Azon a télen, amikor mindez megtörtént, nagyon hideg volt. Hatalmas, fehér hó borított mindent. Olyan volt a táj, mintha egy óriási dunyha alatt aludna.
Bezzeg a Mikulás házában nagy volt a sürgés–forgás. Az ott lévők készülődtek a nagy napra. Mindenhol csomagok, dobozok tornyosultak. A krampuszok szorgalmasan szortírozták a csomagokat, kinek, mit kell vinni. Bizony virgácsból is volt bőségesen, mert nem csak jó kisfiúk és kislányok fényesítették kicsi csizmájukat, hanem a csintalan, gézengúz gyerekek is, azt remélve, hogy a jószívű Mikulás megszánja őket. Ez legtöbbször így is volt, de ilyenkor virgács is került az ajándék közé.
─ Idén nagyon hideg van – sóhajtott fel a Mikulás. – Öreg vagyok, és már nem bírom ezt a zord időt. Lehet, hogy a krampuszokkal küldöm el az ajándékot a gyerekeknek.
Ez a szomorú hír gyorsan elterjedt a nagyvilágban. Az apróságok megijedtek, milyen ajándékozás lesz Mikulás nélkül. Azok a rosszaság krampuszok még összekeverik, az ajándékokat vagy nem adják oda a jogos tulajdonosának. Ilyen még akkor is előfordult, ha a Mikulás felügyelt rájuk. Valóságos káosz lesz, ha az a jóságos nagyszakállú öregember nem irányítja őket.
A gyerekek elhatározták, hogy valamit tesznek, hogy a Mikulás ne fázzon. Összedugták kobakjukat, és gondolkodni kezdtek.
─ Mit tegyünk, hogy a Mikulás ne fázzon?
─ Ki kell találnunk valamit, mert a krampuszokra nem lehet rábízni az ajándékozást.
Sokáig semmi okos nem jutott az eszükbe. Már kezdtek beletörődni szomorú sorsukba, amikor a kicsi Anna felkiáltott:
─ Megvan a megoldás!
─ Mi az? – kérdezték a többiek kíváncsian. – Mit tegyünk, hogy a Mikulás ne fázzon?
─ Azt találtam ki, hogy kötünk neki egy sálat, amit a nyak köré tud tekerni. A sál majd melegíti a nyakát, és így nem fázik.
Ez mindenkinek nagyon tetszett. Nem is tűnt valami nehéz feladatnak. Csak az volt a baj, nem tudták, ki köti meg a sálat? Az óvodában nem tanítják a sálkötést. Ezen kívül még az is gond volt, honnét szereznek hozzá anyagot?
Újból összedugták a kobakjukat. Megint a kicsi Anna tudta a választ.
─ Majd megkérem nagyimat, hogy kössön egy sálat. Nagyi mindig segít, ha megkérem rá. A nagy dobozában van elegendő fonál, amiből lehet sálat kötni – mondta Anna.
─ Valóban nagyid megtenné ezt? – kérdezte az egyik kisfiú kételkedve.
─ Természetesen, ő a világ legjobb nagymamája.
─ Akkor siess haza, és kérd meg, hogy minél hamarabb kösse meg! – sürgették a többiek.
─ De hogyan visszük el a Mikulásnak? – kérdezte ijedt hangon Gergő.
─ Majd én elviszem – ugrott elő a bokorból a közelben hallgatózó kisnyúl.
─ Igazán segítesz nekünk? – kérdezték a gyerekek boldogan.
─ Nagyon szívesen – válaszolta a kisnyúl. – Mikulást mindenki szereti. Nekünk, nyulaknak is mindig hoz ajándékot, egy kis sárgarépát, egy kis finom nyúleledelt, amire éppen fáj a fogunk.
Kicsi Anna gyorsan hazaszaladt és megkérte nagyiját, hogy kössön egy meleg sálat a Mikulásnak. Az öregasszony szívesen teljesítette unokája kérését, sőt még meg is tanította sálat kötni, hogyha jövőre is kell, akkor majd azt már Anna köti.
