Szétesett ez a világ. Egyre nehezebbek az ébredések, és a holnap még hátra van. Kiálmodtam magamból mindent, sivár és üres lett az eddig kies jöv?, nem teríti be már az álomlepel. A kijózanodás karmai hasítanak belém holnapokat. Megrettenek attól, amit látok. Nem magamat féltem, hanem a rám bízott generációt, amelyet cserbenhagytam. Mert felneveltem ?ket hazugságra, kioktattam ?ket önmegtartóztatásból, és pont olyanokká formáltam ?ket, mint én vagyok. Te nem tudod, hogy milyen nehéz szembenézni a hiábavalóság örömtelenségével. És a felel?sség, hogy nem számíthattok rám, mert én magam is segítségre szorulok. Éjszakánként hallom az üstdobok hangját, vérnyomásom fejemben lüktet? dobbanásait, és kiszáradt torkomat köszörülöm. Szólnék, de már nem tudok. Csak szemeimben tükröz?dik némi megbánás. Talán, nem kellett volna, nem így.
Azt hittük, ha rendszert váltunk, magunkat váltjuk meg vele. Most azt látom, hogy valami félrecsúszott, és tovább örökítjük, amit évtizedekig hurcoltunk magunkkal. Ideológiákból építünk bástyát, és önigazolásból húzunk falakat. Megmagyarázzuk, hogy miért vagyunk többen, mint amennyien birtokoljuk e hazát. Persze, tudom, nem a számok a fontosak, csak a történelmi felel?sség, amely számok nélkül is nyomaszt.
Te még fiatal vagy, és bizalmatlan. Egyetlen erényed, hogy szavaid nyomán virágba borulnak a rétek, és újra term?re fordulnak a kiszáradt fák, barackvirág illatával jár nyomodban az áprilisi szél. Neked küldetésed van. A napok kifakult hozadéka nem érdekes. Dobd le magadról a valóság terhét, és alkoss magadnak kis kiköt?ket, ahová befuthatnak a hosszú útjukról visszatért hajók! Legyél te is menedék! Lehet, hogy ez is éppen elég.
Legutóbbi módosítás: 2009.07.21. @ 14:47 :: Horváth János
