Horváth János : Rémálom

Háttal feküdt, és a mennyezetet bámulta. A nyitott ablakon besz?r?d? zajokat figyelte. Figyelmét egy monoton ismétl?d?, zúgó hang kötötte le.

 

Nem szokott korán lefeküdni, mert minden perc – amit ébren tölthet -, az élete meghosszabbítása. Percek és órák, a napok, a hetek úgy adódnak össze, hogy szerény számítása szerint is, legalább tíz évet tud megspórolni, ha nem alszik annyit, mint az átlag. Babonás félelemmel gondol arra, hogy egyszer elfárad, túlságosan vonzó lesz számára álomba merülni, és felrúgva önmagával kötött megállapodását, hirtelen felindulásból, bárhol, bármikor képes lesz magatehetetlenül alámerülni az ismeretlenben. Mert tény, hogy orvosi esetnek min?sül a kór, amit magáénak tudhat. Nem sokan élnek azzal a félelemmel, ami neki úgy része, mint másnak a reggeli fogmosás, nehéz megszokni, de aztán nagyon tud hiányozni. Gyerekkorában gyakran érezte magát magányosnak, bár ezt a fogalmat akkor csak ízlelgette, évek múlva, a diploma és a hetedik munkahelye között, már tudta, mit is jelent magányosnak lenni. Különcnek semmiképpen nem érezte magát, mert minden idegszálával meg akart felelni a világnak, úgy simult bele környezetébe, hogy semmit ne vegyenek észre. Egója megsz?nt, csak a beolvadás, a megfelelés kényszere volt számára elérhet? cél.

   Háttal feküdt, és a mennyezetet bámulta. A nyitott ablakon besz?r?d? zajokat figyelte. Figyelmét egy monoton ismétl?d?, zúgó hang kötötte le. Mintha egy cs?ben áramló, forró g?z hangja lenne, ami szakaszosan és ütemesen változva áramlana ki egy keskeny résen. Csak hosszú percek múlva jött rá, hogy saját vérének áramlását hallja. Az áramlás ritmusa összhangban volt a szívverésével, és a zaj nem kívülr?l jött, hanem a fülében lüktetett. Az ötvenesek nyugalmával vette tudomásul, hogy testében már nem a régi életer? áramlik, elfáradt szervei között megbomlott az egyensúly. Minden tagja ólmosan nehéznek t?nt. A lüktetés egyre er?sebbé vált, már szinte semmi másra nem tudott gondolni. Megpróbálta felemelni a bal kezét, de nem engedelmeskedett az agyából kiadott parancsnak. Szorongás vett er?t rajta, és ez nem volt ismeretlen számára. Egész életében szorongott valamit?l, de soha nem tárgyiasult ez a félelem. Nem a konkrét ok izgatta, hanem maga az érzés.

 

  Hát ennek most vége. Nem tudta, mit gondoljon. A hirtelen támadt felismerés teljesen megbénította, majdnem elaludt. Megpróbálta a kezét mozgatni, és most sikerült felemelnie mindkett?t. Maga elé tartva nézte, ahogy az ujjai lassan összekulcsolódnak. Kifordított tenyérrel nyújtózott. Ez jólesett, de nem tudta elterelni a gondolatait, minden idegszálával a bal mellkasa fel?l elinduló szorításra összpontosított. A fülében a lüktetés halkult, de egyre szaporább lett. A fájdalom lassan áramlott végig a karján. Légzése nehéz lett, homlokán hideg verítékcseppek gördültek le, egészen a nyakáig. Észrevette, hogy a látása is romlott. A félhomályban idáig mindent látott, de id?nként, mintha egy sz?k cs?be nézne, megváltozott a látótere. Nem volt egyértelm? számára a helyzete. Nem tudta eldönteni, hogy álmodik – amit?l mindig tartott -, vagy ébren van, de tehetetlen a benne lezajló folyamatokkal szemben. Mindig szorongott, ha arra gondolt, hogy egyszer elalszik, és álmodni fog, de ez most más volt, most félelmet érzett. Ilyen lehet a halál. Milyen furcsa, nincs fény, nincs alagút, csak ez a rohadt érzés, hogy nincs semmi. Még csak megváltást sem jelent a tudat, hogy vége, mindennek vége, végérvényesen, visszavonhatatlanul. 

 

  Az óra csörgése szinte belerobbant a csendbe. Gépiesen felkelt, kiment a fürd?szobába, és végezte a dolgát, mint minden nap, amióta az eszét tudja. Felöltözött, és kinézett az ablakon. Magához vette az eserny?jét, mert nagyon csúnya, sötét felh?k gyülekeztek a keleti égbolton. Kinyitotta a kaput, és kilépett az utcára. Lassan elkezdett az es? szemerkélni.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.03.31. @ 14:48 :: Horváth János
Szerző Horváth János 170 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.