Eljött a várva várt nap. Szegény Mikulás dideregve ült a kandalló mellett, s szomorúan mondogatta:
─ Fázok, idén ebben a nagy hidegben nem tudom elvinni az ajándékokat a gyerekeknek. Krampuszok ti fogjátok szétosztani azokat. Nagyon kérlek bennetek, most az egyszer legyetek szófogadóak és ne csináljatok galibát!
A krampuszok fogadkoztak, hogy minden a legnagyobb rendjén fog menni. Mikulás megbízhat bennük, de mindenki jól tudta, ezek csak olyan krampuszígérgetések. Alig várják, hogy felüljenek a rénszarvasszánra és rosszalkodhassanak.
A díszes társaság már éppen indulni készült, amikor az ajtón kopogtattak.
─ Ki az? – kérdezte a Mikulás.
─ Nyulacska vagyok.
─ Mit akarsz? Idén nem tudok nektek ajándékot vinni, mert túl hideg van. Majd jövőre, addig legyetek türelemmel!
─ Nem azért jöttem Mikulás bácsi – mondta kisnyúl.
─ Akkor meg, mit akarsz?
─ Tetszik tudni azért jöttem, mert a gyerekek kötöttek egy jó, meleg sálat a Mikulás bácsinak, hogy ne fázzon!
─ Nekem kötötték a gyerekek? – csodálkozott el a Mikulás.
─ Igen, vagyis kicsi Anna nagymamája segítségével. Ugyanis ők még óvodások, és az óvodában nem tanulták a sálkötést. De Anna ígéri jövőre már ő fogja kötni, mert nagyija megtanította rá.
Mikulás egészen elérzékenyült. Alig tudott szóhoz jutni.
─ Mutasd, kisnyúl azt a sálat!
─ Tessék! – nyújtotta át a fázós Mikulásnak, aki azt azonnal a nyaka köré tekerte és boldogan felkiáltott. – Hiszen már nem is fázok. Figyelem, krampuszok! Változott a program, én is veletek megyek és viszünk sok–sok ajándékot a gyerekeknek. Tegyetek sárgarépát is a szán aljába, hogy meg tudjuk ajándékozni a kisnyulat is visszafelé!
Nem tellett bele egy fertály óra és a szán menetkész volt, és szélsebesen repült a havas táj felett a kicsi emberkék felé, akik már izgatottan várták a Mikulást. Amerre elsuhantak mindenhol melegség áradt szét a sálból, amit kicsi Anna nagyija a szeretet fonalából kötött.
Jer velem! 1458. január 24 – én Hunyadi Mátyást, a törökver? János fiát, az igazságos Mátyást a magyarok királlyá választották.
Reneszánsz uralkodó lett ám az ifjú uralkodóból, ízig-vérig reneszánsz uralkodó, tán az egyetlen ilyesfajta nem túl vidám történelm? országunkban.
Jártak is a mesék, legendák, történetek Róla: én magam – jószerivel – ezeken a történetek n?ttem föl, lettem emberré, olvasó, figyelmesked? emberré.
Most meg kezd nékem úgy festeni, hogy romlott korunkra elvesztek a Mátyásról szóló szép történetek; alig hallom már mesélni e meséket fehér hajú öreg apókáktól, széptekintet? anyókáktól.
Én belefognék hát, hogy visszameséljem e gyönyör?, kedves, bájos meséket.
Nem föltétlenül kell elolvasni másoknak e meséket: sok hasznuk nincs: lehántott b?rükb?l NIKE-cip? nem készül, sok pénzt sehol sem kapni cserébe e mesékért, és a cserébe nem kapott pénzzel nem szaladhat senki a plázákba vásárolni.
Ezek a mesék csak úgy itt lesznek mostantól Neked, kicsi Millám, csak úgy: ha meg még valakiknek fülük van a hallásra, a szép, jó és igaz meghallására, azok hallják meg Veled egyetemben!
