Kaszáját a bal kezében tartva és maga mellé támasztva, unottan körülnézett.
Egy valamikori város határán álldogált, és belebámult az üres, sivár és kietlen területre.
Az egy-két megmaradt romos épület kísértetiesen magasodott az ég felé, egy rég elmúlt világnak állítva emléket.
A szél felkavarva a vöröses homokot, neki-neki csapta a falaknak, egyre inkább eltemetve azt.
Az egykori utat, csak egy kis darab aszfalt jelezte a homokba ágyazódva.
Az óriási h?hullámot szinte semmi nem élte túl, vagy ha valami véletlen folytán mégis, azt a savas es? mohón falta fel. A radioaktivitás szinte kézzel fogható volt.
Csak állt ott, egy jókora megömlött, rozsdás, fémszerkezet el?tt, és borzalmasan unatkozott.
Olykor valami csapadékféle hullott alá. Amint a földhöz ért sisteregve elg?zölgött, ideiglenes fekete foltot marva a talajon.
T?le vagy 100 méterre, egy kis homokdombon, egy tótágast állt, félig eltemetett villamos rozsdás, vörösesbarna maradványa éktelenkedett. Lámpáinak helye, mint két üres szemgödör meredezett felfelé.
Megemelte a kaszáját, és elindult a járm? felé.
Mikor odaért, jobb kezével hozzáért a kiálló papírvékony fémszerkezethez, amire az megremegett, majd önmagába rogyott. A rozsdás fémtörmelék olyan apró darabokra hullott, hogy az örökké háborgó szél segítségével teljesen összekeveredett a homokkal, és mintha sosem létezett volna, el is t?nt.
Csak egy, a földb?l kiálló, szétfoszlott szögvas emlékeztetett az egykori villamos helyére.
Itt már mindennel végeztem, gondolta magában, azzal nekifeszült, és roppant erejét összeszedve elrugaszkodott, felugrott a leveg?be, majd atomjaira bomlott és egyszerre lett jelen mindenütt.
A Holdon újra anyagszer?vé állt össze.
Leült, és hosszasan vizsgálni kezdte a Földet. Az egykor volt kék bolygó most vöröses színben pompázott.
Az égitest, a gomolygó felh?zetének fehér színét valamiféle baljóslatú zöldesszürkére cserélte, melyet átjárt a radioaktív savas es?.
A pusztulásban is van valami szép, mélázott magában.
Visszagondolt arra az id?re, amikor kitört a háború. Egyszerre jelen lenni mindenhol, és szinte egyszerre elvenni százmilliók életét. Egy percre sem pihent.
A háború következményei két hullámban tört az emberiségre.
El?ször tömegesen, egyszerre pusztult el a Föld él?világának több mint nyolcvan százaléka. Majd az esetleges túlél?ket lassú, és könyörtelen szenvedések után szabadította meg a halál.
A tömeges atomfegyverek bevetése kimozdította a bolygót a pályájáról. Széls?séges id?jártást, teljes víz és oxigén hiányt, széls?sége felszíni h?mérsékletet, ezáltal lakhatatlan környezetet eredményezve.
Körülnézett, és észrevette az amerikai zászlót, ami vagy 900 évvel ez el?tt az emberiség egyik legnagyobb diadalának állított emléket. A meglep? módon még mindig m?köd? véd?pajzs alatt, több száz év távlatából is ugyanolyannak t?nt, mint amikor let?zték. A háború megkímélte a zászlót, de a közeli kolónia már nem volt ennyire szerencsés.
– Hát legyen teljes a pusztulás – gondolta magában a halál, majd ismét ugrásra készült.
Elrugaszkodott, ismét szétszóródott a mindenségben.
Megragadta a Holdat, kimozdította pályájáról, és rettenetes er?vel a Föld felé hajította.
A Hold egyre csak gyorsult, ahogy a Föld felé zuhant. Három részre szakadt, majd minden elsöpr? erejével, belerohant a bolygóba. A Föld megroppant, és kettétört. Kisebb-nagyobb darabok fröccsentek szét a végtelenbe, a két nagyobb félteke pedig megindult egyenesen a Nap felé.
A halált hirtelen önteltség járta át, és úgy vélte hatalma mindennél nagyobb. Ami létezik, az el?bb- utóbb elpusztul. Ha teremteni nem is tud, a végs? állomás mégiscsak ? maga! Az univerzum hatalmas, és akad tennivaló b?ven.
