dr Bige Szabolcs- : Simona Cratel: Az idegenek – 4. rész

Megjelent az Editura Liternet.ro (2007) kiadásában a Mozaic kollekcióban *

 

 

 

21. Már amikor megjelent az óvoda színpadán Dániel alakja, tudtam, többé anya nem visz magával. Egyszerűen elfelejtkezett rólam, illetve egyszerűen elkerül. Mindig elkísértem, mert rosszul lett, ha menni kellett. Gyűlölte még a helyet is. Sokszor elfogta a rettegés az ajtó előtt. És minden különösebb ok nélkül felpofozott. Egyetlen szó nélkül ütött, nyögve az erőfeszítéstől, amíg valahogy kiszakítottam magam a kezei közül. Láttam én jól, miért van ez így. Az anyukák, amikor meglátják, mindig elfordítják a fejüket, mintha Münchenben ez lenne a köszönés. Ő pedig csak mondogatja. „Guten morgen”, vagy „Hallo”, de senki nem fogadja. Nem tudom, miért gyűlölik. Lehetett valamilyen tikos, mára már elfeledett bűne.  Vagy csak egyszerűen ilyen bonyolult az élet. Ha egyáltalán volt valaha másmilyen. Sehol és semmiben nincs biztonság. A munkahely, a testi épség, minden veszélyben forog. Fenyegetve van. A sok idegen meg még bizonytalanabbá tett mindent. És az egész a végtelenségig folytatódik. Múlt időben mondom, mert ami velem történt az a múltban történt, most pedig a kórház elkülönítőjében vagyok megfigyelés alatt, és mindenki abban igyekszik, hogy megtudja, mi is történt velünk. És akaratunk ellenére újra egyesíteni akarnak minket. A számukra mi csak Ausländer-ek vagyunk, ami csak jobban megerősíti őket abbeli hitükben, hogy nálunk bűzlik valami.

 

22.  Hát, a mi esetünkben nem is tévednének. Anyám magával hordozza a romlást, a saját romlását végig a tiszta termeken, az őt lenéző szülők forgataga közepette. Azért vannak, akik nem nézik le – a hímneműek. Titkos pillantásokat vetnek rá, gondolva, hogy senki sem veszi észre. A német vendégszeretet egyedüli megnyilvánulásai, melyekben anyának része volt, bár engem nem bűvöltek el, ezek az undok vigyorok voltak, az utcán és mindenütt, néha „finomabban”, máskor szégyentelenebbül. Minden ellenkező állítással szemben kijelenthetem, hogy a német férfiak nem idegengyűlölők, ez egy hazugság. Készek volnának bármelyik pillanatba keblükre ölelni egy vonzó barnát, függetlenül attól, honnan jött. Anyának valóban olyan testi adottságai vannak, tudom én jól, melyek előnyök a mai világban. És ha létezik, akkor abban a másikban is. Ha jönnének a földönkívüliek, akiket egyre várok, ők is szédülten csicseregnének, és letaposnák a gyepet. De ha Max azt mondaná, cseréljünk anyát, ideadná az ő teljesen normális anyját, aki biztosan minden nap főz, és nem siránkozna álló nap, azt mondanám, nem. Nem és nem. Egyszerűen azért, mert minden bensőséges kapcsolatbeli problémáink ellenére is, én vártam és reméltem. Amikor még kicsi voltam, megengedte, hogy a mellei közzé dugjam a fejemet, és ott maradjak. A tenyereimet rátettem a melleire és szinte elszunnyadtam. Elcsíptem, amikor nem vett fel melltartót, és kihasználtam az alkalmat. Valódi kelepce. Mikor ott voltam azzá alakíthatott, amivé csak akart, de amikor nem engedte meg, azzá váltam, amit nem akart. Ezek az emlékek abból a Mihnea megszületése előtti időkből valók, vagy röviddel utána, amikor még Mihnea nem mutatta ki valódi énjét. Mert azóta nem emlékszem semmiféle fizikai közelségre anya és én közöttem.

