Avi Ben Giora. : Konstancai nyár

*

 

1.

 

Pocsékul éreztem magamat. Nem segített rajtam semmi. Bevettem már nyugtatót, egy félüveg konyakot is beszoptam, ami eléggé szokatlan volt tőlem, hiszen nagyon ritkán ittam töményet.   

   Alig két napja, hogy anyám meghalt és hiába vagyok túl már temetésen, mindenen, nem találom a helyem. A lakásban alig birok meglenni. Hiába vagyok szabadságon, fogalmam nincsen, hogy merre tovább. Biztos sok haragost is szereztem magamnak feleslegesen, mert mindenkivel összerúgtam a patkót, teljesen feleslegesen. Remélem, azért páran akceptálni fogják, hogy nyomott lelkiállapotom miatt voltam ilyen. Na meg ez csak az egyik fele a rengeteg kérdéshalmaznak, ami a nyakamba szakadt most. A temetés intézésében szinte minden gondot levettek nagybátyámék a vállamról. Náluk is temettük el a kibucban. Többek közt ez is egy kérdés. Mindig vonzódtam a kibuci életformához, de most valahogy nem bírtam eldönteni magamban, hogy akarom–e vagy sem. A katonaság adott egy hónap szabadságot. Nem tudom, hogy ez is jó–e, vagy sem, és nem kéne–e visszamenni. Annó amikor anyám még élt, és kórházban volt, minden alkalommal, külön rimánkodnom kellett szabadságért. Most, hogy már elment egy egész hónapot adtak mondván, kivagyok idegileg, és így nem lehet dolgozni. Nincs nagy kedvem visszamenni, hiába érzem jól magam, és hiába áll jópár év a hátam mögött. Egy olyan mókuskerékben voltam, amiből nem tudtam eldönteni, hogyan szabaduljak ki. El kéne mennem a postára is – futott végig az agyamon –, hiszen vagy két hete nem néztem meg a postaszekrényem. Azért nyitottam postafiókot, mert a katonaságnál nem lehetett csak úgy leveleznem a keleten élő barátaimmal, és az otthoni címemre meg nem mindig érkezett meg minden levél, mert néha a postás nem bírta kiolvasni a latin betűket, lévén, hogy azokat alig ismerte. Összekaptam magamat és lementem a postára. Tele volt levéllel meg mindenfélével. Már kikotorásztam az összest, amikor az egyik alkalmazott, akit ismertem odaszólt nekem.

– Gyere hátra, mert van még néhány, ami nem fért bele. Hallottam mi történt. Fogadd részvétemet. Gondolom most szabadságon vagy.

– Azon, de éppen fontolgatom, hogy nem kéne–e inkább visszamennem dolgozni. Egyedül vagyok, még a barátnőimet is kidobtam, meg a barátaimat is. Senkihez nincsen türelmem.

– Megértelek. Nehéz ilyenkor egy jó döntést hozni, én meg nem is akarok ajánlani semmit sem. Na, itt van még, ami kimaradt.

Leültem az előtérbe és elkezdtem szortírozni őket. Számlák, hirdetések, meg mindenféle. Az, amit vártam, hogy a budapesti barátoktól, ismerősöktől jön majd valami levél vagy akármi, nem volt. Már majdnem a végére értem, amikor megakadt a szemem azon a paksamétán, amit a postás nyomott a kezembe. A tetején volt egy Budapestről feladott levél. –Na végre – gondoltam. Meg sem néztem a feladót csak automatikusan bontottam fel.

 

 „Kedves Barna!

Mivel régóta nem írtál, így én írok neked. Érzem, hogy baj van veled, és édesanyád már biztosan meghalt. Nekem a nagyszüleim most kerültek szinte egyszerre kórházba. A nagymamám, az menthetetlen. Rákja van sajnos. Nagyapámnak meg a szíve… Nagymamámat hazahoztuk, és most anyámmal felváltva ápoljuk. Ha tudsz, hívjál fel telefonon, jó lenne kicsit beszélgetni, vagy írjál, amint tudsz. Sok szeretettel Andi!”

 

Kicsit kivert a víz. Életemben ez a második ember, aki így képes belém látni, és megérez dolgokat. Nem jártunk együtt, amikor még ott éltem. Találkozgattunk, és elmentünk ide–oda együtt. Mielőtt disszidáltam volna, előző év Szilveszterén együtt buliztunk.

