Dabóczy Gergely : A vágy

Az ódon, elhagyatott kastély táncterme egy alig észrevehet?, süllyed? mozdulat követeztében szülte meg ?t.

A repedés óriásit ásított, majd álmosan körbepillantott, hová is került.

Nem sírt.

Amint körbekémlelt észrevette, hogy ? bizony egy plafonon megszületett apró kis repedés.

Hiába, a jó oldalra születni kell! – gondolta magában – Mennyivel jobb itt, mint mondjuk egy dohos pincében, vagy egy salétromos falon!

Mid?n ezt a gondolatot nyugtázta magában, elégedetten fészkel?dni kezdett, amit?l is pár centit növekedett.

El?ször meglep?dött a reccsenés hallatán. Óvatosan maga alá pillantott – talán attól félt, hogy leesik!?

Ahh! Hogyan is eshetnék le?! – kontrázott rá önmagára, de azért fél? pillantást vetett lefelé és nézte, amint egyre távolabb hullik t?le a kis vakolatdarab, ami aztán a parkettre csapódva porrá zúzódott.

Gondosan megvizsgálta saját magát, majd az az ötlete támadt, hogy miért is ne n?ne meg gyorsabban, mint ahogy a természet diktálja.

Gyerekes kíváncsisággal – mivel meglehet?sen fiatal volt még – meggondolatlanul riszálni, fészkel?dni kezdett.

El?ször elég félénk, er?tlen mozdulatokat tett a plafonon, majd, mivel nem történt semmi, türelmetlenül toppantott egyet.

Egyszerre a repedés másfél méternyit halad el?re a plafon közepe felé. A növekedés folyamatát kísérve, kisebb-nagyobb darabokban hullott alá a vakolat, amit?l er?sen hízásnak is indult.

Borzasztóan megijedt. Végigtapogatta magát, már amennyire tudta, hogy minden rendben van-e, nem történt-e esetleg szakadás az ? növekedési terveibe.

Nem történt.

Sóhajtott egy nagyot, majd lassan mosolyra húzta a száját.

Egy, a padlón hever? törött tükördarabban vizsgálgatta magát. Egyre nagyobb gyönyör?sége telt a dologban. Megfeszítette immár szélesebb mellkasát, csodálta termetes méretét.

Valami megmagyarázhatatlan boldogság kerítette hatalmába. Eufórikus állapotba került, elbódította saját szépsége és ügyessége, hogy egyik percr?l másikra ilyen termetes, szép repedéssé fejl?dött.

Körülnézett, esetleg látja-e valaki. Maga el?tt, úgy 70 centiméter távolságban észrevett egy stukkót, amint csendesen vihorászva ?t bámulta.

– Mit röhögsz te?! – förmedt rá olyan hangsúllyal, hogy a kör alakú stukkó átmér?je 3 centit zsugorodott.

Megszeppenve pillantott a repedésre, és hebegve-habogva csak ennyit mondott:

– Semmit, tényleg semmit. Bocsánat – és pironkodva lesütötte a szemét.

– Hátrább az agarakkal fiatal barátom! – csilingelt egy hang a terem közepén békésen függ? óriási csillár fel?l.

Jókora, többkarú csillár volt. Szépségét nem fakította meg sem a kora, sem pedig a finom por, amely egyenletesen belepte az üveg, és réz alkatrészeit.

Méltóságteljesen tartotta karjaival a csonkig égett gyertyákat. A gyertyatartókból, az üvegfügg?k között el-elbújt a jégcsapszer?en lelógó megszilárdult viasz.

A csillár hangja határozottan szólt, mégis tele a n?iesség bájával.

A repedés a hang felé fordult, majd tátott szájjal bámulta; tüdejében bennrekedt a leveg?. A csillár megbabonázta. Hangja, szépsége elvarázsolta.