      Amikor pedig megjelent a fiatal, erős, hanyag, kissé faragatlan, és szerintem esetlen Dániel, anya kezdte egyedül vinni Mihneát, és mindezt örömmel, bőségesen kirúzsozott ajkakkal tette. Nem állt rosszul neki az a halvány rózsaszín árnyalat, kiemelve hófehér bőrét, fekete haját, de ami rosszul állt neki, az a szándékosság volt, amit én, a láthatatlan jól láttam a tekintetén.

      Legelőször, amikor összetalálkoztak, nem láttam semmi jelét a szikráknak, vagy villamosságnak, csak két normális embert láttam, aki ostoba témákról társalognak: „Mihnea mindig fordítva veszi fel a cipőjét” — mondta a félkegyelmű durván röhögve. „Igen, mindig ezt teszi” — mondta anya közömbösen, közben alig észrevehetően megváltozott. S az alak égszínkék szemei, melyek jól illettek kreol bőréhez, mintha lángra gyúltak volna. A beborult égboltra emlékeztetet engem és foszforeszkáló fűre nálunk az udvaron. A következő napokon rájöttem, hogy ez csak anya jelenlétében következik be, a többi anyuka, a meddők, a derekak, a csontosak nem részesültek ebben a királyi felhozatalban. A szemei tompák maradtak, mint amilyenek mindig is. Nem volt alkalmam a további megfigyelésre, mert egyenesen az iskolába irányítottak, anya pedig végre, annyi keserű idő után először szívesen ment a kisfiával az óvodába, így egyszerűen, anélkül hogy segítséget igényelne, anélkül, hogy szüksége lenne rám.

 

23. Tudom ám én, mit csinálnak a felnőttek, ha egyedül maradnak a szobában. Hát, hogyne tudnám. Felvilágosítottak. Egyik osztálytársam — ő is román — behozott néhány folyóiratot. Elbújva lapozgattuk. Magyarázatokkal látta el a képeket, saját jártasságát fitogtatva, pedig azok olyan egyértelműek, hogy nem igényelnek semmi hozzáfűzni valót. A szavak olyan iszonyatosnak hatottak, hogy elállt a lélegzetem. Felláció, kunnilingusz, anális sex. Életemben nem láttam ehhez fogható undorítóságot. Sehogyan sem értem, miként süllyedhet odáig két ember, hogy ilyeneket tegyen. Vagy három, vagy akár négy-öt, mert nincs korlátozva a számuk. Mi késztethette erre őket? Láttam férfiakat merev tagokkal mindenféle testhelyzetben, de főként nőket a férfitagokkal szemben. Felháborodtam és dühbe gurultam. Mellek, nemi szervek, hatalmas péniszek. Kövér és koros bamba arcú nők. Undorító dolgokat végeztek magukkal, legalábbis szerintem. Voltak vigyorgó nők olyan testhelyzetben, ami egyáltalán nem szolgált előnyükre. A román barátom kilátásba helyezte, hogyha élőben is akarom látni, ismer egy lányt, aki tíz euróért megmutatja a madárkáját. Elutasítottam az ajánlatot. A folyóiratot is elhajítottam, barátom élénk tiltakozása ellenére, bár tudtam, hogy rossz benyomást keltek és majd rólam fog pletykálni a sarkon. Kérdezem én, vajon ez nem valami törvénytelen dolog? Hiszen ő már tizenöt éves, én pedig tíz vagyok, és feladhatnám, büntessék meg alaposan, tiltsák ki az iskolából, sőt zárják is be valahova minél messzebbre tőlem, hogy soha többé ne lássam.

     Sokáig ezután, mindig csak ezeket láttam magam előtt, mindenkit levetkőztetve gondolatban, és anélkül, hogy gátat tudnék szabni leállatiasodott, és kínos gondolataimnak. Azért állatinak mégse nevezhető, mert az állatok nem teszik olyan rondán, mint abban a lapban, amikor azt teszik. Az állatokban van valami ártatlanság, bamba ártatlanság, de mégis az. Az emberek ellenben számomra, amióta láttam azokat a képeket, átalakultak egy nagyon alacsony szintű, szánalmas, becstelen fajtává, mert ők tökéletesen tudatában vannak annak, amit tesznek, és mégis megteszik. Még Adrianna is egyszerre elveszítette vonzerejét, és a hajába tűzött hajcsat-pillangók is rikító színűeknek látszottak.

