Lent a folyóparton volt egy kicsi kavics. Olyan apró, hogy alig lehetett észrevenni a nagy társai között. Sokáig nem is volt vele semmi baj. Süttette a hasát a Nappal, közben boldogan hallgatta a folyó csobogását. Egy folyóparton mindig történik valami érdekes, ami leköti az ittlévők figyelmét, és napokig beszélnek a történtekről.
Egyik nap délutánján is egy hatalmas fatörzset sodort a víz a partra. Messziről jött, nagy utat tett meg, mire ideért. A parton levők érdeklődve kérdezgették, honnan jött? Mi hírt hallott?
Eleinte a fatörzs némán hallgatott. Nem volt kedve társalogni a kavicsokkal és másokkal, akik ott lopták a napot. Különben is látszott rajta, hogy nagyon elfáradt a hosszú utazás alatt. Elázott mindene. A hegyekből leereszkedni ide a síkságra nem gyerekjáték. A hömpölygő víz többször megforgatta, és a hullámok átcsaptak a feje felett. Valóságos megváltás volt, amikor csendesebb vidékre ért.
— Hagyjátok! — szólt végül egy színes kavics. — Nem látjátok mennyire fáradt? Majd kipiheni magát, és akkor elmeséli, honnan jött.
A hatalmas farönk éppen a kicsi kavics mellett ért partot. Majdnem, hogy reázuhant és a kicsi kavics meg is rettent, attól tartott, hogy agyonnyomja. Szerencsére megúszta. Igaz, sokáig totyogott körülötte a víz, amíg végre nem sodródott tovább.
Nyár volt és a napsugarak hamar kiszárították, és ekkor már egy kicsit ő is jobban érezte magát.
Miután a pihenés és a szunyókálás után kinyitotta a szemét, így szólt a kicsi kavicshoz.
— Kicsi kavics, mondd meg nekem, hol vagyok?
Az annyira meglepődött, hogy alig bírt megszólalni. Milyen furcsa, hogy éppen tőle kérdezi ezt. Hiszen itt a folyóparton sok más kavics is van.
— Hozzám szóltál? — kérdezte félénken.
— Igen, hozzád. Meg tudod mondani, hol vagyunk?
— Igen — hebegte vékonyka hangján, de még mindig nem értette, miért nem a folyópart legszebb kavicsától kérdezte a farönk ezt. Köztudott, ő mindent tud. Úgy is szokták mondani a kavicsok esze.
— No, akkor mondd szaporán! Nagyon kíváncsi vagyok, hová érkeztem — biztatta most már kicsit barátságosabb hangon a farönk.
— Ezt a területet úgy hívják: a Nyugalom völgye — válaszolta a kicsi kavics.
— Jól hangzik — nevette el magát. — Úgy tűnik, ezentúl ez lesz az új otthonom, amíg valami vagy valaki el nem mozdít innen. Meglásd kicsi kavics, jó barátok leszünk!
Így kezdődött a barátságuk. A többi kavics irigykedve nézte kicsi társukat. Nem értették, hogy a hatalmas farönk, miért választotta őt, és miért nem valamelyik szebb, mutatósabb kavicsot.
Volt, aki még duzzogott is miatta és mérgében elhatározta, hogy itt hagyja a Nyugalom völgyét a legelső alkalommal és keres más helyet magának. Milyen világ az, ahol egy ilyen pöttöm, jelentéktelen kövecskével társalog egy nemrég érkezett farönk. Bizonyára a hosszú út alatt szegényke meghibbant. Ilyenkor úgy illene, hogy az újonnan érkezett illően bemutatkozik, megkeresi a legelőkelőbb kavicsot, és vele tartja a kapcsolatot. Most meg éppen az ellenkezője történt.
Még az csak talán érthető, hogy amikor partot ért a hosszú utazás után, nem volt kedve beszélgetni a fáradtságtól, de arra aztán végképp nincs bocsánat, hogy egy kicsi kavicsot választ barátjává. Micsoda modortalan alak ez a farönk!
