Dabóczy Gergely : A temetés

 

Még egyszer végigpillantott magán a tükörben. Mid?n mindent rendben talált, fogta fekete eserny?jét, és elindult. Albert bácsi talpig feketében bandukolt az utcán. Fekete, hosszú kabátját el?z? héten hozta el a tisztítóból. A nadrágján az él oly egyenes és pontos volt, hogy felvehette volna a versenyt a borbély borotvájával is. A cip?je fénylett, ha jobban megnézte az ember, visszatükröz?dött benne az ég, a felh?k.

   Albert bácsi mindig adott magára. Az a típusú férfi volt, akire azt mondják „sármja” van. Tudott viselkedni, értett az emberek nyelvén. Világéletében városlakó volt, esze ágában sem volt soha elhagyni a várost, és a jókora lakást, melyet még fiatalemberként vásárolt. A maga hatvanöt évével még mindig aktív életet élt. Újságíróként sok barátra, ismer?sre – és persze ellenségre, irigyekre is – szert tett. Rengeteg els? kézb?l származó információ birtokosa volt, amit, ha volt alkalma, ügyesen saját hasznára fordított. Feleségét?l már régen elvált, gyermeke nem volt – de szerette az életet, és ki is használt minden alkalmat, hogy jól érezze magát.

   Barátai mondták róla: Albert, Te tudsz élni! Te tudod, mit?l döglik a légy!

   Az örökké vidám, jókedv?, és élettel teli Albert bácsi most komor arccal, barna szemében homályos derengéssel sétált a temet? felé.
   Tekintetét mereven el?re szegezte. Egyenes derékkal lassan lépkedett – emlékezett.
   Néha egy-egy sóhaj kúszott fel mellkasából.

   Kellemes tavaszi délután volt, bár a leveg?ben még kicsit ott keringett a tél utolsó, er?tlen lehelete. Egy h?vös szell? pimaszul bekúszott a kabátja alá, amit?l az öregúr kissé megborzongott, és emlékeib?l visszazökkent a valóságba.
   Egy parkon keresztülvágva folytatta az útját. Felpillantott az égre. A nap már kezdte erejét fitogtatni. A halványkék boltozaton egy-két fehér felh? úszott. Madarak cikáztak a leveg?ben, egyik fáról a másikra repkedtek.
   Albert bácsi azt gondolta:
    – Épp ilyen kora tavaszi id? volt akkor is, amikor megismertem Miklóst a fronton.
   Mikor a tudatára ébredt ennek a gondolatnak, maga is meglep?dött. 
    – Uramisten, de régen volt!
   (Egy pillanatra elmosolyodott, mikor eszébe jutott: kikérte magának, ha Mikinek hívta valaki.)
   Mivel korán elindult, volt még elég ideje, így hát leült egy padra. Nézel?dött, figyelte az embereket, akiket a négy fal közül kicsalogatott a leveg?re a tavasz, az újjászület? természet.
   Negyvenöt évnyi jó barátságra tett most pontot az elkerülhetetlen. Albert bácsi szája alig észrevehet?en megremegett, a szemében könnyek szöktek, elhomályosítva kissé a látását. Megköszörülte a torkát, hogy a gombócot feloldja, majd a zsebébe nyúlt, hogy zsebkend?jével megtörölje a szemét. Párszor nagy leveg?t vett, hogy megnyugodjon, összeszedje magát.
   Két huszonéves fiú sétált el el?tte a gyöngykaviccsal szórt gyalogjárón.

    – És Emesét elviszed esete a… – kapta el a párbeszéd egy foszlányát Albert bácsi. Egy darabig követte ?ket a tekintetével, majd szemét a szemközti feny?fák koronájára emelte, amelyek örökzöldként az örök ifjúság délibábját hitegették…

   Gondolataiban visszarepült az id?ben.