     Ettől a pillanattól fogva anyát is más színben láttam. Ránéztem anyára, azután Dánielre, Dánielről anyára, észre nem vett testmagasságomból, majd újra Dánielre, és megint anyára, megsajnáltam mindkettőjüket. Ez a borzasztó sajnálkozás már a depresszióhoz hasonlít, dühödt sajnálat, vagy inkább egy felkavaró düh sajnálattal és szégyenérzettel keverve. Undorító, telve megvetéssel.

Elhatároztam, hogy én soha, de soha sem fogom azt megtenni.

 

24. Ebben az időszakban anya mindenféle közös tevékenységet kezdeményezett velünk, s ez csak az ő újabb érzelmi állapotával magyarázható. A velünk való törődése úgy jelentkezett, mint derült égből a villámcsapás. Majdnem biztos vagyok abban, hogy mi csupán, mint pótlékok szerepelünk, a helyett a személy helyett, akivel igazán szeretne együtt lenni, mikor valamelyikünket kettőnk közül megérint, valaki más érintésére vágyik. Abban az eufórikus állapotban ez engem nem sértett. Hiszen én voltam ott, az én karomat érintette meg, engem ölelt át, én részesültem testének közelségében, mely úgy illatozott, mint a zöld mező, vagy a gyöngyvirág. Hangulata szerint változott az illata, ha szomorú volt, zöldmező, ha boldog gyöngyvirág. Így váltakozva, egyszer egyik, egyszer másik.

     Emlékeszem pontosan egy bizonyos napra: 

     Esett az eső. Mintha dézsából öntenék. Németországban sokat esik. Azt hiszem a németek éppen ezért az örökös bús eső miatt olyan tisztaságmániások, és házaik úgy hatnak, mintha nem is laknák. Őrjítő ez a sok eső. Legalább is így tartja anya, bár ő sem tévedhetetlen. Én nem tudom a helyzetet megítélni, mert kicsi koromban jöttünk ki.

     Anya feltette a Black Eyed Peas -t és táncra akart perdülni velem. Én éppen a számítógépen játszottam és semmi kedvem nem volt hozzá. Ő meg kihasználva, hogy a széknek kerekei vannak, maga után húzott székestől, mindenestől, nem törődve a drága parkettel sem, nevetett, mit egy csintalankodó kislány. Az igazság az, hogy soha nem láttam még ilyen felszabadultnak. Ide-oda huzigálta székemet az ebédlőben, sőt meg is pörgetett, és én őrülten élveztem. Forgott a világ körülöttem. A kinti világ is, meg a belső is. Szédítően forgott a világ. Láttam kint a kék eget, az élénk zöld, szikrázó gyepet. Mintha kint minden lángba borult volna. Nem tudom mitől, de nem is érdekel. Ha minden porig égne, sem érdekelne. Az ebédlő plafonig érő ablakain át, látni lehetett a lakatlannak tűnő, mozdulatlan szomszéd házakat, a gyilkos esőfüggönyén túl, mint egy sötét vászon izzó foltjai. Tele szájjal nevettem, mint még életemben soha, és csorogtak a könnyeim, a hasamat fogtam a nevetéstől. Azt tartják, a nevetés egészséges.  Úgy kacagtam, olyan őszintén, tiszta szívből, hogyha rákom is lenne, rögtön meggyógyulnék. Én lennék a huszonegyedik század csodája, az emberek hozzám zarándokolnának, hogy saját szemükkel lássák mekkora az Isten hatalma.