A folyóparton hamar elterjedt a hír, hogy az újonnan érkezett a kicsi kaviccsal barátkozik. Szinte mindenki rosszallta ezt. Igaz, senki sem mert ujjat húzni a farönkkel. Nagysága és félelmetes alakja tiszteletet parancsolt mások szemében. Susmogás és pletyizés titokban, a háta mögött történt. Ilyenkor minden badarságot összehordtak a farönkről, de még a kicsi kavicsot sem kímélték. Pedig ő nem tehetett semmiről. Nem akart előnyt kovácsolni a hatalmas barátja erejéből. Egyáltalán nem szándékozott a kavicsok császára lenni. Bizonyára más rég kihasználta volna ezt a lehetőséget. Ő továbbra is megmaradt annak a kicsi kavicsnak, ami volt előtte, de ezt senki nem akarta elhinni. Már rémhíreket terjesztettek a folyóparton. Azt mondták, a kicsi kavics nemsokára császár lesz, és akkor aztán lesz „ne mulass”. Olyan törvényeket hoz, amelyeket még nem látott a világ. Minden kavics a szolgája lesz, és megszűnik a gondtalan életük. Többé nem sütkérezhetnek a napon a puha homokban. Ráadásul még adót is fizetniük kell. Évente kilencvenkilenc aranykagylót.
Végül már mindenki zúgolódott, forrongott. Természetesen ebből a hatalmas farönk, és a kicsi kavics semmit sem hallott. Olyan ügyesen csinálták, hogy tán azt gondolhatták a Nyugalom völgyében minden a legnagyobb rendjén van. Mindenki mosolygott, amikor tekintetük találkozott. A nagyobb kavicsok elégedetten mosolyogtak, sőt némelyikük még integetett is, mintha csak barátságukról szeretnének tanúbizonyságot adni. Pedig szívük mélyén gyűlölték a kicsi kavicsot.
Egyik nap szörnyű dolog történt. Emberek érkeztek a folyópartra. Eleinte csak nézelődtek, mintha semmi dolguk nem lenne. Jöttek-mentek, nézték a vizet és a közelben lévő nádast. Máskor is jártak már itt emberek, rövid nézelődés után elmentek és nem jöttek vissza.
A kicsi kavics most is azt gondolta, ők is elmennek. Nem is igen foglakozott velük. Érdeklődve hallgatta a farönk meséit. Barátja nagyon szépen tudott mesélni. Sokszor ezek a mesék ringatták álomba. Most is már majdnem elaludt, amikor arra lett figyelmes, hogy az egyik ember megállt a farönk mellett és mondta:
— Milyen nagy farönk. Jó száraz. Sokáig lehetne belőle tüzelni.
A társa melléje lépett és igazat adott barátjának:
— Nem beszélsz bolondságot. Valahogy haza kellene vinni. Otthon felaprítanám tüzelőnek. Csak, hogyan vigyük el? Ez itt a kérdés.
— Ezért ne fájjon a fejed! Holnap szólok a sógornak, és lovas kocsival hazavisszük. Veszel neki egy üveg sört. Megásd, szívesen segít!
A kicsi kavics első reakciója az volt, hogy bizonyára rosszul hallotta vagy talán csak álmodta az egészet. Ugyan, miért vinnék el innen a barátját. Még ilyen senkinek sem jutott az eszébe. Ez őrültség lenne. De amikor a Nyugalom völgyében a kavicsok suttogni kezdték, hogy hamarosan elviszik a farönköt, kétségbeesett.
— Ugye ne visznek el innen? — kérdezte reménykedve a farönktől, aki szomorúan csak ennyit válaszolt:
— Nem tudom.
— Te is hallottad, hogy ez a két ember, mit beszélt?
— Igen.
— Ez szörnyű. Nem lehet igaz. Eddig olyan szépen megvoltunk. Miért szakítanak széjjel bennünket? Nem akarom. Valamit tenni kell ellene.
— Nem tehetünk semmit. A tárgyak tehetetlenek az emberrel szemben — mondta a farönk és szemében egy apró könnycsepp megcsillant.
— És, ha elszöknénk? — próbálkozott a kicsi kavics.