A király lustái
Egyszer úgy volt, hogy nagy királyunk a lagúna-zöld víz?, szépen hullámzó Balaton partján utazgatva Csopak falujához érkezett. Meleg, nyári nap volt, apró báránykafelh?k döngicséltek csupán a kék égen; szell? sem rebbent. Csopak határában egy szépen termett szilvafa alatt Mátyás király három lustaságot látott heverni, de oly kövéreket és lustákat, amin?ket még soha sem látott. Ott hevertek a fa alatt, szájukat eltátották, és csak várták, hogy majd a gyümölcs belehullik. Még arra is lusták voltak, hogy megrázzák a fát, és a földr?l szedjék föl az érett szilvákat. Azt gondolta Mátyás, hogy ezeket hazaviszi a Palotába: udvari bolondja volt már a királynak, de királyi lustái még nem voltak. Mondja hát Mátyás király az inasának: „No, ezeket hazavisszük, meghízlaljuk! Úgy is lett: hazavitte, szállást adott nekik, nem volt más dolguk, mint lustálkodni, enni és hízni. Híztak is szépen, mert a király jóltartotta ?ket: ehettek-ihattak, lustálkodhattak, más dolguk nem is volt. Az ám, de történt egy téli napon, hogy a lusták szobájában lobogó kandallóból egy kalandos kedv? szikra útra kélt a drapériák, sz?nyegek, brokátdíszek irányába, és lángralobbantotta hamar az egész hálóhelyiséget. Már javában égett a szoba, mikor fölébredt az egyik világ lustája, és azt mondtak: „Ég a ház! Gyerünk ki!” Ásítva vágta rá a másik: „Majd kivitet bennünket a király, ha nagy lesz a baj, és kellünk neki! A harmadik meg: „Hogy nem röstelltek ennyit beszélni?” Meg nem mozdultak aztán, így bent is égtek mind a hárman.
Ákos kíváncsian nézte a faluba érkezett idegen öregembert. Ócska, földig érő kabát volt rajta, a fejét zsíros kalap fedte, és a hosszú, fehér szakállát fújta a szél.
Senki nem tudta ki ő, és honnan jött. Még sohasem látták errefelé. Amikor végigment az utcán, a falusiak megbámulták Ákossal együtt. De ez nem nagyon zavarta az öreget. Talán már hozzászokott, hogy az emberek elcsodálkoznak látványán.
– Gyere be, kisfiam! – mondta Ákos nagymamája a kapuban álldogáló kisfiúnak. – Még megfog a bácsi és a zsákjába tesz.
– Nagymama, – szólt vissza Ákos – de hiszen nincs is zsákja.
– Milyen okos kisfiú. Igaza van, nincs nekem zsákom, de ha lenne is, miért raknám bele a gyerekeket. Nem vagyok én rossz ember – toppant a nagymama és Ákos elé az öreg.
Nem értették, ez hogyan volt lehetséges, amikor az idegen előbb még messze járt. Bizonyára valami varázslat volt a dologban. Főleg ez a nagymamát izgatta. Nem nagyon bízott benne. Legszívesebben elküldte volna, de unokája érdeklődve nézte a férfit.
– Hová megy a bácsi? – kérdezte Ákos.
Az öregember elmosolyodott, és leült a kerítés kövére. Egy darabig némán nézett maga elé, majd kibökte:
– Hozzád jöttem.
– Hozzám? – csodálkozott el a kisfiú. – Miért jött hozzám a bácsi?
Ezt már a nagymamája sem hagyta szó nélkül.
– Jóember, köszönjük a látogatást, menjen Isten hírével! Ne bolondítsa el szegény gyerek eszét! Isten áldja!
De az öregember nem mozdult, csak sejtelmesen mosolygott, ami még jobban felkeltette Ákos érdeklődését.
– Miért jött a bácsi hozzám?
– Szeretnék neked mutatni valamit.
– Mit? – kíváncsiskodott türelmetlenül a kisfiú.
– Gyere ide, és kukkants bele a tenyerembe!
– Mi van a bácsi tenyerében?
– Mindjárt meglátod, csak jól nyisd ki a szemed!
Ákos egészen közel ment az öregemberhez, aki a kisfiú elé dugta az addig ökölben tartott tenyerét. Szép lassan kinyitotta, és ha hiszitek, ha nem egy csodálatos világ lapult ott. Olyan szép volt, hogy hasonlót még csak elképzelni sem lehetett.
