Gyermekkori önarckép II. rész

A szerz? arcképe “kölyökkutya korából”

 

Ha valaki ezid?tájt megkérdi a fiútól, mi volna a legnagyobb szívfájdalma, ? habozás nélkül az olvasás képességének hiányát jelölte volna meg. Olvasni! Minden vágya volt hozzáférhetni a könyvekben, újságokban leírtakhoz. Óraszám nézegette képeskönyveit, betéve tudta már a képaláírásokat és a versbetéteket – szegény szüleivel annyiszor, de annyiszor felolvastatta már magának, hogy végre a szöveg rögzült benne is, fújta kívülr?l szinte az összes mesekönyvét. Id?nként „fölolvasott” a szép Krisztának, ami abból állt, hogy együtt lapozgatták a mesekönyvet, ?, pedig mondta fejb?l a szöveget.  A b?bájos kislány csillogó szemeiért elment ez a játék is, s mégis, már mérhetetlenül kevésnek tetszett, meg sem közelítette mindazt, amire vágyott. Hiszen tudta, hogy minden ismerete másodkézb?l származott. Ha kérte, a szülei felolvasták neki a világot – ám mindezt egyre türelmetlenebbül viselte – ? maga, els? kézb?l óhajtott részese lenni a leírt csodáknak, segítség nélkül vágyta elolvashatni, amit éppen megkíván. Várnia kellett, és ? nem szeretett várakozni. – Majd, ha ennyi, meg ennyi éves leszel – mondták türelmetlen gesztusait csitítgatva – majd, ha iskolás leszel, majd így, majd úgy – dühítette a tehetetlenség. 

Egy napon aztán úgy t?nt, melléje szeg?dik a szerencse, s ez a legéget?bb gondja egy csapásra megoldódik. Történt, hogy fölöttébb kíváncsi lett egy, a sportújságban a képillusztráció alatt megbúvó szövegrészletre, s mint legtöbbször, újfent az apjához fordult segítségért, olvasná-e föl neki a megkívánt cikkecskét. Vasárnap délel?tt volt, kellemes kés? ?szi id?, s az apja valami polcnak való faanyagot szabott le éppen az el?szobában, kihasználva a társbérl?k pillanatnyi távollétét. 

– Hozd csak ide az olvasószemüvegemet – mondta az apja, miután egy pillantást vetett a sportújságra, illetve a bet?k nagyságára – ott lesz a szobában, az asztalon. 

Miközben a fiú odavitte apjának a kért holmit, fejében világosság gyúlt. De hiszen az apja se tud, csak úgy, olvasni! Lám neki is segédeszközre, egy úgynevezett olvasószemüveg nev? csodára van szüksége, hogy olvasni tudjon. Egy percre megdermedt a felismerést?l, még a szája is tátva maradt; a pillanat felfényl?nek és megnyúltnak tetszett, tudta, hogy valamely komoly felfedezés küszöbén áll. Úgy érezte magát, mint az az Archimédesz nev?, aki egyszer így kiáltott fel a zuhanyrózsa alatt: – Hurrá, Réka! – Vagy mint Irinyi, akir?l tudta, hogy magyar létére a világon el?ször gyújtott rá gyufáról, el?tte tán nem is tudott dohányozni szegény feje, vagy mint Edison maga, aki, mint tudjuk, ha nem fedezi fel id?ben az izzólámpát, akkor a mai napig petróleumlámpás, vagy mécsvilág fényénél hallgatjuk esténként a rádiót.

A dolog, mint minden nagy horderej? felfedezés – kézenfekv?nek és magától értet?d?nek t?nt: hogy hírekhez jusson, az apjára volt szüksége, az apjának pedig, hogy olvasni tudjon; az olvasószemüvegre. Mármost, ha innét kiiktatnánk az apját… – persze nem úgy értve, hogy szegény fatert elássuk a pincében csendesen… – nem így gondolta természetesen. 

De bárhogy cs?rjük és csavarjuk, a lényeg, hogy tudta: meg KELL kaparintania azt a tárgyat – mit tárgyat; célszerszámot (hónapokkal ezel?tt gy?jtötte, s mostanáig fagyasztotta ezt a rendkívüli és pompásan ide passzoló szót), egy csapásra megoldódnak a gondok. Az olvasószemüveggel szemlélve, nyilván azonnal érthet? rendszerbe ugranak, azonnal feldolgozhatóan összerendez?dnek a bet?k, meg a szokásos egyéb kriksz-krakszok, amelyek olyan elkeserít? összevisszaságban mutatkoznak általában egy magafajta négyéves olvasó számára. Az olvasószemüveggel rendet akart látni, olvasni óhajtott – mi egyéb célja volna egy ilyen készüléknek?

Csakhogy az értékes portéka ritkán, szinte sohasem hevert ?rizetlenül, hogy az ember csak úgy felkaphassa, és hipp-hopp, gyorsan egy újság, vagy egy könyv fölé hajoljon. Az akció komolyabb el?készítést igényelt. Az elhatározás azonban már megszületett: igenis megkaparintja, vagy legalább is kölcsön veszi azt a kultikus tárgyat, mihelyst módja lesz rá. – Szézám tárulj! – mondja majd, aztán olvasószemüveg föl – és minden további kecmec nélkül, életében el?ször, csak úgy magától végigolvassa az aznapi sportújságot. De végig ám! Az apróhirdetést is. Mindent. 

        Az olvasószemüveg napközben nem volt hozzáférhet?, mert az apja magával vitte a dolgozóba. A fiú apja úgynevezett kényszermunkahelyen dolgozott, mint oly sokan a házban, s az országban – a jobb emberek közül. Kényszermunkahelynek nevezték, mert az emberek kényszerültek egy olyan helyen dolgozni, amit a legfels?bb birodalmi csürhe számukra munkahelyként kijelölt, s ahonnan nem létezett sem kilépés, sem felmondás, de még áthelyezés sem.

Tudnivaló volt, hogy hat évvel ezel?tt, vagyis két évvel a fiú születése el?tt valakinek a halála kapcsán végre haza lehetett térni a kitelepítésb?l. Szülei a kiskunsági tanyavilágba voltak deportálva, ott éltek, gyakorlatilag egy ólban, az államosítástól a kitelepítés végéig, több mint hat éven át. Aztán, hogy ez is megsz?nt, haza lehetett jönni, de ez persze nem jelenthette azt, hogy haza oda, ahol korábban lakott az ember, hisz ott már mások laktak. Komancsok. Az ingatlanok tulajdonos-váltásának 1947-es, 48-as ügymenete rém egyszer? volt. Egy komancs mondjuk, kinézte magának az ember házát, vagy lakását. Feljelentést tett, amelyben vádként esetleg csak annyi szerepelt, hogy az illet?nek németes hangzású neve van, tehát nyilvánvalóan fasiniszta. Mert minden sváb fasiniszta, minden keresztény fasiniszta, mindenki, aki nem komancs – az fasiniszta. Ekkor az illet?t sietve elvitték, megölték, bezárták, rendszeresen nagyon megverték vagy legenyhébb eljárásban, arra kötelezték, hogy Budapestt?l legkevesebb százötven kilométerre, egy kényszerlakhelyen folytassa életét.

 A feln?ttek néha így fogalmaztak:             

 – Amint minket elintéztek, a komancsok azonnal felosztották maguk között a koncot. 

