Amikor hajnali hat órakor megcsörrent a vekker, alig bírtam elhallgattatni.
Kóváloygva, kalimpáltam a kezemmel az éjjeliszekrényem felé, hogy végre lenyomjam az átkozottat, de nem sikerült. Kénytelen voltam kinyitni a szemem, ami elég nehezen ment, mindenesetre az órát azért sikerült agyonvágnom végre.
Kitakaróztam, és úgy ahogy voltam, fekve, lerángattam magamról a pizsamát. Két gombom bánta.
Felültem, vártam pár másodpercet, ásítoztam, nyújtózkodtam, majd nagy nehezen felálltam. Hunyorgó szemmel elindultam a fürd?szoba felé. A szemembe mintha homokot szórtak volna, minden pislogás nehezen ment, és szinte karcolt. Ezt a szemszárazságot majdnem minden reggel érzem.
Mikor kiértem a fürd?szobába, felkapcsoltam a lámpát. Félrerántottam a fejem, és er?sen becsuktam a szememet. A lámpa fénye er?sen pofon vágott. Mikor végre megszoktam a fényt, a tükör elé álltam, bámultam magam. Elég nyúzott volta a képem.
Levettem a fogkefémet és a fogkrémet a polcról. A tubusból a kígyót rászúrtam a fogkefémre. Vissza akartam rakni a polcra a fogkrémet, de nem sikerült. A tubus lebillent a polcról, és leesett a földre. Grimaszokat vágva lehajoltam érte, hogy felvegyem. A mozdulat közben a fogkefémmel összekentem magam.
Káromkodtam egyet, majd felegyenesedtem, ismét megbámultam magam a tükörben, és mivel ugyanaz a látvány fogadott mint az el?bb, nem nagyon lettem boldogabb.
Szinte éreztem a vegyi folyamatot a koponyámban, ahogy megfájdul a fejem.
De nehezen indul ez a reggel – dünnyögtem magam elé. Fogmosás, mosakodás, öltözködés. Na! Csak felébredek végre – gondoltam magamban. A fürd?szobából a hálóba mentem. Megragadtam a notebook-táskám, köszöntem a feleségemnek, aki még irígylésre méltóan szundukált.
– Megnézted a kölyköket? – kérdezte álmatag, halk hangon.
Minden hétköznap korán reggel kelek. Korán reggel pedig jobb szeretek magamban lenni, mármint a fejemben.
– Még nem, de meg fogom. Tudod, hogy minden reggel, miel?tt elindulok, benézek hozzájuk. Te meg minden reggel megkérdezed – válaszoltam ingerülten.
– Jó. Jó… Korán van… Persze – kapott észbe hirtelen. Ismer már. Talán túl jól.
Kiléptem az ajtón. Kellemesen h?vös, még sötét novemberi reggel fogadott, amit szeretek, de most nem lelkesedtem annyira érte. Rosszul indult a nap.
Mikor kinyitottam a nagy kaput, összekentem a kezem a nemrég bezsírozott zárral. Akkor gondoltam el?ször arra, lehet, inkább itthon kellene maradnom.
Beültem a kocsiba, kiálltam a kapun, és elindultam az irodába dolgozni. Ebben a korai órában, valamivel kevesebb mint egy óra az út. Kihajtottam a f?útra, célba vettem az autópályát.
Hogy bekapcsoljam a rádiót – mint minden reggel, oltva reggeli információszomjamat -, odapillantottam a kezel?panelre, és megnyomtam az ON gombot. A dolog nem tartott tovább egy-két másodpercnél, mégis millimétereken múlt, hogy nem rohantam neki egy ?znek. A semmib?l t?nt el?, és a semmibe is veszett. A szerencsémnek, és a reflexeimnek is köszönhetem talán – mely utóbbinak az ilyen fokú m?ködése ezen a korai, álmos órán meg is lepett -, hogy sierült jobbra úgy elrántanom a kormányt, hogy a középen álló ?zet elkerüljem.
Libab?rös lettem, a karomon a sz?rszálak apró szögekként meredeztek, majd átütötték a kabátomat. Valami borzongató hideg futott végig a gerincoszlopomon, és verejték ütött ki a homlokomon. A lábamat levettem a gázpedálról, és hagytam hogy a kocsi, csak guruljon. Nagy leveg?t vettem, és próbáltam összeszedni magam.
