Kavyamitra Maróti György : Pygmalión 1.

 

Mindenek, de mindenek el?tt arra kell nyomatékosan kérnem olvasómat, hogy történetem hitelességében egy pillanatig se kételkedjék! Kezdve a címt?l, át h?söm különös nevén és sorsán, egészen a misztikus berekesztésig: m?vem els? szavától az utolsóig igaz és hiteles.

Igaz bizony – bármily hihetetlen -, hogy f?h?sömet Pygmaliónnak hívták, az ám: s még hozzá Cipronak is. Így van, ez volt becsületes neve: Giovanni Pygmalión Cipro.

Mármost, hogy anyjának vagy atyjának tetszett-e oly nagyon Ciprus királyának mitológiai története, hogy lelkesültségében ezt a nevet adta egyszülött fiának – arról nem szól a fáma.

Ha ezek után még hozzáteszem, hogy Giovanni felnövekedvén szobrász lett, akkor Ön kedves olvasóm – igen, igen! ne nézegessen körül! Ön, éppen Ön – dühösen félreteszi történetemet avval, hogy: ugyan már, ki hiszi el? holott én még mindig, most is a színtiszta igazat mondom.

Abban, hogy Giovanni szobrász lett talán a nomen est omen elve m?ködött, talán más, mélyebb genetikai tényez?. Nem tisztem eldönteni.
Úgy hogy haladjunk végre tovább e hosszúra nyúlt el?szó el?szobájából!
Beljebb nyájas Olvasó, beljebb a nappaliba!

 

Ha valaki az 18..-ik évben egylovas, könny? fogaton kikocsizott Padova városából déli irányban, rövidesen elérte azt az országutat, mely itt találkozott a Brentával, hogy aztán kelet felé folytassa píneák szegélyezte árnyas útját, mindvégig követve a folyó kanyarulatait egészen Mestréig, és azon túl pedig a sokkupolájú, soktornyú Velencéig. Negyedórányi könny? galoppozás után ódon, több száz éves villához ért ott az utazó. Bukszus-sövény kerítette álmodó kert mélyén állt ez a villa: három szép gesztenyefa vetett a nyári forróságban enyhet adó árnyékot rá.
Három esztendeje már, hogy Giovanni Pygmalión, a megbecsült szobrász, ennek a villának a lakója volt. Nem tulajdonosa, bérl?je volt csupán, de a kezdeti nehézségek után egyre inkább úgy látszott, hogy a bérleti díjjal hosszú id?re nem lesz semmi baj.

Mestre is, Velence is, de még a távolabbi Chioggia is, b?ven ellátta munkával a nemes k?faragó mestert. Nem voltak ugyan m?vészetét megpróbáló munkák ezek, de szakadatlan voltak megrendelések, tisztes megélhetést biztosítóak. Hol itt, hol amott csorbult meg, töredezett szét egy-egy templomkertben száz éve álló szobor oly menthetetlenül, hogy a parókiának újat kellett rendelnie. Minthogy Gianni mindent elvállalt, hamarost híre ment a környéken, és azon túl nem szenvedett szükséget immár semmiben.

Itt élt hát két széptermet? vadászeb és vagy kilenc gattopardónak becézett, valójában közönséges házimacska társaságában.
És egy éve már vele élt Silvestra is, a gyönyör? Silvestra.

A lány messzi délvidék, Calabria szülötte volt: déli volt rajta minden. Fekete-mandula szemei, szinte sötétkékben játszó, derékig ér? hajfonata; édes nevetése, hegyipatak-kavicsokat idéz? ragyogó fogsora, f?zfa-hajló dereka: mind, mind Calabriáról vagy – még inkább – Szicília holdmesebéli vidékeir?l regélt. Hosszú-hosszú és nehéz utakon verg?dött föl dél iszonyszegénységb?l ide északra, aztán Padovában, egy albergoban kapott állást, mint afféle mindeneslány.

Egy városi útja során talált rá Gianni; hamarosan nagy szerelembe estek, és a lány kiköltözött hozzá, az ? kis álmodó villájába; és onnan kezdve így éltek itt, csöndes, lágy, nagy szerelemben.


Júnó istenn? langymeleg havában Pygmalión Giovanni kiköltözött a kertbe, egy félrees? helyen fölállította szobrászállványát, kivitte k?faragó szerszámait, s azon túl ott dolgozott szorgalmasan.