– Nos, mit szólsz hozzá? – kérdezte a meglepődött kisfiútól. – Ugye ilyet még nem láttál?
– Nem – válaszolta úgy, hogy még a lélegzete is elakadt. Szemei kikerekedtek és megkövülten nézte.
– Szeretnél elmenni ebbe a mesés világba?
Még mielőtt válaszolt volna, hívta nagymamáját:
– Nagymama, elmehetek?
De a nagymama nem volt sehol. Eltűnt a kertből, mintha ott sem lett volna. Szegény Ákos nem tudta, mit tegyen? Ment is volna, de azt is jól tudta, idegenekkel nem szabad elmenni szülei vagy a nagyi megkérdezése nélkül. Édesapja, édesanyja dolgozott, ezért nagymamája vigyázott rá otthon. Hiába szólongatta az öregasszonyt egyszerűen, megmagyarázhatatlan módon eltűnt a kertből.
Érezte gyorsan kell cselekednie, mert a bácsi nem vár sokáig. A tenyerében tartott világ csodás volt és csábító. Vágyat érzett, hogy most az egyszer engedély nélkül elmenjen egy idegennel.
Igazából nem mentek ki a kertből, csak valami varázslatos módon az öregember tenyerében termett. A fura, idegen bácsi nem is ment vele, ott maradt a nagymamája virágos kertjében.
Amikor megérkezett, ez az új világ olyan szépnek és békésnek tűnt. Egy nagy rét közepén találta magát. Eleinte úgy látszott, hogy egyedül van, de alig telt el néhány pillanat, egy nyulacska szaladt hozzá és üdvözölte vidáman:
– Szerbusz, kisfiú! Jössz velem, játszani?
– Miért ne? – egyezett bele Ákos. – Mit játszunk?
– Bújócskázzunk! – javasolta.
– De itt a réten, hová lehet elbújni? Játszunk valami mást!
– Ha úgy gondolod. Mit javasolsz?
Közben a rét megtelt más állatokkal is. Valahonnan előjött a róka, a borz, az őzgida, az égen madarak repdestek zajongva, mintha csak egymást akarták volna túlkiabálni, de még a kicsi, szürke egérke is a kisfiúhoz szaladt. Mind, mind szeretett volna játszani, és Ákost lesték, hogy, mit fog mondani?
– Építsünk homokvárat!
– Hogyan? – csodálkoztak el az állatok. – Itt nincs homok, csak bársonyos fű. Homok a folyóparton van.
– Akkor menjünk oda! Messze van?
– Nincsen. Ha sietünk, öt perc alatt odaérünk.
A társaság felkerekedett, és elindult a folyópartra, hogy homokvárat építsenek.
Amint mentek, váratlanul a medve is csatlakozott hozzájuk.
– Veletek mehetek?
– Gyere! – mondták neki és mentek tovább.
Már majdnem a folyóhoz értek, amikor valaki hangosan kiabált utánuk:
– Én is megyek! Én is megyek! – a kiabáló a vörös szőrű kis róka volt, aki nem akart kimaradni az érdekesnek ígérkező játékból.
Mire a folyóparthoz értek, jó nagy társaság gyűlt össze. Mindenki Ákossal akart játszani, és a kíváncsiság majd kifútra az oldalukat, vajon milyen várat tud építeni a kisfiú homokból.
– Abba a várba, mi is bemehetünk? – kérdezte meg váratlanul az őzgida. Én leszek majd benne a király.
– Miért éppen te lennél a király? – horkant fel a vörös szőrű kicsi róka. – Én szeretnék király lenni! Különben is, nekem szebb a bundám, mint neked.
– De ki a legerősebb? – brummogott a medve. – Nem én vagyok a legerősebb állat köztetek? Engem illet meg ez a méltóság.
Amire a folyóparthoz értek, mindegyik állat király akart lenni, és a másikat túlharsogva mondta érveit.
– Csönd legyen! – emelte fel a hangját a kisfiú. – Még a homokvár fel sem épült, és ti már azon vitatkoztok, ki legyen a király?