Az ifjú titán látása besz?kült és csak a csillárt látta maga el?tt, a hatalmas terem ebben a pillanatban számára elt?nt. A vágy hatalmába kerítette, a vágy, hogy a csillár közelébe kerüljön.

– Na, mi van fiú?! – nevetett a csillár, és huncut pillantást lövellt felé.

A repedés, hirtelen feleszmélt, elvörösödött, majd felszívta magát, elfordította fejét és duzzogni kezdett.

A fiatalos hév, és a tapasztalatlansága miatt még szégyellte hirtelen el?tört érzelmeit, ami így megmutatkozott viselkedésén, így azt durvasággal és udvariatlansággal leplezte.

– Mi lenne?! Mi lenne?! Mi közöd hozzá?! – vetette oda csak úgy vaktában, fél szemmel azonban csak kikémlelt flegmaság maszkja alól.

Leskel?dés közben észrevette, amint a kis stukkó a fejét kapkodja a két fél között. A fali dísz, el?ször csak kissé zavarodottan, majd kés?bb felderült arccal, mint az, aki valami nagy titok birtokába került, vagy valami bonyolult kérdésre talált volna választ, halkan kuncogni kezdett. A repedést ez roppant mód felbosszantotta.

Haragra gerjedt, és a stukkó felé ugrott, hogy egy mozdulattal lelökje a plafonról. Megrázta magát és elrugaszkodott egyenesen el?re, közben hatalmasat ordított.

A repedés pillanatok alatt kiszélesedett és megnyúlt. A csillár, az utolsó pillanatban kiáltott rá, a hevesked?re.

– Megállj!!!

Ekkor a repedés megtorpant a fali dísz el?tt egy hajszálnyival.

A vakolat még pergett egy darabig, egymás után koppantak a padlón. Finom por lengedezett a leveg?ben, majd elcsendesül, kitisztult minden.

A stukkó összehúzva magát, kivörösödött arccal pityergett. Fejét kezével eltakarva kukucskált ki ujjai közül.

– Elment az eszed? Mondd csak, mit képzelsz magadról?! – kérdezte a csillár, izgalomtól kissé remeg? hangon. – Jól vagy csillagom? – fordult a stukkóhoz, aki alig láthatóan bólintott.

A repedés tekintetét az el?tte remeg? stukkó és a csillár között dobálta, és rettenetesen szégyellte magát.

Rájött, hirtelen feltámadt haragjában nem gondolkodva majdhogynem vesztét okozta egy teljesen ártalmatlan teremtésnek.

Nagyon óvatosan, kiegyenesedett, nagy leveg?t vett, és így szólt:

– Kérlek, ne haragudj.

A stukkó úgy megdöbbent, hogy elfelejtett leveg?t venni, minek következtében kis id? múltán köhécselni kezdett. Kibújt a kezei mögül, mosolygott és elfogadta a bocsánatkérést.

A repedés visszamosolygott, majd lábujjhegyen, nagyon óvatosan megkerülte a kör alakú kis díszt, és már nem annyira félénken, közelebb húzódott a csillárhoz.

– Szabad? – kérdezte ismét, szemeit megb?völve a csillár szemeibe fúrva.

– Csak gyere, de ne túl közel! – figyelmeztette a csillár – na, nézzenek csak oda, milyen délceg fiatalemberré lett maga – mosolygott a csillár, és tekintetébe próbált mindenféle n?i b?bájt belekeverni, nem kevés sikerrel, amit?l is a repedés majdhogynem leszédült a plafonról. Tekintetével végig követte visszafelé saját megtett útját, és ezáltal saját magát vizsgálgatta. ? maga is megdöbbent, hogy milyen terebélyesre és hosszúra növekedett. Férfinak érezte magát, és érzései is mintha letisztultak, egyértelm?bbé váltak volna. Visszagondolt el?bbi meggondolatlan lépésére, és hirtelenjében nem is értette miért tett, vagy tett volna, ilyen ostobaságot az aprósággal szemben. Hirtelen lobbanékonysága alábbhagyott.