Silvestra ilyenkor a házban szorgoskodott, de gyakran megállt, és hol chioggiai meg oriagói sajtot, hol velencei édességeket, hol egy-egy pohár arcignanoi  vörösbort vitt kedvesének.

Amikor aztán bealkonyult, és keleten az ég tintaszínre változott, és felragyogtak firmamentumán az els? csillagok, miközben nyugaton még vörösnarancsban ragyogtatta a lemen? nap visszfényét, a szobrász a kerti kútnál lemosta magáról a k?port, aztán a lugasban álló réges-régi k?padra telepedett, hogy fáradtan nézze aznapi munkája eredményét. A kora nyári szell? narancsligetek, olaj és jázmin illatát hordta a kertbe, és ha épp kelet fel?l érkezett, hát még a lagúnák szagát is a szobrász hajába f?zte.

Ilyenkor Silvestra elmondhatatlanul bájos pózban telepedett mellé; mindkét lábát átvetette Gianni combjain, s ekként beszélgettek hosszasan, lassúdan, olykor éjfélig vagy tovább.

Néha csókolóztak, néha kicsit enyelegtek, s még az is megtörtént, hogy ott, azon a titoktartó k?padon szerették egymást.

Így éltek, miközben az id? még csak nem is haladt, hanem inkább hangtalanul folyt tova a Brenta zöld vízével egy ütemben, egy hullámban, és csillámfényeket sz?tt Silvestra ébenhajába.

Így éltek a boldog emberek boldog életet.

 

Aztán egy napon…

Aztán egy szép napon a szerencse és a hírnév kopogtatott  a Cipro-villa ajtaján. A szerencse és a hírnév cavaliere de Angelis személyében érkezett. A lovag sarja volt Padova legrégibb és leggazdagabb tíz családja egyikének, és elképeszt? megbízással érkezett. Elmondta, hogy örökkévaló ajándékot kíván adni imádott Városának, olyat, mely kicsit az ? nevét is örökre meg?rzi.

A nemes lovag egy antik szobrot kívánt állíttatni a Scrovegni-kápolna kertjébe, és evvel kívánja – mint mondta – megbízni a maestrot, aki maga is Padova szülötte.

A Scrovegni elé készíteni szobrot?

Hiszen ez maga volt a hírnév, a karrier.

Három olyan épülete van Padovának, melyet minden utazó, jött légyen bármely távoli tájról, magára nézvést megtekinteni kötelez?nek tartott.

Természetesen els? volt a Bazilika, a dóm, Szent Antal temploma. Nem csak azért, mert magának a szentnek k?koporsóját és ereklyeként összezsugorodott (vagy zsugorított?) koponyáját ?rizte, hanem mert belterében zseniálisnál zseniálisabb fest?k m?ködtek egykoron.

Aztán minden utazó elzarándokolt a nevezetes Egyetemhez, mely a legrégibb volt Európában, és maga a nagy Dante, kés?bb Boccaccio tartottak el?adásokat falai között.

Végül a kicsiny, de épp ezért kecses, ékszerdobozhoz hasonlító Scrovegni-kápolnát is megtekintette mindenki.

Ezt tudvalév?en majd hatszáz évvel el?bb az isteni Giotto építette, és minden faliképét is ? festette. Kertjében az antik Róma korából maradt szobrok, síremlékek álltak; e kertben is sok kíváncsiskodó sétált minden id?ben. Ha kinek e kertben áll majd a szobra, az a legnagyobb szobrászok körébe tartozónak gondolhatta magát.

Elvállalta hát Gianni a feladatot, belül kissé bizonytalankodva, kifelé annál határozottabban vállalta el. Cavaliere de Angelis nem fukarkodott a pénzzel: azonnal vaskos el?leget adott, aztán még hozzátette, hogy hamarosan megérkezik a majd nyolc köbméteres márványtömb, amelyb?l kérése szerint a Nyilazó Apollón szobrát kell a m?vésznek elkészíteni a lehet? legrövidebb id? alatt, de nem elkapkodva azt. Aztán a lovag elégedetten távozott, és Gianni meg Silvestra nem kevésbé elégedetten néztek egymásra, majd huhú! sikoltással a lány Gianni nyakába ugrott…

 

És egy hét múlva valóban megérkezett a fehér márványtömb Giovanni Pygmalión villájának kertjébe. Hosszú és viszontagságos úton érkezett Carraraból, Pisa közeléb?l, abból a bányából, ahonnan a nagy Michelangelo is hozatta anyagát. Öt ló húzta, vaspántokkal, vashevederekkel meger?sített nyitott kocsin érkezett, vagy húsz ember vontatta le és gördítette arra a helyre, ahová Gianni állíttatta velük.

