Avi Ben Giora. : Konstancai nyár 15.

*

15.

 

 

Sokáig integettem a kigördülő vonat után, és aztán még percekig álltam a peronon. Nem voltam képes realizálni a helyzetet. Öt napot voltunk csak együtt, de számomra sokkal többnek tűnt, és nem akartam tudomást venni arról, hogy miért kellett most neki külön hazautaznia, én miért nem lehetek vele. Aztán fogtam a kofferemet és elindultam a kijárat felé. Meglepően sok volt az ember. Egyesek éppen utazni készültek, mások meg éppen érkeztek. Mind a kettő alapjában véve jó, de én most valahogy mind a kettőt szerencsétlen dolognak tartottam. Az utazást azért, mert egyszer vége szakad, a megérkezést meg pontosan azért, mert megszakít egy kellemes folyamatot. Persze ezt teljesen egyéni szemszögből láttam. Odamentem egy üres taxihoz.

– Valami hotelba vigyen, legyen szíves!

Magam sem tudom, hogy miért, de magyarul szóltam a sofőrhöz.

– Mégis melyikbe? – kérdezett vissza szintén magyarul. – Több szálloda is van a városban.

– Nem vagyok ismerős erre, nagyon régen voltam itt utoljára, magára bízom!

Láttam, hogy fixál a visszapillantó tükörben, aztán vállat vonva elindult. Valami domb vagy hegytetőre kaptatott fel az autó, aztán megállt egy új, háromemeletes épület előtt.

– Itt is vagyunk! Remélem megfelelő lesz ez a szálloda önnek! Két éve adták át. Van benne minden, uszoda, étterem, bár.

– Köszönöm, rendben lesz biztosan. Fizettem és akartam volna bemenni, de a sofőr megkérdezte bizalmasan:

– Nincsen eladó valutája?

– Van száz svájci frankom. Többem nincsen!

– Elég az! Mennyit kér érte?

– Fogalmam nincs az árfolyamról, de maga biztosan tudja.

Ő felajánlott egy összeget, én meg rábólintottam, és leszámolta a kezembe. Meg voltam elégedve a látottakkal. Valóban modern, kényelmes szállónak nézett ki, Belveder névre keresztelték. A recepción majdnem elkenték a számat.

– Van szobánk, de most éppen takarítanak. Ha várni tetszik 11 óráig, akkor ezt a napot nem számítjuk fel, csak a holnapit.

– Ezt hogy értsem?

– Ha 11 előtt foglalja el a szobát, akkor úgy számolom, mintha tegnap éjjel foglalta volna el, és itt éjszakázott. Ha 11 után, akkor csak a mai éjszakát számolom.

– Uram, nekem teljesen mindegy! Szeretnék telefonálni Budapestre, fürödni, és pihenni!

– Ahogy tetszik parancsolni! A szobából tud egyenesen telefonálni Budapestre, csak előtte az ország nemzetközi hívószámát tárcsázza. Előbb nulla, 36, Budapest egyes, majd a hívószám. Mennyi ideig tetszik maradni?

– Holnapig, biztosan, és ezt most ki is fizetem! És ha megadná a szobám hívószámát is, mert valószínű, vissza fognak hívni Budapestről.

Egy kis kártyát adott át.

– Ez a közvetlen hívószám és utána a szobaszáma, ami 227.

A szoba a második emeleten volt. Még javában takarították, az ágyat húzták, amikor beléptem. Magyarul beszélt egymással a két nő, akik tevékenykedtek.

– Bejöhetek? – kérdeztem.

– Rögtön, végzünk, de tegye csak magát kényelembe! Ne haragudjon, nincs véletlenül cigarettája? Megveszem jó áron.

– Adok szívesen, de csak két dobozzal maradt, vennem kell!

– Jaj nem nekem kellene, aranyoskám! Én nem dohányzom, hanem annak a fránya fogorvosomnak. Holnap kellene hozzá mennem, mert sajnos pótolni kell már, és tudja a rusnyája, hogy szállodában dolgozom, kérte, szerezzek neki Kentet, ha tudok. Venne nekem egy kartonnal? Én kifizetem lejben.