 Amikor vissza lehetett térni a f?városba, újabb kényszerlakhelyet jelöltek ki a korábbi kitelepítetteknek. Gyakori volt, hogy egy-egy nagyobb bérházba zsúfoltak számos ilyen gyanús, deklasszált elemet családostul, mert megfigyelésük így könny?nek ígérkezett. A fiú által ismert jobb emberek szinte valamennyien kényszerlakhelyen éltek és kényszermunkahelyen dolgoztak. Apja a Szürke Taxi vállalatnál volt segédmunkás, vegyészdiplomájának soha többé hasznát nem vehette, míg anyja, az ? születése el?tt, a már nevében is vészjósló „Batesz” nev? zsákvarró üzemben dolgozott szintén segédmunkásként. Esténként azel?tti pályája, a m?szaki rajzolói munka körülményei, a rajzállvány érintése, a fehér papír, a m?termek tisztasága iránt nosztalgiázott.

 Általában véve mindenki mindig nosztalgiázott; folyton azt mondták: azel?tt ez meg ez, vagy: az ostrom el?tt így meg úgy. A komancsok gyerekei viszont, állandóan valamiféle felszabadulást, vagy mi a fenét emlegettek, ami teljesen értelmezhetetlen volt, hiszen bármiféle felszabadulásra leginkább várakozni látta a jobb embereket, mintsem, hogy ilyesmire visszaemlékeztek volna. Egy karácsony-este aztán nem bírt kíváncsiságával.

 Gyertyagyújtás után nem sokkal átugrottak egy páran a házból. Ott volt Mátéffy bácsi a feleségével, Gina nénivel, Ormosék, akiknek nagy és jól bejáratott patikájuk volt azel?tt, Ervin bácsi, apja régi barátja a feleségével, és természetesen Nessy tanti, apja leánytestvére, aki mindig jelen volt a nagyobb ünnepeken.

 A tanti férjét nemrég elvitték, és még semmi hírt nem kapott fel?le. Mindenki vigasztalta, s Mátéffy bácsi egészen különös módon bátorította az er?sen felindult fiatalasszonyt.

 – Az a jó hír, hogy nincs hír egyáltalán. A legrosszabbról már értesültél volna. Várni kell türelmesen.

 A beállott csendben a fiú felbátorodva érezvén magát egyszer?en megkérdezte, hogy a felszabadulás az ostrom el?tt, vagy után volt-e? Szülei arca összerándult e szóra, és Nessy tanti is azonnal kotorászni kezdett a zsebkend?je után. Ormos bácsi felfújta az arcát, és talán valami nem egészen odaill?t is mondott volna, ám szerencsére az id?s gróf a karjára tette a kezét.

 – Hagyd, Alajos, ez a gyermek különösen értelmes, s már majdnem négy éves. Maholnap iskolaköteles lesz. Ideje, hogy megtudjon ezt-azt. 

  Mátéffy bácsi akkor pazar, rögtönzött kisel?adásban összefoglalta (különösen értelmes négyéves gyermekek számára jól érthet?en), az elmúlt évek történetét – hogy miért vannak a dolgok úgy, ahogy vannak. A fiúban azon a karácsony estén sok minden a helyére került. Most hallotta el?ször, s magyarázták el neki a „kett?s történelem-szemlélet” fogalmát, azt, hogy a másikak, de f?leg a komancsok gy?zelemként élték és élik meg mindazt a rosszat, ami a jobb emberekkel történt és történik, hogy a történelemkönyveket mindig a gy?ztesek írják, meg egyéb fontos dolgokat.

 Az id?s gróf gyakran tartott otthoni kurzust a ház iskoláskorú jobb gyerekeinek, hogy elejét vegye annak, hogy ezek a gyerekek bajba kerüljenek, valamiféle butuska fecsegés következtében. Minden alkalommal súlyt helyezett arra, hogy a gyermekek fölfogják, megértsék, és tudomásul vegyék, hogy noha a kinti világ hazugságok halmazára épül, hogy valójában nem gilt, nem érvényes – mégis úgy kell tennünk, mintha az volna, s minden hazugságot, s a komancsok által hirdetett irtózatos sületlenséget – ha kérdezik – jó tanuló módjára meg kell tudni ismételni, s el kell tudni hitetni velük, hogy mindezt igaznak is hisszük.

 A fiút büszkeség töltötte el, hogy ilyen komoly, nagyfiúknak szánt gondolatok letéteményese lehetett. Igyekezett jól a fejébe zárni a legfontosabbakat, s úgy vélte, hogy Winnetounak, a cselvetés és a megtévesztés mesterének nem esik majd nehezére ezt a szerepet jól játszania.

 – Meg kell tanulnunk alakoskodni, kisfiam, mert az életünk a tét! – tette hozzá Gina néni. A grófné a Körúton dolgozott egy drogériában, mosószappant, lúgot, keményít?t és kékít?t pakolt a polcokra álló nap, s a finom keze gyakran kisebesedett.

 A fiú összeszedte minden bátorságát. 

 – Meddig tarthat ez az egész, Karcsi bácsi? Majdcsak jönnek az angolok és akkor vége lesz, nem? 

 A feln?ttek lehajtották a fejüket. A gróf megigazította szmokingja ujját, s beleszívott szivarjába, amely nyalánkságból kizárólag nevezetes ünnepnapokon engedett meg magának egyet-egyet.

 – Az elmúlt években történtek bebizonyították, hogy sem az angolokra, sem az amerikaiakra, sem más náció tagjaira nem számíthatunk. Nyilván történt a fejünk fölött valamilyen paktum, megegyezés, amelyr?l még nem lehet tudomásunk, s amely mentén történnek a dolgok a világban. Bizony, úgy kell berendezkednünk, mintha mindez örökké akarna tartani, s így annál nagyobb lesz az örömünk, ha egyszer mégis véget ér. Hogy ez mikor lesz? – Szivarja felizzott, mit egy furcsa karácsonyfa-ég? – sajnos nem tudom, de attól tartok meg kell várnunk, míg a Gólem magától összed?l. Hacsak nem lesz háború megint.

 A fiúnak persze eszébe jutottak a karácsonyeste hallottak, s f?ként az alakoskodással kapcsolatos dolgok, most, hogy éppen apja olvasószemüvegének kölcsönbitorlását tervezgette. Úgy t?nt, hogy a varázserej? tárgy id?szakos elcsaklizására kizárólag az éjszakai órák felelnek meg. Csak ismételni lehet: ebben a házban, ebben a korban, egyetlen jobb embernek, vagy pláne gyereknek nem lehetett külön szobája. A fiúéknak is egyetlen, ám meglehet?sen tágas szoba szolgált nappali és háló, dolgozó, ebédl? és könyvtár gyanánt. A társbérletben közös volt az el?szoba, a fürd?szoba, a WC, és a konyha. Ez utóbbiban dupla konyhaszekrény volt csupa-csupa zárható ajtóval, illetve fiókkal.

 Megegyezés alapján a bérl?társak egyike családostul egyik nap a konyhát használta – ilyenkor két napra f?ztek, viszont lemondtak a fürd?szoba használatról és a melegvízr?l. Másnap csere, ilyenkor a szobában, kis villanyrezsón melegítették az ebédet és a vacsorát – bár ez utóbbit inkább kiváltották valami hideg élelem elfogyasztásával. Ugyanakkor fürödhettek ezen a napon, ha ehhez el?ször lementek a pincébe fáért, majd bef?töttek a fürd?szobai kazánba, az úgynevezett hengerbe.