Az állatok igazat adtak Ákosnak és elhallgattak. Némán mentek egészen a folyópartig, ahol puha, selymes homok várta őket.
Lázas tempóval nekiláttak a vár építésének. Mindenki serényen dolgozott. Senki nem húzta ki magát a munka alól. Igyekezetüknek hamarosan meg is lett az eredménye. Olyan szép homokvárat építettek, hogy még a király is megirigyelhette volna, ha ellátogat hozzájuk.
Nem győztek gyönyörködni munkájukban. A vár olyan volt, mint egy igazi, csak homokból. Tornyaiba még madártollból színes díszeket is illesztettek, amit a folyóparti szellő úgy lengetett, mintha zászló lenne.
Mindenki nagyon elégedetten húzta ki magát. A kis, szürke egérke boldogan tapsikolt, amikor körbefutotta az építményt.
– Nekünk van a legszebb várunk! Nekünk van a legszebb várunk! – kiáltozta a cincogó hangocskáján. – De ki legyen a vár királya? Én beférek a kapuján, kérlek, koronázzatok meg engem!
Az állatok egytől egyig nevetni kezdett.
– Éppen téged, aki közülünk a legkisebb? – mondták hahotázva.
A jelenlevők újból vitatkozni kezdtek. Mindegyikőjük király akart lenni. Csak a bölcs bagoly a közeli fa ágán ingatta a fejét, és rájuk kiáltott:
– Nem gondoljátok, hogy a kisfiút kellene királynak választani? Neki köszönhetjük, hogy ez a csodálatos homokvár felépült. Ha ő nincs, akkor mi ezt magunktól nem találjuk ki, és unatkozva ténferegnénk valahol várva a jó szerencsére. Javaslom, válasszuk királlyá!
Az állatokat ez meglepte, de kis gondolkodás után igazat adtak a bagolynak és egyhangúan megválasztották a kisfiút királynak. Még egy koronának valót is találtak neki. A békák különböző vízinövényekből készítették el számára, és a szarvas a sas segítségével fejére illesztette ezt a királyi jelképet.
Csodálatosan telt a nap. Ilyen jól még sohasem játszottak. Mindenki sokat nevetett, és vidám volt.
Ákos is igen örült, hogy eljött ebbe az öregember tenyerében tartott világba. Nagyon hálásan gondolt rá, és elhatározta, amikor majd visszamegy nagyanyja kertjébe, megköszöni, amiért lehetővé tette ezt a csodálatos napot számára.
A játék hevében egy dologról azonban megfeledkeztek. Mégpedig, hogy ez a szép, napsütéses időjárás hirtelen megváltozhat.
Egyikőjük sem vette észre, hogy az égen sötét felhők gyülekeztek, és egyszer csak olyan nagy vihar kerekedett, amilyet ember még nem látott. Leszakadt az ég, nagy cseppekben hullott az eső.
Az állatok Ákossal együtt bemenekültek egy közelben álló elhagyott házba, és onnan nézték, mit művel a vihar a homokvárukkal.
A vár falai és tornyai nem sokáig bírtak ellenállni az esőnek. Egykettőre leomlottak és szétfolytak a folyóparton, mintha ott sem lettek volna.
Sírtak az állatok, a kisfiú is könnyes szemmel nézte, mit művelt az égből lezúduló víz a homokvárukkal.
A vihar, amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen el is vonult, de várat már nem lehetett újjáépíteni. Minden csupa nedves és sáros volt. Szomorúan indultak haza. Azonban abban megegyeztek, hogy holnap újból eljönnek a folyópartra, és megint építenek egy várat, de azt kőből készítik, hogy a vihar ne tudja lerombolni és sokáig álljon mindenki örömére.
Amint elbúcsúztak egymástól, a kisfiú, ahogyan jött, újra nagyanyja kertjében találta magát, és azt látta csak, hogy az öregember lassan becsukja a markát.
– Ugye nem bántad meg, hogy kirándulást tettél a tenyeremben tartott világba? – mondta, és megcirógatta Ákos kobakját.