– Rendben van, de inkább más pénzt tessék adni, mert lejem az sajnos elég sok van, pláne, hogy váltanom kellett. Valahogy baj lehet itt mindenfelé, mert a lej a hivatalos pénzük, de szinte mindenütt csak valutában lehet fizetni.

– Itt fizethet bármiben, csak pénz legyen! Kivétel lent a duty free. Ott csak valutában tud fizetni. Na mi készen is vagyunk akkor. Mikor jöhetek a cigarettáért?

– Tessék talán úgy délután négyfelé visszajönni! Addigra felébredek, és utána veszek.

– Jaj, magát az Isten küldte ide, nagyon szépen köszönöm!

A bőröndömet letettem a szekrény elé. Ránéztem az órámra, és azon kezdtem gondolkodni, ugyan merre járhat a vonat most Andival. Aztán visszazökkentettem magamat a valóságba. Most akkor hova telefonáljak először is? A munkahelyére vagy az édesanyjának? Ha munkahelyire telefonálok, nem lesz egy kicsit banális? Elgondolkodtam, mi a fenét is mondhatnák: Jó napot kívánok! X Y vagyok az Andrea barátja. Elnézést, de járatkimaradás miatt nem tudott az Andrea időben hazautazni és időre megérkezni. De első útja az állomásról, a kórházba fog vezetni! Á, ez így túl dedós! Nem ötéves kisiskolás, akit anyuka elkér az óvodából!

Felhívtam a mamáját a jól ismert számon.

– Jó reggelt kívánok, Avi vagyok, az Andi barátja.

A vonal túlsó végiről szinte tapinthatóvá vált a feszültség.

––Mondja, már mi történt? Hol az Andi, hiszen régen munkában kellene lennie! Most telefonáltam a munkahelyire, és mondták, hogy nem érkezett még meg!

– Ne tessék idegeskedni, valamikor délben már ott is lesz! Az történt… és elmeséltem a viszontagságainkat. – Én most itt vagyok Kolozsváron. Alig egy órája érkeztem. Tessék szíves lenni, visszahívni a munkahelyét, és elmesélni nekik mi is történt.

– Ekkora borzalom! Akkor egész nap, egész éjjel utaztak?

– Valahogy úgy! Én azt terveztem, hogy lemegyünk a határig autóval, és onnét majd ő vonattal folytatja, de Brossóban már olyan fáradt voltam, hogy inkább a biztonságot, a vonatot választottam a számára!

– Jól tette! Így biztosan hazaérkezik majd.

– Megadnám a hotel és a szoba telefonszámát, hogy amint haza érkezik Andi, csengessen rám kettőt, nem fogom felvenni, hanem utána visszahívom.

Lediktáltam és utána elbúcsúztunk. Kissé megnyugodtam, hogy végtére is minden lerendeződött. Tusoltam és már aludtam is. A telefon berregése ébresztett fel. Már nyúltam is volna a kagylóért, amikor eszembe jutott, hogy megállapodtunk, nem veszem fel. Szóval akkor végre „révben” van – gondoltam. Négy óra volt.

– Halló Andi! Hogy vagy, egyben vagy még?

– Egyben, de pokoli fáradtan! Fél kettőre értem a Nyugatiba, és onnét egyenesen mentem a kórházba, kofferestül, mindenestül. Anyám persze már beszélt velük, és tudták mi történt. Köszi, hogy így intézted a telefont, őt hívtad inkább. Minden rendben van, nem csináltak belőle problémát, sőt még agyon is sajnáltak, meg ajnároztak a lányok, hogy így jártam. Te hogy vagy? Aludtál valamit?