 Mivel szinte minden közös használatú volt – az olyan delikát csemegék, mint pl. éjjel kiülni a konyhába, és ott olvasni – elképzelhetetlen perverziónak számítottak és szóba sem jöhettek. A fiú számára nem maradt más, mint éjjel, zseblámpa használata mellett a paplan alatti b?nözés. Ilyet már véghez vitt korábban is; kicsiny, kézhez simuló elemlámpája valamelyest tényleg megvilágította a négyrét hajtott mesekönyvet. Sajnos egy id? után fuldokolni kellett a kevés leveg?t?l, arról nem is beszélve, hogy a legnagyobb el?vigyázat mellett is kiszüremlett id?nként némi fény, amire válaszul gyakorta hangzott fel a csendes, gyengéd korholás: 

– Oltsd el kisfiam azt a lámpást és próbálj meg alukálni. El?tted áll az egész holnapi nap, meg az egész élet. Az a szép, hosszú, fényes és boldog élet.

Az akciót egy csütörtöki napra, lámpaoltás utánra id?zítette, ám egy váratlan incidens közbeszólt. Egy nap, éppen a szemetet vitte le, amikor szinte beleszaladt Tibor bácsiba, aki afféle önjelölt kisf?nöknek számított a komancsok között. Id?nként a komancsokkal is szóba kellett állni, az végül is nem volt elképzelhet?, hogy néma f?biccentéssel intézzünk el minden beszélgetéskezdeményt, s ezzel minden, a komancsok talán nem is eleve rosszindulatú közeledési próbálkozását. A fiút úgy nevelték, hogy el?re köszönjön a feln?tteknek, s ezt nem írhatta felül semmiféle érzelmi beidegz?dés. A komancsok legtöbbje amúgy is rövidre zárta ezt a kérdést; egyszer?en nem fogadták a jobb gyerekek köszönését, valamiféle fels?bbrend? g?ggel direkt elnéztek másfelé a véletlen találkozások alkalmával. A kevesek egyike, akivel egyáltalán beszélgetni lehetett, Tibor bácsi volt, a középkáder. A feln?tteknek meg volt róla a véleményük: tudálékos kis rip?k, aki egyenesen a fényes szell?k szárnyán szállott le közénk – mondták róla a jobb emberek és nevettek. (Kés?bb tisztázandó, hogy min nevettek.)

A komancs élbuzgár középkorú és középszer? beosztott mérnök volt egy iparvállalatnál, ahol közutálatnak örvendett. Nemrégen költöztek a házba – egy f?bérleti, három szobás lakásba a harmadik emelet árnyékos szárnyába, s a családf? bemutatkozó közeledése enyhén szólva nem volt sikerültnek nevezhet?.

– Szeretném, ha mérnök elvtársnak szólítanál – mondta Mátéffy bácsinak egy lakógy?lés alkalmából. A bácsi összehúzott szemekkel méregette a jövevényt.

– És én hogyan szólíthatlak? – puhatolózott az új lakó.

Mátéffy bácsi kényszeredetten krákogott egyet, de azért kihúzta magát.

– Talán szólíthatnál gróf elvtársnak. A nejemet, pedig grófné elvtársn?nek. Vereckeyt a másodikról megilleti a vitéz elvtárs megszólítás, így értelemszer?en a feleségének jár a nemzetes asszony elvtársn?, ha nem tévedek. E tiszta tekintet? fiúgyermek szüleit, pedig báró elvtársnak, illetve báróné elvtársn?nek kéne szólítanod ecsém, szóval valahogy így.

Tibor bácsi el?ször halálosan elsápadt, majd céklavörössé vált.

– Ez… ez teljes képtelenség. – makogta. 

Mátéffy bácsi egyetértett. 

– Szerintem is az. A mérnök elvtárssal egyetemben. Ha megengeded, én vagyok az id?sebb: szólíts Károlynak, én meg majd Tibornak tégedet.

Tibor bácsi legjobban szerette a közösségi életet, s abban is azt, ha maga szervezhette, s vezethette az együttléteket. Átszervezte a ház takarítási rendjét, minden lakásban tisztelg? látogatást tett, sport- és szabadid?s programokról gondoskodott, s rendkívül nehezményezte, hogy a jobb emberek ezekr?l minden esetben igyekeztek távol maradni. A Mátéffy-házaspárnál tett vizitje nyomán azzal az ötlettel rukkolt el?, hogy a grófék több ezer kötetes könyvtára szolgálhatna a ház valamennyi lakója számára kölcsönkönyvtár gyanánt. Egészen lelombozódott, amikor kiderült, hogy a felhozatal mintegy kilencven százaléka idegen nyelv? kiadvány. Ekkor kitalálta, hogy pártkapcsolatai révén elintézi, hogy ezeket az értéktelen és haszontalan – s?t ismeretlenségüknél fogva veszélyes – könyveket kicserélteti a korszellemnek megfelel?, s a pártdirektívákhoz is jobban passzoló szovjet szerz?k m?veire.

– Ennek az illet?nek ki sem tudom mondani a nevét – mondta Mátéffy bácsi könyvespolcának támaszkodva – el sem tudom képzelni, hogy mi minden sületlenséget hord ez itt össze.

– Pierre Teilhard de Chardin az evolúció problematikájáról értekezik ebben a könyvében a maga szemszögéb?l vizsgálva a kérdést. Világhír? m?. Úgy értem, az egész m?velt világban elfogadott írás. Le Groupe Zoologique Humain. Párizs, 1956.

 – Ez egy 56-os könyv? – kérdezte Tibor bácsi ijedten.

 – Abban az évben adták ki, de a negyvenes évek vége felé írta a szerz?.

Tibor bácsi sóhajtott. 

 – Hát nem lenne mégis jobb és méltóbb, ha Gorkij, Fagyajev és más nagyszer? szerz?k m?vei állnának itt?

 Az id?s gróf csöndesen mondta.

 – Fiam, ha hozod a karhatalmat, elvihetitek a könyveimet, ahogyan elvittetek már minden egyebet. De Fagyajev elvtárs nem lépheti át a lakásom küszöbét. Gorkij is csak akkor, ha visszaveszi az eredeti nevét. Alekszej Makszimovics Peskov néven szívesen látott szerz? lesz a könyvtáramban.

Tibor bácsi zavartan visszakozott, de ez az eset sem vette kedvét a közéleti nyüzsgést?l. Egyenesen beteg volt, ha nem kérték ki a véleményét a közügyekben. Ha pediglen ez megtörtént, annak rémes következményei lettek azonnal. Teljes képtelenségnek t?nt ugyanis Tibor bácsitól egyszer? és egyértelm? választ kapni bármilyen kérdésre. Soha nem tudta volna azt válaszolni, hogy igen, nem, vagy nem tudom. A legegyszer?bb kérdésre is csak takaros kis el?adás formájában volt hajlandó válaszolni.

– Nem egyszer? kérdés, érdemes alaposabban szemügyre venni a problémát – kezdte a sz?rszálhasogatást, ha valaki, mondjuk a sarki hentesüzlet, vagy a szikvizes nyitva tartását firtatta t?le. Jól felépített, tényekkel, adatokkal, évszámokkal, nevekkel, utalásokkal, s?t frappáns idézetekkel dúsan alátámasztott retorikai remekm?vek kívántak volna lenni ezek az el?adásocskák.

