P. Szabó Mária : Végítélet a Neandervögyben 1. rész

 

Tá ott ült a hatalmas tó mocsaras partján. A nap magasan, hideg fénnyel ragyogott. H?vös szél csipkedte b?rét, de gondolatai villámsebesen cikáztak ide-oda. Nézte a szélben fodrozódó vizet, melyen hártyavékonyságú jégpergamenek törtek ezer darabra. Most volt a legmelegebb évszak, ám a tó felületét így is vékony jégréteg borította minden reggelre. A Nap sugarai délutánra eltüntették, az éjszaka hideg leveg?je azonban ismét újra szülte. A környez? fákon mintha rügyek próbáltak volna kipattanni, dacolva a dermeszt? id?vel, ám évek óta vesztesen fagytak halálra. Fa is egyre kevesebb, jószerivel csak az apró aljnövényzet maradt még meg, bár az is szinte ördögi átalakuláson ment keresztül az elmúlt évezredek során. Tudta, hogy nem sokáig forgathatja gondolatait. Megkapta a vészjósló, gyilkos jelet.

Néhány napja ismét jelentkeztek az idegenek.

– Tá! Éreznetek kell, hogy a vadászat során egyre nehezebben találtok él? állatot! A völgyben már csak négy medve él, és több állat nincs!

– Igaz! Egyre többet kell gyalogolnunk, hogy vadat találjunk.

– Nincs több vad, Tá! Négy medve van, és azután semmi! Nincsenek már a tóban halak régóta, és nem repkednek madarak sem. Két holdtölte elmúltával dermeszt? jéggé válik ez a terület. Döntenetek kell! El kell jönnötök velünk! Meg kell gy?znöd a népedet!

– Tudom! Nem tehetünk semmit! Itt hagyunk mindent, amit ismertünk. Elhagyjuk régi életünket, mint döglött medve a b?rét, vagy elpusztulunk. – Amikor az idegenek magára hagyták, gondolatai a sötét jöv? körül keringtek.

Két holdtölte, és nem lesz mit enniük. El kell vezetnie élelemért acsarkodó népét a homályos ismeretlenbe, vagy itt maradni, éhezésre, jéggé dermedésre, biztos pusztulásra ítélve. Még mindig hallja el?dje, nagy Szé szavait. 

– Tá! Ha a két kezemen lév? ujjaimat összeadom a te ujjaiddal, és ezt megismétlem annyiszor, ahány ujjunk van összesen kett?nknek, akkor annyi f?b?l áll a népünk. Sok fiatal hím van közöttünk, de te vagy a legügyesebb, legeszesebb -, az öreg Szé hangja halkult, és igyekezett csak gondolatokkal közölni a mondandóját. Tá azonban így is értette, és érezte, mekkora megtiszteltetés számára, hogy az ezerráncú bölcs varázsló szavai, gondolatai most egyedül neki szólnak.  Gondolatokkal mindent át tudott adni az öreg, azt is, amit szóval nem lehetett volna.

– Hallom, ahogy jár az agyad. Olyan gyorsan pörög, hogy ilyet még életemben nem tapasztaltam. Izmos vagy, nem ugrálsz össze-vissza, segítesz a gyengéknek, vadászatban az els? vagy, de az utolsóként nyújtod a kezed a vacsorádért, akkor, amikor már mindenkinek jutott – folytatta. Most is érezte akkori meghatottságát, és látta az aszott testet, ahogy a csenevész lábaival ott guggol mellette, a halkan morgó tóparton. Nyárid? volt éppen, mint most.

Már akkor is reggelente vékony, red?zött, jégréteg próbálta a halott tó szél borzolta vizét kordában tartani. Azóta huszonkét, egyre fagyosabb nyár telt el. Évr?l évre jobban fáztak, és éheztek. Már csak öt, sivár, rideg barlangban éltek. Gondolataiban ismét ott ült az ezerráncú öreg mellett, akinek szemében fekete lángok égtek, és lelke már a halálmadár szárnysuhintását figyelte.

– Mindezekért, érzem, hogy te leszel a legjobb utódom. Ma, amikor sötét ég borul ránk, és rajta ezernyi kis fény világít, összehívom a barlangok vezet?it. Elmondom, tekintsenek rád úgy, mint a következ?, vörös sz?r? varázslóra. Majd két lidérces nyáron át sok történetet mesélek neked. Amikor pedig a második nyár végén a fekete, morajló égen szálló, vijjogó halálmadár meglátogat, magadra hagylak. – Tá is fennkölt stílusban, hangtalanul válaszolt.

– Tudod, öreg Szé, hogy mindig tiszteltelek. Köszönöm szeret? szavaidat. Mindent megtanulok, és a népre úgy vigyázok, ahogy csak lehetséges. Ã??k lesznek mindig az els?k, és én leszek közöttük a legutolsó – küldte ünnepélyes gondolatait a másik felé. 

