Dabóczy Gergely : Puzzle

A felkel? nap hirtelen ömlött be a konyha ablakán. A széles fénysugár a leveg?ben úszkáló kis szösz, por és egyéb szemcséket meg-megcsillogtatva szétken?dött a viszonylag tiszta padló sárga taposóján, a kékesszürke konyhapulton, és a mosogatón.

A csapon egy vízcsepp érlel?dött. Himbálózott, reszketett, egyre hízott, majd a kritikus tömeget elérve hullt alá egy kistányérra, majd a folyamat kezd?dött elölr?l.

A h?t? halk berregéssel felzúgott, a tetején a vekker mutatója halk kattogással rótta végtelen útját.

A fénycsík széle bizonytalanul, szinte szemérmesen megérintette a helyiség közepén álló asztalt. Az asztal sárga kockás viaszosvászon terít?jén és az asztal mellett a földön kevés szétszórt kenyérmorzsa.

Az egyik nagyobb darabot egy hangya, nagy üggyel-bajjal vonszolta.

Ébredés.

Áron belépett az üres konyhába. Alsónadrág, és trikó volt rajta, nagyot ásítva állt az ajtóban. Álmosan, kócos hajjal, karikás szemekkel körülnézett. Grimaszolt egyet, kezével végigsimította a hasát, majd a szemét dörzsölgetve kifordult a wc felé.

A társasházak tipikus reggeli hangjai motoszkáltak mindenfelé a bérlakásban: felfutottak a falakon, beköszöntek a f?téscsöveken, a szell?z?nyílásokon keresztül.

A wc-ben hallani lehetett, ahogy más lakásokban ajtók, ül?kék csapódtak.

[Az alsó szomszéd megint a budin bagózik].

A fürd?szobába valami füttyszó szüremkedett befelé [talán valaki borotválkozik].

Beszélgetés hangfoszlánya t?nt el? valahonnan, mintha a víz alól bukkant volna fel: duruzsolás, érthetetlen tompa moraj.

Koppanások, zizegések [valaki elhúzza a függönyt], red?nyök nyikorgása, köhögés, kiabálás, vízcsobogás, edénycsörömpölés, porszívó zúgása kísér minden reggelt.

Egy bérházban, ha egyedül vagy sem lehetsz soha egyedül.

Áron a fürd?szoba tükrében vizsgálta az arcát. Karikás, nagy, zöldes-szürke szemek, kócos sötét haj. S?r?, apró borosták ültek meg kerek, de markáns arcán. Er?s, érett középkorú arc, er?s érett középkorú férfi. Tipikusan az a pofa, akire azt mondják: ha megborotválkozik, 5 évet letagadhat!

A bal szemében, a pupilla melletti küls? oldalon enyhe vörös kis folt, valamiféle bevérzés árulkodott arról, hogy ideje volna pihenni egy kicsit. Közelebb hajolt a tükörhöz, hogy jobban lássa a foltot, sóhajtott, majd fintorogva arra gondolt: – Fodrászhoz kéne már mennem!

Megnyitotta a csapot, megmosta a fogát, majd az arcát. Megtörölközött, és bement a konyhába.

Amint befordult az ajtón, ott találta Nórát.

Az ajtóval szemben az asztalnál ült, a kávéját kavargatta. A jókora cigarettafüstöt fújt ki, és élvezettel nézte, ahogy a füst a leveg?ben gomolyogva pancsol a bees? napfényben.

Áron, mint mindig most is meglep?dött, hogy itt találja.

Nóra hol megjelent, hol elt?nt. Volt, amikor több napot is maradt, Timivel viszonylag jól megvoltak. Ha valami balhé volt Áron és Timi között, Nóra rendszerint felt?nt.

Áron számára Nóra meglehet?sen misztikus lény volt: tökéletes ellentéte Áronnak.

Áron szerette megtervezni mit, hogyan csinál, Nórának esze ágában sem volt. Nóra szerette a széls?ségeket, nem vettette meg az alkoholt, és rengeteget dohányzott. Áron próbált mértékletesen, s?t talán túlzottan tartózkodóan élni, nem igazán ivott, és csak háromszor dohányzott egész életében. Nóra rendszerint a semmib?l t?nt el?, és ugyanígy távozott; nagyon értett a színpadias viselkedéshez.

Áron sejtette, hogy Timi – akivel már vagy 3 éve együtt él – néha el-eljátszadozik az ágyban Nórával is. Bár ebben bizonyos sosem volt, és igazából annyira nem is zavarta.