– Mostanáig! Ha nem telefonálsz, még most is alszom. Nem tudom, mikor indulhatok vissza Tel Avivba, de szerintem hétfőnél előbb nem hiszem. Vagy ma, vagy holnap megérdeklődöm, mikor van Bukarestbe repülőjárat innét, hogy aznap vissza is érjek Tel Avivba. Egy árva napot nem akarok maradni tovább, ha nem muszáj! Kérdés persze az, hogy el tudják–e innét intézni azt, hogy fix helyem legyen a Tael Aviv–i járatra. Nem szeretnék úgy járni, ahogy te jártál! Kicsivel messzebb van, és a tengert azért nem tudom csak úgy átlépni. Itt mindenki beszél magyarul, talán segítőkészebbek lesznek, mint Bukarestben vagy Konstancán.

– Ne idegeskedj! Csak el tudod intézni, hogy vissza is érkezzél?

– Nagyon remélem! Holnap este hívlak majd, mit tudtam intézni. Ja, jut eszembe, hogy van a nagymamád, nagypapád?

– Köszönöm, most kicsit jobban vannak. Persze biztosan azért, mert szerencsésen hazavergődtem. A kölnikből, amit vettél, az egyiket a nagyinak adtam, az enyémét meg anyámnak. Nagyon szépen köszönik.

– Maradjunk annyiban, hogy holnap este hívlak. Remélem, nem kell, majd sokáig itt lebzselnem. Szia, és akkor holnap este!

– Szia, és vigyázzál magadra! Ügyes légy! 

Kopogtak az ajtón,

A reggeli takarító néni állt az ajtóban.

– Felköltöttem? Bocsánatot kérek, de azt gondoltam, nem tetszik már ilyenkor aludni!

   Behívtam, nem kell, hogy más is hallja.

Magamhoz vettem az irataimat és a pénzem, lementünk a hallba.

Miután átadtam a cigarettát, megkérdeztem, hogy tudna–e nekem segíteni, el kéne intéznem a repülőjegyemet Bukarestbe, és onnét tovább Tel Avivba.

– Persze jöjjön csak, elintézzük! Van egy fiatal fiú a recepción, a Petre, az beszél magyarul is, csak nem tudom szolgálatban van–e. Ma már nem tud senki sem intézkedni, mert zárva van minden. Szombat van! Talán holnap, kint a repülőtéren, de megpróbáljuk most is.

A recepción nem volt ott az említett fiú. A hölgynek ugyanazt ajánlották, amit már előzőleg ő is mondott.

– Holnap reggel itt lesz a Petre. Éjszakás lesz, de szóltam, hogy várja meg magát és próbáljon meg segíteni. Majd bekopogok úgy, mint most.

Megköszöntem. Kimentem egy kicsit járkálni. A szálló hegytetőn állt, és szép kilátás nyílt a városra. Nem gondolkoztam sokat, elindultam lefelé. Alig tettem pár lépést, észrevettem egy buszmegállót, ahol elég sokan várakoztak. Oda is mentem, és próbáltam figyelni, hátha akad valaki, aki magyarul beszél. Nem is kellett sokat várnom, amikor magyar szó jutott el a fülemig. Egy házaspár beszélgetett.

Eligazítást kértem és ők készségesen segítettek.

– Turista vagyok, városnézőben.

– Ezzel a busszal a Főtérre fog jutni. Ott találja a Mátyás király szobrát. Onnét tovább indulva aztán sorban találja látnivalókat. Budapesti? Magyarországi?

– Csak ott születtem! Most kicsivel távolabb élek.

Hamarosan bejött a busz. Zsúfolt volt, de azért felfértem. A sofőr kicsit méltatlankodott, amikor egy százlejest adtam neki, mert nem volt sok aprója. Kerestem ez egyik ablak mellett helyet és figyeltem, ha majd a Főtérre érünk, akkor leszálljak. Pár perces buszozás után bent is voltam a Főtéren, ami szokatlanul nagynak tűnt. Valahogy kisebbre számítottam. A Fadrusz János készítette Mátyás király szoborcsoportot rögtön meg is találtam. Aztán továbbmenve megcsodáltam a Szent Mihály templomot, annak merészen égre törő tornyát. Be is lehetett menni. Meglepődtem, mert nagyon sok helyen magyarnyelvű tájékoztatókat találtam. Innét a továbbmenve megcsodáltam, a Continentál szállót. Kicsit pesties hangulatot keltett bennem, mert a Béke Szállóra emlékeztetett. Megnéztem a Városházát meg a Bánffy család palotáját. Nem győztem betelni a látvánnyal, és titokban átkoztam magamat, hogy miért nem ide jöttünk Andival, a tengerpart helyett! Igaz, egy város nem nyaralásra való hely!