Tibor bácsi azonban rendkívül pocsék el?adó volt. A neveket keverte, az évszámokat tévesztette, hadart, izzadt és motyogott, illetve, amikor észrevette, hogy motyog, akkor ordítani kezdett. Mindeközben lement a nap és a haj kin?tt. Viszont az ember gyereke okosabb sosem, csak fáradtabb, elgyötörtebb lett a m?sor végére. Az embergyerekek éppen ezért soha semmit nem kérdeztek Tibor bácsitól, s ha ?, mindezek dacára neki kezdett, hogy: – Nézetem szerint… – akkor pucolt onnan, ki merre látott. Csak a saját gyerekei maradtak ott kínos vigyázzállás-szer?ségben, de róluk is lerítt, hogy a szélrózsa minden irányába menekülnének inkább. Még a feln?ttek is fejcsóválva emlegették: – Ez a Tibor, egyszer úgy el fog tévedni valamelyik expozéjában, hogy majd elt?ntté kell ?t nyilváníttatnunk.

 Amikor tehát a fiú levitte a szemetet, egyenesen a komancs karjaiba szaladt. Ott állt a lépcs? aljában, egyszer?en nem lehetett kikerülni. Köszönni kellett. Egy komancsnak.

 – Szemét – motyogta a fiú.

 – Hogyan? – kapta föl a fejét zavartan a gaz, mint akit éppen valami sötét ármánykodáson értek.

 – Csak épp mondom Tibor bácsinak, hogy leküldtek a szeméttel. Rossz talán a lift, hogy itt állni tetszik?

 – Azt a gyanús alakot várom, aki a Vereckeyékhez jött úgy fél órája. Engem nem lehet ám átverni. A pasas civil ruhát visel, de hogy katona volt korábban, az hétszentség. Engem nem lehet átverni. Sok évet lenyomtam az államvédelmiseknél, az összes ilyen trükköt ismerem. Vereckeyvel amúgy is a legnagyobb bajban vagyok, mert most kaptam utasítást, hogy kérjem föl, mint egykori katonatisztet légoltalmi parancsnoknak itt a házban, meg persze, hogy tartsa meg a légó-tanfolyami el?adásokat. Erre ez itten konspirál nekem, hát vakuljak meg, ha nem. Egy volt tiszttársa van most is nála, s valamit f?znek a népi demokrácia ellen. – Észrevette, hogy szinte már ordít. – Te is láttad már itt azt a katonásan lépked?, de civilben flangáló pasast, he?

A fiú végiggondolta, hogy mit is mondtak err?l a feln?ttek, és úgy vélte, hogy nem lehet baj. 

– Azt a nagyon magas, er?s bácsit tetszik gondolni, akinek lehetne haja, ha akarná, mégis kopaszon hordja a fejét? Az Attila bácsi, a Vereckey bácsi öccse. Tényleg katona, de a jelenlegi katonáéknál. Állítólag, valami nagykutya. Vereckey bácsi szerint azért jár ide civilben, mert ha uniformis lenne rajta, nem jöhetne gyalog. Azért jön mostanában többször, mert szó van róla, hogy a Vereckey bácsit rebihali…izélik, vagy micsinálják, és akkor katona lesz ? is megint.

– Micsoda? Azt a vén horthystát rehabilitálják? – kérdezte Tibor bácsi megdöbbenve.

– Tanítani fog megint a Ludovikán, vagy hol.

– Hát ott biztos, hogy nem. Na majd meglátjuk. Ezt minden esetre jelentenem kell. – Belépett a fülkébe, és annyira magára csapta a liftajtót, csak úgy döngött. A felvonó nyekeregve elindult vele.

– Szemét – mondta halkan a fiú, és elindult a kerek fémkukák irányába.

 

Vereckey bácsi vitézi rangot kapott az els? világháborúban, ahol súlyosan megsebesült. Aztán vitézül tanított a Ludovikán ballisztikát, meg egyéb olyan matematikát, amivel ölni lehet. Ugyanakkor a bácsi, ha meglátott egy fészkéb?l kiesett, törött szárnyú madárfiókát, pityeregni kezdett, és hetekig betege volt a látványnak.

Volt még valami homályos dolog a bácsival kapcsolatban, ami egyáltalán nem volt érthet?, de nem lehetett rákérdezni, mert a dolog érintette Mátéffy bácsit is, illetve az ? fiát. A fiatal Mátéffy ejt?erny?s kellett, hogy legyen, vagy legalább is pilóta, de ugyanakkor diplomáciai szolga is volt. Szóval z?rös, zavaros eset. Annyi bizonyos volt, mert a fiú többször hallotta, hogy az ifjú Mátéffy gróf egy „kiugrási kísérlet el?készítése” közben halt h?si halált, és hogy Vereckey bácsi is nyakig benne volt az ügyben.

Márpedig kiugrálni az ejt?erny?sök szoktak. Meg a pilóták, ha ég a gép és zuhan. Hirtelenjében nem tudta volna megmondani, hogy a stewardess-ek is kiugrálnak-e a háborúban, ha zuhan a gép, de hát nyilván, hogyan is másképp. Mindenesetre Mátéffy Eduárd biztosan nem volt stewardess, hiszen azok csinos n?cik szoktak lenni a fiú ismerete szerint. Az egész história a kés?bb tisztázandó dolgok egyik legértékesebb darabjának számított. És vajon miben volt benne nyakig a Vereckey bácsi? Az ég? repül?gépben? Rejtély.

A bácsi aznap kés? délután a Csutinál, a Mester utcai kedves, kerthelységes kocsmában itta a fröccsét. Ott volt még Mátéffy bácsi és a fiú apja, akik a hosszúlépés nev? italt részesítették el?nyben. A fiú sokszor elgondolkozott, hogyan lehet ülve hosszúlépést fogyasztani, direkt figyelte, hogy legalább az asztal alatt, lépnek-e amikor isznak. Az id?s gróf málnaszörpöt rendelt a fiúnak, és újra elmeséltette magának az egész történetet.

– Tehát légót mondott? – kérdezte figyelmes arccal. 

Winnetou a vének tanácsa el?tt állt, de nem aggódott. Minden szóra, a komancs kisf?nök arcának minden rezdülésére jól emlékezett. A préri törvényei hozzászoktatták, hogy a legkisebb részletnek is hatalmas jelent?sége lehet. F?leg, ha a komancsokról van szó.

– Utasítást kapott, hogy Tihamér bácsit kérje fel légoltalmi parancsnoknak. 

Vereckey bácsi belekortyolt a spriccerébe.

– Ezek szerint súlyosabb az állapota annak a szerencsétlen Gyulának, ha nem tudja vállalni tovább a dolgot. Villamos gázolta el, úgy hallottam.

Mátéffy bácsi mindenr?l értesülve volt. 

– Súlyosabb, mint gondolnád. Mindkét lábát amputálni kellett. Úgy emelték le róla, daruval, a villamost.  

  Vereckey bácsinak nem tetszett ez az egész.

– Teljesen kizártnak tartom, hogy én lennék az egyetlen, aki képes megtartani pár ilyen vacak el?adást. Borsózik a hátam az egészt?l.

– El kell vállalni. – Mátéffy bácsi határozottnak t?nt – Kezdett?l fogva sejtettem, hogy ott mocorog, sz?köl és feszeng benned a látens pedagógus. Most végre kiélheted az elfojtott vágyaidat.  – Nevettek.