– Tudod, hogy ez lesz az utolsó Szilvesztered itt Budapesten?

– Miből gondolod?

– Tudom. Messzire fogsz menni!

Nem beszéltem senkinek, hogy szeretnék elmenni, legkevésbé barátoknak, így nagyon meglepett.

– És azt is tudod, hogy hova?

– Azt nem, de messzire.

Nem faggattam tovább, és hajnalig kellemesen buliztunk, és többet szóba sem került ez a téma. Abu Musza egyszer mesélt nekem arról, hogy van egy régi ismerősöm Budapesten, akivel majd kapcsolatba kerülök megint. Semmit nem tudott róla, hiszen nem meséltem neki ilyeneket. Egyre jobban kezdtem hinni abban, amit rég mondott, hogy higgyem el, vannak olyan emberek, akik képesek a jövőbe látni. Nem magát akarta propagálni, mert azt már nem kellett, hiszen mióta ismertem, egy jópár dolgot megjósolt, és azok meg is történtek velem. Anyám betegségét és halálát is megmondta, pedig azt sem tudta, hogy hol él. Most még ez a lány is a múltból. Már éppen akartam kifelé indulni, de visszamentem. Megkerestem azt a postást, aki a leveleket adta oda.

– Mondd, van lehetőség Budapestre telefonálni?

– Miért ne volna! Ha tudod a telefonszámot, akkor akár azonnal.

– Mennyibe kerül egy perc?

– Gyere, megnézem neked.

Hátra mentünk egészen ahol a leveleket válogatják szét, és ahova csak a postai dolgozók mehetnek be.

– Üljél le ide, erre a székre. Fel kell hívni a központot, mert itt nincs beírva a listán. Mondd a számot is, mert esetleg, ha akarod, rögtön tudja kapcsolni.

Átnyújtottam a levelet.

– Ez a szám az, ott alul.

Pár pillanat után bejelentkezett a központ. Postásom megkérdezte, hogy lehetséges–e a kapcsolás, és mennyibe kerül egy perc. Az árat felírta egy előtte heverő papírra és felém tolta, majd letakarta a mikrofont, hogy a vonal túlfelén ne hallják.

– Kapcsolhatják?

– Persze. Csak azt kérdezzed még meg, mennyit beszélhetünk?

– Azt meg sem kell kérdeznem. Amennyit akarsz… Amikor végeztek és leteszed, akkor vissza kell majd hívni a központot és megmondják mennyit kell fizetned.

– Akkor kérem a kapcsolást.

– Hallo! Jónapot kívánok! Adreával szeretnék beszélni.

– Szia én vagyok. Kösz, hogy hívsz.

– Most kaptam meg a leveled a postán, és mondták, hogy itt fel tudlak hívni. Mondd mi a helyzet a nagyszüleiddel?

– Nagymamámat itthon ápoljuk. Minden nap jön az orvos meg az ápolónő. Nagyapám bent van a korházban. Sajnos nem akar együttműködni az orvosokkal. Nem veszi be a gyógyszereket, kidobálja őket, enni sem akar. De inkább te mesélj! Ugye jól éreztem, hogy a mamád meghalt?

– Sajnos igen. Már a temetés is megvolt. Most  szabadságon vagyok és fogalmam nincs, mit csináljak. A nagybátyámék, akik a kibucban vannak, és ahol eltemettük anyámat, hívnak, hozzájuk, ne legyek egyedül, de nem akarok a nyakukra menni. Tulajdonképpen nem lennék a nyakukon, de nincs kedvem hozzá.

– Mondd, tudnánk találkozni valahol?

– Hogyhogy találkozni? Nem a Déli–pályaudvarról hívlak, hanem párezer kilométerrel odébbról. Én elvileg és gyakorlatilag bárhova tudok utazni. A szoci országok kivételével. Illetve várjál csak! Azt hiszem Romániába lehet utazni, mert ott van követségünk.

– Jaj, az nagyon jó lenne, mert oda én is azonnal tudnék utazni! Oda jó az útlevelem.

– Na, akkor figyelj! Kérdezd meg, mibe kerül onnét neked egy repülőjegy Bukarestbe! Vissza ne vegyél, majd én megveszem ott!

– Azt nem tudom megcsinálni, mert csak oda–vissza adnak el jegyet.

– Akkor úgy vegyél, Konstancából repülsz vissza Budapestre! Én, ha letettem a telefont, bemegyek az utazási irodába, és foglaltatok helyet Bukarestbe. Maradjunk annyiban, hogyha már van fíx helyem és jegyem, akkor hívlak, és egyeztetünk. Jó ez így neked?

