Dabóczy Gergely : Csillag

– Es? lesz! – kiáltotta a szódás, a lovaskocsi bakjáról integetve a lelkészlak kapuja felé, ahol Laci bácsi kémlelte az eget.
– Már ideje volna! – válaszolta Laci bácsi, majd lassan megfordult, becsukta maga mögött a faragott fakaput. Felpillantott még egyszer az égre és kalapját levéve bement a házba.

 

Laci bácsit mindenki ismerte, ? volt a lelkész faluban. Aktívan részt vett a falu és az emberek életében. Az ?t megillet? Tisztelend? úr megszólításon kívül, majdnem mindenki Laci bácsinak hívta. ?ezt nem bánta, még örült is neki, talán azért, mert ez a nem hivatalos megszólítás is az iránta érzett elismerést, tiszteletet takarta.

Vasárnap viszont ragaszkodott a Tisztelend? úr megszólításhoz, amit a falubeliek magától értet?d?nek tartottak.

Laci bácsi magas, vállas ember volt. Túl járt már az emberi élet közepén. Ovális arcán, két szabályosan ível? szemöldöke alatt, két kerek szemében volt valami huncut csillogás. Mintha valami tréfán járna az esze, ami általában így is volt. Széles orra szabályos ívben hajlott keskeny szája felé. A kor enyhe tokával is ellátta. Sosem lépett ki a házból sötét kalapja nélkül, amit ferdén a fejére csapva hordott. Nehéz természete mellett a tréfa és az irodalom szeretete is megfért.

 

Az es?t már mindenki várta a faluban. A hosszan tartó nyári h?ség megviselte az embereket. A növények már kókadoztak, a mez? megsárgult. Napközben a kutyák álmos ábrázattal kinyújtott nyelvükkel lihegve csak az árnyékot keresték. Ráadásul, por volt már mindenütt. A növények levelein, az itatókban, a pletyka padokon a házak el?tt, még a házakba is besz?r?dött. Ha a leveg? egy kicsit is megmozdult, vagy csak egy lovaskocsi hajtott el az úton, elkerülhetetlen volt, hogy az emberek haja, füle, szeme, meg ne teljen a finom szemcsés utcai porral.

Miután jól megebédelt, Laci bácsi felállt az asztaltól, és bevonult a dolgozószobájába ahol hozzálátott, hogy felkészüljön a másnap esedékes, vasárnapi istentiszteletre.

Az utóbbi napokban csak a templomban elviselhet? a meleg, gondolta magában a lelkész, miközben gondolatait papírra vetette. Általában a dolgozószobájában készült fel a szentbeszédre, igaz, az utóbbi pár hét forrósága miatt inkább a templomban tette ugyanezt.

Most, hogy a leveg? h?vösebb lett a közelg? zápor miatt, a lelkész nagy örömére, ismét dolgozószobáját választhatta. Az ablakot kitárta, beengedte a h?vös leveg?t, kitekintett az ablakon az égre ahol a szürke felh?k egyre tornyosultak. Élvezte az ablakon beáramló enyhe huzatot, és jóles?n, mélyen beszívta azt a jellegzetes illatot, amit csak a jó nyári zápor hoz magával.

Távolról dörgött az ég, és eleredt az es?. Folyamatosan er?södve kezdett zuhogni, mire a lelkész felvette kalapját és kiért a kapuhoz, már szakadt. Az úton a por egy ideig még tartotta magát az ostrom alól, majd összekeveredve a vízzel, iszapos sárrá változott. Kis csatornák keletkeztek az es? cseppek által dagasztott sár kupacok között, ahol a víz lassanként utat talált magának; kis patakokban folydogált a szekerek vájta nyomokban.

Az eresz csatornák csobogó zaja, a fák, bokrok leveleinek zörgése, a sás és nádas suhogása, a fa kerítés és a háztet?k kopogása, a dörgés és villámlás együtt a felüdülés zenéje volt.

A lelkész nagyon szerette, ha esik. Szerette az es? illatát. Mint ilyenkor szinte mindig, csak állt a kapuban és nézte, ahogy a víz, elmossa a port; valamiféle bels? különleges érzékeivel szinte hallotta, ahogy a növények sóhajtozva, megkönnyebbülve a szomjukat oltják. Látta, ahogy a közeli Tisza hullámain, karikákat rajzolnak az es?cseppek.

Maga is mintha megnyugodott volna. B?rig ázott mindig, de mit sem bánta. Kalapja karimájáról csorgott a víz, és lelki szemei el?tt képzelte, hogy az es? a világot is megtisztítja.

– Jöjjön már be onnan, hát egyszer tényleg megfázik! – kiáltotta Irén, a lelkész fiatalabbik lánya a ház ajtajából. Majd, miután szemmel láthatóan apja nem mozdult, legyintett, és visszament a házba.

