valahol?

   – Cip?fels?részeket készít.

   – Mi az, hogy cip?fels?rész?

   Kriszta mutatta a cip?jét.

   – Szóval, van az, hogy cip?. Látod? Na, és ami nem a talpa, az mind a cip?fels?rész.

   – Aha – mondta Gabi, de láthatóan sokkal fontosabbnak találta, hogy ? beszélhessen inkább.

   – Még nem is meséltem, hogy írtam a Jézuskának. Saját szavaimmal, saját levelet. Lendkerekes versenyautót kértem és társasjátékokat. Apa megígérte, hogy feladja a postán a levelet, vagy ha találkozik a Jézuskával, akkor átadja neki. Rém elfoglalt lehet karácsonyig.

   Egyre több gyerek állt ott, és hallgatták.

   – Nálunk tavaly a Jézuska balesetet szenvedett – mesélte a szép Kriszta – amikor díszítette a fát, és hozta az ajándékokat.

   A gyerekek szörnyülködtek. Még sohasem hallották, hogy a Jézuskát – munkavégzése során – bármi baj érte volna. A fiú már hallotta a történetet, mert üdvöskéje neki egyedül, már tavaly, az ünnepek alatt elmesélte.

 

   Karácsony délutánja volt, úgy öt óra lehetett. A szép Kriszta papája közölte, hogy ? most lemegy a pincébe fáért, és szólt a kislány mamájának, hogy jó lenne, ha addig elmosogatnának, és rendet raknának a konyhában.

   – Ne is menjetek a szoba felé – mondta az apuka jelent?ségteljesen – most raktam tüzet a cserépkályhában, engedjük leégni teljesen. – Azzal elment, s hallhatták, hogy csapódik az el?szoba ajtaja. Mamája beterelte ?t a konyhába, és nagy hangoskodás, vízcsobogás közepette mosogatni kezdett. A szép Kriszta bezzeg csitította volna, hogy csendesebben mosogasson, mert emlékezett, hogy egy évvel ezel?tt, éppen ilyenkor, ezt a pillanatot kihasználva járt a Jézuska a szobában, ahol, hipp-hopp feldíszítette a fát, és lerakta a szépen becsomagolt ajándékokat.

   Ha lehet lábujjhegyen törölgetni, akkor a Kriszta azt tette. Úgy rakta egymásra a száraz tányérokat, hogy azok még csak nem is koccantak. A kislány minden idegszálával az esetleges benti zajokra figyelt, de nem hallott semmit, mert a mamája, aki egyébként nagyon ügyes asszony volt, most hol egy pléhbögrét ejtett le, és még bele is rúgott véletlenül, hogy a bögre hosszú percekig csörömpölt a konyhakövön, hol pedig a kissé odakapott pörköltalját sikálta hangosan lamentálva, hogy vele ilyen csúfság megeshetett. Kriszta nem értette az anyját; itt lett volna az alkalom, hogy megleshessék a Jézuskát munka közben, édesanyja, pedig szinte direkt úgy tesz, mintha nem érdekelné a dolog.

   Hosszú percek, talán egy fél óra is eltelt már ebben a zajos hallgatózásban, amikor is egy egyértelm? nesz a szép Krisztát látszott igazolni. Hosszan elnyújtott döndülés-félét lehetett hallani a szoba felöl, majd üvegcsörömpölést. Aztán a hirtelen beállott csöndben, valaki tisztán, és érthet?en ezt mondta:

   – A szentségit!

   Kriszta a szívéhez kapott, és segélykér?en az anyjára nézett.

   – Anya! A Jézuska hanyatt esett a fával! Nem kéne neki segítenünk? 

   A mamája nem látszott nagyon idegesnek.

   – Segíteni a Jézuskának? Gondolom nem ez az els? fa, és nem is az utolsó, amit ma fel kell díszítenie. Biztosan megbirkózik a feladattal.

   Kriszta erre még csak rábólintott. 

   – De szentségelt! Hallottam! Az csúnya szó. Anya, a Jézuskának szabad szentségelnie?

   Ám a mamája már készen állt a válasszal.

