Kavyamitra Maróti György : Az utolsó óra története 1.

Friedrich (Menón) Hölderlin élete és halála,
ahogy utolsó óráján átélte,
mid?n váratlan kitisztult szelleme,
viszont elpusztult a teste

(1770. március 20.
Megszületik Lauffenben.
Apám hamar elhalt, anyám nem tudta, mit kellene kezdenie evvel a halállal, s minket, gyermekeket sorsunkra hagyott: azt mondják, itt sérült meg végzetesen az én tudatom, de én úgy gondolom, hogy Diotíma adta a végs?, kegyetlen döfést.
1795-ben érkeztem Frankfurtba, és maradtam mindétig lélekben ott, örökrevaló életemben Diotímával, testben azonban 1801-t?l Bordeaux-ban éltem.
Susette Borkenstein – így hívta ?t a világ, ki nékem Diotíma volt, Diotíma, aki Platon Symposionjában tárja fel a szerelem lényegét, létét, teljességét.
1802. május havának 9. napján gyalogszerrel indultam Bordeaux-ból Strassburgba, de az útra nem emlékezem.
Onnan a Neckar partjához egy hónap leforgásáig tartott az út, vagyis a tízszerte rövidebb utat majd négyszer olyan hosszú id? alatt tettem meg.
Miért?
Hát nem tudom!
De nem tudja senki sem!
Scardanelli – mondta, ha a nevét kérdezték.
Nem tudta, hogy ? Friedrich Hölderlin, a költ? és filozófus, az Isten egyszülött fia.
Maga alá szart vagy 38 éven át – mégis ? volt Isten egyszülött fia!
Nem tudta a nevét sem 38 éven át – mégis ? volt Isten egyszülött fia.
Hányt és büfögött és zabált és ürített a szoba sarkában gubbaszkodva – mégis ? volt: Isten egyszülött fia!
És Diotíma?
? maga volt Istennek leánya!
És érte és miatta és általa…
1843. június 7-én haltam meg.
Túléltem minden nagy kortársamat, minden szerelmemet, anyámat, túléltem Diotímát!

Kérdezd meg Istent: miért?)
 
Harminchat éve élt a homályban.
Harminchat évvel el?bb lement a nap, és csak ritkán, kósza felh?k között bukkant föl. Maga is nap lett, csak ritkán bukkant ki a s?r? felh?k közül értelme. Olykor, néhány tiszta percében verssorok úszták körül, de inkább semmit sem tudott magáról és a világról. A hírek nem jutottak el bezárt világához, könyvek sem.
Gyakran napokon át kucorgott a sarokban, öklét harapdálva, a bélsár és a vizelet összekeveredett alatta, de jó volt így is, mert – ahogy bomlott agya vélte – ez is ? volt. Épp csak azt nem látta, hogy az az ?, az ami egykoron volt ?, az nincs már régen. De az utolsó óra kitisztult, megkristályult, mint es?felh? forró nyári délutánban, amikor az égi t?z megbágyasztja a tudatot, és béklyóba készteti a lelket, és tunyaságba a szellemet, de odafent jégkristályokat permetez holmi bárányfelh?kbe.
Szellemet idézett az utolsó órán.
A tiszta, hóborult tájak szellemét. Diotímáét!
Ó, Diotíma szelleme! Most emlékezett rá, el?ször, negyven év elsötétült pokla után.
Meg Kantra és Goethére.
És Schillerrre és Hegelre.
Meg önmaga elmúlt gondolataira.
Gondolatra, újra, már nem maradt ideje, ezt biztosan tudta.
De ez az utolsó óra, és ebben már takarékosan kell az id?vel bánni. Önmagát keresse a maradék id?ben?
De hát ki is ? voltaképpen?
Hüperión? A haldokló Empedoklész? Vagy Menón, ki Diotimáért sír panaszdalokat?
Erre nem, erre nincs id?!
Neki talán soha nem is volt személyisége, talán csak föloldódott önnön figuráiban, talán eggyé vált lényegükkel.
Magától kezd?dik minden gondolat.
“Istenem” – gondolja a költ? ezen az utolsó órán -, “lehet az, hogy már tényleg negyvennyolc éve?”

