Sonkoly Éva : A gyermekek tiszta világa

Közös csillag alatt élünk velük… Mese egy Kislányról *

 

Valahol egy kisvárosban született a Kislány. Idős szülők egyetlen utóda. Gyermekkorát nagymamája meséi mellett élte. Nyári estéken prémekbe burkolta, óvta a hűs levegőtől, s mondta történeteit.

Felettük ragyogtak a csillagok.

Négy éves lehetett, amikor ismerte már a csillagok nevét, megtalálta a Tejútat. Úgy gondolt rá, ahogy hallotta: Hadak útja. Tudott Csaba királyfiról. Néha látni vélte, ott távol, kirakta képét a csillagokból.

Idő előtt — iskolai évei előtt — ismerte a számokat, betűket, de nem volt afféle csodagyerek, csak kíváncsi.

Másokat is meg akart tanítani minden vélt tudományára.

— Mi leszel, ha felnősz? — kérdezték tőle.

— Anyuka! — válaszolta, mert nagyon tisztelte édesanyját. 

Óvodába három napig járt, sírva. Nem tudott alkalmazkodni a közösséghez, pedig szerették ott. Úgy akart élni, ahogy maga vélte jónak, otthon.

A délutáni alvás idejét ébren töltötte, mert hitte, hogy valami olyasmi történik közben az életben, amit nem fog megismerni, mert nem részese annak. 

Iskolába azzal a tudattal indult, hogy oda járni kell, mert az kötelező. Kicsinek érezte magát a padban, olyan elveszettnek. Messze volt a tanító néni, nagy volt a tábla. Nem barátkozott, csak egy kislánnyal. Az olvasás érdekelte csak. Amint olyan idős lett, könyvtárba járt. Pár nap után visszavitte a könyveket.

Elolvasta vajon? — gondolta a könyvtáros néni, s megkérdezte.

— Melyik tetszett?

A Kislány részletesen elmesélte mit olvasott a könyvekben.

— Ez volt a legszebb! — mondta, s szívéhez szorította.

A könyvtáros néni ettől kezdve figyelte. Jó szakember volt, a meséktől elvezette lassan a klasszikusokhoz.

— Korai ez még neki! — mondta egyszer munkatársa, de a néni csak mosolygott. Tudta, hogy a Kislány elolvas mindent. 

Egyetlen barátnőjével sokat játszottak, olvastak. Beszöktek a tiltott könyvtárszobába. Csak úgy válogatás nélkül vettek le egy aranyszegélyes könyvet a mennyezetig érő polcokról.

Honore de Balsac, betűzték az író nevét. Valami titkot szerettek volna tudni, olyat olvasni, amit a felnőttek szoktak. A szobabelső széles ablakpárkányára ültek, magukra húzták a sötétítő függönyt, s ott olvastak. Értették is, meg nem is, de az itt-ott hallottakkal kiegészítették. Elég titokzatosnak, sőt fülig pirítónak találták a könyvet, amíg észre nem vették a felnőttek. Akkor bezárták előlük a könyvtárszobát.

— Ez még nem nektek való! — tiltással. 

Kezdődtek újra a közös játékok, repülni akartak. Esernyővel a megmászható magtár tetejéről. Lassan gyógyuló, sérült térdekkel ennek is tiltás, sőt szidás lett a vége.

Később gyakran meglátogatta őket a barátnő unokatestvére. Késő délutánokon, sötét helyeken bújócskáztak.

A Kislány nem értette, hogy van az, hogy mindig őt találja meg először, s olyan hosszú puszit ad neki a fiú.

— Fuj! Gusztustalan! — törölte arcát, száját, mikor hova sikerült a puszi.

Egyszer verset hozott neki. Elolvasták közösen a barátnőjével, aztán kinevették, butának nevezték a fiút. Nem gondolták, hogy híres író, költő lesz belőle. Mit tudtak ők akkor erről…

Ma már a régi barátnő halott, az akkori fiú pedig felnőttként mosolyog a Kislány társas-lapján, ismert neve alatt.

Eddig azonban hosszú út vezetett.

 

Középiskolás évek. Tanulás, ami számára olvasást jelentett. Sok dolgot megjegyzett első hallásra, ami még érdekelte, azt elolvasta éjszaka. Ezt ott nem kérték számon, csak később az életben vette hasznát.

Érettségi után nem akart tanulni. Siettette az éveket, felnőtt akart lenni. Dehogy gondolta még akkor, hogy két diplomát is szerez majd.

Egy főiskolában dolgozott, tizenévesen, ahol a hallgatók természetesen idősebbek voltak nála. Ott ismerte meg élete első szerelmét. Sőt ez év tavaszáig hitte — az egyetlent.

Sok érdekes dolgot hallott róla, nem éppen kedvezőeket, de nem akart hinni másoknak.

Egy évig súgtak titkokat egymásnak. Aztán kiderült az igazság a fiúról. A Kislány csak egy kaland volt az életében. Fogadás. Tét, egy üveg pezsgő, s a büszke öntudat.

— Megközelíthetetlen? Hallottam — mondta a fiú.

— Nekem sikerül! — s fogadtak társaival.

Túl sikeres volt. Mint minden titok, ez is kiderült. 

A Lánynak összetört a szíve. Olyan furcsán érezte magát, néha úgy zakatolt, talán rohanni akart a csalódás elől. S azért?

— Túl gyorsan ver! — mondta aggodalmasan az orvos, s ágyba parancsolta.

— Szívizomgyulladás! — hangzott érthetően, magyarul a diagnózis.

A Lány csak azt érezte, hogy naponta több alkalommal úgy dobog, hogy elhalványul előtte a világ.

Fél évig feküdt, gyógyszereken élt. Este altató hozta a pihentető álmot. Orvosa másokkal konzultálva kimondta a végső következtetést.

— A beteget akarata ellenére nem lehet meggyógyítani, s most ő nem akar élni!

Már csak harminc kiló volt, alig evett.

Hosszú beszélgetések következtek, s az a tapasztalat, hogy nem érdemes meghalni ebben a korban, hisz mennyi könyv maradna olvasatlan…

Lassan felépült, törött lélekkel, üres szívvel, s azzal a gondolattal, hogy némely embernek játék az élet.

Szívét jól elrejtette, hogy ne lássák a sérülést, s megtanult újra nevetni, csak a szeme maradt szomorú.

Pedig nem ez volt élete legnagyobb tragédiája, de azt is túlélte.

Nem tudjuk, mi miért történik velünk. Ez talán csak erőpróba volt, hogy aztán a másikat, szülei tragikus halálát átvészelje valahogy, s felnevelje egyedül három gyermekét, hiszen anyuka kart lenni valamikor. Ez legalább sikerült.

Hivatást választott időközben, s bezárta magát a gyermekek tiszta világába, ki tudja, talán nem örökre…

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.08.06. @ 10:56 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 580 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"