Létezésem legszebb keze
hosszú hajamba túr,
lágy-finoman simogatja fejem.
Attila sírja el?tt ülök a padon,
üres egy hely mellettem,
és ráébredek hamar:
nem kezed, szell? simítja fejem,
borzolja hajam.
Szél, szél! bolondos szél,
nyárvégi könny? szell?.
Miért játszol velem?
Nincs játékos kedvem.
Hagyj magamra, fuss el t?lem,
a játékid?nek vége!
Jaj, mókustestvéreim a temet?ben
szerte: a 388. magányos
nap hullik a mélybe.