Frankfurt, a nyüzsg?, a háborúra készül?d? város magába szippantja a huszonöt éves, karcsú, törékeny fiatalembert. A vásártéren lovaskatonák és a lovasokat kiszolgáló vásári had. Menón nem tudja, hogy önkéntelen is elmerül a látványban, pedig igyekeznie kell, mert Gontard bankár nem szereti, ha megvárakoztatják, különösen nem, ha úgy véli, ? tesz szívességet a másiknak.
Belvárosi ház, amolyan keresked?- polgárház, melyr?l lesír, hogy pénze volt, izlése nem építtet?jének.
Gontard úr épp olyan volt, mint a háza. Tet?t?l-talpig jólöltözött, magas, jóltáplált, simára fésült és borotvált – gondosan borotvált – arcú, egyenes hátú és derekú, belül üres. A Költ?t “fiatal barátom”-nak mondta, és mindjárt az els? beszélgetés során kifejtette gyermeke nevelésér?l vallott nézeteit.
Ostoba nézetek voltak, melyek közt f? szerepet játszott a “fegyelem, pontosság és megint csak fegyelem, fiatal barátom”. Aztán hívta a fiát – gondolta az utolsó órán a költ?.
Aztán…
Aztán megjelent Diotíma.
Susette Gontard szép volt, a szónak abban az igazi értelmében, hogy a hang elakad, a lélegzet megáll. Szépsége azonban nem volt támadó, nem sejtetett veszedelmet, mert Susette lágy és gyöngéd volt, és mosolya dacára valami csöndes szomorúság is bújkált szája szegletében. Er?s, ébenszín haját fejéhez szorosan fésült kontyban hordta: mást elcsúfított volna, ?t még szebbé tette, kiemelte arcának csodáját.
A költ?nek igazából is elakadt a szava, noha épp most kellett volna megszólalnia, hisz a bankár a feltételeit kérdezte el?bb, és terveir?l faggatta.
Költ?, bökte ki ? az igazságnak megfelel?en, de nem túl bölcsen. Költ? és filozófus. Ezek egyike sem állhatott túl nagy becsben Gontard el?tt, mert elfintorította kissé a száját, bár mindig nagy súlyt helyezett arra, hogy ügyeljen arckifejezésének fegyelmére, és fiának is szakadatlanul magyarázta, hogy igazi porosz úrhoz méltetlan ha érzelmei vannak, de még annál is rosszabb, ha ezek meg is látszanának arckifejezésén, vagy viselkedésén.
? közben képtelen volt elszakadni Diotíma arcának varázsától, s még az sem tarthatta vissza álmélkodásában, hogy a bankár férj megneszelhet valamit abból a rajongó szédületb?l, mely elfogta ?t a lány láttán.
Kés?bb is gyakran gyönyörködött el Susette arcának isteni harmóniájában, és nem lehetett panaszra oka, hogy kevésszer látja, mert a lány szinte mindenütt jelen volt a házban: ott ült legtöbbször miközben a költ? a fiát tanítgatta: ott ült csöndes mosollyal, ragyogó lelkét sugárzó arccal.
Ott ült és hallgatott.

Most, ezen az utolsó órán is tisztán látja ?t. Ahogy ráhajol a kötésre – miként odahaza és férjét?l is tanulta – fels?testét egyenes derékkal tartva, szinte csak a fejével, hisz úrihölgy így kell, hogy üljön, nyakszirtje elvált ruhájától, és a költ? meghatva látta er?s kontya alatt a világosabb, könny? pihéket.
“Sosem tudtam” – gondolja az utolsó órán a költ?, az utolsó óra istenáldotta tisztaságában gondolja – “sosem tudtam, hogy mennyire figyeli szavaimat, mi jut el hozzá, mennyire sejti, hogy fiának mondott szavaim valójában neki szólnak.
Diotíma jelenlétében szárnyas szavakban izzott a költ?. Mit érdekelte ?t, hogy az ifjú Gontard érti vagy sem tanításait, már magának és Susette-nek mondta amit mondhatott, és sok mindent mondott. Életr?l és halálról, szépr?l és jóról és igazról, a harmóniáról, amiként ? maga is áldott görögjeit?l tanulta, a szépség és tisztaság világában.
Mértékr?l, az isteni rendr?l szólt a tanítás, és nem a málészájú, egykor nyárspolgárrá érlel?d? tanítványnak, hanem Neki, Neki…
“A halál” – mondta egy nap – “nem szörny?ség, melyt?l a keresztény ember oly nagyon retteg. Lásd csak” – tanította a fiút, de f?ként Diotímát -, “a görög mítoszok közt számtalan regél arról, hogy halandó lény nem akarta átvenni valaki mástól a halhatatlanságot. Mert a görögök szerettek élni, nagyon szerettek, sokáig, vígan és boldogon, de azt is tudták, hogy az élet fárasztó, terhes, és a végén jó megnyugvás, biztos rév a halál csöndje. Ha valaki bement egy szobába, id? múltával el kell azt hagynia, másként nem lenne sem tér, sem id?, vagyis az ?skáoszba zuhanna vissza minden, mert csak az teretlen-id?tlen. A létesült – mulandó, hogy helyet adhasson az újralétesül?nek.”
Diotíma abbahagyta a kötést, s még fedetlen tarkója is feszült figyelemr?l tanúskodott. Akkor Menónról és Diotímáról kezdett mesélni a költ?: összemérte a szerelmet és a halált, platóni-szókratészi módszerrel mérte össze ?ket: Susette még mindig figyelt.
Ó, nagyon figyelt!

Akkor neveztem magamban el?ször úgy, ahogy azután negyven éven át: Diotíma!
Drága, szépséges, kedves és jó és egyetlen Diotímám!
Nem, nem a tiéd, sosem volt a tiéd!
Ezt gondolja a költ? ezen az utolsó órán, és az utolsó órára is gondol. Nem fél a haláltól: ellen?rzi a lelkét, s tudja, hogy nem fél.
s?bb aztán beszélgetni is kezdtek. Susette nagy érdekl?déssel faggatta irodalmi élményeir?l, s ennek kapcsán jött rá a fiú, hogy Diotíma nem csak szép és jó, hanem m?velt és rendkívül értelmes is.
Persze már rég nem olvashatott, lánykori emlékei éltek még benne, mert a bankár nem szenvedhette az írott bet?t, csak a számokat, s ha expressis verbis meg nem is tiltotta feleségének az olvasást, azért valahányszor könyvet látott a n? kezében – különösképp ha verseskötet volt az – valamiképp hangot adott rosszallásának.
Susette mégis olvasott, és m?veltsége alig maradt el a költ?ét?l. Az újakat kevésbé ismerte, lelkesülten itta hát magába a fiú szavait: nyomukban föltárult el?tte egy új, jobb, szebb gondolati-irodalmi világ: valami más, mint amiben ?k éltek.

 

– folytatódik, bevégz?dik –

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.