   Miklóst egy lövedék a vállán érte. Albert épp mellette térdelt, tüzel? helyzetben. Miklós a lövést?l Albert hátára esett. Mikor látta, hogy társát találat érte, felkapta a vállára, és rohant vele egy biztonságos helyre, ahonnan majd egy tábori kórházba vihetik. Albert már majdnem elérte a biztonságos zónát, mikor a jobb vádlijába hasított a fájdalom. Összeesett, és Miklós a fejére zuhant.
   Albert egy kórházi ágyon tért magához. Egy csinos ápolón? éppen a kartonját vizsgálgatta, mikor észrevette, hogy a beteg magához tért.
    – Jól van? – kérdezte a n?vér.
    – Jól, köszönöm, csak szédülök egy kicsit – válaszolta Albert, már amennyire lengyel tudásából telt.
Hirtelen eszébe jutott a lába, és felrántotta a takarót, majd megkönnyebbülve visszahanyatlott a párnájára. Er?sen nyilallni kezdett a feje, és kezét a halántékához nyomta.
    – Na, az ilyen heves mozdulatoktól tartózkodni kellene még egy darabig. Megl?tték, és agyrázkódása is volt. A lába pedig megvan, ne aggódjon! Eltettem a lövedéket, ha esetleg…
    – Miért is ne? – húzta fel a szemöldökét Albert, majd hozzátette: – Mi van a fickóval, akit…
   Nem is fejezte be a mondatot, az ápolón? a fejével a szomszédos ágyra biccentett.
   Albert oldalra fordította a fejét, és egy borostás arcú, kék szempár fúródott az arcába. Egy kéz nyúlt ki a szomszédos ágy fel?l, és a borostás kép? alak így szólt: – Miklós. Köszönöm.
   Albert fogadta az üdvözlését, kezet fogott szomszédjával: – Albert. Nincs mit.

   Albert bácsi a padon elmosolyodott, és mellénye zsebéb?l kiemelte zsebóráját, melynek a láncán egy fényes lövedék csillogott.

   Egyre-másra halmozódtak a képek Albert bácsi fejében.

   A két fiatal fickó, egyre elevenebb, és egyre szemtelenebb lett. A f?növért bosszantották, a sorstársaikat nevettették. Albert rámen?sen udvarolni kezdett a n?vérnek, akit el?ször meglátott, mikor magához tért.
   A kórház kertjében sétáltak, a kora nyári melegben, mikor Miklós így szólt Alberthez:
    – Ha innen kikerülünk, mehetünk vissza a frontra. Pedig esküszöm, jól érzem magam itt!
    – Na, azt ugyan nem, barátom!
   Miklós arca megnyúlt, és halkabbra fogta mondandóját:
    – Miben sántikálsz?
    – Én nem megyek vissza Miklós. És Te sem…
    – Ezt mégis hogy képzeled? Dezertálásért súlyos büntetés jár.
    – Igen, ha elkapnak. A fronton meg golyó vár… Hát, én ugyan nem sietek olyan türelmetlenül meghalni – válaszolta Albert.
   A leveg?be egy g?zmozdony éles sípja hasított. A két suhanc egymásra nézett, és mindketten ugyanarra gondoltak.
   Még akkor éjjel, valamivel éjfél után összekészül?dtek, és megszöktek a kórházból.
   Elérték a közeli vasútállomást, ott felugrottak egy lassan guruló tehervagonra, aminek az alján széna, és szétdobált marharépa volt.
   Öt napig utaztak a vagonban. Öt napig a marharépát ették, és es?vizet ittak.
   Az ötödik nap éjjelén a vonat megállt egy állomáson. Kimásztak a vagonból. Észrevették, hogy nem messze éjszakai alkalmi munkások dolgoznak, zsákokat és ládákat pakolnak be egy hosszú szerelvénybe.
   Odaosontak és szabadságukat, életüket kockáztatva odapisszentek az egyiküknek, és halkan így szóltak:
    – Magyarországra akarunk jutni…
    – A vonat Hatvan felé megy, nincsenek messze a határtól! – válaszolta a férfi, cigarettával a szájában, suttogva, magyarul.
   Albert és Miklós új er?re kapott, és roppant mód megörültek.
    – Ebbe a vagonba szálljanak – intett a fejével alig láthatóan a férfi. – Alma is van bent, meg majd úgy rakom a zsákokat, hogy elférjenek, és takarja is magukat.
   A két szökevény roppant hálás volt. Felszöktek a vagonra, és meghúzódtak a már feltornyozott zsákok takarásában. Kis id? múlva egy üveg víz gurult a lábukhoz.