A Melody Szálló teraszán ittam egy kávét, aztán kezdtem tapasztalni, hogy ez a nap is lassan véget ér. Megkerestem a megállót és visszabuszoztam a szállodába. Belépve azon tamáskodtam magamban, hogy mi a fenét csinálhatok este. Mintha valaki megérezte volna ezt a tanácstalanságom, mert az étteremből zeneszóra lettem figyelmes. Üsse kő – gondoltam –, bemegyek, mert amúgy is kéne valamit ennem. Valami mulatság lehetett, mert a színpadon egy zenekar volt és, sokan táncoltak, fiatalok, idősek vegyesen. Magyar és román párbeszédet egyaránt lehetett, hallani innen–onnan. Találtam egy szabad asztalt, le is ültem. Kisvártatva fiatal pár jött az asztalomhoz. Először románul szólaltak meg, aztán váltottak magyarra, miután jeleztem, nem értek románul.

– Leülhetünk ide, vagy valakit tetszik még várni?

– Foglaljatok helyet nyugodtan.

Elkezdtünk beszélgetni a kölcsönös bemutatkozás után. A fiú végzett közgazdász volt, bankban dolgozott, a lány meg utolsó éves egyetemista, biológia–kémia szakon. Persze hamar kiderült, hogy én honnan vagyok, és rögtön megpróbáltak rávenni, hogy adjak el nekik valutát.

– Nem akarlak megsérteni titeket, de sajnos már nincs pénzem, amit beváltanék. Nekem is kell, mert valahogy vissza kell vergődnöm Tel Avivba, és hiába van meg a jegyem, nálatok számíthat az ember nemvárt kiadásokra, és azt általában valutában kérik. Ha nem sértelek meg titeket, akkor meghívlak benneteket vacsorára. Persze kérdés, hogy van–e választék.

– Sok nincsen, mert ugyanúgy, mint Bukarestben csak egyfajta étel szokott lenni. Elfogadjuk a meghívást! Tudod mi az a gretár?

– Fogalmam sincsen.

– Roston sült hús. Felétek nevezik „rablóhúsnak” is. Adnak hozzá sült burgonyát, meg savanyut is persze.

– Akkor rendeljetek, meg valami innivalót is!

Fel is adták a rendelést a pincérnek, és láthatólag örültek, hogy találtak egy „balekot”, aki vendégül látja őket. Tisztában voltam vele, hogy simán erről van szó, na de miért ne? Amúgy is utálok egyedül lenni, ezek szerencsétlen erdélyi fiatalok, legyen egy jó szombat estéjük! Na meg amúgy is lejben lehetett fizetni, és abból még feleslegeim voltak.

– Minden szombaton táncos estet csinálnak itt. Ide szoktunk járni, mert relatíve nem drága és kultúrált hely.

Közben meghozták az ennivalót, és hozzá üveges bort, amit, ahogy volt vissza is küldtem, mert fehérbor volt.

– Ne haragudjatok, én utálom a fehéret. Persze ha ti szeretitek, akkor visszarendelhetem.

– Á dehogy is, hiszen te hívtál meg minket. Igaz, hogy mi ehhez vagyunk szokva. Könnyű olcsó bor. Az a vörös, amire lecseréltetted az csak drága, de se íze, se bíze.

Megjött a bor is, de igazuk volt, mert régen ízleltem már ilyen pancsot. Valami rossz vinkó volt. A zenekar most kissé átalakult egy énekesféle állt a mikrofonhoz és román népdalokat kezdett énekelni. Én kapásból gyomorgörccsel fejeztem ki nemtetszésemet, mert nagyot kordult.

– Miért játszanak most ilyen hazafias zenét? – kérdeztem a fiatalokat – Vagy ez az ételhez jár?

