Kopácsi Judith : A Hősök Nem Sírnak VIII.

Nyomtatás

VIII. rész

A SZABADULÁS

A gimnáziumi keserves négy évét, néhány kedves barátság melegítette meg számomra. Els?nek talán Zsófit említeném, akivel több nyáron vészeltük át az épít?táborok örömeit.

Mint városi, elkényeztetett leányzóknak, bizony fájt a kora hajnali felkelés, de azért vidáman rázódtunk a teherautók tetején a kukoricaföldre. Hogy a magyar népgazdaságnak valójában mennyi haszna volt bel?lünk, azt nem tudom. Tény az, hogy mi t?lünk telhet?en mindent megtettünk annak érdekében, hogy a kukoricatáblák rendesen ki legyenek fattyazva, avagy címerezve. Ebben minket nem akadályozott meg sem a meleg víz hiánya, amivel jó lett volna lezuhanyozni munka után, sem az id?nkénti nagy nyári orkán, ami csuromvizesen zavart minket vissza a táborba.

Jókedvünket csak az a pillanat rontotta meg, amikor egy alkalommal sátortársaink közül, egy Csibi névre hallgató, felel?sségre vont engem.

– Mit keresel te itt, akinek az apja börtönben ül? Így akarsz bevágódni? Ett?l még nem vesznek fel téged az egyetemre, ne félj! Egy másik sátortársunk így replikázott:

– Igen? Err?l nem is tudtam. És téged felvettek a KISZ-be? Nahát! Pfuj! Nyissátok ki a sátorajtót, szell?ztetni kell!

A sírás görcsösen szorította a torkomat. Mint ilyenkor mindig, ha apám miatt ért sértés, el?ször lebénultam.

Úgy látszott, hogy az 1961-es év már a személyes sértegetések jegyében fog lezajlani. Hiszen alig pár hónappal el?tte jelentette be Móricz Virág egyetemista lánya egy mátrai kirándulás alkalmával:

– Nem vagyok hajlandó egy leveg?t szívni szilveszter éjjelén egy ellenforradalmár kölykével.

Egyik éjszaka folyamán suttogásra ébredtem. A fejemnél Csibi állt egy tele kancsó vízzel, a lábamnál egy másik lány, kezében pokróccal. Szándékukat átlátva egy szempillantás alatt ugrottam fel és rúgtam feléjük. A bádog kancsó csörömpölve esett a földre, a víz fele Csibire, a másik fele immár üresen hagyott ágyamra zúdult. A pániktól hajtva párnámmal csapkodtam, eszeveszetten, nem mérlegelve, hogy hova és milyen er?sen ütök. Egy id? után megálltunk lélegzetet venni és akkor ügyeltünk csak fel a furcsa hangra, ami a sátor sarkából jött. Az elemlámpa fénye Zsófira vet?dött, aki az ágyán ülve zokogott kétségbeesetten.

– Hol az emberi humanizmus? – jajongott vigasztalhatatlanul, és hosszú órákba tellett, amíg sikerült ?t lecsillapítani. Ami persze a lincselési hangulatot is leszerelte.

Rózsa Robi volt az els? udvarlóm. Szintén osztálytársam volt, aki amellett, hogy imádott focizni, komolyan vett mindent, amit csinált. A hite imponált nekem, és nem volt számomra kérdéses, hogy ?szintén KISZ-tag, és aktívan kommunista.

Ilyen lettem volna én is, ha az apám miatt hagynak, mint ahogy ilyennek láttam az apámat is, amíg még szabad ember volt. Ebben az id?ben apám bebörtönzését ugyanis én a sors véletlen szeszélyének tartottam csupán, és semmi esetre sem mertem volna a rendszert okolni érte. Azt hittem, hogy majd, mint a mesékben, a tévedés egyszer kiderül, és akkor apám, mint h?s fog visszatérni, megjutalmazva a hozzá h?ségeseket, és megbünteti azokat, akik miatta minket bántottak. Ez a hit adott nekem er?t ahhoz, hogy minden bántáson túl tudjam magamat tenni.

