Dabóczy Gergely Szerző
Vezetéknév
Dabóczy
Keresztnév
Gergely
11 év 6 komment

Az ódon, elhagyatott kastély táncterme egy alig észrevehet?, süllyed? mozdulat követeztében szülte meg ?t.

A repedés óriásit ásított, majd álmosan körbepillantott, hová is került.

Nem sírt.

Amint körbekémlelt észrevette, hogy ? bizony egy plafonon megszületett apró kis repedés.

Hiába, a jó oldalra születni kell! – gondolta magában – Mennyivel jobb itt, mint mondjuk egy dohos pincében, vagy egy salétromos falon!

Mid?n ezt a gondolatot nyugtázta magában, elégedetten fészkel?dni kezdett, amit?l is pár centit növekedett.

El?ször meglep?dött a reccsenés hallatán. Óvatosan maga alá pillantott – talán attól félt, hogy leesik!?

Ahh! Hogyan is eshetnék le?! – kontrázott rá önmagára, de azért fél? pillantást vetett lefelé és nézte, amint egyre távolabb hullik t?le a kis vakolatdarab, ami aztán a parkettre csapódva porrá zúzódott.

Gondosan megvizsgálta saját magát, majd az az ötlete támadt, hogy miért is ne n?ne meg gyorsabban, mint ahogy a természet diktálja.

Gyerekes kíváncsisággal – mivel meglehet?sen fiatal volt még – meggondolatlanul riszálni, fészkel?dni kezdett.

El?ször elég félénk, er?tlen mozdulatokat tett a plafonon, majd, mivel nem történt semmi, türelmetlenül toppantott egyet.

Egyszerre a repedés másfél méternyit halad el?re a plafon közepe felé. A növekedés folyamatát kísérve, kisebb-nagyobb darabokban hullott alá a vakolat, amit?l er?sen hízásnak is indult.

Borzasztóan megijedt. Végigtapogatta magát, már amennyire tudta, hogy minden rendben van-e, nem történt-e esetleg szakadás az ? növekedési terveibe.

Nem történt.

Sóhajtott egy nagyot, majd lassan mosolyra húzta a száját.

Egy, a padlón hever? törött tükördarabban vizsgálgatta magát. Egyre nagyobb gyönyör?sége telt a dologban. Megfeszítette immár szélesebb mellkasát, csodálta termetes méretét.

Valami megmagyarázhatatlan boldogság kerítette hatalmába. Eufórikus állapotba került, elbódította saját szépsége és ügyessége, hogy egyik percr?l másikra ilyen termetes, szép repedéssé fejl?dött.

Körülnézett, esetleg látja-e valaki. Maga el?tt, úgy 70 centiméter távolságban észrevett egy stukkót, amint csendesen vihorászva ?t bámulta.

– Mit röhögsz te?! – förmedt rá olyan hangsúllyal, hogy a kör alakú stukkó átmér?je 3 centit zsugorodott.

Megszeppenve pillantott a repedésre, és hebegve-habogva csak ennyit mondott:

– Semmit, tényleg semmit. Bocsánat – és pironkodva lesütötte a szemét.

– Hátrább az agarakkal fiatal barátom! – csilingelt egy hang a terem közepén békésen függ? óriási csillár fel?l.

Jókora, többkarú csillár volt. Szépségét nem fakította meg sem a kora, sem pedig a finom por, amely egyenletesen belepte az üveg, és réz alkatrészeit.

Méltóságteljesen tartotta karjaival a csonkig égett gyertyákat. A gyertyatartókból, az üvegfügg?k között el-elbújt a jégcsapszer?en lelógó megszilárdult viasz.

A csillár hangja határozottan szólt, mégis tele a n?iesség bájával.

A repedés a hang felé fordult, majd tátott szájjal bámulta; tüdejében bennrekedt a leveg?. A csillár megbabonázta. Hangja, szépsége elvarázsolta.

Az ifjú titán látása besz?kült és csak a csillárt látta maga el?tt, a hatalmas terem ebben a pillanatban számára elt?nt. A vágy hatalmába kerítette, a vágy, hogy a csillár közelébe kerüljön.

– Na, mi van fiú?! – nevetett a csillár, és huncut pillantást lövellt felé.

A repedés, hirtelen feleszmélt, elvörösödött, majd felszívta magát, elfordította fejét és duzzogni kezdett.

A fiatalos hév, és a tapasztalatlansága miatt még szégyellte hirtelen el?tört érzelmeit, ami így megmutatkozott viselkedésén, így azt durvasággal és udvariatlansággal leplezte.

– Mi lenne?! Mi lenne?! Mi közöd hozzá?! – vetette oda csak úgy vaktában, fél szemmel azonban csak kikémlelt flegmaság maszkja alól.

Leskel?dés közben észrevette, amint a kis stukkó a fejét kapkodja a két fél között. A fali dísz, el?ször csak kissé zavarodottan, majd kés?bb felderült arccal, mint az, aki valami nagy titok birtokába került, vagy valami bonyolult kérdésre talált volna választ, halkan kuncogni kezdett. A repedést ez roppant mód felbosszantotta.

Haragra gerjedt, és a stukkó felé ugrott, hogy egy mozdulattal lelökje a plafonról. Megrázta magát és elrugaszkodott egyenesen el?re, közben hatalmasat ordított.

A repedés pillanatok alatt kiszélesedett és megnyúlt. A csillár, az utolsó pillanatban kiáltott rá, a hevesked?re.

– Megállj!!!

Ekkor a repedés megtorpant a fali dísz el?tt egy hajszálnyival.

A vakolat még pergett egy darabig, egymás után koppantak a padlón. Finom por lengedezett a leveg?ben, majd elcsendesül, kitisztult minden.

A stukkó összehúzva magát, kivörösödött arccal pityergett. Fejét kezével eltakarva kukucskált ki ujjai közül.

– Elment az eszed? Mondd csak, mit képzelsz magadról?! – kérdezte a csillár, izgalomtól kissé remeg? hangon. – Jól vagy csillagom? – fordult a stukkóhoz, aki alig láthatóan bólintott.

A repedés tekintetét az el?tte remeg? stukkó és a csillár között dobálta, és rettenetesen szégyellte magát.

Rájött, hirtelen feltámadt haragjában nem gondolkodva majdhogynem vesztét okozta egy teljesen ártalmatlan teremtésnek.

Nagyon óvatosan, kiegyenesedett, nagy leveg?t vett, és így szólt:

– Kérlek, ne haragudj.

A stukkó úgy megdöbbent, hogy elfelejtett leveg?t venni, minek következtében kis id? múltán köhécselni kezdett. Kibújt a kezei mögül, mosolygott és elfogadta a bocsánatkérést.

A repedés visszamosolygott, majd lábujjhegyen, nagyon óvatosan megkerülte a kör alakú kis díszt, és már nem annyira félénken, közelebb húzódott a csillárhoz.

– Szabad? – kérdezte ismét, szemeit megb?völve a csillár szemeibe fúrva.

– Csak gyere, de ne túl közel! – figyelmeztette a csillár – na, nézzenek csak oda, milyen délceg fiatalemberré lett maga – mosolygott a csillár, és tekintetébe próbált mindenféle n?i b?bájt belekeverni, nem kevés sikerrel, amit?l is a repedés majdhogynem leszédült a plafonról. Tekintetével végig követte visszafelé saját megtett útját, és ezáltal saját magát vizsgálgatta. ? maga is megdöbbent, hogy milyen terebélyesre és hosszúra növekedett. Férfinak érezte magát, és érzései is mintha letisztultak, egyértelm?bbé váltak volna. Visszagondolt el?bbi meggondolatlan lépésére, és hirtelenjében nem is értette miért tett, vagy tett volna, ilyen ostobaságot az aprósággal szemben. Hirtelen lobbanékonysága alábbhagyott.

Nagyon óvatosan, apránként haladt el?re, egyre közelebb és közelebb merészkedve a csillárhoz. Szíve egyre hevesebben dobogott.

A csillár mosolygott, majd búgó hangon szólt:

– Most már elég lesz! Ne gyere közelebb.

A repedés elszontyolodott. Úgy gondolta érzelmei nem is találnak viszonzásra.

A csillár észrevette a repedés arcán ezt az aggodalmat, ezért rögtön hozzá is tette:

– Tetszel nekem, nagyon. De ha közelebb jössz, esetleg leeshetek innen, és akkor végem.

A repedés feleszmélt, ráemelte tekintetét, majd lepillantott az alattuk elterül? mélységre.

Sokáig ?röltre a gondolatokat magában, majd halk sóhajtással így szólt:

– Sosem lehetünk egymáséi.

Amint ezt kijelentette, a repedés mellett a vakolat lassan és alig észrevehet?en átnedvesedett, kis kör alakú mintákat hagyva a plafonon; a csillár függ?i megremegtek, és halkan csilingelni kezdtek.

Többet nem szólaltak meg, hanem amennyire lehetett egymás közelébe húzódtak, és próbálták megérteni és elfogadni azt, ami nekik adatott.

Néha sustorogva beszélgettek, olykor becézgették egymást, sokszor mosolyogtak, és sokszor csendben sírdogáltak is.

Egy napon a repedés aztán már nem bírta tovább, és egy kicsit megpróbált még közelebb húzódni szerelméhez.

A csillár ezt észrevette, és roppant mód megijedt, ezért rákiáltott:

– Ne tedd, kérlek! Félek! Leesem!

A zajra felriadt a kis stukkó is, és aggódva nézte, mi történik körülötte.

A repedés megállt, és elkanyarodva a csillártól tovább, távolabb húzódott, hátat fordítva neki.

Vegyes érzelmek kavarogtak a fejében. Szerette volna megérinteni azt, akit szeretett, de tudta, ez a vesztét is okozhatja. Ugyanakkor eszébe ötlött, hogy ha nagyon óvatos lenne, akkor talán nem esne le, csak egy parányi mozdulat és akár örökre így maradhatnának. A vágy, hogy megérintse szerelmét mindennél er?sebb volt benne.

Visszafordult a csillár felé, aki kiolvasta szerelme szeméb?l gondolatait.

– Nem lehet – sóhajtotta, de közben a szíve majdnem megszakadt.

 

A csillár egész éjjel nem aludt. Hajnalban aztán felkeltette a repedést, és mosolyogva jelezte neki, hogy jöjjön közelebb.

A repedés visszamosolygott, és egy kis ívben megfordulva elindult felé.

A csillár elpirult és intett, hogy egészen közel jöjjön hozzá.

A repedés megértette és elvörösödve, nagyon lassan teljesen a csillár közelébe húzódott, mígnem egyszer csak hozzáért. A vágy beteljesülni kívánt.

A boldogság szétáradt bennük, hullámokban csapott egyikükr?l a másikra. Megkönnyebbültek, és ugyanakkor eufórikus örömöt éreztek.

A csillár tartotta gyertyacsonkok sisteregni kezdtek, majd fellobbantak, arany színbe burkolva magát a csillárt. Olyan gyönyör? volt, szépségével betöltötte a termet. Megfestette a falakat, és magát a repedést.

A kis stukkó ásítva nyitogatta a szemét, majd elb?völve nézett körül a termen, mintha egy másik világba csöppent volna. Meglep?dve mérte végig magán az új aranyszín ruháját. Ez annyira megtetszett neki, hogy t?le szokatlan módon hangosan felkacagott.

A repedés és a csillár csak egymásnak voltak. Felh?tlen örömükben a „kintr?l” jöv? nevetés hirtelenül jött, annyira nem számítottak rá, hogy megijedtek. A csillár kissé megremegett, a repedés pedig megugrott, és átsuhant közvetlenül a csillár alatt. Jó másfél métert haladt el?re, majdhogynem önmagába rohanva tudott csak megállni, a plafonon már egy jókora nyomott kört formálva.

Az öröm és a mámor egy pillanat alatt szertefoszlott. A gyertyák elaludtak, a csillár üvegfügg?in átsuhant valami szürke árny. A felfüggesztési pont hirtelen megindult lefelé, majd megakadt. A mozdulat félrebillentette a csillárt. Az üvegdíszek összeüt?dtek, baljóslatúan csörömpölve pörögtek-forogtak, amint a csillár himbálózott.

A stukkó remegett a félelemt?l, a repedés pedig csak a bámult, el sem hitte, amit látott, ami történik.

A csillár röviden felsikoltott, a szemei rémülettel teltek meg. A felfüggesztési pont újra elengedett. Félméternyi zuhanás után újból megakadt, amit?l a csillár még inkább kilengett. Egy-két üvegfügg? leesett, rémiszt? csattanással törött szét a padlón.

A repedés kétségbeesetten ?rjöngött tehetetlenségében. Dühös volt magára, és rémült az események láttán. A stukkó csendesen sírt, már nem is mert odanézni.

A csillár szeméb?l pedig egyszerre csak elt?nt a rémület. Próbált felülkerekedni az elkerülhetetlenen. Tekintete kitisztult, valami átszellemült nyugalom költözött az arcára. Rámosolygott a repedésre.

– Semmi baj – suttogta halkan -, jó volt veled. Szeretlek.

A repedés megnyugodott, majd rémült zihálása zokogásba fulladt.

A csillár ekkor elszakadt a plafontól, és lassan zuhanni kezdett a padló felé.

Út közben becsukta a szemét, mosolyogva átadta magát a lebegésnek.

A leveg? átsuhant függ?i között, ami kissé csiklandozta. Majd a természetellenes csendet az iszonyat robaja váltotta fel, amint a csillár becsapódott a padlóba.

A terem közepér?l sugárirányban terült szét a millió darabra robbant üvegteste. A réz alkatrészek eldeformálódtak, a karok kettétörtek, a gyertyacsonkok szétgurultak.

Ismét kísérteties csend települt a teremre. A por lassan elült, és ekkor a felkel? nap els? sugarai besz?r?dve az ablakokon, rávet?dtek a millió és millió összetört üvegcserépre, amik így a fényt visszaverve csillogó fényjátékba burkolták a terem falait, a repedést, a stukkót.