– Komolyra fordítva: nagy szükségünk lenne rá, hogy elvállald ezt az apróságot. Így lenne némi rálátásunk a környékbeli lakosságra – romlott-e, vagy esetleg, mint azt reméljük; javult-e a normálisan gondolkodók számaránya. Ennek a megfigyelési metódusnak a részleteit még lesz alkalmunk kidolgozni. Persze nem kell aláírnod látatlanban semmit. Pláne bianco -cédulát nem. De nem féltelek, bölcsebb vagy te annál, mintsem, hogy ilyen egyszer?en besétálj a csapdájukba. Azért azt ne feledd: ahogy mi ?róluk, ?k ugyanígy mirólunk gy?jtik, gy?jtögetik az információt. Ha esetleg mégis megkínálnának valamivel, ami összeegyeztethetetlen az elvekkel, még mindig visszakozhatsz. Vágj bele nyugodtan. Minket is nyugalommal töltene el, ha tudnánk, hogy megbízható ember végzi ezt a feladatot.   

Aztán megjött az anyja és hazavitte a fiút. Az urak még eldiskurálgattak valameddig. Mire az apja megjött – pedig az sem lehetett kés?n, hiszen kapuzárás után nem volt tanácsos egyszerre hazatérniük a jobb embereknek – ? már az igazak álmát aludta. Büszkén aludt el – folyton fölrémlett el?tte, milyen figyelmesen hallgatta ?t Tihamér bácsi, meg az id?s gróf – ez már-már konspi…(nem jutott eszébe, pedig tudott egy idevágó, valamilyen spirális kifejezést) – ahogy ott beszámolt a vének tanácsa el?tt, tudása legjavát nyújtva.  Kár, hogy minderr?l a szép Kriszta nem értesülhet; sajnos Mátéffy bácsi a szavát vette, hogy minden, ami aznap történt – közöttük marad.

Két napra rá csente el az olvasószemüveget. Hallotta a szüleit egyenletesen szuszogni, a nagy ingaórát ketyegni, és átkozottul éber volt. Lámpaoltástól mostanáig ébren tudott maradni, mert a speciális ébren maradási stratégia – melyet direkt erre az alkalomra kidolgozott – m?ködött. Rájött ugyanis, hogy mindig olyankor alszik el, amikor valami kellemes, andalító dolog jár az eszében. Ezért ma éjjelre szám?zött a gondolataiból mindent, amit kellemesnek tudott, a szép Krisztával az élen. Szánt szándékkal csakis a legkellemetlenebb, undormányos, vérlázítóan igazságtalan, valamint az irtóztatóan ijeszt? dolgokra gondolt.  Például maga elé idézett – és frászt is kapott t?le – egy igazi, hús-vér fogorvos bácsit, aki berreg? fúróval közeledett, és azt hazudta, hogy nem fog fájni. Aztán elképzelt egy nagy tál kapros tökf?zeléket. Na, ez maga volt a pokol. Aztán ott volt még az Újpesti Dózsa. Ez aztán telitalálat volt, mert undorodni is lehetett t?le, meg félni is. Végül ott voltak a komancsok. A jó öreg komancsok. Látta, ahogy ütik az apját, bántják az anyját, látta ?ket teli szájjal, röhögve, amint zsíros koncot zabálnak a családja Mártonhegyi úti villájának teraszán, miközben anyjáék kis motyójukkal éppen elindulnak gyalog a kitelepítésbe. Ami pedig egy messzi hely kellett, hogy legyen, hiszen az apja így fogalmazott:

– Fényévekre volt mindent?l, ami Európa.

  

A nagy ingaóra tizet ütött cizellált kalapácsaival. Kicsusszant az ágyból, az asztalhoz araszolt, és óvatosan, nehogy leverjen valamit, kitapogatta a fémtokot. Zsákmányával kezében visszaóvakodott az ágyba, s lélegzetvisszafojtva hallgatózott, hogy fölébredt-e valaki. Csak a jól ismert, egyenletes szuszogást lehetett hallani, s id?nként apja apróbb horkantásait.

Hasra fordult és kitapogatta, hogy minden a keze ügyében van-e? Ott volt az elemlámpa, a Monte Christo grófjának els? kötete, amire végül is lecserélte a sportújságot, mert a lapot rendkívül zörg?snek találta. Lassan a fejére húzta a paplant, felkönyökölt, és megpróbálta a paplan széleit és sarkait begy?rni, nehogy kiszökhessen a fény.

Amikor úgy vélte, hogy mindent megtett a lebukás elkerülése érdekében, felvillantotta lámpását. Kinyitotta a könyvet a címoldalon, s megállapította, hogy a kísérletet valóban végre kell hajtania, mert még mindig nem tud olvasni. Remeg? kézzel el?halászta az olvasószemüveget, és megpróbálta föltenni magának, ahogyan azt az apja viselni szokta. Itt némi gond adódott, mert az apjának szép nagy férfifeje volt, ? pedig kisebb, gyermek méret? kobakot hordott, úgyhogy a szemüveg két szára minduntalan leesett a nyakába. A szemüveget egyik kézzel fogni kellett. A másik kézben a lámpa lett volna, de mivel a paplan egyik sarka állandóan megemelkedéssel fenyegetett, így szájába vette az elemlámpát, s a másik kezével a sötétséget vigyázta. – Hogy fog így lapozni? – vetült fel benne egy pillanatra, de aztán – mivel az izgalom okozta vértolulás már szinte elviselhetetlen lett – a könyv fölé hajolt.

 

          Gyakorlatilag semmit sem látott. Egy elmosódott paca volt az egész. Felfokozott várakozásával ellentétben, nemhogy az oly nagyon áhított rend nem alakult ki a könyvlapon, hanem a látvány, még az eddigieknél is zavarosabb volt. A bet?k fölismerhetetlen hangyái ijeszt? módon, nyúlósan megnagyobbodtak, és valósággal elfolytak jobbra és balra, ahogy a fejét forgatta egyre növekv? kétségbeesésében. Szája megtelt nyállal, amit a lámpástól nem bírt lenyelni. S?r?n kellett pislognia, mert a homlokáról csorgó izzadtság a szeme sarkában kezdett összegy?lni.  Érezte, hogy a kövér verítékcseppek, még kövérebb könnycseppekkel vegyülve gurulnak végig az orrán, s landolnak a könyv lapján.

Hát nem ment a dolog. Nem, egy istennek sem. Még a könyv címét sem tudta elolvasni, a kisbet?kr?l nem is beszélve. Minden vágya odalett. Nemcsak az elmúlt napok, hetek munkája vált értelmetlenné, de a tudat, hogy most aztán tényleg évekig várhat, míg olvasni tud majd – hirtelen összeomlott. A düht?l, a csalódottságtól és az elkeseredettségt?l hangosan b?gni kezdett, mind jobban belelovallva magát. Szülei persze azonnal odasereglettek. Nem volt mese, a megtalált rekvizitekb?l rögtön összerakták a történetet.

Hogy kikapott-e, vagy összeszidták-e? Rosszabb történt. Az apja még csak hagyján, ? megpróbált komoly, aggódó arcot vágni, de amikor elfordult, furcsán rángott a háta. A mindig mosolygós, a tréfát szeret? és jól ért? anyja azonban úgy nevetett, olyan tiszta, gyöngyöz? kacagással, hogy majdnem bepisilt. A fiú a szégyent?l még hangosabban b?gött, mire anyja csitította persze:

– Jaj, hát ne sírj, nincs semmi baj, na gyere ide anyuhoz, te kis szobatudós, te kis… hát most mondja meg, hát nem édes, meg kell zabálni…- és közben szinte ide-oda gurult a folyton ki-kibuggyanó nevetést?l, ahogy a fiú ágya mellett térdepelt. 