– Nem, de ha diszkréten átnézel a színpad melletti asztalhoz, akkor láthatod azt a félkopasz pasast azzal a fiatal lánnyal. Ő a megyei párttitkár, ez a zene most neki szól. Senki sem szereti, de nem lehet ezeknek szólni!

– Na akkor majd én megpróbálom! Gondolom, a zenekarban tudnak magyarul, mert halottam, hogy magyar számot játszottak. Majd értekezem velük.

Mentem is a színpadhoz és odaszóltam a gitárosnak.

– Adok három egydollárost, ha elpakoltok, vagy leálltok ezzel a zenével, mert a gyomrom nem bírja valahogy. A rablóhús sem a legjobb, de az más téma.

A gitáros úgy nézett rám, mint akit áramütés ért.

– Elpakolni nem tudunk, de ennyiért szívesen befejezzük, és szünetet csinálunk. Remélhetőleg addig az, az úr is távozik mellőlünk, és akkor nem lesz gond, hogy mit játszunk.

Átadtam a három egydolláros bankót, és a zenekar szünetet hirdetett, ami láthatóan nem tetszett a párttitkár elvtársnak. Szóvá is tette, de már kissé kapatos volt, és a lány csitította, hogy ne csináljon jelenetet. Az én asztaltársaságom meg nagyon meglepődött, hogy pár szóval meg tudtam szüntetni ezt a cincogást. Persze nem látták, hogy kis kenőpénzt adtam a bandának, mert azon biztosan megsértődtek volna. Este tízkor elbúcsúztam tőlük. Próbáltak holnap reggelre találkozót kérni, felajánlották, megmutatják még azt, amit nem láttam a városból, de elhárítottam.

– Holnap reggel sok futkosásom lesz, dacára annak, hogy vasárnap. Meg inkább magam szeretném felfedezni a város további látnivalóit! Érezzétek jól magatokat, további jó szórakozást!

Fizettem és mentem a szobámba.  Nehezen tudtam elaludni, mert kavarogtak bennem a gondolatok. Valami nagyon nagy hülyeséget álmodhattam, mert reggel fáradtan ébredtem. Éppen a tus alatt álltam, amikor kopogtak

Kiszóltam, hogy éppen tusolok, de tíz perc múlva, lent leszek.

A recepción vártak a takarítónő és a fiú.

Kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak Petrével.

– Elnézést, de én szeretnék bekapni valamit reggelire, ha lehetne. Talán itt nem probléma, mint Konstancán, ha meghívom magukat is.

– Itt szerencsére nagyrészt kolozsváriak vagyunk, és igyekszünk összetartani.

Teljesen más légkör fogadott itt. Valóban mindenki ismert mindenkit, és Petre intézkedésére bőséges reggelit kaptunk.

– Ahogy Gabika elmesélte – és a takarítónőre nézett –, szeretnél kimenni a reptérre, hogy jegyet vegyél a hétfői vagy keddi bukaresti járatra.

– Nem egészen! Úgy akarok érkezni Bukarestbe, hogy legyen közvetlen csatlakozásom Tel Avivba. Tisztában vagyok vele, hogy valamennyit várni kell, de ha lehet, még aznap szeretnék tovább repülni, mert egy fél napot sem akarok Bukarestben tölteni.

– Van néhány ismerősöm a repülőtéren, majd azok elintézik. Be kell mennünk a városba, mert csak onnét indul busz a repülőtérre, de cirka, húsz perc utazás.

Miután végeztünk a reggelivel elindultunk egy másik buszmegálló felé.

– Itt a lépcsökön lemenve leérünk a Szamos partra. Átmegyünk a hídon és így időt spórolunk meg.

A folyót már láttam előző nap, de nem gondoltam, hogy ez a Szamos. Jelentéktelen kis pataknak gondoltam. Pedig a dal is úgy szól, hogy: „Szép város Kolozsvár, én ott lakom a Szamosnál”. Hamar bent is voltunk a Főtéren, pár utcával arrébb volt a repülőtéri busz megállója. Elég sokan várakoztak már.