Talán ezzel tudom azt is megmagyarázni, hogyan tudtuk 1962 tavaszát látszólag nevetgélve túlélni.

Apus harmadik szívtrombózisát vészelte át, mamát, pedig epek?vel operálták. Mindketten nálunk laktak, mami ápolta ?ket, és valahogy olyan hosszú és keserves volt a tél is. Talán serkent?ül, elhíreszteltük; amennyiben aput 1962. április 4.-re nem engedik szabadon, úgy az egész család együttesen öngyilkos lesz. Szinte rutinnal ment minden, mosolyogva közöltük szándékunkat mindenkivel. Többek között osztályf?nökömmel is.

1962. április 4-e egy borús, es?s napra esett.

Anyám és lábadozó nagyanyám már kora reggel kimentek a Kozma utcába, és ott álltak hosszú órákon keresztül a börtönkapu el?tt. Én egy darabig otthon ültem, apus kezét fogva, mereven néztük az ajtót, ahol apámat reméltük belépni. A csönd, amit csak apus hangos szuszogása zavart meg, nehéz k?ként telepedett meg a lakásban.

Délután 4 órakor már nem bírtam tovább, és lerohantam az utcára. A kapunál Fazekas Gyuri bátyámmal futottam össze, aki már hallotta, mit tervezünk, és azt is tudta, hogy anyám reggel óta vár apámra a börtönkapu el?tt. Gyuri alig egy éve szabadult, és persze sem rendes lakása, sem állása nem volt még.

– Gyuri, mire számítasz? – kérdeztem lihegve. Válaszul fejemre tette kezét, a kapu felé irányított és azt mondta:

– Nem most. Most még nem fog szabadulni. Gyere fel velem, anyádnak most szüksége lesz rád. Talán rá tudom beszélni, hogy miattad várjon még egy évet.

Nem emlékszem, meddig kellett várnunk, amíg anyu és mama átázva, átfagyva, reménytelenül hazaértek a börtönkapu el?l. Csak a szorongató csöndre emlékszem, amiben már nincs értelme a szónak. Este nyolcig bírtam, akkor felugrottam, és dühösen feltépve az ajtót lerohantam a lépcs?kön, ki az utcára. Csak utólag jutott el a tudatomig, hogy anyám rohant utánam a folyosón fájdalmas üvöltéssel, és Gyuri hangja szólt utána:

 – Hagyd, most ez kell neki. Visszajön, ne félj!

Nem tudom, meddig tartott eszeveszett futásom a sorssal, végig a Körúton a Pet?fi hídig és vissza, cikk-cakkban a Városligetig, de ki emlékszik pontosan az útvonalra? Mire visszatértem, Gyurinak sikerült rábeszélni anyámat, hogy érdemes még egy évet várnia.

Pár héttel kés?bb egy rend?rségi idézés érkezett a nevemre címezve, az ifjúsági osztályról. Felkérték a kedves szül?t is, hogy legyen jelen ezen a találkozón.

– Mit csináltál? – kérdezte anyám gyanakodva.

A kapuk alatti ártatlan csókokra gondoltam, amit ijedtemben rögtön be is vallottam neki.

– Ez nem elég indok az ilyen idézésre – mondta anyám nevetve, akinek nagyon tetszett Robi ragaszkodása, és teljesen bízott tisztességes szándékában. Azonban egy kissé gyanús lett az ügy, amikor kiderült, hogy ugyanarra az id?pontra Robi is kapott egy hasonló behívót, szintén szül?stül együtt.

Szorongva jelentünk meg a Kürt utcai rend?r?rsön az adott id?ben. Egy középkorú n? fogadott minket egyenruhában.

– Kádár Jánosné vagyok. Nem azonos,- menteget?zött mosolyogva.

– Tudom – felelte anyám -, a másikat ugyanis személyesen ismerem.

– Foglaljanak helyet -, mutatott a rend?rn? az íróasztal innens? oldalán álló két kényelmetlen fa székre.

