Eloldozom magam
a papír szigorától.
Túl sok már
a verssé-lett id?.
Egy óra nyolc,
délután. A fényben
porszemek lebegnek.
„Fél órára.”
„Majd szólok.”
„Felkelek én.”
Elnéz? mosoly.
Szendereg. Fehéren
szétterül haja
a párnán. Pléddel
óvatosan betakarom.
Hallani vélem:
„Évek óta nem álmodok.”
Fülemhez hajolva
tanított szavakra,
dalokra, hangokról
tudjak legalább.
Nyelvem alól
színes tollú madarak
röppentek fel.
Most is roppant
érzékeny szavak
kényszerítenek
tollért nyúlni.
Ha ellobbannak,
soha vissza nem
térnek, tudom.
Egy óra tizenhét,
délután. Porszemek
lebegnek. Pihen.
Haja fehéren –
Fehér papíron
gy?lnek a szavak,
mintha kizárólag
az enyém lenne
valamennyi.
Tünemények.
Tündöklenek.