Úgy döntött, ha már elsöpörte a Földet és kísér?jét, a Naprendszernek is véget vet!
Parancsára a Nap óriásivá duzzadt. Bekebelezte a Merkúrt és a Vénuszt, majd a felé rohanó, kettészakadt Földet is. A központi csillag gigászi mérete vörös színt öltött.
A halál türelmetlenné vált, és így kiáltott: Gyorsabban!
A Nap tovább duzzadt, vörös színe sötétebbre fordult. Forrongott, kavargott. Roppant energiája már annyira feszítette, hogy végül megadta magát. Óriási robbanással ledobta magáról küls? köpenyét.
A lökéshullám olyan rettenetes erej? volt, hogy a távolabbi bolygókat úgy söpörte el, mint ahogyan egy kislány fújja szét a gyermekláncf? pihéit.
A halál kacagott, és arcát a forró, és hatalmas méret? lökéshullámba merítette.
A Nap helyén egy apró, kih?lt kis gömb maradt. Távolról sem emlékeztetve arra a hatalmas erejére, amivel valaha rendelkezett. Mégis, úgy született meg a kis fehér törpe, mintha emlékeztetni szeretné a világmindenséget az egyszer itt létezett rendszerre.
Ekkor a halál, egy hangot hallott maga körül, ami ?t szólította meg:
– Minden pusztulás magában hordozza az élet csíráját barátom!
A halál meglep?dött. Még jobban szétterült az univerzumban, kereste a hang forrását.
Közben a nagyenergiájú lökéshullám, amit a Nap felrobbanása eredményezett, meggyorsította a Trifid-köd csillagbölcs?jében lezajló folyamatot, és egyszeriben ezer és ezer új fényl? pont jelent meg az univerzumban.
– Mindenhol ott vagyok, akárcsak Te! – nevetett a hang.
– Ki vagy? – kiáltott a halál.
– Az élet szikrája vagyok. Nem létezünk egymás nélkül.
A halál eltöprengett.
Az, hogy ekkora hatalommal nem lehetett egyeduralkodó nagyon felbosszantotta, ezért úgy döntött, galaxisokat pusztít el, fitogtatva erejét, talán még önmaga el?tt is.
Körülkémlelt, mi legyen a következ? áldozata. Elhatározta, hogy az egyébként is egymás felé rohanó Androméda-galaxist és a Tejútrendszert pusztítja el els?ként.
Akaratának nem lehetett ellenállni. Az id? már rég elveszítette jelent?ségét, mint olyan, gyakorlatilag nem is létezett. A tér engedelmesen meghajlott, és a két galaxist kritikus távolságba helyezte.
A kataklizma robbanásszer?en indult be. A gravitációs er?k hatására a két óriás morbid táncba kezdet. Mint egy kígyó, egymásba fonódva kanyarogtak a spirál karok. Izzó robbanások kísértek minden mozdulatot. Olykor az egész egybefonódott rendszer pulzált, máskor remegett, mint a kocsonya, megint máskor pedig, mint kemény sziklatömbök rontottak egymásnak egyes részek, melyek darabokra törve zúzódtak szét. A forgatagban egy-egy csóva kilök?dött; egy része azonnal szertefoszlott a térben, másik része még – szinte pánikszer?en – próbált kapaszkodni a központi részhez, de végül mégiscsak megadta magát, elvékonyodott, levált, majd szétszóródott.
A halál, elb?völve nézte a jelenséget. Saját hatalmától megrészegült. Szájában valami édeskés ízt érzett, amit akaratlanul is kóstolgatni kezdett. A hatalom édes íze. Az önteltség úgy terült szét tudatán, mint az ópium, amely rátelepül az idegvégz?désekre.
Ám amint a kataklizma lassan alábbhagyott, meglep?dve tapasztalta, hogy a rendszer lassan összeáll, és komplex rendszerré épül. Az összeolvadás hatalmas, pusztító folyamatában, egy nagyobb galaxis született, mely bölcs?ként újabb életek létrejöttének lehet?ségét hordozta magában.
– Látod, mit m?veltél? – kacagott fel az élet szikrája.
A halál szédült, egyszeriben nem is értette mi történik. Töprengeni kezdett. Eddig az univerzum rendszereit hagyta saját törvényei szerint érvényesülni. Csupán a Földön folytatta tevékenységét az emberek, állatok, és növények között. Nem volt túl nagy kihívás számár. Az él?lények szaporodtak, és az újak átvették az elhaltak helyét. A halál, pontos, kiszámítható eljárás szerint m?ködött.