Az égen cikáztak a villámok. Egy-egy villanást szinte azonnal dörgés követett. A lelkész feltekintett az égre. Egy egybefügg? hatalmas sötét felh? baljóslatúan gomolygott a falu felett. Az es? cseppek s?r?n záporoztak. Újra és újra felvillant villámok utat törtek maguknak a felh?takarón, sejtelmes fényükkel egy pillanatra vakító kékesfehérre festve a már fekete égboltot.

Volt valami nyomasztó ebben az es?ben. A szél már viharossá fokozódott. Egyik dörrenés után a másik következett. Hol távolabbról, hol pedig egészen közelinek t?nt. Egyik dörgés félelmetes volt: egész halkan, magas hangról kezd?dött, majd mintha gigászi kövek omlanának le egy hely oldaláról, óriási robajjal teljesedett ki, majd halt el. Egyre másra dobálta a villámokat az ég, mintha csak valamiért haragudna a földön él?kre.

Újra felt?nt a szódás. A falu közepén érte el a vihar, ott megfordította szekerét, és gyorsan hazaindult. Szerette volna már biztonságban tudni a lovát, és önmagát is. A b?rig ázott szódás, ahogy az iszamós, sáros út engedte, gyorsan hajtott hazafelé. Egyik kézfejével néha kitörölte a szemébe csorgó es?t, míg a másikkal fogta a gyepl?t és bíztatta a lovát.

A ló csak húzta serényen a szekeret, viszonylag gyorsan haladtak. Néha egy kissé beragadt a kocsi, de akkor az állat jobban nekifeszült. Nem álltak meg, nem akadtak el, bár a sár vissza-visszatartotta ?ket, folyamatosan tudtak haladni.

Laci bácsi csak nézte a lovat, ahogy ügyesen húzza a szekeret, látta hogy a szódás minden figyelmét leköti a szekér hajtása. Hazatérnek nemsoká…

És akkor óriási robajjal és félelmetes hanger?vel megint dörgött az ég. A ló visszah?költ, nyerített egyet, és két lábra ágaskodott. Egy-két villám felvillant, cikázott az égen. A szódás tartotta a gyepl?t:

– H???? Csillag…H?????! – kiáltotta, és próbálta visszafogni a lovát. Még nem halt el a roppant dörrenés, távolabbról egy újabb követte és azzal egyid?ben pedig egy villám cikázott az égb?l a föld felé.

Célba vette az ágaskodó lovat, és lesújtott!

A ló nyerítése, egy szempillantás alatt elhallgatott, akárcsak a dörrenések…

Egy pillanatra megálltak, a leveg?ben az es?cseppek. A villám rajzolata az égen maradt, az alsó vége a ló homlokát érintette.

Csend volt, mozdulatlan halott csend.

A ló megdermedve két lábra ágaskodva maradt, az es?cseppek a leveg?ben a ló körül mintha a lóval együtt megfagytak volna. A szél nem fújt, a fák, nem susogtak, a levelek zizegése is belefagyott a dermeszt? másodpercbe. A szódás kikerekedett szemében a döbbenet, rémület, és a fájdalom keveredett. Ezek az érzelmek egyszerre lepték el tudatát, és a szemében tükröz?dött vissza.

Aztán hirtelen újraindult minden.

A ló a földre rogyott. Az es?cseppek paskolták az oldalát, ráhullottak a fejére, pattantak egyet, majd száz másik pici darabra hullva fröccsentek szét.

A ló nem mozdult többé.

A szél már nem volt oly haragos, a dörgések megenyhültek. A villámok szétszóródtak. A vihar elvonult, és magával vitte Csillag lelkét is.

A szódás csak ült a szekéren, a kellemessé enyhült nyári záporban, még nem is fogta fel talán, mi történt. Laci bácsi elképedve bámulta a földön fekv? lovat.

Ahogy a nap tört utat magának a felh?k mögül, úgy világosodott meg a két férfi. Lassan feleszméltek kábult döbbenetük alól.

Az es? elvonult, a nap visszafoglalta helyét az égen.

Az emberek el?bújtak házaikból, és odasereglettek Laci bácsival együtt a szódás, és a földön fekv? ló mellé. A gyerekeket visszaküldték a házba. Többen azon tanakodtak, miként és hová vigyék el a tetemet. Ki ajánlja fel saját lovát, hogy a szódás szekerét hazaszállítsák?

A szódás, még mindig a bakon ült. Arcát a tenyerébe temetve lovát sajnálta, és az okokat kereste. Az okokat, amir?l kés?bb a lelkészt is megkérdezte, és amire a lelkész sem tudott igazán felelni.

Attól a naptól kezdve ha, az es? eleredt, Laci bácsi nem ment ki többé a kapuhoz. Az ajtókat, és a spalettákat az ablakokon behúzta, és csendben bevonult a dolgozószobájába.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Dabóczy Gergely
Szerző Dabóczy Gergely 18 Írás
Nincs nap, hogy ne olvasnék. Nincs nap, hogy ne írnék. Előbbi minden nap sikerül. Ez utóbbi van amikor sikerül. Informatikusként, mint szoftverfejlesztő mérnök dolgozom. Emelett remekül megfér az irodalom és festészet szeretetem.