A repedés úgy érezte, mintha csak simogatnák.

Könnyes szemmel a stukkóra nézett, aki pityeregve visszatekintett rá, majd mikor látta, hogy a fali díszt annak idején biztonságban megkerülte, leverten nyújtózott egyet, és önmagába rohanva, egy teljes kört formázott magából. Így, a meggyengített plafon, a roppant vakolat tömegét már nem bírta megtartani, és óriási robajjal leszakadt.

Jó id?be telt, míg a hatalmas por elült a teremben.

A padlón mindent üveg és fali törmelék borított.

A fény, már nem játszott a falakon, a csillár és a repedés nem létezett többé.

 

A kis stukkó a plafonon, egy hatalmas lyuk szélén üldögélt.

Nézel?dött, és némán egyedül sírdogált.

 

11 év 7 komment

 

Még egyszer végigpillantott magán a tükörben. Mid?n mindent rendben talált, fogta fekete eserny?jét, és elindult. Albert bácsi talpig feketében bandukolt az utcán. Fekete, hosszú kabátját el?z? héten hozta el a tisztítóból. A nadrágján az él oly egyenes és pontos volt, hogy felvehette volna a versenyt a borbély borotvájával is. A cip?je fénylett, ha jobban megnézte az ember, visszatükröz?dött benne az ég, a felh?k.

   Albert bácsi mindig adott magára. Az a típusú férfi volt, akire azt mondják „sármja” van. Tudott viselkedni, értett az emberek nyelvén. Világéletében városlakó volt, esze ágában sem volt soha elhagyni a várost, és a jókora lakást, melyet még fiatalemberként vásárolt. A maga hatvanöt évével még mindig aktív életet élt. Újságíróként sok barátra, ismer?sre – és persze ellenségre, irigyekre is – szert tett. Rengeteg els? kézb?l származó információ birtokosa volt, amit, ha volt alkalma, ügyesen saját hasznára fordított. Feleségét?l már régen elvált, gyermeke nem volt – de szerette az életet, és ki is használt minden alkalmat, hogy jól érezze magát.

   Barátai mondták róla: Albert, Te tudsz élni! Te tudod, mit?l döglik a légy!

   Az örökké vidám, jókedv?, és élettel teli Albert bácsi most komor arccal, barna szemében homályos derengéssel sétált a temet? felé.
   Tekintetét mereven el?re szegezte. Egyenes derékkal lassan lépkedett – emlékezett.
   Néha egy-egy sóhaj kúszott fel mellkasából.

   Kellemes tavaszi délután volt, bár a leveg?ben még kicsit ott keringett a tél utolsó, er?tlen lehelete. Egy h?vös szell? pimaszul bekúszott a kabátja alá, amit?l az öregúr kissé megborzongott, és emlékeib?l visszazökkent a valóságba.
   Egy parkon keresztülvágva folytatta az útját. Felpillantott az égre. A nap már kezdte erejét fitogtatni. A halványkék boltozaton egy-két fehér felh? úszott. Madarak cikáztak a leveg?ben, egyik fáról a másikra repkedtek.
   Albert bácsi azt gondolta:
    – Épp ilyen kora tavaszi id? volt akkor is, amikor megismertem Miklóst a fronton.
   Mikor a tudatára ébredt ennek a gondolatnak, maga is meglep?dött. 
    – Uramisten, de régen volt!
   (Egy pillanatra elmosolyodott, mikor eszébe jutott: kikérte magának, ha Mikinek hívta valaki.)
   Mivel korán elindult, volt még elég ideje, így hát leült egy padra. Nézel?dött, figyelte az embereket, akiket a négy fal közül kicsalogatott a leveg?re a tavasz, az újjászület? természet.
   Negyvenöt évnyi jó barátságra tett most pontot az elkerülhetetlen. Albert bácsi szája alig észrevehet?en megremegett, a szemében könnyek szöktek, elhomályosítva kissé a látását. Megköszörülte a torkát, hogy a gombócot feloldja, majd a zsebébe nyúlt, hogy zsebkend?jével megtörölje a szemét. Párszor nagy leveg?t vett, hogy megnyugodjon, összeszedje magát.
   Két huszonéves fiú sétált el el?tte a gyöngykaviccsal szórt gyalogjárón.

    – És Emesét elviszed esete a… – kapta el a párbeszéd egy foszlányát Albert bácsi. Egy darabig követte ?ket a tekintetével, majd szemét a szemközti feny?fák koronájára emelte, amelyek örökzöldként az örök ifjúság délibábját hitegették…

   Gondolataiban visszarepült az id?ben.

   Miklóst egy lövedék a vállán érte. Albert épp mellette térdelt, tüzel? helyzetben. Miklós a lövést?l Albert hátára esett. Mikor látta, hogy társát találat érte, felkapta a vállára, és rohant vele egy biztonságos helyre, ahonnan majd egy tábori kórházba vihetik. Albert már majdnem elérte a biztonságos zónát, mikor a jobb vádlijába hasított a fájdalom. Összeesett, és Miklós a fejére zuhant.
   Albert egy kórházi ágyon tért magához. Egy csinos ápolón? éppen a kartonját vizsgálgatta, mikor észrevette, hogy a beteg magához tért.
    – Jól van? – kérdezte a n?vér.
    – Jól, köszönöm, csak szédülök egy kicsit – válaszolta Albert, már amennyire lengyel tudásából telt.
Hirtelen eszébe jutott a lába, és felrántotta a takarót, majd megkönnyebbülve visszahanyatlott a párnájára. Er?sen nyilallni kezdett a feje, és kezét a halántékához nyomta.
    – Na, az ilyen heves mozdulatoktól tartózkodni kellene még egy darabig. Megl?tték, és agyrázkódása is volt. A lába pedig megvan, ne aggódjon! Eltettem a lövedéket, ha esetleg…
    – Miért is ne? – húzta fel a szemöldökét Albert, majd hozzátette: – Mi van a fickóval, akit…
   Nem is fejezte be a mondatot, az ápolón? a fejével a szomszédos ágyra biccentett.
   Albert oldalra fordította a fejét, és egy borostás arcú, kék szempár fúródott az arcába. Egy kéz nyúlt ki a szomszédos ágy fel?l, és a borostás kép? alak így szólt: – Miklós. Köszönöm.
   Albert fogadta az üdvözlését, kezet fogott szomszédjával: – Albert. Nincs mit.

   Albert bácsi a padon elmosolyodott, és mellénye zsebéb?l kiemelte zsebóráját, melynek a láncán egy fényes lövedék csillogott.

   Egyre-másra halmozódtak a képek Albert bácsi fejében.

   A két fiatal fickó, egyre elevenebb, és egyre szemtelenebb lett. A f?növért bosszantották, a sorstársaikat nevettették. Albert rámen?sen udvarolni kezdett a n?vérnek, akit el?ször meglátott, mikor magához tért.
   A kórház kertjében sétáltak, a kora nyári melegben, mikor Miklós így szólt Alberthez:
    – Ha innen kikerülünk, mehetünk vissza a frontra. Pedig esküszöm, jól érzem magam itt!
    – Na, azt ugyan nem, barátom!
   Miklós arca megnyúlt, és halkabbra fogta mondandóját:
    – Miben sántikálsz?
    – Én nem megyek vissza Miklós. És Te sem…
    – Ezt mégis hogy képzeled? Dezertálásért súlyos büntetés jár.
    – Igen, ha elkapnak. A fronton meg golyó vár… Hát, én ugyan nem sietek olyan türelmetlenül meghalni – válaszolta Albert.
   A leveg?be egy g?zmozdony éles sípja hasított. A két suhanc egymásra nézett, és mindketten ugyanarra gondoltak.
   Még akkor éjjel, valamivel éjfél után összekészül?dtek, és megszöktek a kórházból.
   Elérték a közeli vasútállomást, ott felugrottak egy lassan guruló tehervagonra, aminek az alján széna, és szétdobált marharépa volt.
   Öt napig utaztak a vagonban. Öt napig a marharépát ették, és es?vizet ittak.
   Az ötödik nap éjjelén a vonat megállt egy állomáson. Kimásztak a vagonból. Észrevették, hogy nem messze éjszakai alkalmi munkások dolgoznak, zsákokat és ládákat pakolnak be egy hosszú szerelvénybe.
   Odaosontak és szabadságukat, életüket kockáztatva odapisszentek az egyiküknek, és halkan így szóltak:
    – Magyarországra akarunk jutni…
    – A vonat Hatvan felé megy, nincsenek messze a határtól! – válaszolta a férfi, cigarettával a szájában, suttogva, magyarul.
   Albert és Miklós új er?re kapott, és roppant mód megörültek.
    – Ebbe a vagonba szálljanak – intett a fejével alig láthatóan a férfi. – Alma is van bent, meg majd úgy rakom a zsákokat, hogy elférjenek, és takarja is magukat.
   A két szökevény roppant hálás volt. Felszöktek a vagonra, és meghúzódtak a már feltornyozott zsákok takarásában. Kis id? múlva egy üveg víz gurult a lábukhoz.

    – Hatvanból még eltartott egy-két napig, míg hazajutottunk – sóhajtott fel Albert bácsi.
   Az emlékek feltartózhatattlanul tobzódtak az öregúr fejében. Egész hátralév? életüket jóformán egymás mellett élték. Mintha egy családba tartoztak volna, akár a testvérek. A hazaszökést követ?en sokáig együtt bujkáltak, pincékben, padlásokon. Álnéven alkalmi munkát vállaltak. Szakállt növesztettek. Igyekeztek kerülni a felt?nést.
   Mikor a háború véget ért, megpróbálták rendezni életüket. Hol az egyik, hol a másik megmaradt családja segített ebben.
    – De nehéz id?szak volt! – gondolta Albert bácsi. Kivette a zsebóráját, és megnézte a pontos id?t. – Még van id?… – nyugtázta magában.

   Villanásszer?en bukkantak el? az emlékek, egyikük a másik után, mintha valaki fényképeket dobálna egy asztalra.
   Látta maga el?tt, amint ott áll barátja mellett, mint esküv?i tanú, majd egyszerre felcserél?dtek a szerepek, és Miklós áll mellette tanúként az ? esküv?jén.
   Albert volt Miklós fiának keresztapja, és Miklós mindvégig mellette állt, amikor ? válófélben volt feleségét?l.

   Felidézett közös nyaralásokat, emlékezett együtt átélt születésnapokra. És emlékezett a minden évben megünnepelt szökésük évfordulójára is.
   Visszagondolt a közös karácsonyokra, és azokra a Gárdonyban töltött horgász-hétvégékre, amelyeket a két jóbarát csak együtt töltött el Albert telkén évente egyszer, vagy kétszer.
   És ? mindvégig mellette állt, amikor Miklós az utóbbi egy évben már a rákkal küzdött.
   Mélységes fájdalmat érzett, ahogy ott üldögélt a padon.
   Felemelte tekintetét, és körülpillantva nézte az egyre több embert, akik a parkban játszottak, beszélgettek, sétálgattak.
   Hirtelenjében undorodni kezdett mindent?l, és mindenkit?l. Akire csak rápillantott, szánalmat érzett. Keser? szájízzel nézett szét, és cinikusan csak arra tudott gondolni: – Ugyan, mi értelme is van ennek az egésznek! Mire jó a barátság, a szerelem, a fájdalom, hiszen a vége mindig csak ugyanaz. Szinte fojtogatta a tehetetlen düh.
   Émelygett, és úgy gondolta, nem is megy el Miklós temetésére. Minek?

   Egy id?s, vele egy korú n? állt meg vele szemben.
    – Jössz, Albert? – kérdezte, kissé remeg? hangon.
   Albert bácsi felnézet, Miklós bácsi felesége nézett rá. Fekete ruhában, kalapjáról, fekete fátyol takarta el arcát, de ? látta a mögötte meghúzódó, vörösre sírt szemeket.
    – Nemsokára indulok, Eszter, menjetek csak el?re.
   Ekkor a n? a táskájából el?vett egy apró fadobozkát, és reszketeg, de finom kezével Albert bácsi felé nyújtotta.
    – Ezt neked szánta – mondta.
   Albert bácsi kérd?n pillantott fel, majd a dobozkáért nyúlt.
   A hölgy bólintott, és visszament a nem messze álldogáló, ?t váró családjához, majd együtt lassan elsétáltak. Miklós bácsi fia elmen?ben, kezével intett a keresztapjának, mire az öregúr visszaintegetett.
Albert bácsi kinyitotta a dobozkát, és megpillantott benne egy lövedéket. Azt a lövedéket, melyet Miklós bácsi vállából szedtek ki annak idején.
   Fátyolos szemével az égre pillantott. Egy gólya vitorlázott keresztül a park felett, mintha csak valamiféle vigaszt akarna nyújtani az újjászületés hírnökeként. Sokáig kísérte figyelemmel a madarat, egészen addig, amíg az apró ponttá nem zsugorodva el nem t?nt a szeme el?l. Ekkor behunyta a szemét, és élvezte a nap melegét, melybe arcát merítette.
   Maga sem tudta, miért, talán a gólya látványtól, vagy a kellemes napfürd?t?l, egyszerre úgy érezte, megbékélt.

   Egy darabig így maradt, élvezte a megnyugvás állapotát. Ezt a pár másodpercet kifejezetten kellemesnek találta. Egy kicsit még szégyellte is magát.
   Annyira furcsán jól érezte magát, hogy kis id? elteltével már roppant mód zavarta is.
   Egyszer csak egy ismer?s hang ütötte meg a fülét:
    – Mondd csak, meddig akarsz még ott pöffeszkedni?
   Albert bácsi kissé zavartan kinyitotta a szemét. Körülnézett, de nem látott senkit. Majd felocsúdott, és attól félve, hogy elszaladt az id? és lekésik a temetésr?l, a zsebórájáért kapott. De az óra minduntalan kicsúszott a kezéb?l. Bosszankodott ügyetlenségén, majd újra az órazsebhez nyúlt, most már kimértebben, mire a hang ismét megszólalt, közvetlenül el?tte:
    – Arra aligha lesz itt szükséged.
   Albert bácsi, felemelte a fejét, és megdöbbenve látta, hogy Miklós bácsi áll el?tte, mosolyogva, egészségesen.
   Az öregúr meglepetésében felpattant a padról. Meglep?dését fokozta, hogy furcsán, könnyedén állt fel ül? helyzetéb?l, könny?nek, és szinte fiatalnak, érezte magát.