— Egyedül erre képtelenek vagyunk. Nincs, aki segítsen. Még ha legalább kiöntene a folyó, és magával ragadna, de nézd csak meg, alig van víz a mederben!
Valóban már hetek óta nem esett. A vízszint alaposan lecsökkent.
Semmi remény nem volt, hogy a folyó újra a hátára vegye a farönköt. Nincs menekvés, holnap szétválasszák őket az emberek.
Este sokáig búcsúzkodtak. A farönk még egyszer utoljára mesélt a kicsi barátjának egy gyönyörű történetet az arany erdőről, ahol rokonai élnek, ahová mindig is vágyott. Sajnos most már soha nem juthat el oda. Mindkettőjük sírva elszendergett. Mielőtt végképp elnyomta volna őket az álom, ahogy a folyópart kavicsai gúnyosan megjegyezték:
— Holnap reggel megszabadulunk ettől a farönktől, és a kicsi kavics nem fog basáskodni felettünk.
Ez nagyon fájt a kicsi kavicsnak. Sohasem basáskodott mások felett. Nem is értette, társai miért mondták róla ezt.
Éjjel arra ébredtek fel, hogy kitört az égiháború. Olyan nagy vihar volt, hogy ember nem látott ilyet. Az eső ömlött, mintha dézsából öntötték volna. Pillanatok alatt a víz emelkedni kezdett a folyóban. A parton is mindenhol tócsákban állt a víz. Egy kis újonnan keletkezett sáros vízfolyam még közelebb vitte a kicsi kavicsot a farönkhöz. A következő pillanatban meg úgy oldalba lökte, hogy az felrepült a tetejére, ahol egy mélyedés volt.
— Kapaszkodj, kicsi kavics! Hamarosan eljön szabadulásunk ideje és elindulhatunk az arany erdő felé.
A folyóban percről percre egyre magasabb lett a víz. Végül kiöntött a partra. Nem tellett bele sok idő, a vízszint úgy megemelkedett, hogy a farönköt a hátára kapta és szélsebesen vitte a vizek végtelen országútján.
Boldogan száguldottak. A kicsi kavics erősen belekapaszkodott barátjába, az meg vidáman dalolt biztatva a hátán utazót, hogy most már minden a legnagyobb rendjén lesz.
Reggelre a vihar elcsendesedett. Nyugalom völgyéből eltűnt a farönk. A kavicsok eleinte örültek neki, de amikor látták, hogy kicsi társuk is hiányzik, elszontyolodtak. Végül az egyik szomorkásan meg is jegyezte:
— Talán a kicsi kavics annyira nem is volt rossz. Kár, hogy itt hagyott bennünket…
Elolvasta:
59
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Jaj de nehéz kutyának lenni!
Vizsga, egy új tanár, megint egy kiszagolás, nyiladozó szerelem
Amikor Géza bácsi és apu elhatározták, hogy megnézik a képességeimet, még nem tudtam, hogy milyen sok minden áll előttem. Amikor behívtak bennünket, én igyekeztem nagyon figyelni, Géza bácsi kíváncsi volt milyen a kezelhetőségem. Olyanokat mondott, hogy…
— Lábhoz!
Én ott ültem Vicuska mellett, és csak néztem, hogy miért pattog úgy a beszéde, amikor eléggé szelíd szavú embernek ismertem. Nem értettem mit akar azzal, hogy olyan hangosan beszél! Itt kérem mindenkinek jó a hallása.
Vicuska hamar rájött, hogy ez már a felvétel lehet, mert megjegyezte:
— Géza bácsi! Szilveszter ezeket a parancsszavakat nem érti, én nem így szoktam vele beszélni.
— Akkor hívd magadhoz, vagyis parancsold meg neki, hogy maradjon ott az ajtóban. Te pedig gyere ide, és hívd be a lábadhoz. Jobb oldaladra.
Vicuska szót fogadott, és azt mondta.
— Szilveszter itt leülsz!
Én igyekeztem nagyon jó lenni, szinte remegett bennem az összes akarásom, éreztem, hogy most vizsgázom és volt bennem egy kis izgalom. Leültem, de csak egy pillanatra, és indultam volna Vicuskához. Ekkor Géza bácsi öblös hangja megállított!