Nagyon óvatosan, apránként haladt el?re, egyre közelebb és közelebb merészkedve a csillárhoz. Szíve egyre hevesebben dobogott.

A csillár mosolygott, majd búgó hangon szólt:

– Most már elég lesz! Ne gyere közelebb.

A repedés elszontyolodott. Úgy gondolta érzelmei nem is találnak viszonzásra.

A csillár észrevette a repedés arcán ezt az aggodalmat, ezért rögtön hozzá is tette:

– Tetszel nekem, nagyon. De ha közelebb jössz, esetleg leeshetek innen, és akkor végem.

A repedés feleszmélt, ráemelte tekintetét, majd lepillantott az alattuk elterül? mélységre.

Sokáig ?röltre a gondolatokat magában, majd halk sóhajtással így szólt:

– Sosem lehetünk egymáséi.

Amint ezt kijelentette, a repedés mellett a vakolat lassan és alig észrevehet?en átnedvesedett, kis kör alakú mintákat hagyva a plafonon; a csillár függ?i megremegtek, és halkan csilingelni kezdtek.

Többet nem szólaltak meg, hanem amennyire lehetett egymás közelébe húzódtak, és próbálták megérteni és elfogadni azt, ami nekik adatott.

Néha sustorogva beszélgettek, olykor becézgették egymást, sokszor mosolyogtak, és sokszor csendben sírdogáltak is.

Egy napon a repedés aztán már nem bírta tovább, és egy kicsit megpróbált még közelebb húzódni szerelméhez.

A csillár ezt észrevette, és roppant mód megijedt, ezért rákiáltott:

– Ne tedd, kérlek! Félek! Leesem!

A zajra felriadt a kis stukkó is, és aggódva nézte, mi történik körülötte.

A repedés megállt, és elkanyarodva a csillártól tovább, távolabb húzódott, hátat fordítva neki.

Vegyes érzelmek kavarogtak a fejében. Szerette volna megérinteni azt, akit szeretett, de tudta, ez a vesztét is okozhatja. Ugyanakkor eszébe ötlött, hogy ha nagyon óvatos lenne, akkor talán nem esne le, csak egy parányi mozdulat és akár örökre így maradhatnának. A vágy, hogy megérintse szerelmét mindennél er?sebb volt benne.

Visszafordult a csillár felé, aki kiolvasta szerelme szeméb?l gondolatait.

– Nem lehet – sóhajtotta, de közben a szíve majdnem megszakadt.

 

A csillár egész éjjel nem aludt. Hajnalban aztán felkeltette a repedést, és mosolyogva jelezte neki, hogy jöjjön közelebb.

A repedés visszamosolygott, és egy kis ívben megfordulva elindult felé.

A csillár elpirult és intett, hogy egészen közel jöjjön hozzá.

A repedés megértette és elvörösödve, nagyon lassan teljesen a csillár közelébe húzódott, mígnem egyszer csak hozzáért. A vágy beteljesülni kívánt.

A boldogság szétáradt bennük, hullámokban csapott egyikükr?l a másikra. Megkönnyebbültek, és ugyanakkor eufórikus örömöt éreztek.

A csillár tartotta gyertyacsonkok sisteregni kezdtek, majd fellobbantak, arany színbe burkolva magát a csillárt. Olyan gyönyör? volt, szépségével betöltötte a termet. Megfestette a falakat, és magát a repedést.

A kis stukkó ásítva nyitogatta a szemét, majd elb?völve nézett körül a termen, mintha egy másik világba csöppent volna. Meglep?dve mérte végig magán az új aranyszín ruháját. Ez annyira megtetszett neki, hogy t?le szokatlan módon hangosan felkacagott.