   Furcsállotta azt is, hogy szívében nyoma sincs a keser?ségnek, teljesen nyugodt lelkiállapotban volt. Persze leginkább azon csodálkozott, hogy Miklós bácsi ott áll vele szemben.
    – Mi ez az egész? – kérdezte Miklós bácsitól, aki még mindig mosolygott rá.
    – Semmi különös, Albert. Elaludtál…
   Albert bácsi hátrafordult, és látta önmagát, amint alig láthatóan mosolyogva, arcát a nap felé tartva üldögél a padon, mozdulatlanul.
    – Apropó – szólalt meg Miklós bácsi -, van nálad valami, ami az enyém – és Albert bácsi lába elé mutatott a földre.
   Albert bácsi tekintetével követte a kijelölt irányt, és azt látta, hogy a kis dobozka, benne a lövedékkel, ott pihen a fényesre tisztított cip?i el?tt. Kicsúszott a kezéb?l, amint átlépett az él?k világának küszöbén.
    – És ezzel vége? Ennyi? – kérdezte értetlenül, kissé felháborodva Albert bácsi.
    – Vége? Ugyan! Csak most kezd?dik, Albert… Gyere velem! – nevetett Miklós bácsi, azzal karon fogta öreg barátját, és elindultak egy ismeretlen, új világ felé.

 

11 év 1 Komment

Ezt a napot leginkább átaludnom kellett volna, pedig még csak most kezd?dött el.

Amikor hajnali hat órakor megcsörrent a vekker, alig bírtam elhallgattatni.
    Kóváloygva, kalimpáltam a kezemmel az éjjeliszekrényem felé, hogy végre lenyomjam az átkozottat, de nem sikerült. Kénytelen voltam kinyitni a szemem, ami elég nehezen ment, mindenesetre az órát azért sikerült agyonvágnom végre.
    Kitakaróztam, és úgy ahogy voltam, fekve, lerángattam magamról a pizsamát. Két gombom bánta.
    Felültem, vártam pár másodpercet, ásítoztam, nyújtózkodtam, majd nagy nehezen felálltam. Hunyorgó szemmel elindultam a fürd?szoba felé. A szemembe mintha homokot szórtak volna, minden pislogás nehezen ment, és szinte karcolt. Ezt a szemszárazságot majdnem minden reggel érzem.
    Mikor kiértem a fürd?szobába, felkapcsoltam a lámpát. Félrerántottam a fejem, és er?sen becsuktam a szememet. A lámpa fénye er?sen pofon vágott. Mikor végre megszoktam a fényt, a tükör elé álltam, bámultam magam. Elég nyúzott volta a képem.
    Levettem a fogkefémet és a fogkrémet a polcról. A tubusból a kígyót rászúrtam a fogkefémre. Vissza akartam rakni a polcra a fogkrémet, de nem sikerült. A tubus lebillent a polcról, és leesett a földre. Grimaszokat vágva lehajoltam érte, hogy felvegyem. A mozdulat közben a fogkefémmel összekentem magam.
Káromkodtam egyet, majd felegyenesedtem, ismét megbámultam magam a tükörben, és mivel ugyanaz a látvány fogadott mint az el?bb, nem nagyon lettem boldogabb.

    Szinte éreztem a vegyi folyamatot a koponyámban, ahogy megfájdul a fejem.
    De nehezen indul ez a reggel – dünnyögtem magam elé. Fogmosás, mosakodás, öltözködés. Na! Csak felébredek végre – gondoltam magamban. A fürd?szobából a hálóba mentem. Megragadtam a notebook-táskám, köszöntem a feleségemnek, aki még irígylésre méltóan szundukált.
     – Megnézted a kölyköket? – kérdezte álmatag, halk hangon.
    Minden hétköznap korán reggel kelek. Korán reggel pedig jobb szeretek magamban lenni, mármint a fejemben.
     – Még nem, de meg fogom. Tudod, hogy minden reggel, miel?tt elindulok, benézek hozzájuk. Te meg minden reggel megkérdezed – válaszoltam ingerülten.
     – Jó. Jó… Korán van… Persze – kapott észbe hirtelen. Ismer már. Talán túl jól.

    Kiléptem az ajtón. Kellemesen h?vös, még sötét novemberi reggel fogadott, amit szeretek, de most nem lelkesedtem annyira érte. Rosszul indult a nap.
    Mikor kinyitottam a nagy kaput, összekentem a kezem a nemrég bezsírozott zárral. Akkor gondoltam el?ször arra, lehet, inkább itthon kellene maradnom.
    Beültem a kocsiba, kiálltam a kapun, és elindultam az irodába dolgozni. Ebben a korai órában, valamivel kevesebb mint egy óra az út. Kihajtottam a f?útra, célba vettem az autópályát.
    Hogy bekapcsoljam a rádiót – mint minden reggel, oltva reggeli információszomjamat -, odapillantottam a kezel?panelre, és megnyomtam az ON gombot. A dolog nem tartott tovább egy-két másodpercnél, mégis millimétereken múlt, hogy nem rohantam neki egy ?znek. A semmib?l t?nt el?, és a semmibe is veszett. A szerencsémnek, és a reflexeimnek is köszönhetem talán – mely utóbbinak az ilyen fokú m?ködése ezen a korai, álmos órán meg is lepett -, hogy sierült jobbra úgy elrántanom a kormányt, hogy a középen álló ?zet elkerüljem.
    Libab?rös lettem, a karomon a sz?rszálak apró szögekként meredeztek, majd átütötték a kabátomat. Valami borzongató hideg futott végig a gerincoszlopomon, és verejték ütött ki a homlokomon. A lábamat levettem a gázpedálról, és hagytam hogy a kocsi, csak guruljon. Nagy leveg?t vettem, és próbáltam összeszedni magam.
    Ez a jávorszarvas-teszt aztán felébresztett, az biztos – gondoltam magamban, és mire a közeli körforgalomhoz értem, sikerült visszabújnom a b?römbe.
    Ez nem az én napom – futott át az agyamon, miközben a szememet le nem vettem az útról.

    Már világos volt, amikor megérkeztem. Beálltam a parkolóba, és célba vettem a közeli boltot. A látványpékségben vásároltam valami sonkás, gombás péksüteményt, és a kasszát érintve már indultam is tovább az iroda felé. Beléptem a f?bejáraton, a recepciós pult el?tt elhaladva egyenesen a beléptet?kapuhoz mentem. Mikor a belép?kártyámat az érzékel? elé tartottam, a másik kezemb?l a reggelim a padlóra zuhant. Lyukas volt a zacskó alja.
    Ekkor már úgy éreztem, felkelnem sem kellet volna. Ezt a napot leginkább átaludnom kellett volna, pedig még csak most kezd?dött el.

    Mint általában, most is els?ként érkezve, kinyitottam az irodát és az asztalomhoz mentem. Összeraktam a notebook-om, bekapcsoltam, és beléptem a rendszerbe.
    Kimentem a konyhába, hogy a reggeli kávémat kifacsarjam az automatából. Amikor a stand by üzemmódból kizökkentettem a gépet, kiírta, hogy a tartályból kifogyott a víz. Persze akkor már mindenen bosszankodva, feltöltötem vízzel, és elindítottam a programot.
Mikor a kávém elkészült, éppen fordultam volna sarkon, hogy a biztonságot jelent? számítógép kijelz?jébe merüljek, ám a gép kiírta, hogy a zacctároló megtelt. Sziszegve visszafordultam, és terveimmel ellentétben mégsem hagytam úgy a gépet.
    Siettem az asztalomhoz. Leültem, különösen körültekint? voltam a kávéscsészém asztalra helyezését illet?en.

    Alighogy megérkezett az els? kolléga, rögtön elmeséltem neki a reggelemet, azt, hogy hogyan indult a napom, pedig még csak kilenc óra lesz.
    A kolléga jókat vigyorgott, meg néha csóválta a fejét, az ?zes résznél pedig megrökönyödést tanúsított, igaz, csak hétköznapi színekben, azaz nem a leg?szintébb módon, inkább csak a társalgási formalitás szintjén. Persze ez csak tovább ösztönzött afelé, hogy a kés?bbiekben színesebben adjam el? a történetet.
    Második, harmadik, negyedik kollégának is el?adtam a dolgot. Már engem is szórakoztatott a történet, rá is játszottam, bosszankodtam, káromkodtam, agitáltam, hogy micsoda átkozott egy istenverte nap ez a mai. Már alig vártam, hogy az általam egyik legjobban kedvelt kolléga is bejöjjön, hogy neki is el?adhassam a sztorit, amikor megszólalt a mobilom. Meglep? módon – nagyon ritkán beszélünk telefonon – az el?bb említett kollégát jelezte a kijelz?.
     – Szevasz! Még alszol? – kérdeztem vigyorogva.
     – Nem – hangzotta a színtelen, fátyolos válasz.
     – Te, képzeld hogy jártam – nem bírtam várni, belefogtam a mesébe. – Olyan reggelem volt, hogy…
     – Jó-jó… Figyelj! – vágott a szavamba, akkor esett le, hogy nem is tudom miért hívott, és hogy elég fura a hangja. – Tegnap éjjel meghalt anyám. Pár napig nem leszek. Szólnál odabent?
    A hír váratlanul ért, és rettent?en meglepett. Úgy éreztem, hogy bentragad a leveg? a tüd?mben, ugyanakkor valami ránehezedik. A kezem nyirkos lett, és remegett a hangom, amikor válaszoltam:
     – Persze… Persze. Jól vagy? – hangozott az ostoba, dadogós kérdés részemr?l, mást nem tudtam kinyögni.
     – Majd leszek – mondta, és ezzel letette a telefont.
    Letaglózva álltam az iroda közepén. Négy szempár kérd?n tapadt rám, én pedig szégyelltem magam a  “rossz napom van” sztori miatt.
    Hirtelen felt?nt, hogy már ki tudja mióta, nem is fájt a fejem.

    Bementem a tárgyalóba, és azonnal felhívtam a feleségemet.
     – Szia. Ne haragudj, hogy reggel olyan goromba voltam…

11 év 2 komment

Kaszáját a bal kezében tartva és maga mellé támasztva, unottan körülnézett.
       Egy valamikori város határán álldogált, és belebámult az üres, sivár és kietlen területre.
       Az egy-két megmaradt romos épület kísértetiesen magasodott az ég felé, egy rég elmúlt világnak állítva emléket.
       A szél felkavarva a vöröses homokot, neki-neki csapta a falaknak, egyre inkább eltemetve azt.
       Az egykori utat, csak egy kis darab aszfalt jelezte a homokba ágyazódva.
       Az óriási h?hullámot szinte semmi nem élte túl, vagy ha valami véletlen folytán mégis, azt a savas es? mohón falta fel. A radioaktivitás szinte kézzel fogható volt.
       Csak állt ott, egy jókora megömlött, rozsdás, fémszerkezet el?tt, és borzalmasan unatkozott.
       Olykor valami csapadékféle hullott alá. Amint a földhöz ért sisteregve elg?zölgött, ideiglenes fekete foltot marva a talajon.
       T?le vagy 100 méterre, egy kis homokdombon, egy tótágast állt, félig eltemetett villamos rozsdás, vörösesbarna maradványa éktelenkedett. Lámpáinak helye, mint két üres szemgödör meredezett felfelé.
       Megemelte a kaszáját, és elindult a járm? felé.
       Mikor odaért, jobb kezével hozzáért a kiálló papírvékony fémszerkezethez, amire az megremegett, majd önmagába rogyott. A rozsdás fémtörmelék olyan apró darabokra hullott, hogy az örökké háborgó szél segítségével teljesen összekeveredett a homokkal, és mintha sosem létezett volna, el is t?nt.
       Csak egy, a földb?l kiálló, szétfoszlott szögvas emlékeztetett az egykori villamos helyére.
       Itt már mindennel végeztem, gondolta magában, azzal nekifeszült, és roppant erejét összeszedve elrugaszkodott, felugrott a leveg?be, majd atomjaira bomlott és egyszerre lett jelen mindenütt.
       A Holdon újra anyagszer?vé állt össze.
       Leült, és hosszasan vizsgálni kezdte a Földet. Az egykor volt kék bolygó most vöröses színben pompázott.
Az égitest, a gomolygó felh?zetének fehér színét valamiféle baljóslatú zöldesszürkére cserélte, melyet átjárt a radioaktív savas es?.
       A pusztulásban is van valami szép, mélázott magában.

       Visszagondolt arra az id?re, amikor kitört a háború. Egyszerre jelen lenni mindenhol, és szinte egyszerre elvenni százmilliók életét. Egy percre sem pihent.
       A háború következményei két hullámban tört az emberiségre.
       El?ször tömegesen, egyszerre pusztult el a Föld él?világának több mint nyolcvan százaléka. Majd az esetleges túlél?ket lassú, és könyörtelen szenvedések után szabadította meg a halál.
       A tömeges atomfegyverek bevetése kimozdította a bolygót a pályájáról. Széls?séges id?jártást, teljes víz és oxigén hiányt, széls?sége felszíni h?mérsékletet, ezáltal lakhatatlan környezetet eredményezve.

