Rossz napom van

Ezt a napot leginkább átaludnom kellett volna, pedig még csak most kezd?dött el.

Amikor hajnali hat órakor megcsörrent a vekker, alig bírtam elhallgattatni.
    Kóváloygva, kalimpáltam a kezemmel az éjjeliszekrényem felé, hogy végre lenyomjam az átkozottat, de nem sikerült. Kénytelen voltam kinyitni a szemem, ami elég nehezen ment, mindenesetre az órát azért sikerült agyonvágnom végre.
    Kitakaróztam, és úgy ahogy voltam, fekve, lerángattam magamról a pizsamát. Két gombom bánta.
    Felültem, vártam pár másodpercet, ásítoztam, nyújtózkodtam, majd nagy nehezen felálltam. Hunyorgó szemmel elindultam a fürd?szoba felé. A szemembe mintha homokot szórtak volna, minden pislogás nehezen ment, és szinte karcolt. Ezt a szemszárazságot majdnem minden reggel érzem.
    Mikor kiértem a fürd?szobába, felkapcsoltam a lámpát. Félrerántottam a fejem, és er?sen becsuktam a szememet. A lámpa fénye er?sen pofon vágott. Mikor végre megszoktam a fényt, a tükör elé álltam, bámultam magam. Elég nyúzott volta a képem.
    Levettem a fogkefémet és a fogkrémet a polcról. A tubusból a kígyót rászúrtam a fogkefémre. Vissza akartam rakni a polcra a fogkrémet, de nem sikerült. A tubus lebillent a polcról, és leesett a földre. Grimaszokat vágva lehajoltam érte, hogy felvegyem. A mozdulat közben a fogkefémmel összekentem magam.
Káromkodtam egyet, majd felegyenesedtem, ismét megbámultam magam a tükörben, és mivel ugyanaz a látvány fogadott mint az el?bb, nem nagyon lettem boldogabb.

    Szinte éreztem a vegyi folyamatot a koponyámban, ahogy megfájdul a fejem.
    De nehezen indul ez a reggel – dünnyögtem magam elé. Fogmosás, mosakodás, öltözködés. Na! Csak felébredek végre – gondoltam magamban. A fürd?szobából a hálóba mentem. Megragadtam a notebook-táskám, köszöntem a feleségemnek, aki még irígylésre méltóan szundukált.
     – Megnézted a kölyköket? – kérdezte álmatag, halk hangon.
    Minden hétköznap korán reggel kelek. Korán reggel pedig jobb szeretek magamban lenni, mármint a fejemben.
     – Még nem, de meg fogom. Tudod, hogy minden reggel, miel?tt elindulok, benézek hozzájuk. Te meg minden reggel megkérdezed – válaszoltam ingerülten.
     – Jó. Jó… Korán van… Persze – kapott észbe hirtelen. Ismer már. Talán túl jól.

    Kiléptem az ajtón. Kellemesen h?vös, még sötét novemberi reggel fogadott, amit szeretek, de most nem lelkesedtem annyira érte. Rosszul indult a nap.
    Mikor kinyitottam a nagy kaput, összekentem a kezem a nemrég bezsírozott zárral. Akkor gondoltam el?ször arra, lehet, inkább itthon kellene maradnom.
    Beültem a kocsiba, kiálltam a kapun, és elindultam az irodába dolgozni. Ebben a korai órában, valamivel kevesebb mint egy óra az út. Kihajtottam a f?útra, célba vettem az autópályát.
    Hogy bekapcsoljam a rádiót – mint minden reggel, oltva reggeli információszomjamat -, odapillantottam a kezel?panelre, és megnyomtam az ON gombot. A dolog nem tartott tovább egy-két másodpercnél, mégis millimétereken múlt, hogy nem rohantam neki egy ?znek. A semmib?l t?nt el?, és a semmibe is veszett. A szerencsémnek, és a reflexeimnek is köszönhetem talán – mely utóbbinak az ilyen fokú m?ködése ezen a korai, álmos órán meg is lepett -, hogy sierült jobbra úgy elrántanom a kormányt, hogy a középen álló ?zet elkerüljem.
    Libab?rös lettem, a karomon a sz?rszálak apró szögekként meredeztek, majd átütötték a kabátomat. Valami borzongató hideg futott végig a gerincoszlopomon, és verejték ütött ki a homlokomon. A lábamat levettem a gázpedálról, és hagytam hogy a kocsi, csak guruljon. Nagy leveg?t vettem, és próbáltam összeszedni magam.
    Ez a jávorszarvas-teszt aztán felébresztett, az biztos – gondoltam magamban, és mire a közeli körforgalomhoz értem, sikerült visszabújnom a b?römbe.
    Ez nem az én napom – futott át az agyamon, miközben a szememet le nem vettem az útról.