    – Hatvanból még eltartott egy-két napig, míg hazajutottunk – sóhajtott fel Albert bácsi.
   Az emlékek feltartózhatattlanul tobzódtak az öregúr fejében. Egész hátralév? életüket jóformán egymás mellett élték. Mintha egy családba tartoztak volna, akár a testvérek. A hazaszökést követ?en sokáig együtt bujkáltak, pincékben, padlásokon. Álnéven alkalmi munkát vállaltak. Szakállt növesztettek. Igyekeztek kerülni a felt?nést.
   Mikor a háború véget ért, megpróbálták rendezni életüket. Hol az egyik, hol a másik megmaradt családja segített ebben.
    – De nehéz id?szak volt! – gondolta Albert bácsi. Kivette a zsebóráját, és megnézte a pontos id?t. – Még van id?… – nyugtázta magában.

   Villanásszer?en bukkantak el? az emlékek, egyikük a másik után, mintha valaki fényképeket dobálna egy asztalra.
   Látta maga el?tt, amint ott áll barátja mellett, mint esküv?i tanú, majd egyszerre felcserél?dtek a szerepek, és Miklós áll mellette tanúként az ? esküv?jén.
   Albert volt Miklós fiának keresztapja, és Miklós mindvégig mellette állt, amikor ? válófélben volt feleségét?l.

   Felidézett közös nyaralásokat, emlékezett együtt átélt születésnapokra. És emlékezett a minden évben megünnepelt szökésük évfordulójára is.
   Visszagondolt a közös karácsonyokra, és azokra a Gárdonyban töltött horgász-hétvégékre, amelyeket a két jóbarát csak együtt töltött el Albert telkén évente egyszer, vagy kétszer.
   És ? mindvégig mellette állt, amikor Miklós az utóbbi egy évben már a rákkal küzdött.
   Mélységes fájdalmat érzett, ahogy ott üldögélt a padon.
   Felemelte tekintetét, és körülpillantva nézte az egyre több embert, akik a parkban játszottak, beszélgettek, sétálgattak.
   Hirtelenjében undorodni kezdett mindent?l, és mindenkit?l. Akire csak rápillantott, szánalmat érzett. Keser? szájízzel nézett szét, és cinikusan csak arra tudott gondolni: – Ugyan, mi értelme is van ennek az egésznek! Mire jó a barátság, a szerelem, a fájdalom, hiszen a vége mindig csak ugyanaz. Szinte fojtogatta a tehetetlen düh.
   Émelygett, és úgy gondolta, nem is megy el Miklós temetésére. Minek?