       Körülnézett, és észrevette az amerikai zászlót, ami vagy 900 évvel ez el?tt az emberiség egyik legnagyobb diadalának állított emléket. A meglep? módon még mindig m?köd? véd?pajzs alatt, több száz év távlatából is ugyanolyannak t?nt, mint amikor let?zték. A háború megkímélte a zászlót, de a közeli kolónia már nem volt ennyire szerencsés.
     – Hát legyen teljes a pusztulás – gondolta magában a halál, majd ismét ugrásra készült.
       Elrugaszkodott, ismét szétszóródott a mindenségben.
       Megragadta a Holdat, kimozdította pályájáról, és rettenetes er?vel a Föld felé hajította.
       A Hold egyre csak gyorsult, ahogy a Föld felé zuhant. Három részre szakadt, majd minden elsöpr? erejével, belerohant a bolygóba. A Föld megroppant, és kettétört. Kisebb-nagyobb darabok fröccsentek szét a végtelenbe, a két nagyobb félteke pedig megindult egyenesen a Nap felé.
       A halált hirtelen önteltség járta át, és úgy vélte hatalma mindennél nagyobb. Ami létezik, az el?bb- utóbb elpusztul. Ha teremteni nem is tud, a végs? állomás mégiscsak ? maga! Az univerzum hatalmas, és akad tennivaló b?ven.
       Úgy döntött, ha már elsöpörte a Földet és kísér?jét, a Naprendszernek is véget vet!
       Parancsára a Nap óriásivá duzzadt. Bekebelezte a Merkúrt és a Vénuszt, majd a felé rohanó, kettészakadt Földet is. A központi csillag gigászi mérete vörös színt öltött.
       A halál türelmetlenné vált, és így kiáltott: Gyorsabban!
       A Nap tovább duzzadt, vörös színe sötétebbre fordult. Forrongott, kavargott. Roppant energiája már annyira feszítette, hogy végül megadta magát. Óriási robbanással ledobta magáról küls? köpenyét.
A lökéshullám olyan rettenetes erej? volt, hogy a távolabbi bolygókat úgy söpörte el, mint ahogyan egy kislány fújja szét a gyermekláncf? pihéit.
       A halál kacagott, és arcát a forró, és hatalmas méret? lökéshullámba merítette.
       A Nap helyén egy apró, kih?lt kis gömb maradt. Távolról sem emlékeztetve arra a hatalmas erejére, amivel valaha rendelkezett. Mégis, úgy született meg a kis fehér törpe, mintha emlékeztetni szeretné a világmindenséget az egyszer itt létezett rendszerre.
       Ekkor a halál, egy hangot hallott maga körül, ami ?t szólította meg:
     – Minden pusztulás magában hordozza az élet csíráját barátom!
       A halál meglep?dött. Még jobban szétterült az univerzumban, kereste a hang forrását.
       Közben a nagyenergiájú lökéshullám, amit a Nap felrobbanása eredményezett, meggyorsította a Trifid-köd csillagbölcs?jében lezajló folyamatot, és egyszeriben ezer és ezer új fényl? pont jelent meg az univerzumban.
     – Mindenhol ott vagyok, akárcsak Te! – nevetett a hang.
     – Ki vagy? – kiáltott a halál.
     – Az élet szikrája vagyok. Nem létezünk egymás nélkül.
       A halál eltöprengett.
       Az, hogy ekkora hatalommal nem lehetett egyeduralkodó nagyon felbosszantotta, ezért úgy döntött, galaxisokat pusztít el, fitogtatva erejét, talán még önmaga el?tt is.
       Körülkémlelt, mi legyen a következ? áldozata. Elhatározta, hogy az egyébként is egymás felé rohanó Androméda-galaxist és a Tejútrendszert pusztítja el els?ként.
       Akaratának nem lehetett ellenállni. Az id? már rég elveszítette jelent?ségét, mint olyan, gyakorlatilag nem is létezett. A tér engedelmesen meghajlott, és a két galaxist kritikus távolságba helyezte.
       A kataklizma robbanásszer?en indult be. A gravitációs er?k hatására a két óriás morbid táncba kezdet. Mint egy kígyó, egymásba fonódva kanyarogtak a spirál karok. Izzó robbanások kísértek minden mozdulatot. Olykor az egész egybefonódott rendszer pulzált, máskor remegett, mint a kocsonya, megint máskor pedig, mint kemény sziklatömbök rontottak egymásnak egyes részek, melyek darabokra törve zúzódtak szét. A forgatagban egy-egy csóva kilök?dött; egy része azonnal szertefoszlott a térben, másik része még – szinte pánikszer?en – próbált kapaszkodni a központi részhez, de végül mégiscsak megadta magát, elvékonyodott, levált, majd szétszóródott.
       A halál, elb?völve nézte a jelenséget. Saját hatalmától megrészegült. Szájában valami édeskés ízt érzett, amit akaratlanul is kóstolgatni kezdett. A hatalom édes íze. Az önteltség úgy terült szét tudatán, mint az ópium, amely rátelepül az idegvégz?désekre.
       Ám amint a kataklizma lassan alábbhagyott, meglep?dve tapasztalta, hogy a rendszer lassan összeáll, és komplex rendszerré épül. Az összeolvadás hatalmas, pusztító folyamatában, egy nagyobb galaxis született, mely bölcs?ként újabb életek létrejöttének lehet?ségét hordozta magában.
     – Látod, mit m?veltél? – kacagott fel az élet szikrája.
A halál szédült, egyszeriben nem is értette mi történik. Töprengeni kezdett. Eddig az univerzum rendszereit hagyta saját törvényei szerint érvényesülni. Csupán a Földön folytatta tevékenységét az emberek, állatok, és növények között. Nem volt túl nagy kihívás számár. Az él?lények szaporodtak, és az újak átvették az elhaltak helyét. A halál, pontos, kiszámítható eljárás szerint m?ködött.
       Lehet, hogy az univerzum pusztításának felgyorsítása túl nagy falat számomra? – kérdezte magától.
A Földön az él?világ törvényszer? biológiai létébe igyekeztem pontosan beilleszkedni – f?zte tovább gondolatait. Ezért volt olyan egyszer?, kiszámítható. Ott is ugyanúgy, akárcsak az univerzumban bárhol, a halált valami újnak a születése követte, mely tényt, akkoriban tökéletes természetességgel elfogadta! Akkor hát mi változott? – töprengett tovább, és hirtelenjében rájött: – A háború!
       Milliók haltak meg egyszerre, majd az élet a Földön oly sorvadásnak indult, melyb?l hiányzott a halál utáni újjászületés. A halál leült egy kisebb galaxisra, és maga sem tudta miért, szomorúnak érezte magát. Egy közeli, gigantikus kvazárba bámult. Magáról megfeledkezve, megbabonázva gyönyörködött a több száz fényév hosszú két karban, amit a kvazár lökött ki magából.
       A halál, teljesen átadta magát a látványnak. Tekintete, mely mintha most furcsán emberi jellegzetességeket öltött volna, elmerült a roppant energiák okozta jelenségben. Arcán visszatükröz?dtek az izzó sárgás, vörös, és bíbor színekben játszó fénycsóvák; üres szemgödreiben belekacsintott az élet szikrája.
       A halál, megborzongott, hirtelen magához tért, és újból felforrt benne a düh. A düh, melyet a háború keltett életre benne. A háború, amit az ember vívott, és amiben elpusztított minden Földi életet. A háború, ami szinte magát a halált is fel?rölte.
     – Amíg van élet, halál is van. Amíg van halál, abból élet születik! – suttogott az élet szikrája.
     – Pusztuljon minden! – ordított a halál, majd gigász er?vel a kvazárba hajította kaszáját, ? maga pedig szétterjedt a világmindenségen, és minden erejét latba véve felgyorsította a folyamatot, mely a végs? összeomláshoz vezet.
       A kvazár pengeélen táncoló egyensúlyi állapotából kitört. Örült tempóban növekedni kezdett, és a környez? csillagokat úgy nyelte el, mintha csak egy ostyadarab lenne.
       Forrongó örvényeket gerjesztett, önmagába visszahajló teret indukált. Minden bekebelezett csillaggal, bolygóval, vagy galaxissal egyre mohóbb, nagyobb, és er?sebb lett.
       A gravitációs ereje megbontotta a dimenziókat. ?rült táncba kezdett az univerzum minden eleme.
Az örvényl? fekete lyuk éktelen étvággyal beszippantotta a legtávolabbi égitesteket is. Forgása felgyorsult, a rendszer a végs? összeomlásig halmozta bels? energiáit.
       A halál kacagott, és szinte hisztérikus ?rjöngésbe kezdett, mikor a fekete lyuk megbontva teret, id?t, dimenziót, ?t magát is elragadta, és az élet szikrájával együtt magába szippantotta.
       A fekete lyuk saját gravitációs erejének sem tudott már engedelmeskedni. A középpontjában lév? szingularitás önmaga által gerjesztett energiát is önmagába döntötte. Majd egy parányi, egy t?hegynyi pontban összes?r?södött, és egy mikromásodpercig a mindenség csupán ebb?l az egy atomból állt.
Ezt követ?en óriási robbanással összeomlott a hatalmas energiát magában foglaló sejt.
       Szétszóródott, és újból megszületett a világegyetem!
       Roppant sebességgel tágulni kezdett, az atomok, molekulák rendez?dtek, összekapcsolódtak.
Létrejöttek csillagok, bolygók, galaxisok, kvazárok, és fekete lyukak.
       Ismét, mindent betöltött a sötét energiával átitatott, sötét anyag, melyben ott lebegett, tágult, forrongott, egyesült és szétrobbant maga a létezés.
     – A halál, életet szül – mosolygott az élet szikrája, és halál vállára tette a kezét – Nem létezünk egymás nélkül barátom.

       És akkor a halál lehajtott fejét felemelte, és tekintete beleveszett az elé táruló káprázatos kék bolygóba.

12 év 3 komment

 

Lassan osont a falak között, akár az árnyék. Szorosan tapadt az épületek falához. Úgy suhant saroktól sarokig az éjszakában, mint a bagoly: észrevétlenül, csendben.

Lopni indult.

Kezd? volt, de nagyon elszánt. El fogok kárhozni! – gondolta magában, miközben felnézett a csillagokkal pettyezett, sötét égboltra. A Duomo falához simulva várt egy kicsit, fülelt, minden neszre felfigyelt. Hideg volt az éjszaka, minden lélegzetvétele után páragombócot lehelt. Tapasztalatlansága miatt túlzottan is óvatos volt. Minden mozdulatára vigyázott, még lélegzetét is vissza-visszatartotta.

Egy árva lélek sem volt már az utcákon, mégis úgy érezte figyelik. Zavartan körbepillantott. Hirtelen, a semmib?l ott termett egy fekete macska, és nyávogva lábához dörgöl?dzött. A dolog olyan váratlanul érte, hogy megriadt, libab?rös lett. Ijedtségét ingerültség váltotta fel. A macskát lábának egy toppanásával elzavarta. Egyszeriben fázni kezdett, ami mozgásra ösztökélte, így tovább osont egyenesen a közeli pékség felé.

Mikor odaért az épület elé, fogalma sem volt mit tegyen. Hol és hogyan jusson be az épületbe?

Közelebb ment. Kezét az ajtó kilincsére tette, majd lassan lenyomta. Legnagyobb meglepetésére az ajtó kinyílt. Benyitott, és bekukucskált az ajtórésen. Az arcát megsimogatta a meleg. Önkéntelenül behunyta a szemét, és élvezte az arcán szétterül? meleget. Abban a pár másodpercben lebegett, szinte elaludt. Az orrába szemtelenül felkúszott a friss kenyér és kalács illata. A szájában összefutott a nyál, nagyot nyelt. Nagyobbra tárta az ajtót, és óvatosan belépett.

– Mit keresel itt ilyenkor!? – kiáltott rá egy öblös férfihang.

A fiú összerezzent. Egy pillanatig csak állt meredten, amíg felfogta, hogy észrevették. Nem nézett körül, nem kereste a hang forrását, csak kirohant az ajtón, és elszaladt a sötét utcán.

Elrohant egészen az Arno partjáig. Ott lelassított, hátra-hátra pillantott, nem követik-e. Lassan bandukolt tovább a part mentén, közben azon gondolkodott, hogy valóban hallotta-e a hangot, vagy csak a képzelete játszott vele…

Az orrával aprót szippantott, hátha érzi még benne a kenyér illatát, de csak valami hideg halszagú leveg? áradt szét benne.

Felsóhajtott. Ezzel a sóhajjal – mintha csak kilehelte volna magából – a lopás szándéka szertefoszlott benne.

Hazaindult.

 

Kora hajnalban, korgó gyomorral kelt. Felkelt, magára vette köpenyét, kiállt a házikó ajtajába, és a kel? nap aranyszín melegében nyújtózott egyet. Teleszívta tüdejét a h?vös, illatos tavaszi leveg?vel. Lábujjai közé befurakodtak a hideg, harmatos f?szálak, amit?l jóles?n megborzongott.

A házikó ahol élt, elég kicsi volt ugyan, de kényelmes. Egy kicsi fészer volt ez, ami egy k?faragó házának udvarában állt.

Még nem volt 14 éves, amikor elszeg?dött a m?helybe. Gyorsan tanult, alig telt el öt év, munkájában igen megbecsülté vált. A család kedvelte a fiút, ezért kaphatta meg a fészert, amit ? maga szépen rendbe szedett. 19 éves létére elmondhatta, hogy volt hol laknia, viszonylag t?rhet? fizetése – igaz, rengeteget dolgozott is érte.

A vidám természet?, nagyhangú, nagyszájú fiatalembernek, hideg, zöldes-szürke szemei igéz?ek voltak. Vékony, inas, magas legény, fiatalsága teljes erejében pompázott. Szeretett itt élni, szerette a várost, a munkáját. Büszke volt “saját” kis házikójára.

A k?faragó lánya, egy vele azonos korú, karcsú, de gömböly?, barna hajú lánya, olykor-olykor titokban felkereste a fiút a fészerben. A lány anyja sejtette, hogy valamiféle románc dúl a fiatalok között, de az apának nem szólt róla. Úgy vélte nem értene vele egyet, a lány túl fiatal – mondaná, ? maga pedig úgy tett mintha nem sejtene semmit. Magában mosolygott, mikor rajtakapta lányát, amint elmerengve bámulja a fiút, aki a m?helyben dolgozott a többiekkel. Ilyenkor saját fiatalsága jutott eszébe, f?képp az az id?, amikor hasonló körülmények között megismerkedett a férjével. Eszébe ötlött, valószín?leg annak idején az ? anyja is ugyanígy tartotta a magában titkot, és ugyanígy fürkészte ?t magát is.