   – Tudod, kislányom, ha valakinek a Sz?z Mária az édesanyja, és a Szent József a papája, szóval érted, talán abban a családban még úgy elmegy…

   – És aztán mi lett? – kérdezte Ildikó a negyedikr?l – láttad a Jézuskát, vagy sem?

   – Végül is nem láttam – vallotta be a szép Kriszta – nem is lett nagyobb baj, csak a csúcsdísz tört össze, meg egy-két színes gömb. Nagyon jól telt a karácsony, sok ajándékot kaptam. Csak sajnos szánkózni nem mehettünk el, mert a papám beütötte a lábát a pinceajtóba, és egész ünnepek alatt sántított.

   Alig fejezte be a szép Kriszta a történetet, amikor Ervin bácsi hatalmas hangja zengett végig a pincerendszeren.

   – Megyek már! Hogy a fenébe ne mennék, csak ezt a rohadt bagót hadd szívjam már el. Hát megvár az az átok fa, vagy nem vár meg?

   A fiú összerezzent. Ez jeladás volt! Komancsok a láthatáron! Odalent szétrebbentek. A fiú szeretett volna a szép Krisztával együtt rebbenni, de ?t már az els? hangokra felkapta az édesanyja, végigrohant vele a pincén, és berántotta a saját fachjukba, ahonnan most diszkrét kopácsolás hallatszott; Kriszta mamája gyújtóst eszkábált.

   Pedig kár. Jó lett volna együtt, egy üres fachban rejt?zködni; a szép Kriszta szaporán lélegzett volna az izgalomtól, megkeresték volna egymás kezét, hogy úgy érje ?ket a halál. S a fiú, több sebb?l vérezvén, a hátával tartotta volna a pincerekesz rácsos faajtaját, amíg odakünn komancsok acsarkodnak. A fiú e percben szívesen vérzett volna több sebb?l – azzal a feltétellel persze, hogy az nem fáj, mert az ilyesmit nem tudta elviselni.

   Mire ? maga átért a nagyterembe, az jóformán teljesen kiürült. A szerteszaladók vittek mindent: poharat és italt, tányért és abroszt. Gyakorlatilag semmi sem utalt az elmúlt órák történéseire. A lócákon Vereckeyék és Mátéffyék üldögéltek, a két id?s férfi, valami papirost tanulmányozott elmélyülten. Anyját sem látta, ? Nessy tantit – mint olyan személyt, akinek itt semmi keresnivalója – sietett a saját pincerekeszükben átmenetileg elrejteni. Minden flottul ment. Apja a nagyterem egyik falánál álldogált vállán egy hatalmas szekercével, és valami drazsét szemezgetett. Gárdos néni és Sz?cs néni sertepertéltek arra, lassú mozdulatokkal söprögették a nagy semmit. Mindenki más elt?nt, de innen-onnan veszett baltacsapásokat lehetett hallani.

   Hirtelen feltépték a nagy vasajtót, és a házmestern? robbant be a helyiségbe, nyomában Tibor bácsival és két másik komancs n?vel. Izgatottan néztek körül, s a f?-f? komancs asszonyság azonnal támadólag lépett föl.

   – Ahá, szóval itt kvaterkázik az egész úri osztály! Királyok, hercegek, grófok. Itt az egész rohadt, arisztokrata bagázs. Talán még Ottó királyfit is itt találnánk, ha kicsit körülnéznénk, he?

   – Na ja – válaszolta Gárdos néni – én voltam a szoptatós dajkája, nem emlékszik?

   – Maga kussoljon, drágám, oda nem osztottam lapot. Megtudhatnám, hogy mi folyik itten?

   – Egy pillanat – mondta a gróf, és visszafordult Vereckey bácsihoz – szóval így gondolnám, nagyjából. A „d” és az „e” pontokra okvetlenül ki kell majd térned az el?adásodban. Bár nem hinném, hogy mindjárt az els? órában – halálra rémisztenéd ?ket. A részletek kidolgozása, nyilván a te feladatod kell legyen.

   – Magukhoz beszélek, hé! Süketek is, nem csak nyomorékok?

   Vereckey bácsi vértolulásos arccal állt föl, de a gróf – nem hiába volt ? a diplomata – megel?zte, és er?sen ráripakodott a hatalmas komancs n?re.