        Úgy t?nt, a megpróbáltatások sosem érnek véget, mert az anyja minden fehér embernek el kellett, hogy mesélje ezt az éjszakai kalandot. A fiú, nem egy, nem két alkalommal volt kénytelen végighallgatni, saját, dugába d?lt cselszövényét, s a feln?ttek – ki-ki vérmérséklete szerint – még jól ki is színezték, tovább is gombolyították a történetet.

– Ott hibázott – költötte tovább a mesét valaki – hogy nem készített be magának az ágyba egy termoszban feketét. – És így tovább. Borzalmas volt.

Álmában sem gondolta volna, hogy ifjú élete egyik meghatározó pozitív élménye felé sodorják az események. Szenvedett, mert újra és újra, szinte át kellett élnie kacagtató baklövésének történetét, ha vendég volt náluk, vagy ha ?k voltak valahol vizitben. 

Üdít? kivétel volt és határtalanul jól esett a fiúnak Nessy tanti viselkedése és reakciója. A tanti beceneve a baroness szó kedves és tréfás alakja volt, még gyerekkorában kapta, s valahogy rajta maradt ebben a „szép, új világban” is.  A tantiék lakásán tett látogatás alkalmából is elhangzott az új slágerszám, a fiú és az olvasószemüveg cím? jelenet. Számosan voltak ott, feln?ttek, s a történetet, s?t magát a fiút is b?bájosnak, ennivalónak, stb. titulálták, ami alig volt elviselhet?.

Nessy tanti ezzel szemben komoly maradt, odajött a fiúhoz, aki vörösl? füllel állta a szenvedéseket. Leguggolt, hogy arcuk egy szintbe kerüljön, és nagyon figyelmesen, de valahogy, még sem bántóan, inkább ?szinte kíváncsisággal nézett a fiú arcába. 

– Szóval, te ilyen olvasós leszel? 

Nessy tanti nagyon szép hölgy volt, bár teljesen másképp, mint mondjuk, a szép Kriszta mamája. A tantiról nem egy gusztusos, telt és érett barack jutott az ember eszébe, hanem inkább egy várkastély, valahol a hegyek között, ahol lovagok páncélja pendül, s kardjuk acélja, és mindenki prémgalléros öltözetet visel. Nos, leginkább egy ilyen helyre tudta ?t elképzelni, mint afféle várkisasszonyt, vagy egy ilyen ifjú hölgy fiatal mamáját.

A tanti el?kel?, ám nem megjátszós jelenség volt. Hosszú nyakát, vékony csuklóját, finoman rajzolt arcvonásait látva szinte mindenki szívében megenyhült a harag és a szomorúság. Átlagos termet? volt, mégis magasnak, sudárnak hatott, mert egyenes derékkal járt, s combjai hosszúak és er?sek voltak. Parfümöt is csak annyit használt, hogy egyféle „mintha” érzést keltsen, ám ezt az emlékezetünk sokáig meg?rizte. Sohasem gügyögött a kisgyermekekhez, sohasem volt kacér a férfiak jelenlétében, mégis mindenki imádta, társaságát kereste, vagy csak távolról ábrándozott róla.

 

Nem így a komancsok asszonyai. ?k bezzeg fújtak rá – megérezvén rajta, azt a legkevesebb négy évszázadnyi fórt, az asztalnál és egyebütt való viselkedés terén. Affektálósnak tartották, pedig csak kifinomult volt, kicsúfolták fejtartását, mozdulatait, ám ezek a csúfondáros majomkodások ?szinte, mélyen gyökerez?, és gyógyíthatatlan irigységb?l fakadtak.

A fiú – mitagadás – odáig volt a várúrn?ért, s szívesen lett volna lovagja egy másik korban, egy másik történetben. Annyira hatott rá a hölgyéb?l áradó megtanulhatatlan és utánozhatatlan, valódi arisztokrata báj és kellem, hogy elhatározta; egyszer még felleli korban hozzáill? mását a világban – a maga várkisasszonyát.

A tanti angol-francia-német kereskedelmi levelezést tanított azel?tt – és gyakorlatilag most is azt, csak suttyomban. A fiúnak ez a szakma, a legnagyobb fejtörést okozta. Sok-sok órát töprengett, hogyan is történhet ez a háromnyelv? kereskedelmi levelezés, s a végén, úgy gondolta, hogy nagyjából megfejtette a dolgot. Így képzelte: valaki ír valahová egy angol nyelv? levelet ezzel a szöveggel: – „Halló, hogyér’ kapni maguknál halványzöld tejgumit, kérem?” Ez angolul így hangzott volna: – „Hello…(khm… a mondat többi része, még kidolgozás alatt állt…).

Mire – mármint a levélre –  franciáúl jön a válasz:  – „5.40 kartonja.” Vagyis francia nyelven: – „5.40 ákártón.” Így aztán, az érdemi részen túlesvén, mindketten azonnal boldog köszön?levelet írnak a másiknak németül: 

– „Danke. Auf Wiedersehn!” A fiú nagyon megkönnyebbült, hogy ezt a sokáig megoldhatatlanul komplikáltnak t?n? kérdést nem szükséges a kés?bb tisztázandó dolgok közé bezsúfolnia.

Nessy tanti tehát kézen fogta a fiút, és a nappaliból nyíló egyik szobába vezette.  

– Ha nem bánjátok – szólt a többiekhez – egy pillanatra elrabolom a fiatalembert. Van itt valami, amit látnia kell.

A szobában sötét volt, de a tanti villanyt gyújtott, és a fiú kis híján fölkiáltott. A könyvtárszobában voltak! Hosszúdad, már-már terem nagyságú helyiségben állottak, ahol körös-körül, földt?l a plafonig polcok sorakoztak, üvegezett tékák, amelyek roskadoztak a könyvekt?l. A fiú önkéntelenül tapsikolni kezdett, s cuppanós csókot nyomott hölgye kézfejére örömében.

– Ez itt – szólt a várúrn? – az uram dolgozószobája. Talán tudod, hogy ? író, m?fordító, kritikus, meg ilyesmi. Itt körülbelül tizenkét ezer könyvet találsz. Sajnos a férjem – itt hangja er?sen elcsuklott – most nem lehet itt, hogy igazándiból bevezessen téged… ? olyan…okos…- meg kellett kapaszkodnia az egyik polcban, és s?r?n pislogva fölfelé nézett, nehogy baj legyen. Hirtelen témát váltott.

– Akarod, hogy fölolvassak neked valamit? Egy rövidebb részletet valamelyik könyvb?l? Te persze nem tudhatod, hogy melyik micsoda, de így annál izgalmasabb! Hm? Akarod?

 

A fiú boldogan bólintott, s látta, hogy ez a m?sorszám a többi feln?ttet is felvillanyozta, mert már ott sorjáztak izgatottan a nappali és a könyvtárszoba közötti ajtórésben.

 

Többször körbesétált vágyai birodalmában. Ha mindent szabadott volna, úgy legszívesebben egyenként minden kötetet megvizsgál, átlapoz, megsimogat ott, abban a pillanatban. Vagy még inkább szerette volna magára rántani az egészet, s úszni, fürödni a könyvekben, minden testrészével egy-egy könyvhöz érintkezni óhajtott – persze ezt semmi pénzért be nem vallotta volna. 