     Esetlen és elkényeztetett öcsém idétlen mozdulatokat tesz a lábával, mintha táncolna. Aztán belém kapaszkodik, mert ő szeretne beleülni a székbe, ordítani kezd, hogy bele kékül, és boldog, hogy elronthatta a szórakozásunkat. „Hagyd rá” — mondja anya. „Gyere, táncolj velem”. Felemelkedem a székből, és ő úgy megránt a kezemnél fogva, hogy elbotlom, és rázuhanok orrommal pontosan a keblei közzé, kedvenc helyemre, melyre már hiába vágytam. Anya kacagva magához szorít, mintha magába akarna fogadni, hátralép, hogy visszaszerezze az egyensúlyát. Ha valaki kintről nézne, azt hihetné, verekedünk. Anya nem enged el, s én is jobban belekapaszkodom. Nevet, de kintről sírásnak látszik. „Mikor nőttél így meg?” — kérdezi megfékezve nevetését. „Nem is emlékszem” — teszem magam ravaszul. Ha akarom, nagy ravasz tudok lenni.  Egy lépésnyire elszökken mellőlem, akár egy gazella — nem tudom honnan termett ez a fiatalos mozdulat —, és váratlanul két keze közzé fogja az arcomat. Szótlanul rám mered. Így maradunk, miközben üvölt a zene, és üvölt Mihnea, mert senki sem taszítja a széket, és biztosan tudom, még ha oda sem nézek, összepisilte a székemet. Ekkor anya nagyon váratlan dolgot tesz. Hozzám hajol, és szájon csókol. Másodperc tört részéig csupán. A mozdulat olyan elementáris, mintha be akarna kapni, vagy beszippantani, én pedig itatni kezdem az egereket.

     Apa hogy nem vesz észre semmit? Hogy lehet ilyen vak? Meg is érdemli a sorsát! Kétségbeesetten ölelem át anyát, továbbra is sírva, jól tudva, hogy most veszítem el végképp, másfelől azt is tudom, hogy összerúzsozott és borzalmasan nézek ki.

 

25. Anyák napján vele mentem. Nem szabadulhatott tőlem. Mindenre képes vagyok, ha akarom, a hegyeket is elmozdítom, ha nagyon akarom. Pár lépéssel haladtam mögötte, mint egy arab feleség, makacsul, bőszen, vagy inkább, mint egy prédáját leső bűnöző. Magakelletően ment előttem, hátra sem nézve, emelt fővel, de tudom, forrt belülről. Elhaladtunk a puccos házak és díszes udvarok mellett, melyek olyanok voltak, mint kertészeti lapok reklámjai, és végig az egész utcán anélkül, hogy bárkivel is találkoztunk volna.

     Értelmes elmével voltam jelen, és figyeltem, anya mit tervez, milyen őrültséget, és sasszemekkel lestem minden nyomorult mozdulatát. A gyerekek a tornateremben ott ültek a félkörbe helyezett kicsi székeiken, mint valami izgő-mozgó törpék, és előadtak egy idétlen dalocskát, majd egy másikat angol nyelven, melyet az óvónő minden igyekezete ellenére össze-vissza énekeltek, hiába mondogatta a helyes szöveget. Dániel vergődött, mint a partra vetett hal, és gyakran anya felé pislogott. Igazából semmi hangja nem volt, és szörnyen hangzott, ha énekelni próbált. De nem igen próbálkozott. Nem sok sikert jósolok neki, mint óvónő, mert olyan szót, hogy óvó nem ismerek. Jobb lenne, ha lemondana róla, és valamilyen becsületes munka után nézne. Ásson például sáncot, vagy valami más nehéz munkát végezzen. Legalábbis én azt kívánom neki. A máskor közömbös és tartózkodó tekintete amint anyára téved, úgy megváltozik, hogy ahhoz nem kell külön magyarázat. Mondhatom, égbekiáltó. Másik szereplője ennek a kínos történetnek anya, aki olyan üde, amilyen eddig sohasem volt. Ahogy rápillant Dánielre, tíz évet fiatalodik, habár mindig kevesebbet mutat koránál. Különös gondolatom támadt ekkor: anya lehet, csak… egy kislány. Az idők folyamán nem lett se okosabb, se érettebb.

 

 26. Amikor valaki kimondja azt a szót, hogy „ház”, hogy „otthon”, mindjárt valami kellemes melegség járja át. Ez a hely, ahol a legjobban érzi magát, ahol lazíthat, ahol végre nyugalom vesz körül. Amikor én azt mondom, „ház”, magamban kijavítom „hodály”. Egy vadállat, ami elpusztít. Mi olyan kicsik vagyunk és a hodály olyan nagy. Akkora, hogy ellenérzésedet nem tudod legyűrni, és azt gondolod, hogy egy kisebb épület több bizalmat árasztana. De ez a hodály megfélemlít. Hideg és hatalmas. Olyan távol vagyunk egymástól ebben a hodályban, hogy hiába kiáltanánk segítség után, meg sem hallanánk.