Lehet, hogy az univerzum pusztításának felgyorsítása túl nagy falat számomra? – kérdezte magától.
A Földön az él?világ törvényszer? biológiai létébe igyekeztem pontosan beilleszkedni – f?zte tovább gondolatait. Ezért volt olyan egyszer?, kiszámítható. Ott is ugyanúgy, akárcsak az univerzumban bárhol, a halált valami újnak a születése követte, mely tényt, akkoriban tökéletes természetességgel elfogadta! Akkor hát mi változott? – töprengett tovább, és hirtelenjében rájött: – A háború!
Milliók haltak meg egyszerre, majd az élet a Földön oly sorvadásnak indult, melyb?l hiányzott a halál utáni újjászületés. A halál leült egy kisebb galaxisra, és maga sem tudta miért, szomorúnak érezte magát. Egy közeli, gigantikus kvazárba bámult. Magáról megfeledkezve, megbabonázva gyönyörködött a több száz fényév hosszú két karban, amit a kvazár lökött ki magából.
A halál, teljesen átadta magát a látványnak. Tekintete, mely mintha most furcsán emberi jellegzetességeket öltött volna, elmerült a roppant energiák okozta jelenségben. Arcán visszatükröz?dtek az izzó sárgás, vörös, és bíbor színekben játszó fénycsóvák; üres szemgödreiben belekacsintott az élet szikrája.
A halál, megborzongott, hirtelen magához tért, és újból felforrt benne a düh. A düh, melyet a háború keltett életre benne. A háború, amit az ember vívott, és amiben elpusztított minden Földi életet. A háború, ami szinte magát a halált is fel?rölte.
– Amíg van élet, halál is van. Amíg van halál, abból élet születik! – suttogott az élet szikrája.
– Pusztuljon minden! – ordított a halál, majd gigász er?vel a kvazárba hajította kaszáját, ? maga pedig szétterjedt a világmindenségen, és minden erejét latba véve felgyorsította a folyamatot, mely a végs? összeomláshoz vezet.
A kvazár pengeélen táncoló egyensúlyi állapotából kitört. Örült tempóban növekedni kezdett, és a környez? csillagokat úgy nyelte el, mintha csak egy ostyadarab lenne.
Forrongó örvényeket gerjesztett, önmagába visszahajló teret indukált. Minden bekebelezett csillaggal, bolygóval, vagy galaxissal egyre mohóbb, nagyobb, és er?sebb lett.
A gravitációs ereje megbontotta a dimenziókat. ?rült táncba kezdett az univerzum minden eleme.
Az örvényl? fekete lyuk éktelen étvággyal beszippantotta a legtávolabbi égitesteket is. Forgása felgyorsult, a rendszer a végs? összeomlásig halmozta bels? energiáit.
A halál kacagott, és szinte hisztérikus ?rjöngésbe kezdett, mikor a fekete lyuk megbontva teret, id?t, dimenziót, ?t magát is elragadta, és az élet szikrájával együtt magába szippantotta.
A fekete lyuk saját gravitációs erejének sem tudott már engedelmeskedni. A középpontjában lév? szingularitás önmaga által gerjesztett energiát is önmagába döntötte. Majd egy parányi, egy t?hegynyi pontban összes?r?södött, és egy mikromásodpercig a mindenség csupán ebb?l az egy atomból állt.
Ezt követ?en óriási robbanással összeomlott a hatalmas energiát magában foglaló sejt.
Szétszóródott, és újból megszületett a világegyetem!
Roppant sebességgel tágulni kezdett, az atomok, molekulák rendez?dtek, összekapcsolódtak.
Létrejöttek csillagok, bolygók, galaxisok, kvazárok, és fekete lyukak.
Ismét, mindent betöltött a sötét energiával átitatott, sötét anyag, melyben ott lebegett, tágult, forrongott, egyesült és szétrobbant maga a létezés.
– A halál, életet szül – mosolygott az élet szikrája, és halál vállára tette a kezét – Nem létezünk egymás nélkül barátom.
És akkor a halál lehajtott fejét felemelte, és tekintete beleveszett az elé táruló káprázatos kék bolygóba.
Legutóbbi módosítás: 2009.02.17. @ 11:24 :: Dabóczy Gergely