Miközben a fiú reggelit keresett magának, valami h?vös légfuvallat szalad végig a hátán, majd kattant a zár, és az ajtó el?tt ott állt a lány.

– Zavarlak Giovanni? – kérdezte, és szemében huncut ravaszság bujkált.

– Te sosem zavarsz Angela – válaszolta a fiú, majd megragadta a lány kezét, és magához húzta, és csókolni kezdte a nyakát.

 

Aznap, munka után, mint majdnem minden este sétálni indult a Duomo felé. A város, hasonló korú és sorsú fiataljai minden este itt találkoztak. Ki festészetet, ki szobrászatot tanult, volt, aki hasonlóan, mint ? maga is, már saját keresetéb?l élt és dolgozott.

A Battistero el?tt elhaladva észrevette Michelangelot, amint a Duomo lépcs?jén ülve vázlatot készít. Mikor odaért, üdvözölték egymást.

– Milyen napod volt? – kérdezte Michelangelo miközben tovább rajzolt.

– Fárasztó! Eltörtem egy kalapácsot – válaszolta Giovanni, majd leült a lépcs?re.

– Mikor jössz át végre? Bemutatnálak Bertoldo mesternek – kérdezte Micheangelo.

– K?faragó vagyok, nem szobrász – válaszolta Giovanni.

– Szerintem tehetséges vagy. Meg kellene próbálnod. Mit veszíthetsz?

Giovanni legyintett, és azt kérdezte:

– Mit rajzolsz? Látom valami férfialak. Mi az a kezében?

– Áh, csak egy vázlat. Egy ötlet semmi több.

Távolról hangos kilátás hallatszott: – Giovanni! Giovanni!

– Na, tessék! Már hiányzott! – morgott maga elé a fiú.

– Mit foglalkozol vele? Csak a szája nagy – intett a fejével Michelangelo, majd lassan visszamerült a rajztömbjébe.

Három huszonéves fiú érkezett a lépcs?höz, ?k is leültek, és az egyikük, ki már messzir?l kiáltotta Giovanni nevét vigyorogva a fiú felé fordult, és megkérdezte.

– Giovanni! Hát hol az a kalács, amit mára ígértél?!

Giovanni lehajtotta a fejét, szemét a lépcs?sor aljára szegezte. Fülig vörösödött. Michelangelo felvont szemöldökkel rápillantott. A fiú vállat vont, és így szólt.

– Sehol. Nem sikerült.

– Nem merted megtenni mi?! – kiáltott röhögve a másik kett?.

– Csak a szád nagy Giovanni! – ingerelte tovább a fiú.

– Ahogy a tiéd is Guliani – morogta oda Michelangelo.

– Te csak firkálj tovább Buonarroti! – vágta oda nyersen Guliani, majd folytatta: – Te meg gyáva vagy Giovanni! Fogadtunk, vesztettél! Tartozol nekem! Pénteken lesz a húsvéti körmenet. Addigra meglegyen a pénzem, vagy elmondom a kis Angeládnak, hogy milyen nyúl vagy.

Azzal felpattant, és a másik két társával röhögve, hangoskodva elmentek. Giovanni egy darabig csak nézett utánuk, majd megkönnyebbülve sóhajtott egy nagyot.

– Miért izgatod magad miattuk? Ráadásul azt sem értem, miért hagyod, hogy belerángasson az ostobaságaiba?! – kérdezte Michelangelo, miközben tekintetével Giovanni arcát fürkészte.

– Tegnap este fogadást kötöttünk. Addig idegesített, amíg rávágtam, hogy igenis meg merem csinálni. Merek lopni. Azt hiszed nincs lelkiismeret furdalásom? – válaszolta Giovanni fülig pirulva.

– Akkor meg ne hagyd magad. Ne hagyd, hogy belerángasson olyan dolgokba, amit nem tudsz, és nem is akarsz megtenni. Úgy akarsz táncolni, ahogy Guliani fütyül? Ennek nem lesz jó vége. El?bb utóbb magad sem veszed észre, és olyasmibe rángat, amib?l nincs kiút – magyarázta Michelangelo.

Giovanni maga elé bámult, és azonmód elmerült abban, amit Michelangelo mondott. Szembesült önmagával. Gondolkodott, és tudatosult benne, mire készült az éjjel, és hogy ez mennyire nem is ? maga volt igazán. Arra gondolt, ha mégis sikerült volna ellopnia azt a kalácsot – vagy akár bármi mást -, akkor hogyan számolt volna el saját lelkiismeretével? Marta, csavarta valami a gyomrát és mellkasa alatt tompa nyomást érzett, mintha csak egy követ raktak volna szívére. Nem hagyta nyugodni, és ha egy percre is elfelejtette volna, valahol a tarkója tájékán akkor is ott motoszkált benne a b?ntudat. Mintha egy kard lebegett volna a feje felett, amely egy cérnaszálon függ, és bár nem látszik, hogy ott van, nem hagyja nyugton az embert. A cérna bármikor elszakadhat.

Michelangelo észrevette, hogy barátja mennyire emészti magát. Vállára tette a kezét, és azt mondta:

– Azért nincs itt a világvége Giovanni. Nem tettél semmi rosszat. Az ember hibázik, amib?l tanulhat. Fogd fel úgy, hogy ezt is kipróbáltad! Egy kaland volt és kész. De többet ne hagyd, hogy Guliani belehajszoljon valami hasonló dologba! Michelangelo Giovannira mosolygott, felállt, és a kezét odanyújtotta Giovanni felé, hogy felsegítse.

– Gyere – szólalt meg Michelangelo – igyunk egy pohárral!

Giovanni rábólintott, már nem volt annyira elkeseredve.

– Nem bánom, meghívhatsz! – kiáltott Michelangelo, és mind a ketten hangosan nevetni kezdtek.

Elindultak egy közeli söntéshez. Elhaladtak a Battistero északi kapuja mellett. Mint mindig, Michelangelo most is megállt egy percre, és megcsodálta a Ghiberti alkotta remekm?vet.

Miközben a kaput bámulta, egyik kezével kissé visszafogta, majd maga mellé húzta Giovannit, és így szólt:

– Mint már ezerszer, most is csak azt tudom mondani barátom, hogy e kapuk megérdemelnék, hogy a menyország kapui legyenek.

 

Kés? este Giovanni az ágyában feküdt, keze a feje alatt, a plafont bámulta. Arra gondolt, hogy elmondja Angelanak, hogy mi történt. Elmondja az ostoba fogadást, és hogy emiatt majdnem szégyent hozott saját és a hozzá közelállók fejére. Ã??szintén elmondom Angelanak – gondolta magában. – Akkor Guliani nem zsarolhat semmivel. A fogadást persze elbuktam, azt majd lerendezem a fizetésemb?l, és nem beszélek azzal az átkozott fickóval többet, az egyszer biztos. De mi van, ha elmondom, és Angela mégis hátat fordít nekem? – f?zte tovább gondolatait. – Nem akarom elveszíteni.

– Te magadban beszélsz? – csendült fel egy kérdés a fiú ágya mellett.

A fiú egy pillanatra összerezzent.

– Nem vettem észre, hogy bejöttél – válaszolta Giovanni, miközben felült az ágyon.

Angela leült mellé, és azt mondta:

– Nagyon elkalandoztál. Elmondod min törted a fejed? – kérdezte a lány, és megsimogatta Giovanni arcát.

A fiú egy percig habozott.

– Semmi…semmi érdekesen, csak elmerengtem. Fáradt vagyok. – válaszolta Giovanni, nem túl meggy?z?en.

– Ha nem akarod, nem mondod el. De valami emészt, látom rajtad.

– Tényleg semmi gond. Hidd el.

– Hát jó! – a lány felállt. – Nem akarod, hogy itt maradjak egy kicsit? – kérdezte mosolyogva.

A fiú egy kissé kellemetlenül érezte magát. Habozott, majd azt mondta:

– Fáradt vagyok, szeretnék pihenni.

Angela meglep?dött, majd szó nélkül megfordult és kilépett a házikóból.

A fiú mérges volt magára. Mégsem tette meg, nem mondta el neki, hogyan járt. És amiért elhallgatta el?le, hogy min törte a fejét, a lány közelsége így abban a pillanatban kínos volt.

Egész éjjel nem aludt, bántotta, hogy a lány szó nélkül fordított neki hátat, és hagyta ott magára.

 

Már korán reggel talpon volt. Kint sétálgatott fel s alá az udvaron, leste a háziak minden mozdulatát. Amikor meglátta Angelát, amint kilépett az ajtón, odaszaladt hozzá, megragadta a karját, és húzta maga után, egyenesen a házikóba. Leültette az ágyra, és egy szusszal elmondta neki a fogadást, a húsvéti körmenetet és azt, hogy miért volt olyan furcsa tegnap este.

A lány felállt, és a Giovanni nyakába borult.

– Már azt hittem rám untál! – súgta halkan a fülébe.

Giovanni el?ször meglep?dött, majd a boldogság végighullámzott az egész testét. A lábain és a kezein bizseregtek az ujjak.

 

Aznap Giovanni szinte lebegett a föld felett. Már nem emésztette magát, mázsás tömb hullott le róla. Boldog volt, hogy a lány nem hagyta faképnél, és annak is örült, hogy jó döntést hozott. Örült annak, hogy megbízott Angelában, és most még közelebb érezte magához, mint eddig bármikor.

A m?helyben keményen dolgozott. Tele volt életer?vel. Észre sem vette, hogy közben eltelt a nap. Csak amikor tudatosult benne, akkor vette észre, hogy ólmos fáradtság zuhant rá. Karja, és mellkasa megduzzadt az egész nap megfeszített izmoktól. A k?por betakarta egész testét.

Visszavonult, rendbe szedte magát, és úgy döntött ma nem megy el a Duomohoz, hanem lefekszik és kipiheni magát. Már éppen elaludt volna, amikor valami motozni kezdett a fejében. Felpattant a szeme, felült az ágyon, és próbált rájönni, mi nem hagyja nyugodni. Egy pillanat alatt végigcikázott az agyán a gondolat: holnap péntek, akkor lesz a húsvéti körmenet!

Gulianinak meg kell adnia az összeget, amivel tartozik, viszont most nincs elegend? pénze. Pedig, csak így zárhatja le egyszer s mindenkorra ezt a szerencsétlen történetet.

Kérhetne Angelától, morfondírozott magában, de ezt azonnal elvetette. Úgy vélte ilyet mégsem kívánhat a lánytól. Arról nem is beszélve, hogy mi történne akkor, ha ez az apja fülébe jutna. Egyúttal biztos kiderülne minden más is, amit?l azért igencsak óvakodott. Emellett, a büszkesége sem igen engedte meg.

Hanyatt d?lt az ágyon, és gondolataiban arra jutott, más lehet?ség nemigen lévén, megkéri majd Gulianit, hogy adjon haladékot. Arra nem is akart gondolni, hogy mihez kezdjen akkor, ha Guliani ebbe nem egyezik bele. Miel?tt ez utóbbi gondolat nagyon mélyen megült volna a fejében, elaludt.

 

Másnap reggel, mikor felébredt, sebtében felöltözött, majd összeszámolta a pénzét. Még a fele adósságára sem volt elegend?. Egyszeriben óriási düh kerítette hatalmába, szeme kivörösödött, szemöldökét összeráncolta. A feje majd szétrobbant. A kezében lév? pénzt, a falhoz vágta.

Pont ekkor lépett be az ajtón a k?faragó, hogy megkérdezze, esetleg nem tartana-e velük, a családdal a templomba, a délel?tti misére.

Az öreg kikerekedett szemmel állt a küszöbön, és a fiút bámulta. Giovanni meglep?dött, majd felkapta köpenyét, és elrohant.

 

Egész Firenzében nagy volt a sürgés-forgás. Az emberek benépesítették a tereket, utcákat. Ragyogó tavaszi napsütés a szokásosnál is több embert csalt a leveg?re. A templomok harangjai zúgtak. A tömegek morajlásából, harsogó nevetések bukkantak fel, majd merültek alá ismét. Az árusok kiáltásai hallatszottak mindenfelé, ahogy kínálták portékáikat, próbálták túlkiabálni a népet.

Giovanni ment az orra után, céltalanul bolyongott, keresztülvágva a tömegen, elmerengve gondolatai között. Egy kép nem hagyta nyugton, egy kép, ami szinte beleégett a képzeletébe. Az, ahogy a mestere ott áll az ajtóban, megütközött tekintetét a fiú arcába fúrja.

Arra gondolt, hogy az esetr?l, már biztos tud az egész család, és kérd?re fogják majd vonni.

Nyilván megkérdezik mi történt, és hogy mi volt az oka ennek a részér?l szokatlan viselkedésnek. Hazudni nem hazudhat. Még ha akarna, akkor sem tudna, mert el?bb-utóbb úgyis kiderül az igazság, és így persze kiderül az Angelaval folytatott románca is.

Egyébként is – morfondírozott magában – mi közük hozzá! A saját dolgaimmal nem vagyok köteles elszámolni senkinek! De valahogy mélyen úgy érezte ez nem ilyen egyszer?. Sokat köszönhet a családnak. Önállósága még nem állt olyan stabil lábakon.

Feje felett a hullámok összecsapni látszódtak, úgy érezte, összed?l körülötte a saját kis világa.

Fiatalságából adódóan még nem volt képes feldolgozni és megemészteni a nehézségeket. Lázadt ellene. Forrongott belül, valahogy próbálta kitörölni az elmúlt pár nap eseményeit. Képtelenség varázsütésre megváltoztatni, eltüntetni mindent.

