Sorban tűntek az álmok, rendre mentek a vágyak,
hamis képzelgéseim lassan elmosták a baldachinos ágyat.
Olyan erővel markoltam az álmot,
tartottam volna bár a nagyvilágot!
Már nem veszett volna semmivé a hit,
hogy egyetlen ember eszmét célba vitt
és hitt, hívőn változtatta azt,
mire nem volt már vigasz.
Csak beállt lapátolni mindenki a földet,
míg nem egymást temették élve az érvek,
hogy megváltoztathatod a változást,
amit szülnek az évek – hazugság az!
Hazugság az élet!
Csak mocskos ruhába öltöztetsz, ha szépíted a szépet!
S a rossz, amit untalan tagadsz – a lelkeden sarat dagaszt.
Nehéz felnőni, eldobni makacs öntörvényeink!
Nehéz alkudozni vesztes álmaink!
Nehéz a függönyt ledobni némán,
hinni a meztelen jóságnak kincsét!
Legnehezebb az embernek vinni a keresztjét!
Hol gyémánt, hol fillér az élet.
Lassan vége a meséknek.
Rólam is leszedte idő a vásznat,
koptatta kord konok erejét a való.
Felnőttem.
Felnőttem, s most mégsem mondom, de jó!
Jó volt hinni azt, hogy felnőttként könnyű lesz az élet,
de úgy szeretném a régi meséket!
Már én mesélek…
Már más érzi illatom nyugalmát,
már fiamból szól a régi én,
s én aggódom szüntelen a makacs öntörvényekért!
Hogyan érthetné azt, amit akkor én is elvetettem?
Gyereknek lenni akkor nem mindig szerettem,
mígnem megmarkolt a változás,
mely azt könyörgi lelkem mélyiből:
Anya! Kérlek, adj a régiből!
Legutóbbi módosítás: 2009.08.15. @ 11:15 :: Kőmüves Klára