     Az alagsorban négy helyiség található. Az egyik bármelyiknél nagyobbat, játszóhelynek rendezték be. Anya betett oda egy indiánsátrat és egy doboz játékszert. Annyit ugrándozhatunk, amennyit csak akarunk, és senkit nem zavar. Egy másikat raktárnak nevezték ki, kisebb-nagyobb üvegeket, savanyúságot, édességet, száraztésztát, babot, borvizet, bort, szóval mindenfélét, amire egy háztartásban szükség lehet, ide helyeztek. Sokszor, látva a felhalmozott élelmiszer tömegét, az óvóhelyi tartalék jut eszembe. Anya esetleg háborúra készül? A harmadik a használaton kívüli bútorok tárhelye. A negyediknek nincs különösebb rendeltetése, de anya berakott oda egy masszírozó asztalt. Magát masszíroztatja? Ő masszíroz valakit? 

     Hogy igazán mekkora nagy ez a hodály, még magam sem tudom felfogni, tudni illik található egy ötödik helyiség is, ahol anya a mosógépet, a szárítót, és a vasalóasztalt tartja. A hőközpont is ott van.   

     A földszinten rendezték be a konyhát minden szükségessel fölszerelve, bárpulttal, bárszékekkel, a világítás pedig anya büszkesége. Az ebédlő is hatalmas, ebből nyílik a télikert, ami a kinti kerttel folytatódik, és benne egy igazi csempekályha, ahova hűvösebb téli napokon begyújtunk, valamint a zongora, amit soha senki nem szólaltat meg. Anyu zenész karriert álmodott nekünk, nekem, de semmilyen zenei hajlam nem szorult belém, lévén csupán számtanzseni, amit nagyon rossznéven vett.

     Az első emeleten az én hálóm és a Mihnea hálószobája. Anya mindenből a legjobbal szerelte fel a szobáinkat. Azt akarta, a vendégek lássák, mennyire imádja a fiait. Sokat befektetett ide. Nem, mintha a lakás többi része nem lenne drágán bebútorozva. De itt minden mértéket felülmúlt a részletek gondos megválasztása. Annyira jól néz ki, hogy félek bemenni, nehogy elrontsam anya mesterművét, és nehogy újabb pofonokat kapjak. Más okot nem óhajtok felsorolni. Az igazság az, hogy a hodály óriási, ő pedig csak kicsike asszony. Nehéz egy ekkora masztodont rendben tartani. Emiatt aztán egész nap a számítógép előtt ülök mozdulatlanul, így nem okozok galibát, karcot, vagy foltot, legalábbis sokkal kevesebbet, mint különben. Máskor a kertben időzöm, tüzet rakok a régi rostély helyén, elégetve mindent, ami a kezem ügyébe kerül. Szeretem elégetni a dolgokat. De ezt már mondtam. 

     A második emeleten van a vendégszoba, a szüleim szobája, és még egy meghatározhatatlan célú dolgozószoba, ahol apa szokott aludni, ha nem fekszik le egyenesen a vendégszobában, vagy máskor a manzárdon levő vendégszobában. Itt fenn található még egy hatalmas nagy helyiség, ami a miénk gyerekeké, ahol szabadon játszhatunk, ahol felhalmozhatjuk azokat a játékainkat, ami már nem kell, de én menekülök onnan. Ebben a szobában van még egy trambulin. Ez a gyerekekért van, a pecsételő, karcoló, szemetelő gyerekekért, bárhogy is szeretnék ezt elkerülni. Még magam sem tudok ellene tenni semmit. Nem éretem, bármilyen erőfeszítéseket is teszek, és gyűlölöm magam emiatt. Akármit is teszek, nyoma marad, morzsák, karcolások, lyukak. Még akkor is, ha nem eszem, vagy olyant eszem, ami nem csöpög, és akárhogyan is vigyázok, jönnek a pofonok csőstől. Amikor a konyhában együtt eszünk, az étel mellé kijut a pofonokból és legyintésekből, de csak nekem. Mihnea lehet akármilyen idétlen, és akárhányszor kiöntheti anya csodálatos asztalára a narancslevet, úgyis én kapok miatta. Egyfajta Jézus vagyok, aki mások hibáiért lakol. Még a Max bűniért is, mert ő is, mint bármely élő ember pecséteket, hagy maga után. Egy sáros lábnyom anya dühödten fényesre csiszolt parkettáján, egy tenyér lenyomata a ház úrnőjének csillogóra tisztított ablakán.