Miközben a gondolatai kavarogtak a fejében, észrevette, hogy bár nem tervezte, mégis a Duomo lépcs?jénél kötött ki. A lábai maguktól idehozták. A lépcs?sort tetején pedig ott álldogált Guliani, három, négy társával. Igen jól érezhették magukat, nagyokat nyerítettek, hangoskodtak, szemtelenkedtek. Mikor Giovanni észrevette, földbe gyökerezett a lába, épp meg akart fordulni, hogy elillanjon, amikor Guliani észrevette, és röhögve jókorát kurjantott felé!

– Állj csak meg cimbora!

A többiek is elindultak vele együtt lefelé a lépcs?n, egyenesen Giovanni felé, aki próbált folyamatosan Guliani szemébe nézni.

Elpirult. A nyakán kiverte a veríték, és a szája kiszáradt. Sebaj – gondolta – jobb túlesni rajta.

– Ide a pénzem balfék! – kiáltotta jó hangosan, hogy a körülötte lév?k jól hallják.

– Nincs még meg – válaszoltan halkan Giovanni.

– Tessék? nem hallom! – kérdezte kiáltva Guliani, és színpadias mozdulattal a füléhez emelte a kezét, és közelebb hajolt Giovannihoz.

A többiek röhögtek, és közben oda-odaszóltak a fiúnak, aki még mindig állta Guliani tekintetét.

– Ide figyelj Guliani – húzta ki magát Giovanni –, adj egy kis haladékot. A jöv? héten meg tudom adni a pénzedet, és akkor egyszer s mindenkorra elfelejtjük egymást.

Guliani szeme összesz?kült. Nagy leveg?t vett, és ráripakodott.

– Nem kapsz haladékot. Most kell a pénzem! – ráncolta a szemöldökét.

Ekkor az egyik társa, aki a háta mögött állt, oldalba bökte, és odahajolt Guliani füléhez.

Guliani arca el?ször megenyhült, majd egészen kisimult, ahogy a barátját hallgatta, végül valami gúnyos mosolygásba váltott.

– Meg kell adnod a tartozásod Giovanni most azonnal. És van is egy ötletem, hogy hogyan rendezhetnénk ezt le minél el?bb.

Giovanni kissé oldalra fordította a fejét, szemét bizalmatlanul hunyorogva a fiúra szegezte.

– Tele van a tér jobbnál jobb módú hölgyekkel és urakkal Giovanni. Egy órát kapsz, hogy szerezz valamit, amivel letudhatod az adósságod! Nincs más dolgod, minthogy körülnézz, és ügyesen elemelj valamit. Ékszert vagy pénzt, egyre megy! – fejezte be fölényesen Guliani.

Giovanniban megrekedt a leveg?. El?ször megdöbbent, és már éppen ellenkezett volna, amikor meglátta Guliani mögött gunyoros arcokat. Megszólalt benne valami, ami azt az illúziót keltette, hogy alig egy óra és az egész történetet le lehet zárni. Mintha valaki azt sustorogta volna a fülébe, hogy ennél gyorsabban és egyszer?bben nem szabadulhat meg Gulianitól.

Egy szó nélkül megfordult, körülnézett a tömegben, és határozottan – mint aki tudja pontosan mit, és hogyan kell tennie – elindult el?re. Pár méter után azonban elbizonytalanodott. Lelassította lépteit, fejét leszegte, és valami kesernyés íz? szomorúság kerítette hatalmába. Pillanatok alatt felocsúdott. Egyszeriben Guliani szúrós tekintetét érezte a hátában. Hátrapillantott, és megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy már kell? távolságba került t?le. Több ember is eltakarta ?t Gulianitól.

Mély leveg?t vett, és elindult.

Egy darabig csak ide-oda téblábolt a tömegben, majd észrevett egy fiatal lányt, aki tér egyik üresebb szegletében álldogált, mintha csak várna valakire.

Barna hajában ékes gyöngysor csillant, ami Giovanniba reményt, és merészséget oltott. Körülpillantott, keresve azt, aki esetleg távolról a lányt tartja szemmel, hogy vigyázzon rá. Egy darabig még leste, hogy nem tart-e épp valaki a lány felé. Mikor úgy vélte, megfelel? az alkalom, rászánta magát.

Elindult a lány felé, a háta mögé lopózott, mikor egészek közel ért hozzá, kinyújtotta a kezét, hogy letépje a gyöngysort. A lány éppen akkor hátrapillantott és észrevette Giovannit. Szép, mandulavágású, kék szeme szinte megb?völte a fiút, arra gondolt látta már valahol a lányt, de hirtelen nem ismerte fel. A lendülete kissé megtört, de így is sikerült elmarnia ékszert, majd sebtében elrohant.

– Fogják meg! Tolvaj! Tolvaj! – kiáltozott, a lány.

Giovanni csak futott, a gyöngysor égette a markát, gyomra görcsbe rándult, szája kiszáradt, a torkába gombóc települt, ami marta, égette.

Ahogy szalad, félrelökdöste az embereket, egyre több és több szempár kísérte, egyre több fej fordult felé.

Valami nagy balsejtelem fogta el, de még csak fészket sem ütött ez a gondolat az elméjében, valaki máris nyakon ragadta.

Giovannit hirtelen légszomj kapta el, elveszítette egyensúlyát. Az id? mintha lelassult volna, a zaj is úgy t?nt, alábbhagy. Majd egyszeriben a lábait látta maga el?tt, és érezte, amint a leveg?ben úszik, majd ahogy egyre d?lt hátrafelé, megpillantotta milyen szép tiszta kék ma az ég.

Aztán nagy csattanással hanyatt vágódott a kövezeten.

A hangzavar feler?södött, a látóterébe emberfejkoszorú hajolt. Egyre-másra rángatták, emelték fel, és tolták a közeli épület felé. Taszigálták, rugdosták, és megfeszült nyakkal ordibáltak.

Giovanni háta rettenetesen fájt, de nem is tudott igazán figyelni erre. Hol jobbról, hol balról érték a pofonok és rúgások.

A tömeg nem engedte. Betaszigálták egy épületbe, egyenesen az els? emeleti ablaksorhoz lökdösték.

Valahonnan el?került egy jókora kötél, amit már az ablakok keresztfájához is kötöztek, a másik végén pedig hurkot formálva már Giovanni nyakára is szorították.

A fiú hátrálni próbált, csak most értette meg igazán, hogy mi vár rá. Két kezét nekifeszítette az ablak két oldalának, a lábával pedig az alsó peremen tartotta magát távol.

Miden erejét megfeszítette, de a körülette lév?k többségben voltak.

Belerúgtak a lábába, amit?l megbicsaklott, a kezeib?l vér serkent és futott végig az alkarján, köpenyének ujja alá. Már éppen feladni készült. Kezeibe görcs állt, aztán lassan elernyedt. A háta mögött álló köpcös alacsony alak épp meg akarta adni az utolsó lökést, amikor az ablakok alatt valami furcsa hangzavar támadt.

A tömeg szétnyílt, jókora helyet hagyva középen. Minta követ dobnának egy tóba, úgy hallgatott el a rengeteg ember. Itt-ott még egy-egy harsány kiáltás hallatszott, majd az is elenyészett. Csak az Arno csobogása törte meg a csendet.

Az emberek által körbevett „sziget” közepén Il Magnifico állt. Sötét köpenyben, sötét harisnyában és cip?ben. Mellette a lány, kinek hajáról Giovanni letépte az ékszert, és mögötte Michelangelo, aki aggódva nézte barátját.

– Miért tetted ezt?! – kérdezte Lorenzo, és szúrós tekintetét a fiúra szegezte, aki kötéllel a nyakában, remegve állt az ablakban. – Ha netán nagy szükségben szenvedsz, segíthettem volna.

– Én…én… – a fiú csak hebegett, tátogott, mint egy hal, de egy értelmes szót nem tudott kinyögni.

Szemével körbetekintett a tömegen, minden szempár kérd?n, vádlón figyelte.

Szeme megakadt a k?faragón és családján, amint értetlenül ?t bámulják. Angela ott állt az apja mellett, és könnyezve, csalódottan a fiút nézte.

Giovanninak megremegett a szája, és kicsordult a könnye. A tömeg megvet?en újból felmorajlott.

Lorenzo de’ Medici felemelte a kezét, és megintcsak a csend vette át az uralmat.

– Michelangelo, a barátod már mesélt rólad – szólalt meg Il Magnifico. – Most lejöhetsz. Az ékszert visszaadod, de elhagyod Firenzét és jódarabig nem térsz vissza.

Giovanni bólintott, hogy megértette. Megkönnyebbült kissé, de amint észrevette Angelát, aki még mindig sírt a tömegben, tet?t?l talpig hatalmas keser?ség járta át.

A lépcs?n lefelé menet, szétnyílt el?tte a tömeg. Odalépett Il Magnifico lánya elé, majd felemelte a kezét. A gyöngysort még mindig görcsösen szorította. Ujjai elfehéredtek, körme a tenyerébe mélyedt. A kezét a lány kinyújtott tenyere felé tartotta, nagy nehezen szétnyitotta elgémberedett ujjait, és a gyöngysor kihullott a kezéb?l.

A lány szemlesütve állt el?tte. Michelangelo szikrázó szemeit Giovanni arcára szegezte. Neheztelt barátjára, amiért nem hallgatott rá.

Giovanni nagyon halkan megköszönte Il Magnificonak, hogy megmentette az életét.

– Michelangelonak köszönd – válaszolt Lorenzo.

Giovanni lehajtott fejjel visszabandukolt a házikóhoz.

 

Miközben a kis fészerben összepakolta kevéske holmiját, emésztette a bánat. El kell hagynia ezt a helyet, a várost és a fészert, ami az otthona, a mesterét, akinél szeretett dolgozni, akinek sokat köszönhet, és ahol megbecsülték, a barátait, Michelangelot és legf?képp Angelát. Igyekezett a pakolással, bármily nehezére is esett, nem akart találkozni a háziakkal. El akarta kerülni ?ket, arra gondolt, talán nekik sem lesz így annyira kínos. A történtek után egyébként sem tudott volna a szemük elé kerülni, sem mestere, sem pedig Angela elé. Il Magnificotól kapott egy új esélyt az életre, egy új helyen majd talán jobban megbecsüli.

Mikor összepakolt, még körülnézett a szobában, majd kilépett, becsukta az ajtót és elindult a városkapu felé. Útközben gondolkodott. Megpróbálta végiggondolni, mihez is kezdjen. Csupán abban volt bizonyos, hogy Bolognába megy, és majd ott valahogy keres munkát. Tapasztalatlansága és az idegen újdonság félelemmel töltötte el.

 

Giovanni megállt a Bologna felé vezet? városkapuban. Visszafordult és végignézett Firenzén. Tudta, a szívét örökre itt hagyja.

Majd megfordult, batyuját a hátára vetve, fátyolos szemmel, és egy jókora darab, mázsás ürességgel elindult, hogy új otthonra leljen.

 

 

 

12 év 1 Komment

A felkel? nap hirtelen ömlött be a konyha ablakán. A széles fénysugár a leveg?ben úszkáló kis szösz, por és egyéb szemcséket meg-megcsillogtatva szétken?dött a viszonylag tiszta padló sárga taposóján, a kékesszürke konyhapulton, és a mosogatón.

A csapon egy vízcsepp érlel?dött. Himbálózott, reszketett, egyre hízott, majd a kritikus tömeget elérve hullt alá egy kistányérra, majd a folyamat kezd?dött elölr?l.

A h?t? halk berregéssel felzúgott, a tetején a vekker mutatója halk kattogással rótta végtelen útját.

A fénycsík széle bizonytalanul, szinte szemérmesen megérintette a helyiség közepén álló asztalt. Az asztal sárga kockás viaszosvászon terít?jén és az asztal mellett a földön kevés szétszórt kenyérmorzsa.

Az egyik nagyobb darabot egy hangya, nagy üggyel-bajjal vonszolta.

Ébredés.

Áron belépett az üres konyhába. Alsónadrág, és trikó volt rajta, nagyot ásítva állt az ajtóban. Álmosan, kócos hajjal, karikás szemekkel körülnézett. Grimaszolt egyet, kezével végigsimította a hasát, majd a szemét dörzsölgetve kifordult a wc felé.

A társasházak tipikus reggeli hangjai motoszkáltak mindenfelé a bérlakásban: felfutottak a falakon, beköszöntek a f?téscsöveken, a szell?z?nyílásokon keresztül.

A wc-ben hallani lehetett, ahogy más lakásokban ajtók, ül?kék csapódtak.

[Az alsó szomszéd megint a budin bagózik].

A fürd?szobába valami füttyszó szüremkedett befelé [talán valaki borotválkozik].

Beszélgetés hangfoszlánya t?nt el? valahonnan, mintha a víz alól bukkant volna fel: duruzsolás, érthetetlen tompa moraj.

Koppanások, zizegések [valaki elhúzza a függönyt], red?nyök nyikorgása, köhögés, kiabálás, vízcsobogás, edénycsörömpölés, porszívó zúgása kísér minden reggelt.

Egy bérházban, ha egyedül vagy sem lehetsz soha egyedül.

Áron a fürd?szoba tükrében vizsgálta az arcát. Karikás, nagy, zöldes-szürke szemek, kócos sötét haj. S?r?, apró borosták ültek meg kerek, de markáns arcán. Er?s, érett középkorú arc, er?s érett középkorú férfi. Tipikusan az a pofa, akire azt mondják: ha megborotválkozik, 5 évet letagadhat!

A bal szemében, a pupilla melletti küls? oldalon enyhe vörös kis folt, valamiféle bevérzés árulkodott arról, hogy ideje volna pihenni egy kicsit. Közelebb hajolt a tükörhöz, hogy jobban lássa a foltot, sóhajtott, majd fintorogva arra gondolt: – Fodrászhoz kéne már mennem!

Megnyitotta a csapot, megmosta a fogát, majd az arcát. Megtörölközött, és bement a konyhába.

Amint befordult az ajtón, ott találta Nórát.

Az ajtóval szemben az asztalnál ült, a kávéját kavargatta. A jókora cigarettafüstöt fújt ki, és élvezettel nézte, ahogy a füst a leveg?ben gomolyogva pancsol a bees? napfényben.