— Ott marad a kutya!
Meglepetésemben a fenekemre csüccsentem, és félrefordított pofácskával néztem a kiabáló embert. Éreztem, hogy most valamit elszúrtam, de ezek a szavak nekem nagyon idegenek voltak. Láttam kis barátom riadt arcát és tudtam, vagy inkább éreztem, hogy az iskolába járás az még várat magára. Géza bácsi azt mondta Vicának.
— Popely elhoz neked egy könyvet. A parancsszavakat tanuld meg, és tanítsd meg a kutyáddal. A lényeg az, hogy tudja mit várnak el tőle. Úgy látom érdeklődő és akar a kiskutya, de nem tud engedelmeskedni, mert nem ismeri a vezényszavakat. Nem ördöngösség. Ez még csak az első vizsga lesz. Az engedelmességi. Ez az alapja a többinek. Tanuljátok meg, azután újra beszélünk róla. Ha akarod, Popely segít neked, ő már ebbe, mondhatom mester. Nagyon ügyes az a fiú. Nagyon ért a kutyákhoz. Állatorvos akar lenni, mint én — mondta, nem kis büszkeséggel a hangjában.
— Várom a könyvet, gyere Szilveszter — mondta az én kis barátom és elhagytuk a dolgozószobát.
Egy darabig megint nem megyek iskolába.
Popely mindennapos vendég lett nálunk. Szépen haladtam a pattogó, rövid parancsszavak elsajátításával. Az ül, áll, fekszik, kúszik, hozzám, ereszd, ott, vissza.
Popely irányítása mellett Vicuskával, nagyon gyorsan teltek a napok. Én azt vettem észre, hogy a két fiatal egyre bensőségesebben üdvözli egymást. Azt a kellemes melengető szimpátia szagot mindkettőn éreztem.
A fiú mindig magával hozta a kis barátomat Rágcsamanót. Ők az edzések után beszélgettek, mi Rágcsamanóval pedig jót játszottunk. A kis zsivány elbújt és én megkerestem. Néha bebújt a sörényembe, de a mellső lábamon is nagyon szeretett pihenni. Kaptunk Vicuskától májas falatkákat, meg kekszet. Kis barátom olyan nagyra tömte pofácskáját, hogy nagyobb lett, mint a teste. Ekkor igazán egy nagyfejű manóra hasonlított. Rájöttem, hogy Popely szerelmes Vicuskába, de a Vica sem volt közömbös a fiú iránt. A kezük néha összeért és én szinte éreztem azt a pezsgő áramlást, amit ők maguk körül a levegőbe kavartak. Szabályosan rezegett a levegő körülöttük, úgy tele volt feszültséggel.
Én okosodtam, Vica pedig egyre szerelmesebb lett. Mami is felfigyelt a szembetűnő változásra. Éppen a közelében tartózkodtam, amikor apunak azt mondta.
— Azt hiszem, a két gyerek érdeklődik egymás iránt. Gáborkám, a lányunk szerelmes! De úgy látom Popely is fülig belehabarodott Vicusba.
— Úgy gondolom, ez, az ő korukban természetes! Meg kell ismerni az életet, de Vicuska még nagyon kislány. Én először az óvodában voltam szerelmes, egy szép szőke, Sárika nevű kislányba.
— Hogy mik derülnek ki! — mosolygott mami, és összeborzolta apu haját.
Vicuska éppen álmodozott, a kezét nézte, mintha az előző érintést szeretné meglátni, amit Popely hagyott ott rajta, amikor elköszöntek egymástól. Mamival benyitottunk, és ő felnézett és azt mondta:
— Nagyon jó fej ez a Popely, Mami, azt hiszem, egy kicsit szerelmes vagyok a kutyám tanárába!
— Én is úgy látom, de tudnod kell, hol a határ! Apáddal kicsit féltünk. De, már elég nagy vagy ahhoz, hogy tudd kezelni az érzéseidet, és tudd, mit akarsz. Gondolom, még mindig a tanulás a legfontosabb cél az életedben. Én neveltelek, bízom benned és önmagamban.