Nóra ugyanannyi id?s volt, mint Áron. Timit?l egy évvel fiatalabb. Gesztenyeszín hajában vörös csíkok húzódtak, hátul felnyírva, elöl hosszúra hagyva. Dús, egyenes szemöldök alatt két szép barna, enyhe mandulavágású, nagy, kerek szem villogott. Vörös érzéki szája, kerek arca volt. Kicsi, éles orra.

Áron hirtelen jött zavarával küzdve teljes közömbösséget, nyugalmat er?ltetett magára.

Ez sikerült is elérnie. Mire kivette a tejet a h?t?b?l, már teljesen megszokottá vált a tény, hogy nincs egyedül a konyhában. Mintha ez mindig is így lett volna.

– Timi? Hol van? – kérdezte Áron.

– Elment.

– Elment?! Hová?!

– Nem tudom. A cuccai sincsenek itt, szerintem lelépett pajtás – válaszolt flegmán Nóra, nagyot szippantva cigarettájából.

– Lelépett?! Mikor?!

– Hát már egy jó ideje.

Áron kirohant a konyhából, egyenesen a hálószobájába. A félhomályban semmit sem látott, várnia kellett, amíg a szeme hozzászokik a sötéthez. Az jókora ágyban senki sem feküdt, csak a gy?rött ágynem? volt rajta. Átugrott az ágyon, felrántotta a red?nyt.

Senki.

Visszament a konyhába. A két kávéscsésze az asztalon, középen a hamutartóban félig szívott cigaretta eregette a vékony füst oszlopát. Nóra sehol. Áron eloltotta a cigit, majd visszament a fürd?szobába kezet mosni. ?nem dohányzott, sosem sikerült rászoknia.

Nórát a fürd?ben találta éppen zuhanyozott.

Feltépte a kabin ajtaját.

– Hová ment?

– Nem tudom! Éppen zuhanyozok nem zavar?

– Nem. [de dögös vagy – gondolta]. Hogy-hogy nem mondta el neked, a barátn?je vagy nem?

– Te meg a pasija…és mégsem mondta el neked! Itt hagyott fogd fel!

– Mi?!!

– Húúú, basszus de nehéz fejed van…lelépett!…Itt hagyott! Ennyi! Vége! Bezárnád az ajtót végre?!!

Áron visszament a konyhába, és leült. Kavargatni kezdte a kávéját. Majd a homlokát az asztallapra téve bámulta a padlót.

Mikor felnézett, Nóra vele szemben ült. Dohányzott, szürcsölte a kávéját. Piros kötött garbó volt rajta.

– Ezerszer kértem, hogy ne bagózz itt! – kiáltott rá Áron.

– Jó…Jó….most mit parázol?!

– Eloltod végre?!

– Majd ha elszívtam – válaszolt nyugodtan Nóra.

– Micsoda egy önz? alak vagy!

– Én?! Én vagyok önz??! Te meg pofátlan vagy!! Ha gáz van, akkor jó vagyok…amúgy meg le vagyok szarva…én vagyok, aki mindig rendbe tesz titeket!!

– Na ja…nem engem, hanem Timit!

– Speciel most Te hívtál…

– Ééén?! – döbbent meg Áron.

– Fárasztó vagy – legyintett lemondóan Nóra, és ismét rágyújtott.

– Most kértem, hogy ne bagózz itt…de nem nagyon foglalkoztat a dolog, látom!

– Nyugi már…kérsz valamit enni?

– Nem vagyok éhes.

– Legalább a kávédat idd meg. Meg készülnöd is kellene, már várnak – váltott hangnemet Nóra.

Áronnak jól esett ez az anyáskodó hangnem. Megnyugodott, és megenyhült.

– Te áruld már el nekem – kezdte el Áron – lefeküdtél Te a Timivel?

– Persze. Ahogy Te is – mosolygott Nóra.

– Sokszor?

– Ahogy Te is. Zavar?

– Nem…meg is lep, de nem…Azt hiszem nem zavar.

– Mikor hagyod már ezt abba Áron?

– Mit?

– Ezt az önsajnálatot…

– Timi lelépett…nem sajnáltatom magam! De azért nem vagyok nagyon feldobva, gondolhatod – háborgott Áron.

– Már két éve Áron…ennek már két éve. És még mindig ugyanott tartasz…

Áron szeme szinte megfagyott. Nézett a semmibe, és szinte látható, érezhet? volt, ahogy az agyában a fogaskerekek lassan ?rlik a két szót: “két éve”.