Áron, mint mindig most is meglep?dött, hogy itt találja.

Nóra hol megjelent, hol elt?nt. Volt, amikor több napot is maradt, Timivel viszonylag jól megvoltak. Ha valami balhé volt Áron és Timi között, Nóra rendszerint felt?nt.

Áron számára Nóra meglehet?sen misztikus lény volt: tökéletes ellentéte Áronnak.

Áron szerette megtervezni mit, hogyan csinál, Nórának esze ágában sem volt. Nóra szerette a széls?ségeket, nem vettette meg az alkoholt, és rengeteget dohányzott. Áron próbált mértékletesen, s?t talán túlzottan tartózkodóan élni, nem igazán ivott, és csak háromszor dohányzott egész életében. Nóra rendszerint a semmib?l t?nt el?, és ugyanígy távozott; nagyon értett a színpadias viselkedéshez.

Áron sejtette, hogy Timi – akivel már vagy 3 éve együtt él – néha el-eljátszadozik az ágyban Nórával is. Bár ebben bizonyos sosem volt, és igazából annyira nem is zavarta.

Nóra ugyanannyi id?s volt, mint Áron. Timit?l egy évvel fiatalabb. Gesztenyeszín hajában vörös csíkok húzódtak, hátul felnyírva, elöl hosszúra hagyva. Dús, egyenes szemöldök alatt két szép barna, enyhe mandulavágású, nagy, kerek szem villogott. Vörös érzéki szája, kerek arca volt. Kicsi, éles orra.

Áron hirtelen jött zavarával küzdve teljes közömbösséget, nyugalmat er?ltetett magára.

Ez sikerült is elérnie. Mire kivette a tejet a h?t?b?l, már teljesen megszokottá vált a tény, hogy nincs egyedül a konyhában. Mintha ez mindig is így lett volna.

– Timi? Hol van? – kérdezte Áron.

– Elment.

– Elment?! Hová?!

– Nem tudom. A cuccai sincsenek itt, szerintem lelépett pajtás – válaszolt flegmán Nóra, nagyot szippantva cigarettájából.

– Lelépett?! Mikor?!

– Hát már egy jó ideje.

Áron kirohant a konyhából, egyenesen a hálószobájába. A félhomályban semmit sem látott, várnia kellett, amíg a szeme hozzászokik a sötéthez. Az jókora ágyban senki sem feküdt, csak a gy?rött ágynem? volt rajta. Átugrott az ágyon, felrántotta a red?nyt.

Senki.

Visszament a konyhába. A két kávéscsésze az asztalon, középen a hamutartóban félig szívott cigaretta eregette a vékony füst oszlopát. Nóra sehol. Áron eloltotta a cigit, majd visszament a fürd?szobába kezet mosni. ?nem dohányzott, sosem sikerült rászoknia.

Nórát a fürd?ben találta éppen zuhanyozott.

Feltépte a kabin ajtaját.

– Hová ment?

– Nem tudom! Éppen zuhanyozok nem zavar?

– Nem. [de dögös vagy – gondolta]. Hogy-hogy nem mondta el neked, a barátn?je vagy nem?

– Te meg a pasija…és mégsem mondta el neked! Itt hagyott fogd fel!

– Mi?!!

– Húúú, basszus de nehéz fejed van…lelépett!…Itt hagyott! Ennyi! Vége! Bezárnád az ajtót végre?!!

Áron visszament a konyhába, és leült. Kavargatni kezdte a kávéját. Majd a homlokát az asztallapra téve bámulta a padlót.

Mikor felnézett, Nóra vele szemben ült. Dohányzott, szürcsölte a kávéját. Piros kötött garbó volt rajta.

– Ezerszer kértem, hogy ne bagózz itt! – kiáltott rá Áron.

– Jó…Jó….most mit parázol?!

– Eloltod végre?!

– Majd ha elszívtam – válaszolt nyugodtan Nóra.

– Micsoda egy önz? alak vagy!

– Én?! Én vagyok önz??! Te meg pofátlan vagy!! Ha gáz van, akkor jó vagyok…amúgy meg le vagyok szarva…én vagyok, aki mindig rendbe tesz titeket!!

– Na ja…nem engem, hanem Timit!

– Speciel most Te hívtál…

– Ééén?! – döbbent meg Áron.

– Fárasztó vagy – legyintett lemondóan Nóra, és ismét rágyújtott.

– Most kértem, hogy ne bagózz itt…de nem nagyon foglalkoztat a dolog, látom!

– Nyugi már…kérsz valamit enni?

– Nem vagyok éhes.

– Legalább a kávédat idd meg. Meg készülnöd is kellene, már várnak – váltott hangnemet Nóra.

Áronnak jól esett ez az anyáskodó hangnem. Megnyugodott, és megenyhült.

– Te áruld már el nekem – kezdte el Áron – lefeküdtél Te a Timivel?

– Persze. Ahogy Te is – mosolygott Nóra.

– Sokszor?

– Ahogy Te is. Zavar?

– Nem…meg is lep, de nem…Azt hiszem nem zavar.

– Mikor hagyod már ezt abba Áron?

– Mit?

– Ezt az önsajnálatot…

– Timi lelépett…nem sajnáltatom magam! De azért nem vagyok nagyon feldobva, gondolhatod – háborgott Áron.

– Már két éve Áron…ennek már két éve. És még mindig ugyanott tartasz…

Áron szeme szinte megfagyott. Nézett a semmibe, és szinte látható, érezhet? volt, ahogy az agyában a fogaskerekek lassan ?rlik a két szót: “két éve”.

– Most komolyan: Jól nézel ki, van melód, keresel rendesen, jól élsz. Tuti találnál valakit magadnak, csak fel kellene emelned a segged, meg nem mindenkiben a volt n?det keresni. Állj fel. Elmúlt. Kész. Nyiss egy új fejezetet végre, és éld az életed te besavanyodott barom! Hogy viselhet meg ez valakit ennyire…jézus isten…

Áron felocsúdott, majd a pánik kerülgette, úgy érezte: szédül, nem kap leveg?t. Kapaszkodott az asztalba, lila, sárga, vörös színben pompázott a világ a szeme el?tt.

– KÉT ÉVE? KÉÉÉÉT ÉVEE?? – próbált ordítani Áron, de csak a fejében visszhangoztak szavak. Tátogott hang nélkül, a fejében ?rjöng? hangzavarral.

Nóra hirtelen felpattant és egy iszonyatosan pofon vágta Áront. Áron megdöbbent, a szeme szikrákat szórt.

Egy másodpercre elsötétült, majd kristálytisztává vált minden!

 

Áron ült a széken egyedül a konyhában, csend és nyugalom vette körül. El?tte két kávéscsésze, mellette a földön egy üres prozac-os doboz. A kezében cigaretta, jókora füstöt fújt ki, és élvezettel nézte, ahogy a füst leveg?ben gomolyogva pancsol a bees? napfényben.

Kis id?vel kés?bb, Áron eloltott a cigarettáját, kiment a nappaliba és felöltözött:

Fekete farmert, piros kötött garbót, fekete b?rkabátot vett fel. Megnézte magát a tükörben: – rendben leszek – gondolta.

A bejárati ajtónál felvette régi, barna skechers bakancsát, és elindult a városba. Már így is késésben volt.

Mikor odaért az ideggyógyászati szanatórium bejáratához, a portás már el?re köszönt, és hozzátette:

– Ma a 42-es teremben lesznek mérnök úr!

– [mérnök úr…ezen mindig mosolygok – gondolta Áron] – Köszönöm Pista bácsi!

Felment a szemközti lépcs?n, el?re ment pár métert a h?vös, szürke folyosón. Jobbra nyílt egy ajtó, ami a lépcs?házba vezetett. Azon kiment, és felsietett a negyedik emeletre. Sosem utazott lifttel. Utálta.

A negyedik emeleten a lépcs?házból belépett az emeleti folyosóra, ami sokkal világosabb volt, mint a földszinti. A szemközti falon végig hatalmas ablakok voltak, ez volt a legfels? emelet. A városra egész t?rhet? kilátás nyílt innen.

A lépcs?ház ajtajából, elkanyarodott jobbra és továbbment a folyosón. Minden egyes lépésére tompa visszhang volt a válasz. Jobbra a második ajtón aztán bekopogott, majd azonnal lenyomta a kilincset. Maga kilincs súlyos régi darab volt, a sok kéz nem engedte, hogy fényes sárga színe mattra változzék. Mérete ellenére, a kilincs könnyen engedett, és a hatalmas fehér kétszárnyú ajtó jobb oldala nyikorogva kitárult.

Hat ember ült félkörben a jókora teremben, a hetedik szék üresen állt. Szemközt az emberekkel egy szakállas férfi ült, az orvos. Fehér köpenyben, szarukeretes szemüveg mögül sandított az ajtó felé. A doktor felállt és Áron elé ment.

– Elkésett Áron!? – mondta a doktor indulat nélkül.

Áron lesütötte a szemét, és a padlót bámulta:

– Én…én csak… – dadogott Áron

– Na, jöjjön, csak jöjjön…foglaljon helyet. Magára vártunk. Valami baj van?

– Nem, semmi…csak.

– Nóra!? Megint??

Áron még mindig a padlót bámulta.

– Szedi maga a gyógyszereit Áron? Ez nem játék, tisztában van vele, igaz? Kizárólag a csoportterápia önmagában nem minden esetben használ!

Áron felnézett a doktorra, aki komoly arccal vizsgálódva bámulta.

Úgy két-három méterrel a doktor háta mögött, kissé jobbra Nóra szívta a cigarettáját, és száját félig mosolyra húzva nemet intett a fejével.

Áron szemében valami megváltozott: kitisztult, bántóan magabiztos, és baljóslatúan csillogó lett.

– Nem…Nóra már nem bukkant fel régóta…csak elaludtam – válaszolta Áron, le nem véve a szemét Nóráról.

 

12 év 4 komment

A palánkkal elkerített parkoló el?tt állt, leállított motorral. Várt, hogy végre kinyissák a kapukat, leparkolhasson, és megkezdhesse a mindennapiságokat az irodában.

Kezében a notebook-táskájával a szokásos eljárás szerint el?ször a szokásos boltba ment, hogy megvegye a szokásos reggelijét, valami sonkás vagy gombás vagy sajtos táskát…

A szokásos, sz?ke hajú, egészen helyes kislányra mosolyogva, el?húzta a pénztárnál a tárcáját, majd kifizette a 270 forintot, és köszi, sziával elhagyta a helységet.

Kilépve a bolt ajtaján, felnézett az égre, körülnézett, majd felvette napszemüvegét. Kellemes nyári h?vös reggel, felh?s égbolttal párosult. A szokásos útvonalon elbandukolt az irodaházhoz. A szokásos módján nem köszönt el?re a recepciós pult mögött ül?knek. Határozott léptekkel, a fejét el?re szegve ballagott el a pult el?tt; belép?kártyát pittyentett a forgókapun; gombot nyomott a liftben, és a második emeleten kiszállva már vette is el? az iroda kulcsát. Korán, els?ként érkezett mindig.

A jókora irodahelység üveg bejárati ajtajának a zárját kikulcsolta, majd a belép? kártyával az ajtót kinyitotta.

A szokásos módon, útban az íróasztala felé, betért a kávézóba, és a kávégépet kizökkentette békés “stand by” üzemmódjából, ami így rögvest kerregni, búgni kezdett, mintegy felkeltve mély gépálmából, és felkészülve az aznapi rohamnak.

Az íróasztalára kipakolta notebook-ját, összerakta és elindította. Megvárta a bejelentkez? képerny?t, majd mikor belépett a domainbe, már ment is vissza a kávézóba elkészíteni magának a reggeli kávét, és pohár szénsavas vizet. Mire visszatért íróasztalához, a rendszer addig felállt. Kattintott a böngész? ikonján, és nekilátott az aznapi több száz rss feed át-scrollozásához. Híreket olvasott, a kedvenceket megjelölte, közben majszolta reggelijét. Mikor végzett a reggelivel, és az általa érdekesnek vélt hírek átolvasásával, a tálcára minimalizálta a böngész? ablakát, majd a háttérképet bámulva meredt maga elé a semmibe.

– Azért sem fogok így gondolkodni! – kiáltott nagyot, mint akit álmából zavarnak fel, válaszolva arra a kérdésre, amit valaki álmában tett fel neki: – Jó ez így?

Nem akart fásult lenni, nem akart a mindennapi szokásos eljárások rabja lenni, ámbár szerette a rendszert. Tartani magát egy bizonyos rendhez. De ezt izgalmassá lehet tenni, ha az ember körülnézve lát is – nem csak néz.

Kinyitotta hát a szemét, és eldöntötte: amit lát mostantól, azt másképp látja majd. Agyában más színt, és más formát kever majd a világhoz, mely körbeveszi, és ennek eredményeként egy új világban fog mozogni, mely izgalmas, és otthonosan a sajátja lesz, hisz azt képzel el amit akar.

Boldog volt, hogy valamiféle hatalmat adott saját kezébe.

De bármennyire is ragadtatta el magát, a mindennapiságok visszarántották a valóságba.

Arcáról a sugárzó fény lehullott, enyhe mosolyát elfújta egy sóhajtással.

Hátrad?lt, kiitta a kávéját, és a monitorra szegezve tekintetét olvasni kezdte az újonnan érkezett híreket…

 

12 év 3 komment

Eszeveszett rohanásba kezdett. Csak el?re nézett, összpontosított, minden mást kizárt az elméjéb?l. Koncentrált. Semmi sem zavarhatta meg. Szédít? sebességgel rohant be a féregjáratszer? alagútba. A többiek a nyomában jártak. Egyetlen cél létezett: els?nek lenni! Els?nek lenni bármi áron! A járat, mintha élt volna. Red?s, rugalmas anyagnak látszott. Pulzált, összehúzódott, majd megnyúlt, olykor megcsavarodott. George egy pillanatra kizökkent a versenyben szinte törvényszer?en megkövetelt koncentrációból. Megbámulta a járatot, kissé meg is szeppent. Értékes tizedmásodperceket vesztett, a többiek már a sarkában jártak. Hátrapillantott, észbe kapott és már indult is tovább. Az alagút, mintha csak magába szippantaná, úgy nyomult el?re. Georgenak fogalma sem volt róla miért teszi ezt. Csak annyit tudott, hogy nyernie kell. Ha nem nyer, nem marad életben. A verseny élet-halál kérdése.