 

27. Anya gyakran fotóztatja a házat, hogy elküldje Romániába a rokonoknak, és a barátoknak. A legszebb ruhánkban pompázunk, minden szobát lefényképeztet, lássa mindenki, mekkora házunk van. Egyszer forrón átölelve kell állnunk, máskor szélesen mosolyogva, és idegesen ránk szól, hogy addig el nem enged, ameddig egy igazi mosolyt nem tudunk produkálni. És ott állunk kínlódva. Ha valami mégis tetszik neki, elenged, és mi menekülünk, nehogy verést kapjunk végül. 

     A helyzet az, hogy Romániából jöttünk. És induljunk ki abból, hogy megvalósítottuk magunkat. Olyan életünk van, amiről Romániában álmodni sem lehetne. Anya ezt sokszor elismételi, nehogy megfelejtkezzem róla, és nehogy elfelejtsem, mit nyújtanak nekem. És hogy milyen kiváltságos helyzetben vagyok. Milyen elkényeztetett. Hogy mennyi mindenem van, és nem becsülöm meg. Hogy mennyire rendjén valónak tartom, hogy annyi mindent kapok, és hogy ez hidegen hagy. Hogy ez jár nekem. És hogy mennyire különbözik az életünk. Az ő gyermekkoruk csupa nélkülözésekből állt, félrevezetésekből, a csak Karácsonykor kapott kínai csokoládéból, és évente egyetlen narancsból, amit hájastól, mindenestől megettek, mert olyan ritkán jutottak hozzá. Alig egy-két játékszerből, a naponta feltálalt krumplifőzelékből, az évről-évre viselt kinőtt ruhákból. A sorállásokból kenyérért és az olajadagért. A szűkös lakásokból, ahol nem volt magánélet. Úgy látszik azonban, ez sem jó. A túl kicsiből a túl nagyba. Az egyfajta magányból egy másfajtába. „Apád az egyetemi évei alatt csak, kenyeret evett” — mondogatta. „De sikerült” — hangsúlyozta. „Látnálak én téged, amilyen arrogáns és nagy bölcs tudsz lenni!” Az persze nem számit, hogy tíz éves létemre elhagytam apát, aki már nem tud a kérdéseimre válaszolni, mert nem elég okos hozzá. 

      Igen, az a helyzet, hogy Romániából jöttünk. Száz százalékig Romániából. Olyannyira Romániából, hogy olyan ez számomra, akár egy sorscsapás, vagy egy halálos kór. Eljöttünk és sikerült. Nyertünk. Befogadtuk a nyugati életformát és az is befogadott minket. Mit számít az, hogy magányosak maradtunk? Hogyha meghalnánk ebben a hodályban, senki észre nem venné? Esetleg jó későn, évek múlva, mikor egy valamiféle engedély alapján behatolnának, hogy elárverezzék az elmaradt villany-, víz-, meg bankszámlák miatt. És az ő közömbös könyvelői tekintetük előtt hullanának csontvázaink darabokra az ő idegen karcsú sziluettjeivel együtt betoluló friss légáramlat hatására. 

     Mit se számit az, hogy számunkra csak az örökös magány létezik?  

     Hogy anya ideje jó részét az ablaknál állva tölti, nézi a pőre várost. Semmit nem tesz. Senkivel nem társalog. Csak néz, befele figyelő tekintettel.

     Romániába valók voltunk, mármint ami még pillanatnyilag megmaradt belőlünk.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.