– Most komolyan: Jól nézel ki, van melód, keresel rendesen, jól élsz. Tuti találnál valakit magadnak, csak fel kellene emelned a segged, meg nem mindenkiben a volt n?det keresni. Állj fel. Elmúlt. Kész. Nyiss egy új fejezetet végre, és éld az életed te besavanyodott barom! Hogy viselhet meg ez valakit ennyire…jézus isten…

Áron felocsúdott, majd a pánik kerülgette, úgy érezte: szédül, nem kap leveg?t. Kapaszkodott az asztalba, lila, sárga, vörös színben pompázott a világ a szeme el?tt.

– KÉT ÉVE? KÉÉÉÉT ÉVEE?? – próbált ordítani Áron, de csak a fejében visszhangoztak szavak. Tátogott hang nélkül, a fejében ?rjöng? hangzavarral.

Nóra hirtelen felpattant és egy iszonyatosan pofon vágta Áront. Áron megdöbbent, a szeme szikrákat szórt.

Egy másodpercre elsötétült, majd kristálytisztává vált minden!

 

Áron ült a széken egyedül a konyhában, csend és nyugalom vette körül. El?tte két kávéscsésze, mellette a földön egy üres prozac-os doboz. A kezében cigaretta, jókora füstöt fújt ki, és élvezettel nézte, ahogy a füst leveg?ben gomolyogva pancsol a bees? napfényben.

Kis id?vel kés?bb, Áron eloltott a cigarettáját, kiment a nappaliba és felöltözött:

Fekete farmert, piros kötött garbót, fekete b?rkabátot vett fel. Megnézte magát a tükörben: – rendben leszek – gondolta.

A bejárati ajtónál felvette régi, barna skechers bakancsát, és elindult a városba. Már így is késésben volt.

Mikor odaért az ideggyógyászati szanatórium bejáratához, a portás már el?re köszönt, és hozzátette:

– Ma a 42-es teremben lesznek mérnök úr!

– [mérnök úr…ezen mindig mosolygok – gondolta Áron] – Köszönöm Pista bácsi!

Felment a szemközti lépcs?n, el?re ment pár métert a h?vös, szürke folyosón. Jobbra nyílt egy ajtó, ami a lépcs?házba vezetett. Azon kiment, és felsietett a negyedik emeletre. Sosem utazott lifttel. Utálta.

A negyedik emeleten a lépcs?házból belépett az emeleti folyosóra, ami sokkal világosabb volt, mint a földszinti. A szemközti falon végig hatalmas ablakok voltak, ez volt a legfels? emelet. A városra egész t?rhet? kilátás nyílt innen.

A lépcs?ház ajtajából, elkanyarodott jobbra és továbbment a folyosón. Minden egyes lépésére tompa visszhang volt a válasz. Jobbra a második ajtón aztán bekopogott, majd azonnal lenyomta a kilincset. Maga kilincs súlyos régi darab volt, a sok kéz nem engedte, hogy fényes sárga színe mattra változzék. Mérete ellenére, a kilincs könnyen engedett, és a hatalmas fehér kétszárnyú ajtó jobb oldala nyikorogva kitárult.

Hat ember ült félkörben a jókora teremben, a hetedik szék üresen állt. Szemközt az emberekkel egy szakállas férfi ült, az orvos. Fehér köpenyben, szarukeretes szemüveg mögül sandított az ajtó felé. A doktor felállt és Áron elé ment.

– Elkésett Áron!? – mondta a doktor indulat nélkül.

Áron lesütötte a szemét, és a padlót bámulta:

– Én…én csak… – dadogott Áron

– Na, jöjjön, csak jöjjön…foglaljon helyet. Magára vártunk. Valami baj van?

– Nem, semmi…csak.

– Nóra!? Megint??

Áron még mindig a padlót bámulta.

– Szedi maga a gyógyszereit Áron? Ez nem játék, tisztában van vele, igaz? Kizárólag a csoportterápia önmagában nem minden esetben használ!

Áron felnézett a doktorra, aki komoly arccal vizsgálódva bámulta.

Úgy két-három méterrel a doktor háta mögött, kissé jobbra Nóra szívta a cigarettáját, és száját félig mosolyra húzva nemet intett a fejével.

Áron szemében valami megváltozott: kitisztult, bántóan magabiztos, és baljóslatúan csillogó lett.

– Nem…Nóra már nem bukkant fel régóta…csak elaludtam – válaszolta Áron, le nem véve a szemét Nóráról.

 

Legutóbb szerkesztette - Dabóczy Gergely
Szerző Dabóczy Gergely 18 Írás
Nincs nap, hogy ne olvasnék. Nincs nap, hogy ne írnék. Előbbi minden nap sikerül. Ez utóbbi van amikor sikerül. Informatikusként, mint szoftverfejlesztő mérnök dolgozom. Emelett remekül megfér az irodalom és festészet szeretetem.