– Itt ilyen sokan használják a repülőteret? – kérdeztem Petret.

– Forgalmas a repülőterünk. Naponta több járat is indul szerte az országba. Aki teheti, inkább ezt használja, igaz, nekünk drága, de hamarabb érsz bárhová, mint vonattal. És nálunk sokan vannak, akik innét nagyon messze dolgoznak, ezért inkább repülnek. Ploestibe járnak sokan, Krajovára, meg a Duna deltavidékére. Munka itt is lenne, de arra jobban fizetnek.

Meglepetés volt ez a repülőtér számomra, mert szokatlanul nagynak tűnt, a relatíve kis városhoz képest. És volt benne élet is. Petre hamar megtalálta a kompetens ismerőst, aki elintézett mindent.

– Kedden reggel nyolcra itt kell már lenned, mert csak akkorra volt hely a gépen, és közvetlen a csatlakozás Tel Avivba. Kilenc felé indul a gép, és valamikor tíz felé érkezik az Ottopenire. Ott már várni fognak rád. És átkísérnek a Tel Aviv–i géphez. Ezt is elintézte ez a fiú. A csomagjaidat rögtön, úgy veszik fel, hogy egyenesen a telavivi géphez viszik.

– Ó, ez így tökéletes! Hálás köszönetem! Ezt meg add oda az ismerősödnek – és átnyújtottam egy doboz cigarettát.

– Ugyan hagyjad! Ő tényleg barát, és nem baksisért csinálta.

– Add csak oda neki, tudom ez itt néha fizetőeszköz is. Sajnos már nincs nekem sem sok belőle, és a szállodai shopban nincsen nagy választék. Kent például nincs is.

– Na akkor most, visszafelé a városba, beviszlek a főtéri szállodába. Van ott is ismerősöm és nála biztosan lesz Kent. Különben mit láttál eddig Kolozsvárból? Mert azért itt van mit megnézni.

Elkezdtem sorolni, hogy mit láttam már.

– Lenne egy ajánlatom! Én ma is este dolgozom, lefeküdni már nem akarok, különben is tudtam aludni a szoliban. Elmegyünk a botanikus kertbe, utána meg moziba. Most játsszák a Rocky című filmet a Stalonéval, azt szeretném megnézni. Gondolom, te már ismered a filmet?

– Nem, csak hallottam róla. De jó ötlet, benne vagyok! Estefelé a szállodába akarok lenni, telefonálni akarok. Mondd csak, hozzátok hogyhogy bejutnak ezek a filmek? Budapestre majd ki tudja, mikor jut be, ha bejut.

– Ó, ide behoznak mindenfélét! Fura hely vagyunk, tudom, Az egyik oldalon úgy nézünk ki, mint ahol minden tilos, a másikon meg azért kacsingatnak a nyugat felé. Na, ez ilyen mifelénk!

A Főtérre visszajutva először elmentünk a Hotel Continenalba. Hosszas alkudozással sikerült két karton Kenthez jutni.

– Láttad már Mátyás király szülőházát, kérdezte Petre?

– Még nem!

– Akkor most megmutatom. Az érdekessége az, hogy mindegy, hogy ki volt hatalmon, az épület megóvásával mindenki törődött és törődik.

Petre nagyon jól ismerte a történelmet, és amit megmutatott, ahhoz mindenhez volt történelmi magyarázata.

– A Karolina oszlopról például sokan nem tudják, hogy Karolina királyné látogatásának emlékére emelték, persze politikai jelentőséggel is bír. A napoleoni háború után nagy szegénység köszöntött be, és a nép lázongott. Ennek az enyhítésére keresték fel a várost. Ahol most vagyunk, úgy hívják Óvár. Ajánlanám, hogy nézzük még a Banffy kastélyt is, de kevés az időnk. Remélem, nem utoljára jártál itt. A Botanikus kertet csak azért akarom útba ejteni, mert ott a környéken lakik egy barátnőm. Talán eljön ma velünk moziba.

 

 

/befejezés köv./

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.