   Egy id?s, vele egy korú n? állt meg vele szemben.
    – Jössz, Albert? – kérdezte, kissé remeg? hangon.
   Albert bácsi felnézet, Miklós bácsi felesége nézett rá. Fekete ruhában, kalapjáról, fekete fátyol takarta el arcát, de ? látta a mögötte meghúzódó, vörösre sírt szemeket.
    – Nemsokára indulok, Eszter, menjetek csak el?re.
   Ekkor a n? a táskájából el?vett egy apró fadobozkát, és reszketeg, de finom kezével Albert bácsi felé nyújtotta.
    – Ezt neked szánta – mondta.
   Albert bácsi kérd?n pillantott fel, majd a dobozkáért nyúlt.
   A hölgy bólintott, és visszament a nem messze álldogáló, ?t váró családjához, majd együtt lassan elsétáltak. Miklós bácsi fia elmen?ben, kezével intett a keresztapjának, mire az öregúr visszaintegetett.
Albert bácsi kinyitotta a dobozkát, és megpillantott benne egy lövedéket. Azt a lövedéket, melyet Miklós bácsi vállából szedtek ki annak idején.
   Fátyolos szemével az égre pillantott. Egy gólya vitorlázott keresztül a park felett, mintha csak valamiféle vigaszt akarna nyújtani az újjászületés hírnökeként. Sokáig kísérte figyelemmel a madarat, egészen addig, amíg az apró ponttá nem zsugorodva el nem t?nt a szeme el?l. Ekkor behunyta a szemét, és élvezte a nap melegét, melybe arcát merítette.
   Maga sem tudta, miért, talán a gólya látványtól, vagy a kellemes napfürd?t?l, egyszerre úgy érezte, megbékélt.

   Egy darabig így maradt, élvezte a megnyugvás állapotát. Ezt a pár másodpercet kifejezetten kellemesnek találta. Egy kicsit még szégyellte is magát.
   Annyira furcsán jól érezte magát, hogy kis id? elteltével már roppant mód zavarta is.
   Egyszer csak egy ismer?s hang ütötte meg a fülét:
    – Mondd csak, meddig akarsz még ott pöffeszkedni?
   Albert bácsi kissé zavartan kinyitotta a szemét. Körülnézett, de nem látott senkit. Majd felocsúdott, és attól félve, hogy elszaladt az id? és lekésik a temetésr?l, a zsebórájáért kapott. De az óra minduntalan kicsúszott a kezéb?l. Bosszankodott ügyetlenségén, majd újra az órazsebhez nyúlt, most már kimértebben, mire a hang ismét megszólalt, közvetlenül el?tte:
    – Arra aligha lesz itt szükséged.
   Albert bácsi, felemelte a fejét, és megdöbbenve látta, hogy Miklós bácsi áll el?tte, mosolyogva, egészségesen.
   Az öregúr meglepetésében felpattant a padról. Meglep?dését fokozta, hogy furcsán, könnyedén állt fel ül? helyzetéb?l, könny?nek, és szinte fiatalnak, érezte magát.

   Furcsállotta azt is, hogy szívében nyoma sincs a keser?ségnek, teljesen nyugodt lelkiállapotban volt. Persze leginkább azon csodálkozott, hogy Miklós bácsi ott áll vele szemben.
    – Mi ez az egész? – kérdezte Miklós bácsitól, aki még mindig mosolygott rá.
    – Semmi különös, Albert. Elaludtál…
   Albert bácsi hátrafordult, és látta önmagát, amint alig láthatóan mosolyogva, arcát a nap felé tartva üldögél a padon, mozdulatlanul.
    – Apropó – szólalt meg Miklós bácsi -, van nálad valami, ami az enyém – és Albert bácsi lába elé mutatott a földre.
   Albert bácsi tekintetével követte a kijelölt irányt, és azt látta, hogy a kis dobozka, benne a lövedékkel, ott pihen a fényesre tisztított cip?i el?tt. Kicsúszott a kezéb?l, amint átlépett az él?k világának küszöbén.
    – És ezzel vége? Ennyi? – kérdezte értetlenül, kissé felháborodva Albert bácsi.
    – Vége? Ugyan! Csak most kezd?dik, Albert… Gyere velem! – nevetett Miklós bácsi, azzal karon fogta öreg barátját, és elindultak egy ismeretlen, új világ felé.

 

Legutóbb szerkesztette - Dabóczy Gergely
Szerző Dabóczy Gergely 18 Írás
Nincs nap, hogy ne olvasnék. Nincs nap, hogy ne írnék. Előbbi minden nap sikerül. Ez utóbbi van amikor sikerül. Informatikusként, mint szoftverfejlesztő mérnök dolgozom. Emelett remekül megfér az irodalom és festészet szeretetem.