    Már világos volt, amikor megérkeztem. Beálltam a parkolóba, és célba vettem a közeli boltot. A látványpékségben vásároltam valami sonkás, gombás péksüteményt, és a kasszát érintve már indultam is tovább az iroda felé. Beléptem a f?bejáraton, a recepciós pult el?tt elhaladva egyenesen a beléptet?kapuhoz mentem. Mikor a belép?kártyámat az érzékel? elé tartottam, a másik kezemb?l a reggelim a padlóra zuhant. Lyukas volt a zacskó alja.
    Ekkor már úgy éreztem, felkelnem sem kellet volna. Ezt a napot leginkább átaludnom kellett volna, pedig még csak most kezd?dött el.

    Mint általában, most is els?ként érkezve, kinyitottam az irodát és az asztalomhoz mentem. Összeraktam a notebook-om, bekapcsoltam, és beléptem a rendszerbe.
    Kimentem a konyhába, hogy a reggeli kávémat kifacsarjam az automatából. Amikor a stand by üzemmódból kizökkentettem a gépet, kiírta, hogy a tartályból kifogyott a víz. Persze akkor már mindenen bosszankodva, feltöltötem vízzel, és elindítottam a programot.
Mikor a kávém elkészült, éppen fordultam volna sarkon, hogy a biztonságot jelent? számítógép kijelz?jébe merüljek, ám a gép kiírta, hogy a zacctároló megtelt. Sziszegve visszafordultam, és terveimmel ellentétben mégsem hagytam úgy a gépet.
    Siettem az asztalomhoz. Leültem, különösen körültekint? voltam a kávéscsészém asztalra helyezését illet?en.

    Alighogy megérkezett az els? kolléga, rögtön elmeséltem neki a reggelemet, azt, hogy hogyan indult a napom, pedig még csak kilenc óra lesz.
    A kolléga jókat vigyorgott, meg néha csóválta a fejét, az ?zes résznél pedig megrökönyödést tanúsított, igaz, csak hétköznapi színekben, azaz nem a leg?szintébb módon, inkább csak a társalgási formalitás szintjén. Persze ez csak tovább ösztönzött afelé, hogy a kés?bbiekben színesebben adjam el? a történetet.
    Második, harmadik, negyedik kollégának is el?adtam a dolgot. Már engem is szórakoztatott a történet, rá is játszottam, bosszankodtam, káromkodtam, agitáltam, hogy micsoda átkozott egy istenverte nap ez a mai. Már alig vártam, hogy az általam egyik legjobban kedvelt kolléga is bejöjjön, hogy neki is el?adhassam a sztorit, amikor megszólalt a mobilom. Meglep? módon – nagyon ritkán beszélünk telefonon – az el?bb említett kollégát jelezte a kijelz?.
     – Szevasz! Még alszol? – kérdeztem vigyorogva.
     – Nem – hangzotta a színtelen, fátyolos válasz.
     – Te, képzeld hogy jártam – nem bírtam várni, belefogtam a mesébe. – Olyan reggelem volt, hogy…
     – Jó-jó… Figyelj! – vágott a szavamba, akkor esett le, hogy nem is tudom miért hívott, és hogy elég fura a hangja. – Tegnap éjjel meghalt anyám. Pár napig nem leszek. Szólnál odabent?
    A hír váratlanul ért, és rettent?en meglepett. Úgy éreztem, hogy bentragad a leveg? a tüd?mben, ugyanakkor valami ránehezedik. A kezem nyirkos lett, és remegett a hangom, amikor válaszoltam:
     – Persze… Persze. Jól vagy? – hangozott az ostoba, dadogós kérdés részemr?l, mást nem tudtam kinyögni.
     – Majd leszek – mondta, és ezzel letette a telefont.
    Letaglózva álltam az iroda közepén. Négy szempár kérd?n tapadt rám, én pedig szégyelltem magam a  “rossz napom van” sztori miatt.
    Hirtelen felt?nt, hogy már ki tudja mióta, nem is fájt a fejem.

    Bementem a tárgyalóba, és azonnal felhívtam a feleségemet.
     – Szia. Ne haragudj, hogy reggel olyan goromba voltam…

17látogató,2mai

Szerző Dabóczy Gergely 18 írás
Nincs nap, hogy ne olvasnék. Nincs nap, hogy ne írnék. Előbbi minden nap sikerül. Ez utóbbi van amikor sikerül. Informatikusként, mint szoftverfejlesztő mérnök dolgozom. Emelett remekül megfér az irodalom és festészet szeretetem.

1 komment

  1. Ez sajnos nem vicc! Énnekem is lenne egy pár olyan irásom aminek hasnló a mottója. Csak azt nem értem, hogy a rosszat az képesek megérezni a finom receptorjaink de a jót annál kevésbé.Sőt! Módosítanám, A jót hiába szernénk az valahogy sosem ugy jön be ahogy megálmodtuk elképzeltük. még töredékében sem. a Rossz az viszont csőstül. Igaz Rejtő mondata amit ilyen és hasnló alkalomra szoktam mondani: Egy bolond száz bajt csinál.

Hagyj üzenetet