– Nekem nagyon jó lenne. Szabadságot nem sokat tudok kapni, mert új helyen dolgozom az ORFI–ban, és maximum egy hét fizetésnélkülit kaphatok, hivatkozással a nagymamámra.

– Rendben! Én úgy veszek jegyet, hogy két hétre, mert az olcsóbb, de bármikor repülhessek a két héten belül is. Szóval, ha megvan a jegyem hívlak. Addig te is érdeklődj meg mindent, és foglalj jegyet, mondjuk egy hét múlva.

– Akkor én is intézkedem és várom a hívásodat!

– Még valami! Csak simán foglalj helyet, és ne vegyél! Majd, ha nekem megvan a jegyem, akkor ugyanarra a napra megveszed, és a repülőtéren találkozunk.

– Jó, akkor csak érdeklődöm. Szerintem, van napi járat Bukarestbe, és a helyfoglalással sem lesz problémám.

– Én is. Akkor pár nap múlva, ha már fix dolgokat tudok hívlak, hogy hogyan rendeljed te a jegyedet! Szia minden jót, és üdvözlet a nagyszüleidnek, meg mamádnak így ismeretlen is!

 – Befejeztétek a beszélgetést? – kérdezte a postásom.

 – Igen. Kérem a számlát!

 – Egy pillanat türelmet, hívom a központot, hogy mennyit kell fizetni.

 Átvette a telefont és hívta is a központot.

 – Na, nem is lesz drága. Az egész beszélgetés hat font. Itt a számla. Kint a kasszánál tudod fizetni.

 – Bármikor tudok így telefonálni Budapestre?

 – Amikor a postahivatal nyitva van, akkor igen. Mármint az itteni. De ha van otthon telefonod, ez a központ száma, és ugyanúgy kapcsolják, amikor csak akarod. Csak lehet, hogy kicsit többet kell várni a kapcsolásra, mint itt.

 Kifizettem a számlát és megköszöntem a postásnak a segítséget. Utána elmentem az utazási irodába. Kicsit sokan voltak. Töprengtem magamban, hogy várjak–e vagy visszajöjjek később. Az egyik alkalmazott, akit már régről ismertem intett a szemével, hogy üljek le, nemsokára végez. Leültem és kikerestem egy prospektust, ami Romániába ajánlott utakat. Volt benne minden, csak pont az nem, amit én akartam. Főleg úgynevezett gyógyüdüléseket hirdetett Erdélybe, Félix fürdőre meg máshová. De nem maradt sok időm a gondolkodásra, mert már jött is az ismerős és hellyel kínált.

 – Hova szeretnél utazni, kérdezte? Gondolom, azért jöttél be.

 – Nem fogod elhinni! Romániába szeretnék minél hamarabb repülőjegyet.

 – Miért olyan sürgős? Úgy tudom, nem régen volt a mamád temetése. Onnan akarsz átmenni Pestre?

 – Nem, egész másról van szó. Pestre szívesen mennék, de nem mehetek, mert nem engednének be. Azonkívül nincsen diplomáciai kapcsolat, és olyan helyre jobb nem menni. Valakivel találkoznom kéne, és ő csak Romániába tud jönni.

 – Mikor akarsz indulni?

 – Amint van jegy Bukarestbe.

 – De sürgős, hallod!

 – Arról van szó, olyannal találkoznék, akit nem láttam jópár éve, és most, hogy így kivagyok, nem ártana kicsit pihenni, meg találkozni olyan valakivel, aki a múltból van.

 – Na nézzük akkor. – Rámeredt az asztalon álló képernyőre és böngészni kezdte. – Az eheti  járatok mind tele vannak, egy szabad helyem nincsen!. De az utána való héten hétfőre van helyem. Délután négykor indul a gép Tel Avivból, és ha nincs késés, akkor cirka nyolc, félkilencre Bukarestben vagy az Ottopénin. Így hívják a repülőterüket. Mennyi időre mennél?

 – Két hétre írd ki a jegyet, de úgy, hogy a két hét alatt bármikor visszarepülhessek. Ne pont akkor kelljen visszajönni, amikor lejár.