És amikor lemen?ben volt a nap, kéz a kézben ültek ?k ketten szokott k?padjukon a lugas árnyékában, és nézték a lemen? nap fényében aranysárga színt öltött márványtömböt. A szobrász már méregette magasságát, széltét és hosszát, hogy belé tudja képzelni Apollón másfél ember magasságú szobrát. A lány látta, hogy bármennyire nyugodtnak akar látszani kedvese, lényegében fél. Megszorította kezét, s azt kérdezte:

„Biztosan meg akarod csinálni? Nem lesz túl nagy teher ez?”

„Hogy meg akarom-e csinálni? Silvestra mia, miket kérdezel? Tudod-e mit jelent a Scrovegni elé készíteni szobrot? Körülnéztél te figyelmesen abban a Városban? Észrevetted, hogy egyetlen olyan köztéri szobor van, melyet mindenki ismer?” – átölelte a lány vállát, s úgy szinte súgta fülébe a hírt, a jó hírt.

„Ládd a San Antonio el?tt minden utazó megáll, hogy megcsodálja Donatello lovasszobrát, mely els? ilyen volt a világon, ha a római Marcus Aurelius szobrot nem számítjuk, de hát azt vagy nyolcszáz évig nem követte egy sem. Az emberek eltelnek a duomo illatával, színeivel, áhítatos hangulatával, aztán kijönnek a térre, és senki el nem megy onnan, míg meg nem nézi Gattamelata vezér szobrát. És mindenki bólogat: ez a mi Donatellónk. Pedig hát a mi Donatellónk már vagy háromszáz éve halott.”

Kicsit elmélyedt gondolataiban, aztán folytatta, még mindig ölelve Silvestrát.

„Így fognak kijönni nem is oly sokára a Scrovegnib?l, állnak meg az én Apollóm el?tt, s rábólintva mondják majd: ez a Giovanni Pygmalión, ez a nagy m?vész, ez aztán…”

Elálmodozva ezen nézték mindketten a leszálló estben is világító márványt, aztán Silvestra kérdezte:

„És hogyan akarod? Hogyan kezdesz hozzá?”

Gianni hamiskásan rámosolygott:

„Ó, ez egyszer? drágám! Ebben a tömbben én látom már a nyilazó Istent, már semmi mást nem kell tennem, mint a felesleget eltávolítanom a tömbb?l… Ezt, pontosan ezt a választ adta egyszer egy kérdésre az isteni Buonarotti is.” – vallotta be, mert becsületes ember volt Giovanni, nem kívánt más tollaival ékeskedni.

 

És másnap, jókor reggel Gianni nekilátott.

Dacára a Silvestrának adott könnyed válaszának, sok-sok technikai kétsége maradt. Ám az az éjszaka során – melynek elmúlását türelmetlenül várta – lassan kialakult benne a megoldás. Az nyilvánvaló volt, hogy a rideg anyagból az íjat, a nyílvessz?t és az íj húrját nem formálhatja meg, hát a nyilazást csak a kezek harmóniába oldott ellentétével, a test finoman egyensúlyozott kontraposztójával, és avval a rejtéllyel kellett megoldania, amit a mérték elvének mondunk mindközönségesen. Mértéket kellett találnia abban, hogy az íjat ajzó hátrahúzódó jobb kéz meddig menjen el, hogy az íjat tartó bal kéz meddig feszítse az íj fáját.

Ezen múlott minden.

 

Állt-e Ön már valaha tisztelt Olvasó, Mürón Diszkobolosza el?tt? Mert ha igen, úgy bizonyosan átélte azt a különös állapotot, hogy miközben agya tudta, hogy az a diszkosz jó pár ezer éve nem száll el a diszkoszvet? kezéb?l, mégis kényszeredetten akarta elhúzni a fejét, mert ösztöne meg azt diktálta, hogy röpül, röpül mindjárt a diszkosz. Mindezt – gondolta Gianni – avval teremtette meg Mürón, hogy megtalálta ama helyet, pontot, ahonnan a kéz már nem nyúlhat hátrébb, de nem is indult még el?re: megtalálta az egyensúly, a mérték centiméterre meg nem adható helyét.

Ilyesféle szobrot kellett néki is létrehoznia; és hajnalban hozzáfogott…

 

– folytatódik –

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.