   – Mondja, meg?rült maga? Mit ordibál itt? Ha nem tudná, csütörtökön, azaz holnap, ezen a helyen légoltalmi el?adás lesz. A tanácstól is jönnek, a párttól is jönnek, talán még a magasságos atyaúristen is delegál megfigyel?t. Elfeledkezett a dologról?

   – Nem kaptam a tanácstól semmilyen értesítést – a n? hangja több fokozatot halkult egy pillanat alatt.

   – Én kaptam – mondta hegyesen Vereckey bácsi – a továbbiakban nekem címezve jönnek a légóval kapcsolatos dolgok.

   Mátéffy gróf addig ütötte, amíg meleg.

   – A terem készen áll? Most már igen, mert mi suvickoltuk tisztára ma délután. Pedig ez a házfelügyel? kötelme. Elvégezte? Azt  mondom, vigye innen a pribékjeit, itt komoly munka folyik. Vagy azt akarja talán, hogy a párt elmarasztalja ezt a házat, amiért felkészületlenül állt a feladathoz?

   A komancs komszomolka leveg? után kapkodott. Talán még senki sem mert ilyen hangot megütni vele szemben, amióta a népi demokrácia napja sütött lefelé a magas egekb?l. Körülnézett, és egy gyenge pontot keresett, amibe belerúghatott.

   – Ez a gyerek mit keres itt? Mi dolga van este fél nyolckor a légoltalmi helyiségben?

   Apja válaszolt.

   – Nem mintha magyarázattal tartoznánk, de szíves érdekl?désére el?adom, hogy mi épp csak leugrottunk egy kis fáért a fiammal, s miután hallottuk, hogy van itt valaki, hát beköszöntünk. Közben kiderült, hogy a gyereknek ma van a születésnapja, és a lakótársak ill? módon fölköszöntötték a kis ünnepeltet.

   A fiához fordult.

   – Kínáld meg édességgel a kedves házmester nénit, kisfiam.

   A fiú közelebb lépett, és egyszerre beleütközött egy tömény izzadtságszagból álló falba. – A hatméteres Ica! – gondolta rémülten. Ahogy egyre beljebb és beljebb küzdötte magát a b?zfelh?be, úgy t?nt, mintha hínár és békalencse között kéne úsznia egy több hetes vízi hulla felé. Végül odaért. Karnyújtásnyi távolságból a komancs n? b?ze már csípte az ember szemét.

   – Ma vagyok négy éves, néni kérem, tessék parancsolni egy kis csemegét! – majd s?r? pislogások közepette felnyújtotta a kezében lév? zacskót.

   – Á, Stollwerk! De jól megy egyeseknek! Úgy látom megint ideje volna lesöpörtetni az összes padlást az országban. Vagy itt talán a pincével kéne kezdeni?

   Durván beletúrt a zacskóba, és méla undorral kivett vagy fél marokkal. A többi komancsok is vettek egy-egy szemet.

   Tibor bácsi nem nézhette tétlenül a dolgokat.

   – Nehezményezem, Vereckey, hogy velem nem egyeztetett az el?adásaival kapcsolatban. Végtére is én neveztem ki, ha még nem felejtette volna el. 

   Mátéffy bácsi csak legyintett.

   – Hagyd el, Tibor. Ha majd eszmékr?l, ideológiákról, s?t a mélyebb összefüggések fenomenológiájáról lesz szó, biztosítalak, hogy Tihamér téged kér majd föl, mert neki ez a vonal nem er?ssége. De most leginkább arról kell beszélni, hogy micsoda alá bújjunk, ha majd jön a nagy villanás. Ez itten csupa ballisztika, meg egyéb haditechnikai katymaz. Ez nem egy épülettervez? mérnök reszortja.

   Csönd lett. A komancsok ellenséges arccal rágódtak a hallottakon. Végül a házmestern? sarkon fordult, és megindult kifelé.

   – Azt ajánlom, rendben legyen ez a dolog, holnap, Vereckey, mert az egész bandát elvitetem. Értem? – ezzel elviharzott h? vazallusaival, s még h?ségesebb b?zfelh?jével a nyomában.