Látta, hogy itt is vannak lexikonok és nagy atlaszok, mint otthon, csak itt mindenb?l több volt, természetesen. Képz?m?vészeti albumokat talált egy külön polcrendszeren; festmények részleteit látta a borítókon. Ugyancsak a borítókról fölismerte az útleírásokat, meg a Verne-összest. A legtöbb kiadványról persze fogalma sem volt, hogy miféle lehet. Tanácstalanul forgatta a fejét, amikor megakadt a szeme egy vékony kis könyvecskén, amelyb?l piros szegély? könyvjelz? kandikált el?. Ezt tehát olvasták nemrégen – vajon ki, és miért ott hagyta abba? Vagy talán valami nagyon is fontos dolgot – hogy ne kelljen újra és újra megkeresni – jelöl a kis könyvjelz?? Rámutatott a könyvecskére. 

– Biztos vagy benne? – kérdezte a tanti, majd, hogy a fiú bólintott, így szólt a többiekhez.

– Úgy vigyázzatok ám, hogy én hiszek ennek a választásnak a sorsszer?ségében!

– Uram, add, hogy ne a Lenin-összes legyen! – poénkodott Jen? bácsi, apjáék régi barátja, az egykori társastánc Európa bajnok.

Nessy tanti leemelte a könyvet, és úgy fordult, hogy a többiek ne láthassák a címoldalt.

– Mondjam a szerz?t, címet – kérdezte a fiút – vagy mindjárt onnan olvassam, ahol a könyvjelz? van?

A fiú úgy vélte, ráér meghallani egy nyilvánvalóan tökéletesen ismeretlen nevet és címet. 

– A jelz?t?l tessék! – válaszolta.

– Jaj, Nessy, ne csigázzatok már! – még az apja is izgatottnak t?nt.

A tanti kinyitotta a kötetet a könyvjelz?nél és lassan olvasni kezdett.

 

         „Templom a természet, él? oszlopai

         Id?nkint szavakat mormolnak összesúgva;

         Jelképek erdején át vezet az ember útja

         S a vendéget szemük barátként követi….”

 

– Egy vers! Istenemre, egy verset választott!  Nahát, ez nagyszer? – rég látta az anyját ilyen felszabadultan örülni – na drágám, ha Nessynek igaza van, ez a gyerek aligha lesz a maga utódja a vegyészmérnöki pályán!

Apja nem látszott haragudni. Szerelmesen nézett a feleségére. 

– Ez legyen a legnagyobb gondunk, úgy tíz-húsz év múlva! A jó öreg Baudelaire lett a kiválasztott. Szimbolikus költészet, szimbolikus választás – minden a helyén van, nem igaz?

– Nono, csak el ne pecheljétek! Ha Nessykének tényleg igaza van, úgy sosem lesz a gyereknek normális kenyérkeres? foglalkozása. Ezzel az érdekl?dési körrel lehet majd óraadó tanár, m?fordító fillérekért. Esetleg költ?. Nohiszen! Hideg padlásszoba, száraz kenyér héja, és még sorolhatnám. Most még könnyen nevettek, de hajaj!  

Kürthy úr tudta, hogy mit beszél. Az egykori világhír? karmester és zongoram?vész éppen három éve volt szilenciumra, azaz kényszer? hallgatásra – csöndben levésre – ítélve. Fellépési lehet?séget nem kapott, tanítani nem engedték, s a felesége – a korábbi híres mezzoszoprán – vasgyári fizetéséb?l éltek. 

Nessy tanti újra leguggolt a fiú mellé, akinek még mindig mozgott az ajka, megpróbálta ugyanis egyszerre értelmezni és memorizálni a hallottakat. Egészen el volt b?völve a verst?l. Pet?fi és Arany költeményei gyakorta hangzottak el otthon az esti felolvasásokon, de ilyesmi verssel, még nem találkozott, s valami furcsa bizsergést érzett, ami egyszerre volt kellemes és kellemetlen is. 

– Gratulálok, öregem – mondta a tanti – egy igazán híres verset választottál. Charles Baudelaire, francia költ? írta, és meggy?z?désem, hogy még nagyon sok örömet fog okozni neked az életben. A vers címe: Kapcsolatok, és Szabó L?rinc fordította ilyen gyönyör?en magyarra.

– Ugye nem igazi erd?r?l beszél – a fiú egészen fölf?tött állapotba került – a jelképek erdeje, az nem igazi erd?, ugye, hanem a világ, ahol könnyen el lehet tévedni, mert a dolgok egy csomó mindent jelentenek egyszerre, igaz?

A tanti hosszan nézett a fiú szemébe.

– Id?nként megijesztesz, hallod-e, olyanokat mondasz. Bárcsak itt volna az uram, ? úgy tudja ezeket, bizonyára erre is tudná a választ.

Megsimogatta a fiú buksiját. 

– Na, ne aggódj, majd én megtanítalak olvasni titokban, ha egyszer ez a legnagyobb vágyad.

– Komolyan? – a fiú egészen szerelmes lett a szép várúrn?be.

 

Ett?l kezdve, a tanti szerét ejtette, hogy hetente egyszer, vagy kétszer, délel?ttönként „véletlenül arra járjon”, s felugorjon kis id?re a Práter utcába, pedig jókora utat kellett megtennie a Szent István parktól, ahol lakott. Nem sokkal kés?bb üzenetet kapott a férjét?l: élt, s?t a humorát sem veszítette el, egy kies, Dunára néz? celláról beszélt üzenetében, mert egy, a pesti rakparton megbújó titkos börtönben tartották fogva.

– Akkor komolyabb baj nincsen – kommentálta a hírt Mátéffy bácsi – a legrosszabbtól már nem kell tartanunk. Neveket akarnak t?le is hallani, akár a többi írótól, akiket 56 után bevarrtak.

– Márpedig t?le nem fognak… – a gróf sokat mondó pillantással hallgattatta el Nessy tantit.

– Nessykém, a bitófa árnyéka, az ütlegek, az a sötét szarkazmus, a megaláztatások – különös vegyi reakciókat válthatnak ki a legkit?n?bb elmékb?l is. Azok az írókollégák például, akik már 58 tavaszán-nyarán kint voltak, s a jó szabad leveg?t lélegezték… – szóval a te embered nevét valószín?leg ?k vetették papírra, és még hányakét! Viszont jegyezd meg, hogy azok, akik majd csak valamiféle amnesztia, vagyis közkegyelem révén szabadulnak, azokról feltételezhet?, hogy úriemberek maradtak kivételesen nehéz pillanatokban is.

– De hiszen Kossuth-díjas, világhír? írók, nagyszer? m?fordítók vannak már kint – a fiú anyja szinte kiabált – azok tehát mind…

A gróf megsimogatta az arcát.

– Lelki folyamatok ezek, kislányom, és semmi közük írói kvalitásokhoz, meg ilyesmikhez. Végs? soron kinek-kinek a tyúkszaros élete a legdrágább, csak éppen az egyik azzal próbálja menteni, hogy kipakol, s?t konfabulál, míg a másik azzal, ha hallgat.

  

Nessy tanti férje nem került el? az egész következ? évben, viszont a várúrn? betartotta ígéretét, s gyakorlatilag megtanította olvasni kis tanítványát. A grófot is hiába kérdezték egyre gyakrabban, hogy mikor lesz amnesztia?

– Eisenhower és Hruscsov urakat kérdezzétek. Ahhoz, hogy itt könnyebbedjenek a dolgok, valami nemzetközileg értend? békülékenységre volna szükség, s most bizony nem úgy áll a zászló. Inkább t?nik úgy, hogy a „hidegen acsarkodók”, majd „bemelegszenek”. Bizony, most inkább hajlik a háború felé a mérleg nyelve. Bár ne lenne igazam!