A repedés és a csillár csak egymásnak voltak. Felh?tlen örömükben a „kintr?l” jöv? nevetés hirtelenül jött, annyira nem számítottak rá, hogy megijedtek. A csillár kissé megremegett, a repedés pedig megugrott, és átsuhant közvetlenül a csillár alatt. Jó másfél métert haladt el?re, majdhogynem önmagába rohanva tudott csak megállni, a plafonon már egy jókora nyomott kört formálva.

Az öröm és a mámor egy pillanat alatt szertefoszlott. A gyertyák elaludtak, a csillár üvegfügg?in átsuhant valami szürke árny. A felfüggesztési pont hirtelen megindult lefelé, majd megakadt. A mozdulat félrebillentette a csillárt. Az üvegdíszek összeüt?dtek, baljóslatúan csörömpölve pörögtek-forogtak, amint a csillár himbálózott.

A stukkó remegett a félelemt?l, a repedés pedig csak a bámult, el sem hitte, amit látott, ami történik.

A csillár röviden felsikoltott, a szemei rémülettel teltek meg. A felfüggesztési pont újra elengedett. Félméternyi zuhanás után újból megakadt, amit?l a csillár még inkább kilengett. Egy-két üvegfügg? leesett, rémiszt? csattanással törött szét a padlón.

A repedés kétségbeesetten ?rjöngött tehetetlenségében. Dühös volt magára, és rémült az események láttán. A stukkó csendesen sírt, már nem is mert odanézni.

A csillár szeméb?l pedig egyszerre csak elt?nt a rémület. Próbált felülkerekedni az elkerülhetetlenen. Tekintete kitisztult, valami átszellemült nyugalom költözött az arcára. Rámosolygott a repedésre.

– Semmi baj – suttogta halkan -, jó volt veled. Szeretlek.

A repedés megnyugodott, majd rémült zihálása zokogásba fulladt.

A csillár ekkor elszakadt a plafontól, és lassan zuhanni kezdett a padló felé.

Út közben becsukta a szemét, mosolyogva átadta magát a lebegésnek.

A leveg? átsuhant függ?i között, ami kissé csiklandozta. Majd a természetellenes csendet az iszonyat robaja váltotta fel, amint a csillár becsapódott a padlóba.

A terem közepér?l sugárirányban terült szét a millió darabra robbant üvegteste. A réz alkatrészek eldeformálódtak, a karok kettétörtek, a gyertyacsonkok szétgurultak.

Ismét kísérteties csend települt a teremre. A por lassan elült, és ekkor a felkel? nap els? sugarai besz?r?dve az ablakokon, rávet?dtek a millió és millió összetört üvegcserépre, amik így a fényt visszaverve csillogó fényjátékba burkolták a terem falait, a repedést, a stukkót.

A repedés úgy érezte, mintha csak simogatnák.

Könnyes szemmel a stukkóra nézett, aki pityeregve visszatekintett rá, majd mikor látta, hogy a fali díszt annak idején biztonságban megkerülte, leverten nyújtózott egyet, és önmagába rohanva, egy teljes kört formázott magából. Így, a meggyengített plafon, a roppant vakolat tömegét már nem bírta megtartani, és óriási robajjal leszakadt.

Jó id?be telt, míg a hatalmas por elült a teremben.

A padlón mindent üveg és fali törmelék borított.

A fény, már nem játszott a falakon, a csillár és a repedés nem létezett többé.

 

A kis stukkó a plafonon, egy hatalmas lyuk szélén üldögélt.

Nézel?dött, és némán egyedül sírdogált.

 

Legutóbb szerkesztette - Dabóczy Gergely
Szerző Dabóczy Gergely 18 Írás
Nincs nap, hogy ne olvasnék. Nincs nap, hogy ne írnék. Előbbi minden nap sikerül. Ez utóbbi van amikor sikerül. Informatikusként, mint szoftverfejlesztő mérnök dolgozom. Emelett remekül megfér az irodalom és festészet szeretetem.