Hamar eltelt a két vigasztalan nyár. Ez id? alatt sok mesét hallott Szét?l. Nyitott füllel, szemmel, lélekkel hallgatta, és sokat tanult. Tudott például mennyiségeket megjegyezni, rajzolni a barlang falára, eszközöket készíteni a vadászathoz, tüzet csiholni és ?rizni.  Megtanulta melyik növény ehet?, melyik nem, merre vannak az állatok útjai, hogyan lehet a csoportját összetartani, irányítani, megtanulta mi a szigorúság, mikor kell alkalmazni, mikor lehet engedékeny. Mi a fontos, mi csak szórakozás. Megtanulta, hogy a fényes pontok változása mit jelent az égen. Ezekb?l ki tudta számolni, mikor kezd?dik az enyhébb évszak, mikor jön a fagy. Gyarapodtak a kiejtett szavai is. Lassan minden gondolatát el tudta mondani hangosan is. ?lett a legtöbbet tudó kétlábonjáró a siralmas völgyben. 

Azután egy nyárvégi napon, az esti szürkületben Szé magához intette, ide a halott tó partjára, és beszélni kezdett. Szavai szinte dübörögve törtek el? menni készül? lelkéb?l. A halálmadár türelmetlenül, vijjogva röpködött felette.

– Eljött az id?, hogy átadjam neked a megváltoztathatatlan végítélet titkát.

Ahogy hallgatta Szét, a h?vös, viharos szél csak úgy pörgette vöröses sz?rzetét. Dideregve figyelte a varázslót.

– Népünket megkeresték a messzi régmúltban az idegenek. Olyan él?lények, akik nagyon távol élnek. Két hosszú lábon járnak, sokat tudnak, sokat beszélnek.

– Miért keresték meg? – Tá egyre érdekl?d?bb lett, szemei vadul csillogtak. Már nem fázott, teste szinte lázban égett az öreg hangjától, és attól, amit hallott.

– Azóta rendszeresen beszélgetek velük. Szinte minden héten jönnek, tanácsokat adnak, vagy pedig kérnek valamit.

– Mit mondanak?

– Azt mondják, hogy látják a sorsunkat. Lelkünk tovaszáll a halálmadár repdes? szárnyán, ha nem segítenek nekünk. Testünk megbetegszik, megfagy, és egyre kevesebben leszünk. Azután majd nem lesz egyetlen testben sem lélek, elmúlik a népünk, mintha nem is lett volna.

– Mit kell tennünk, hogy tovább lássuk a napot, és vegyük a leveg?t?

– Segíteni fognak nekünk. Csak el kell fogadni a segítségüket. Meg kell gy?znöd mindenkit, hogy úgy lesz jó! Majd ha kevés az id?nk, eljönnek értünk – Szé egyre nehezebben beszélt, alig volt érthet?, amit mondott.

– Gyakran adnak tanácsot is. Haragszanak azért, mert asszonyaink is vadásznak. Rájuk jobban kellene vigyázni, mert ?k az élet hordozói. De a mi asszonyaink er?szakosak, olyanok, mint mi, férfiak. Nem tudtuk ?ket itthon tartani. Nem tanultak meg gy?jtögetni, mint más népek asszonyai. Míg mások tartalékoltak élelmet, mi azt sosem tettük.

– Soha nem hallottam, hogy erre biztattad volna az asszonyokat!

– Fiatal voltál, másra figyeltél. Szinte mindennap elmondtam az asszonyoknak is, és a vezet?knek is. – Az öreg hangja nagyon fáradt volt, ezért Tá nem kérdezett többet.

– Amikor nagy a hasuk, akkor is rohanni akarnak a medvék után. Rikácsolnak, veszekednek, tépik egymás haját. Mától tied lesz a felel?sség! – Szé egyre nehezebben szedte a leveg?t, lelke félig már elindult örök bolyongására.

– Figyeld majd a hosszú lábúakat, és cselekedj a nép jöv?je érdekében! Búcsúzom. Lelkem már repdesni akar, testem elfáradt. Holnap reggelre már csak a testem lesz itt. Használjátok fel, ne éhezzetek! – utolsó szavai már csak gondolat foszlányok voltak.

– Köszönöm, Szé, köszönjük neked mindannyian! Köszönjük neked mindannyian! Utad legyen békés! – már szinte kiabált – semmit nem felejtek! Ha lelkünk majd találkozik örök bolyongása közben, büszkén állok eléd! – kiáltotta, miközben az öreg felállt, és meggörnyedve, göcsörtös, fáradt testét nehézkesen vonszolva, elindult. Tá sokáig nézett utána. Telt-múlt az id?, és újra fázni kezdett. Annyira fázott, mint még soha. Reszketve áll fel, és indult a barlangba.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - P. Szabó Mária
Szerző P. Szabó Mária 69 Írás
"Soha nem történik semmi, csak aminek megengedjük, hogy megtörtént legyen" Nem én mondom, de hiszem.....:) www.pszmirodalom.hu 3 novellás könyvem jelent meg, az egyik a nyári könyvvásáron siker listás lett (Imádom, hogy nő vagyok, Szerelem és bűn, Én, Báthori Erzsébet)....10 évig nem írtam...most talán újra kezdem....