Ez a jávorszarvas-teszt aztán felébresztett, az biztos – gondoltam magamban, és mire a közeli körforgalomhoz értem, sikerült visszabújnom a b?römbe.
Ez nem az én napom – futott át az agyamon, miközben a szememet le nem vettem az útról.
Már világos volt, amikor megérkeztem. Beálltam a parkolóba, és célba vettem a közeli boltot. A látványpékségben vásároltam valami sonkás, gombás péksüteményt, és a kasszát érintve már indultam is tovább az iroda felé. Beléptem a f?bejáraton, a recepciós pult el?tt elhaladva egyenesen a beléptet?kapuhoz mentem. Mikor a belép?kártyámat az érzékel? elé tartottam, a másik kezemb?l a reggelim a padlóra zuhant. Lyukas volt a zacskó alja.
Ekkor már úgy éreztem, felkelnem sem kellet volna. Ezt a napot leginkább átaludnom kellett volna, pedig még csak most kezd?dött el.
Mint általában, most is els?ként érkezve, kinyitottam az irodát és az asztalomhoz mentem. Összeraktam a notebook-om, bekapcsoltam, és beléptem a rendszerbe.
Kimentem a konyhába, hogy a reggeli kávémat kifacsarjam az automatából. Amikor a stand by üzemmódból kizökkentettem a gépet, kiírta, hogy a tartályból kifogyott a víz. Persze akkor már mindenen bosszankodva, feltöltötem vízzel, és elindítottam a programot.
Mikor a kávém elkészült, éppen fordultam volna sarkon, hogy a biztonságot jelent? számítógép kijelz?jébe merüljek, ám a gép kiírta, hogy a zacctároló megtelt. Sziszegve visszafordultam, és terveimmel ellentétben mégsem hagytam úgy a gépet.
Siettem az asztalomhoz. Leültem, különösen körültekint? voltam a kávéscsészém asztalra helyezését illet?en.
Alighogy megérkezett az els? kolléga, rögtön elmeséltem neki a reggelemet, azt, hogy hogyan indult a napom, pedig még csak kilenc óra lesz.
A kolléga jókat vigyorgott, meg néha csóválta a fejét, az ?zes résznél pedig megrökönyödést tanúsított, igaz, csak hétköznapi színekben, azaz nem a leg?szintébb módon, inkább csak a társalgási formalitás szintjén. Persze ez csak tovább ösztönzött afelé, hogy a kés?bbiekben színesebben adjam el? a történetet.
Második, harmadik, negyedik kollégának is el?adtam a dolgot. Már engem is szórakoztatott a történet, rá is játszottam, bosszankodtam, káromkodtam, agitáltam, hogy micsoda átkozott egy istenverte nap ez a mai. Már alig vártam, hogy az általam egyik legjobban kedvelt kolléga is bejöjjön, hogy neki is el?adhassam a sztorit, amikor megszólalt a mobilom. Meglep? módon – nagyon ritkán beszélünk telefonon – az el?bb említett kollégát jelezte a kijelz?.
– Szevasz! Még alszol? – kérdeztem vigyorogva.
– Nem – hangzotta a színtelen, fátyolos válasz.
– Te, képzeld hogy jártam – nem bírtam várni, belefogtam a mesébe. – Olyan reggelem volt, hogy…
– Jó-jó… Figyelj! – vágott a szavamba, akkor esett le, hogy nem is tudom miért hívott, és hogy elég fura a hangja. – Tegnap éjjel meghalt anyám. Pár napig nem leszek. Szólnál odabent?
A hír váratlanul ért, és rettent?en meglepett. Úgy éreztem, hogy bentragad a leveg? a tüd?mben, ugyanakkor valami ránehezedik. A kezem nyirkos lett, és remegett a hangom, amikor válaszoltam:
– Persze… Persze. Jól vagy? – hangozott az ostoba, dadogós kérdés részemr?l, mást nem tudtam kinyögni.
– Majd leszek – mondta, és ezzel letette a telefont.
Letaglózva álltam az iroda közepén. Négy szempár kérd?n tapadt rám, én pedig szégyelltem magam a „rossz napom van” sztori miatt.
Hirtelen felt?nt, hogy már ki tudja mióta, nem is fájt a fejem.
Bementem a tárgyalóba, és azonnal felhívtam a feleségemet.
– Szia. Ne haragudj, hogy reggel olyan goromba voltam…