   Megkönnyebbült csönd támadt. A fiú apja a szekercéje élét vizsgálgatta.

   – Szerintetek milyen gyakran mosdik ez a n?? – kérdezte Sz?cs néni.

   – Milyen gyakran? Talán inkább milyen ritkán? – replikázott Gárdos néni.

   – Szerintem, úgy keddenként – vélte a fiú apja.

   Sz?cs néni felhorkant.

   – Az teljesen ki van zárva. Annyi id? alatt képtelen lenne egy emberi szervezet ennyi förtelmet fölhalmozni, hogy ilyen kipárolgása legyen.

   De Gárdos néni tudta a megoldást.

   – A báró nyilván úgy értette, hogy Húshagyó Keddenként.

   Nevettek ezen, de nem mertek hangosan. A hely már nem volt biztonságos.

   Aztán vége lett. Elbúcsúztak csöndesen. Gina néni még egyszer megölelte a fiút – neki bezzeg finom illata volt, jól esett a karjaiban lenni. 

   – Légy nagyon boldog, kisfiam! Derekasan viselkedtél, akárcsak a többi gyerek. Dicséretet érdemeltek. 

   Az egész pincerendszer kiürült, csak Ervin bácsit látta még, amint végigsétál figyelmesen a folyosókon; égve felejtett gyertyacsonkokra vadászva. Vidáman intett nekik, amint ?k is nekivágtak a lépcs?nek.

   A liftben utaztak az apjával.

   – Az a Húshagyó Kedd, vagy micsoda, az ritkán van?

   – Bizony ritkán. Évente egyszer, február végén. A déli népek, tudod, amikor vége a télnek, sok napig tartó ünnepséget rendeznek ennek örömére, s úgy nevezik: Karnevál. Ennek hagyományosan egy keddi napon van vége, amelyet úgy hívnak: Húshagyó Kedd. Azért húshagyó, mert utána szigorú böjt következik.

   A fiú töprengett.

    – Nálunk most egyszerre van ez a kett?. Ami a komancsoknak Karnevál, az nekünk böjt. Kéne valami nagy-nagy Húshagyó Kedd, hátha elmúlna ez a büdösség! 

   Az apja úgy nevetett, hogy a lift is belerázkódott. 

   A fiú hirtelen olyan boldogságot érzett, hogy majdnem elb?gte magát. Emberemlékezet óta nem hallotta ilyen hosszan, felszabadultan nevetni az apját. A jöv? is most mintha fényesebbnek t?nt volna; a tanti itt alszik náluk ma éjjel, ez jó. Az apjának jó a kedve, ez is jó. Aztán ott van az a csomó öltönyruha az el?szobai nagyszekrényben – talán a távolabbi jöv?t illet?en is könnyebbedik majd a helyzet, ha istenke is úgy akarja. 

   Hirtelen megérzett valamit a zsebében: egy szem Stollwerk volt, valahogy megmaradt. Ezt valahogy meg kéne osztani a szép Krisztával, hiszen mindennek, amit az övének érzett, vagy tudott, a felét a szép Krisztáénak gondolta.

   Hirtelen karácsony gyúlt az agyában: majd bekapja az édességet, de csak félig, másikfelét pedig majd az édes szép Kriszta. És az lesz a szabály, hogy addig kell így maradni, amíg a nyalánkság teljesen el nem olvad. Egészen fölvillanyozódott. A Stollwerk ugyanis köztudomásúan nehezen és sokáig olvad. Majd keresnek valami félrees?, csöndes, sötét zugot. Hát csak jobb ez, mint az a hülye liftnézés, nem igaz?

 

 

                                 

                            ____________________________

 

 

  

 

 Rossner Roberto

Budapest-Dunaharaszti, 2007 nyara

All Rights Reserved! Minden jog fenntartva!

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Rossner Roberto 131 Írás
Képzettségem szerint filmtörténész volnék. Kevesen tudják, hogy eredetileg vasi vagyok. Mondhatnám: "vazsi gyerek.." - ugyanis a Vas utcában születtem Budapesten, abban az évben, amikor meghalt Thomas Mann, James Dean, Charlie Parker. Mérleg vagyok skorpió beütéssel, kinaiban pedig kecske. Gyerekecske...