 – Ez egy kicsit drágább lesz így! Mert ez úgy van, hogy plusz–minusz pár nap. Tehát tudsz előbb is visszajönni, vagy ugyanennyi idővel később. Minimum három napot ott kell lenned, és ennek függvényében három nappal később tudsz visszajönni is. Mindez belekerül az összes járulékkal együtt 425 dollárba.

  – Rendben van, akkor már rendelheted is!

  – Szállás, vagy egyéb extra?

  – Köszönöm, semmi több. Majd ott intézkedem. Fogalmam sincsen, hogy merre, hová megyünk, mert akivel találkozom, annak egy hete van össze–vissza. Én szeretnék a tengerpartra menni Konstancába. Tényleg, tudnál foglalni helyet másnapra Konstancába, vagy helyi járatra? Innét nem megy?

 – Megpróbálhatom, de jobb, ha ott veszed. Innét duplába kerül a sok járulékkal, ezzel–azzal együtt.

  – Jó, akkor jövő hétre, a hétfői járatra rendeld meg a jegyet!

  – Máris rendelem. – A telefon után nyúlt és tárcsázott. Kis idő után már beszélt is és mondta az adatokat. – Az útleveled add ide légyszíves!

 – Na azzal gond van, mert nincs nálam. Nem hordok én semmi ilyen papírt magamnál.

 – Írd le a neved, a címed, és ha tudod az útlevél számát, mert anélkül nem veszik fel a rendelést.

 – Ejnye, de komplikáltak! Mond meg nekik, holnap délelőtt megkapják az útlevélszámot, de addig is tartsák a helyet, mert biztosan akarok utazni!

 Valamit mondott még a telefonba aztán letette.

 – Rendben a foglalás, de holnap hozd be az útleveled, mert kell a száma, mikor állították ki és meddig érvényes. Ne ijedezz, ez csak formaság! Románia még szocialista állam, ha elfelejtetted volna. Az nem jelent semmit, hogy tartják velünk a diplomáciai kapcsolatot. Majd holnap „kioktatlak”, hogy mit, hogy csinálj, mert látom teljesen elfelejtetted, mi az, hogy szocialista állam.

 – Akkor holnap reggel kilencre itt is vagyok. Hozom a pénzt és a papírokat. Köszi szépen!  

 Azzal már pattantam is fel és loholtam vissza a postára, hogy még zárás előtt odaérjek. Éppen az orrom előtt zártak. Rohantam hátra, ahol a postaszekrények vannak, és szerencsém volt, mert azt nyitva találtam, és be tudtam slisszolni. Még a postásom, Jiszral is ott volt, épp’ készülődött már hazamenni.

  – Itt felejtettél valamit, hogy ilyen gyorsan visszajöttél?

  – Nem, de nagyon kellene újra Budapestre telefonálnom.

  – Azt hiszem, az már nem fog sikerülni. Ha a központ tudja azonnal kapcsolni, és nem beszéltek sokat, akkor talán menni fog. Én megpróbálom, de hidd el, nem rajtam múlik. Fél hétkor zárunk itt is, és utána már…?

 – Próbáljuk akkor gyorsan, nagyon fontos lenne!

 Jiszráel, ha kelletlen is, visszaült az asztalához, és megpróbált kapcsolatot teremteni.

 – Sikerült – adta át a telefont. – Lehet beszélni, de röviden.

 – Andi?

 – Igen én vagyok. Mi történt, hogy ilyen hamar visszahívtál? Történt valami?

 – Nem. Bent voltam az utazási irodában, van jegyem a jövő hét hétfőjére! Délután négykor indulok innen és legkésőbb fél kilencre ott vagyok. Holnap próbálj meg erre a napra jegyet szerezni, és visszafelé úgy kérjed, hogy Konstancából repülnél vissza. Ott valószín meg tudod így venni. El tudod intézni ilyen rövid idő alatt?

 – El, persze, itt nem repülnek annyian, mint nálatok. Holnap délután hívjál, ugyanebben az időben, és akkor megmondom mire jutottam.

 – Kicsivel előbb foglak hívni, mert én csak a postáról tudok telefonálni, és már most is be vannak zárva. Na, viszont hallásra holnap.

 – Ez igazán gyors volt. Akkor holnap is jössz, ahogy hallottam?

 – Igen. És ha tudod, akkor már megrendelheted a hívást, mondjuk fél hatra, ha az neked is jó.

 – Megpróbálom, de nem ígérek semmit.

 – Köszönöm mégegyszer, és a holnapi viszontlátásra!

 

 

/folyt. köv./

Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.