         Azon az estén azonban, amelynek délel?ttjén az ötvenfillérest kapta Gárdos nénit?l, születésnapja el?estéjén, a fiú, persze még nem tudott olvasni. Szerencsére szülei otthonül?, otthonukat és egymást szeret? emberek voltak, így, ha a rádió valamilyen rendkívüli programmal felül nem írta – hetente háromszor tartottak felolvasóesteket.  Apja és anyja egymást váltva olvasták fel szerény kis könyvtáruk darabjait. Els?sorban persze gyermek- és ifjúsági irodalmat, de a fiú büszke volt rá, hogy id?nként már egy-egy echte feln?tteknek szóló regény is elhangzott ezeken az esteken, mint például az Üvölt? szelek és a Két város. Ez utóbbi Dickens úrtól.

A felolvasásoknak megvolt a maguk rituáléja, ami a vacsorával vette kezdetét. A fürd?szoba-napokon amúgy is hideg vacsora dívott. Az anyja legendásan tudott szinte semmib?l pazar vacsorákat rittyenteni. Egy olajoshal-konzervb?l, két tojásból, egy marék rizsb?l hármójuknak éppen elegend? elemózsiát varázsolt, ami egy bögre remek teával kiegészítve, nem is hagyott kívánni valókat.

Fürdés és vacsora után elhelyezkedtek a mese-sarokban. Cserépkályhával f?töttek, ám ezt ezeken az estéken kandallónak becézték. Egy régi, kimustrált BSZKRT-os téli formaruhát, azaz bárány-b?rrel bélelt irdatlan b?rkabátot terítettek elé. 

– Most úgy élünk, és d?zsölünk, mint a régi rómaiak – mondta az anyja – állatb?rön, kandalló el?tt. 

Apja megjegyezte, hogy ? még elbírna viselni két mesztic rabszolga-leányt, akik pálmalevelekkel legyeznék ?t. Ezen mind jót nevettek.

– Apádnak – emlékezett az anyja – a kitelepítésben is az volt a legnagyobb gondja az els? esténken, abban az ólban, hogy nem talált egy márvány hamutartót.

– Még élünk! – folytatta az apja – ez volt a mi titkos jelszavunk. Elmondtuk hajnalban, amikor keltünk, és elmondtuk este lefekvéskor, miután felpócoltuk a szalmazsákokat. El, ha növelték a betakarítandó termények hozam-átlagát, és el, ha csökkentették az élelmiszer-fejadagot. 

– Még élünk! – nézett a t?zbe az anyja – Meglássátok, fogunk mi még a Mártonhegyi úton lakni! Majd én gondozom a kertecskét, s az egész házat befuttatom babbal.

A fiú nem értette, hogy miért kéne élelmiszerrel befuttatni az egész házat, illetve, ha már muszáj, akkor miért nem, mondjuk rántott húsokkal futtatná az édesanyja, hisz azt mindnyájan nagyon szerették, s oly ritka csemegének számított, hogy jószerivel iparkodnia kellett, hogy felidézze az ízét. 

Hanem a jelszó, az nagyon tetszett neki.

– Még élünk! – mondta ki hangosan és kinyitotta a Nevet? ember cím? könyvet, melynek cirka a felénél tartottak.

– Még élünk! – sóhajtotta az apja is, bele a t?zbe, bele a kandallóba. A sóhaj végigszáguldott az öreg bérház falában, odafönt más sóhajokhoz csatlakozott, s az így összeolvadt elkeseredések végigszánkáztak a Corvin-közön, a Körúton, le egészen a Dunáig.

– Holnap – mondta az apja bátorítólag –  holnap pedig elmegyünk oda, ahol a fák laknak. 

Most a fiún volt a sóhajtás sora – ennél szebb születésnapi ajándékról nem is álmodhatott.

 

                                                                    

27látogató,3mai

Szerző Rossner Roberto 131 írás
Képzettségem szerint filmtörténész volnék. Kevesen tudják, hogy eredetileg vasi vagyok. Mondhatnám: "vazsi gyerek.." - ugyanis a Vas utcában születtem Budapesten, abban az évben, amikor meghalt Thomas Mann, James Dean, Charlie Parker. Mérleg vagyok skorpió beütéssel, kinaiban pedig kecske. Gyerekecske...

6 Komment

  1. Kedves Mária! Nálunk, ott a Práter utca 28-ban, 1962-ben jelent meg az első tévékészülék. Emlékszem, hogy az a gyermektelen, idős házaspár a lottó tárgynyeremény sorsolásán nyerte. “Kékes” márkájú készülék volt, kb. akkora képernyővel, mint amekkora lcd-kijelzője van mainapság a komolyabb autóknak, ott a középkonzolban. Ezt a fekete-fehér képernyőt nézte szinte az egész ház, főleg a műkorcsolya-közvetítések és a meccsek alkalmával, mindenki hozott sámlit, vagy hokkedlit, szendvicset, sütit, fröccsöt. Meg volt a bája az egésznek. Emlékszem, hogy a két szál drótból álló szobaantennával minden egyes alkalommal fél órig kellett szórakozni, amíg bejött a kép, s általában akkor volt a legjobb a vétel, ha három felnőtt ember felvette az antennával a Laokoon-csoport pózát, majd úgy maradt.

  2. Kedves Zsolt, köszönöm figyelmedet. A történet 1959-ben játszódik, amikor még nem létezett televízió. Egy mai gyermeknek ez valószínüleg elképzelhetetlen állapot. A családok esténként a rádiót hallgatták, vagy olvastak. Nálunk hetente háromszor volt felolvasás. A szüleim szépen, szisztematikus sorrenden felolvasták nekem a mese-, gyermek- és ifjúsági irodalmat, meg a XIX. századi romantikusokat. Voltak persze vissza-visszatérő slágerszámok is, pl. az Illyés gyűjtötte 77 magyar népmese, az Andersen-mesék, a János vitéz, a Toldi-trilógia, Verne és May Károly művei. Ez utóbbi két szerzőnek teljes, háború előtti kiadású könyv-sorozatával rendelkeztünk. Időnként Hatteras kapitány is “voltam”, meg Edmond Dantes is, de legtöbbször persze Nemo és Winnetou. Arra biztosan rájöttél, hogy a komancsok szót, a gyermek, a számára értelmezhetetlen “komcsik” szó helyett alkalmazza. Nos, a komancsok, mindenféle értelenben a “főgonoszt” jelképezték akkori kis buksimban, sőt később is, ezért például már felnőtt fejjel is a legnagyobb zavarban voltam a Farkasokkal táncoló c. filmmel kapcsolatban, ahol a komancsok a jó fiúk és az apacsok a csibészek.

  3. Jót röhögtem, mikor ezt a részt olvastam, mert sokak szerint én is ilyen nívón tanítom itt a nyelveket: – ÀžHalló, hogyérÀ™ kapni maguknál halványzöld tejgumit, kérem?À Ez angolul így hangzott volna: – ÀžHelloÀ¦(khmÀ¦ a mondat többi része, még kidolgozás alatt álltÀ¦).
    – “Mire À“ mármint a levélre – franciáúl jön a válasz: – Àž5.40 kartonja.À Vagyis francia nyelven: – Àž5.40 ákártón.À ………… mindketten azonnal boldog köszönőlevelet írnak a másiknak németül: – ÀžDanke. Auf Wiedersehn!À Mesterien megírt visszaemlékezés.

Hagyj üzenetet