Valaki mellé ért, és vele egyvonalban száguldott. George megriadt! Megriadt, ezzel kizökkent és abban a pillanatban már le is maradt egy hangyányit. Kizárni! Kizárni! – biztatta magát. – Az elmének tisztának kell maradnia. Csak így lehet! Csak így lehet nyerni! Egyre többen értek mellé. George megzavarodott. Elméjén átsuhant a gondolat, veszíteni fog. A félelem eluralkodott rajta, és tudatára tapad, ami blokkolta, és nem tudott összpontosítani. Ez által pedig elveszíti azt a képességét, hogy önmagát kontrollálja és irányítsa. A lehet? legnagyobb sebesség eléréséhez, és a precíz irányíthatósághoz a lehet? legtisztább, könny?, sz?zi tudat kell.

A gondolatainak egy tizedmásodperccel önmaga el?tt kell járnia. Tudnia kell el?re, hogy a következ? másodpercben mit kell reagáljon. Tudnia kell, hogy a járat merre fog kanyarodni, emelkedik, vagy süllyed, gyorsíthat-e, vagy lassítania kell.

Georgeon enyhe remegés futott végig, ami ilyen nagy sebességnél jókora pályaeltérést eredményez. Az alagút egyszerre egy éles kanyart vett balra, majd jobbra. Az els? sorban lév?k az s-kanyart óriási bravúrral vették. Nagy ívr?l kis ívre fordulva suhantak tovább, milliméterekre a bordázott, egyenetlen faltól. Úgy t?nt, mintha a mindenki számára vadidegen pályát már ezerszer végigfutották volna. George már a második sorig szorult vissza. A pánik által pókhálóként átsz?tt tudata, és a testén végigfutott remegés, az s-kanyart bevehetetlenné tette.

George roppant sebességgel a falnak rontott, és belefúródott. A fal rugalmas anyagának köszönhet?en benyomódott, majd visszaállt eredeti pozíciójába, Georgeot visszalökve a csatornába. Egy darabig pörgött-forgott, majd végre nyugalmi helyzetbe került. Nem sérült meg, szerkezete er?s volt. Fájdalmat nem érzett, viszont szédült. Egy pillanatot várt, megnyugodott, szisztematikusan végigfuttatott magán egy ellen?rzést, majd miután minden kódot a helyén talált, elnézett a folyosó mindkét irányába.

Észrevette, hogy nem messze t?le egy-két társa tébolyultan körbe – körbe forgott saját tengelye körül, volt, amelyik az alagút puha falát bökdöste, volt olyan, amelyik ?rült tempóban próbálta hajtani magát el?re, de meg sem moccant. Mint valami haláltánc. George azt gondolta, valószín?leg valamilyen hibás kódrészlet miatt. Ekkor eszébe jutott, hogy ezeknek itt, végük! S?t! Neki is vége! Az élmez?ny akármikor elérheti a célt, és akkor már minden mindegy lesz. Viszont ahhoz, hogy tudja vesztett, látnia kell, hogy ki lett az els?. Látnia kell, hogy valaki tényleg nyert, mert csak akkor tudhatja biztosan, hogy vége a versenynek. Tehát itt nem maradhat, s?t volt valami benne mélyen elásva, ami arra kényszerítette ne adja fel, menjen tovább. Mivel nem tudta a helyes irányt, bizonytalanul elindult hát jobbra. Aztán valami vonzer?t érzett a másik irányból. Megfordult és akkor már biztos volt abban, hogy arra kell mennie! Összeszedte magát, összpontosított, és elindult!

Elindult, de alig haladt el?re valamicskét! Csak minimális sebességre tudta magát felgyorsítani.

Nincs kezd?sebesség! – villant át rajta a gondolat. – Magamtól nem tudok felgyorsulni. Ekkor eszébe jutott valami! A csatorna közepéig beer?szakolta magát, és várt. Várt és reménykedett.

Több tizedmásodpercig csak lebegett a hengeres alagút kell?s közepén, amikor több társa húzott el mellette. Kicsivel kés?bb egy nagyobb csoport érkezett a háta mögé. Hatalmas sebességgel rontottak neki Georgenak. A csoport magával ragadta, és felgyorsították ?t is a csoport sebességére.

George érezte, hogy feltölt?dik energiával, a magabiztosság, a sikerélmény, és a remény megtízszerezte maradék energiáját. Kizárta a zavaró tényez?ket, csak azokra a paraméterekre koncentrált, amelyekre szüksége volt a kitöréshez. Koncentrált, mélyen magába szállt, sem a zaj, sem a csend, sem a sötétség, sem a fény, sem a káosz nem hatolhatott át azon a burkon, amit George elméjével maga köré vont. Tökéletes elmélyülés. Két tizedmásodperccel megel?zte fizikai mivoltát. Számításba vette térbeli helyzetét, sebességét, a maradék energiamennyiségét, a társai valós, és két tizedmásodperc múlva esedékes, lehetséges pozícióját a térben.

És akkor az id? lassulni kezdett, és George felkészült a kitörésre.

És akkor az id? már majdnem megállt, és George utolsó lehet?ségként minden erejét összeszedve nekirugaszkodott.

És akkor az id? megfagyott, és George olyan iszonyatos er?vel robbant ki társai közül, hogy a helyén szinte vákuum keletkezett, és társai közül, akik tudni vélték, hogy azon helyen az el?bb még volt valaki, most ezt lehetetlennek tartották.

George szinte teret és id?t bontott, olyan tisztán látta maga el?tt az útvonalat és a kikerülend? versenyz?ket, annyira tisztában volt erejével, hogy biztos volt benne még ekkora hátránnyal is nyerni fog. George olyan sebességgel haladt, hogy az alagút bordázott fala tükörsimává mosódott össze, egy – egy elhagyott társa fehér csíkként villant a térben. Nem hallott semmilyen küls? zajt, csak valami monoton duruzsoló morajlást, ami mintha csak az er?t tartaná benne. Nyugodt volt. Magabiztos. Bizserget? érzés futott rajta végig. A letisztult önuralom jóles?en bizserget? érzése.

George a legels? sorban lév?ket is maga mögött hagyta. A társai nem is látták ?t. Éreztek valamit, tudták, hogy valaki elsuhant mellettük, de úgy t?nt mintha csak érzéki csalódás lenne.

George valami fényeset pillantott meg. Úgy vélte itt az alagút vége, talán itt a cél is. Talán mégis sikerült, és életben maradhat. George sebességét nem csökkentve a fény felé repült. Az alagút egy hatalmas csarnokká szélesedett. Mikor közebb ért látta, hogy valami óriási gömb alakú, fényes objektum uralkodik a csarnok közepén. Egy nap, amelyik életerejével beragyogja a környezetét, és ellenállhatatlanul maga felé vonzza Georgeot és ellenfeleit.

George lelassított kissé, de folytatta a száguldást egyenesen a nap felé. A nap fénye sárgára festette a szerkezetét, és jóles?n melengette. Érezte, szinte hallotta, ahogy a gömb hívja ?t. Az ismeretlent?l való félelem fel sem merült benne.

Mikor a közelébe ért, megérintette, nyomogatni kezdete a gömböt. Nem volt sem t?zforró, sem jéghideg. Érezte a nyugalmat, és a békét, amit az sugárzott. A biztonság érzése kerítette hatalmába. A gömb felülete egy pontban megnyílt, amin George besurrant. A gömb anyaga furcsa volt belül, akárcsak a sajátja lenne. Úgy érezte eggyé olvad vele és ez furcsamód megnyugvással töltötte el. Közben mögötte felt?ntek a többiek, akiket szintén megbabonázott a fényesség. Ã??k is hozzáértek, tapogatták a gömböt, aki immár nem nyílt meg többé.

Csak egy juthatott célba.

George szerkezetén apró villámok cikázták keresztül, mire egységes kódja szétbomlott, és módosult. A nap befogadta, egyesült az ? kódjával. Újabb, összetettebb, bonyolultabb, és sokkal kifinomultabb kódokat alkottak együtt. A kódok folyamatosan fejl?dtek, és egy bizonyos fejlettségi szint után a nap újra és újra dimenziót váltott.

A tudat végképp letisztult, és nem marad más, csak a tökéletes béke.

Kilenc hónap múlva megszületett egy kisfiú.

A George nevet kapta.

 

12 év Nincs Komment

Óvatosan, lopva settenkedett ki a sarok mögül. Er?sen figyelt, nem akart áldozat lenni. Észrevétlennek kellett maradnia, ebben segítette valamelyest a koromfekete éjszaka, amit néhol fel-felhasítottak a ragadozók szemeinek lidérces fényei.

A fiú gyorsan mozgott, nem volt idegen a terep számára, számtalanszor bejárta már. Ismerte a táj minden rezdülését. Ismerte hol, merre kell, vagy érdemes menni, veszély esetén merre kell kerülni. Most már szinte száguldott, s vele egyszerre indult meg a csorda, egy része vele egy irányba, egy másik része meg ellentétesen. Élesen figyelt a hangokra, és a fényekre, f?leg amelyek mögötte jöttek. A sárgás fénypontok valószínüsíthet?en nem jelentettek nagy veszélyt, bár az óvatosságból számon tartotta azokat is. A veszélyesebbek a kékes lidércfény? szempárok voltak, melyek gyorsan mozogtak. Ha ezek kiszúrtak egy lehetséges áldozatot, letérni el?lük igen nehéz volt. Gyorsan közeled? villanó, szúró-fény? szemükkel megbabonázták az áldozataikat, akik fejvesztve húzódtak el az útból, sokszor meggondolatlanul.

A fiú sárgán csillogó szeme el?re meredt, kutatta a járható útvonalat. Közben mögötte felhördült valami. Egyre-másra tapadt rá. Utolérte. Az agresszív szempár követelte ?t.

A fiú testében mégsem a félelem, hanem a harag áradt szét. Maga is meglep?dött, hogy felveszi a harcot az er?sebbel. Büszkébb volt annál, semhogy megfutamodjon.

A fiú nem hagyta, hogy a vadállat elébe kerüljön. Olykor-olykor hirtelen elfordult hol jobbra, hol balra. Nem adta meg magát, nem hagyta, hogy megmarja. Vakmer?en lassított, majd ismét felgyorsult. Ett?l a mögötte száguldó ragadozó megzavarodott és lemaradt. Ezt kihasználva a fiú lehúzódott egy, a csordában kialakult üres helyre. Lelassított a csorda tempójára, mintegy beleolvadva abba. A ragadozó elsuhant, villogó szemekkel pásztázta a csordát, kereste szemtelen áldozatát, aki nem hagyta magát. Nem találta meg, ezért bosszúsan továbbsuhant a következ? áldozata felé.

Letérve a szavanna fels? útvonaláról, a fiú alávágott a kanyonba, itt az éjszaka sötétebb volt, és kevesebb volt a mozgolódás is. A fiú élvezte a h?vös, friss leveg?t. A területet persze ugyanúgy szemmel tartotta.

Hirtelen egy kékes szempár villant felé szemb?l. Halvány volt, és furcsa szögben állt. Közelebb osonva látta, amint az el?bbi ragadozó, ki vérszomjasan az életére tört, a kanyon oldalára ken?dve, összemarcangolva, sebesülten fekszik.

Ránézett a fiúra, majd egy görcsös rángás után kihunyt. Körülötte épp megérkeztek a kesely?k, akik most osztoztak a dögön. Körbeállták, veszekedtek, mindegyik magának akarta. Kékes, sárgás, vöröses szemük szikrákat szórt az éjszakába.

A fiú, nagyobb ívben elkerülte ?ket, majd egyenesen hazafelé vette az irányt.

– Kés?n jöttél! A gyerekek már alszanak, csendben gyere! Ilyen sokáig tartott?

– Igen, sajnálom. Útközben egy baleset is láttam.

 

12 év 1 Komment

Sietve gyalogolt a járdán, de nem rohant, nem volt értelme. Apró, folyékony, csillogó ezüst lövedékek el?l menekült. Nem volt semmi, amivel védekezhetett volna. A lövedékek egyre-másra eltalálták. Olyan s?r?n záporoztak rá, hogy szinte teljesen bevonták a fiút, aki úgy nézett ki, mintha fémb?l öntötték volna ki. Igyekezett a környez? épületek falához minél közelebb kerülni, bízva abban, hogy így kevesebb találatot kap. Egy kirakat ablakában észrevette, és megbámulta magát; az ezüst, patakokban ömlött alá az üvegen a fiú alakjával együtt. A ruhája egyre nehezebb lett, a b?réhez tapadt és kényelmetlenné vált. Fázott. Haja összetapadva meredezett az ég felé.

Az ezüstös folyadék mindent bevont, nem kímélt senkit és semmit. Ránehezült az aszfaltra, autókra, emberekre, házakra. A lövedékek az aszfalton, a járdán összemosódtak, hömpölyögve kúsztak tovább, akadályokat állítva a menekül?knek.
Voltak olyanok, akik nem mertek kilépni a szabad ég alá, csak vártak a kapualjakban, buszmegállókban, bíztak abban, hogy a támadás nem tart már sokáig. Voltak, akik futottak, azt hitték megmenekülnek, ?k jártak a legrosszabbul. Megint mások az autóikban találtak menedéket. Voltak, akik beletör?dve, megadták magukat, fejüket leszegve bandukoltak tovább. A fiú lassan célhoz ért. Belépett az épület el?csarnokába. Megállt, kifújta magát, kissé megkönnyebbült. Visszafordult, és a fotocellás ajtó ablakán keresztül kibámult a kinti világra.
      – Ma egész nap esni fog – szólalt meg mögötte a biztonsági ?r.

 

 

Dabóczy Gergely Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.