Sietve gyalogolt a járdán, de nem rohant, nem volt értelme. Apró, folyékony, csillogó ezüst lövedékek el?l menekült. Nem volt semmi, amivel védekezhetett volna. A lövedékek egyre-másra eltalálták. Olyan s?r?n záporoztak rá, hogy szinte teljesen bevonták a fiút, aki úgy nézett ki, mintha fémb?l öntötték volna ki. Igyekezett a környez? épületek falához minél közelebb kerülni, bízva abban, hogy így kevesebb találatot kap. Egy kirakat ablakában észrevette, és megbámulta magát; az ezüst, patakokban ömlött alá az üvegen a fiú alakjával együtt. A ruhája egyre nehezebb lett, a b?réhez tapadt és kényelmetlenné vált. Fázott. Haja összetapadva meredezett az ég felé.
Az ezüstös folyadék mindent bevont, nem kímélt senkit és semmit. Ránehezült az aszfaltra, autókra, emberekre, házakra. A lövedékek az aszfalton, a járdán összemosódtak, hömpölyögve kúsztak tovább, akadályokat állítva a menekül?knek.
Voltak olyanok, akik nem mertek kilépni a szabad ég alá, csak vártak a kapualjakban, buszmegállókban, bíztak abban, hogy a támadás nem tart már sokáig. Voltak, akik futottak, azt hitték megmenekülnek, ?k jártak a legrosszabbul. Megint mások az autóikban találtak menedéket. Voltak, akik beletör?dve, megadták magukat, fejüket leszegve bandukoltak tovább. A fiú lassan célhoz ért. Belépett az épület el?csarnokába. Megállt, kifújta magát, kissé megkönnyebbült. Visszafordult, és a fotocellás ajtó ablakán keresztül kibámult a kinti világra.
– Ma egész nap esni fog – szólalt meg mögötte a biztonsági ?r.
Legutóbbi módosítás: 2008.11.14. @ 09:58 :: Dabóczy Gergely