– Arról van szó, hogy bejelentés érkezett hozzánk, amennyiben az ön kiskorú lánya, Kopácsi Judit középiskolai tanuló és udvarlója, Rózsa Róbert, szintén kiskorú középiskolai tanuló közösen öngyilkosságot terveznek elkövetni. Mint önök is tudják, ez büntetend? cselekedetnek számít, ezért ezt mi a bejelentés után kötelesek vagyunk kivizsgálni, és mindent megtenni annak érdekében, hogy a fent nevezett kiskorúakat eme cselekedetükr?l lebeszéljük.

A meglepetést?l percekig nem tudtunk szóhoz jutni. Aztán meg a rend?rn?, fentnevezett Kádár Jánosné merevedett szótlanná, amikor mindkett?nkb?l kitört a nevetés.

– Nem hiszem, hogy Robi is részt akart volna venni ezen az önkéntes családi kivonuláson – jegyezte meg nevetve anyám -‚ de ha ilyen szándékai lettek volna, akkor természetesen én lettem volna az els?, aki lebeszélem róla. Nem err?l van szó. Tudja asszonyom, már hatodik éve, hogy nincs együtt a család. Nagyon nehéz ez mindannyiinknak.

A tisztn? ekkor váratlanul felállt az íróasztal mögül, azt megkerülve, könnyekkel a szemében ölelte át anyut. Aztán kiszólt a titkárn?jének;

– Legyen szíves, hozzon be egy er?s kávét a hölgynek -, és a sarokban lév? kis kerek asztal felé terelt minket, amit kényelmes karosszékek vettek körül.

– Meséljen, hogy van a f?nök? Egészséges? Istenem, ne engedje el magát! Hiszen még szükség lesz rá! Ezek a rossz id?k is elmúlnak egyszer.

Alig tudtuk szegényt megvigasztalni, és megígértük, hogy legalább egy évvel elhalasztjuk öngyilkossági szándékunkat.

Nagyon nehezen telt el ez az év. Ez volt az els? karácsony az életemben, amikor nem állítottunk karácsonyfát. A karácsonyestét ágyban töltöttem, egyedül a sötétben, térdeimet szorosan átfogva bámultam az asztalt, aminek tetején normális körülmények között a fa állt volna, és hangtalanul sírtam. A másik szobában anyám mereven a plafont bámulva feküdt, és szívb?l kívánta, hogy bárcsak sírni tudna. De már évek óta nem volt könnye, csak a torkát szorongatta, fojtogatta a reménytelenség.

„Tanti Néni készül meglátogatni. De csak akkor jön, ha már unokaöccse is itthon lesz. Tavaszra tervezi jövetelét” – írta anyám a levelet a börtönbe 1963 elején.

U’Thant, az ENSZ f?titkára valóban tervezte, hogy Magyarországra látogat. Azonban kikötései voltak. Ha Magyarország a nyugati világtól óhajt kölcsönt kapni, hogy szétzilált gazdaságát valahogy rendbe szedje, politikai engedményeket kell tennie. Ezt els?sorban a politikai foglyok szabadon bocsátásával tudja elérni. Apám neve a harmadik volt a szabadon engedend? foglyok listáján. Ez nem volt éppen titok, hiszen a Szabad Európa Rádió ezzel az üggyel rendszeresen foglalkozott, és ki nem hallgatott annak idején Szabad Európát?

Az amnesztia meghirdetésére 1963. március végén került sor. El?tte hetekkel apus immár a negyedik szívtrombózisával bent feküdt a kórházban. Naponta mentünk látogatni, és biztattuk, hogy legyen jobban, hiszen nagyon hamar itthon lesz apu is. Az én örök vidám nagyapám, most csak végtelen szomorúsággal nézett rám. Hogy eltereljem figyelmét, az ágya szélére ültem, és két kezem közé vettem a jobb kezét.

– Apus, énekeld el nekem a Boci-boci tarkát, úgy ahogy szoktad, amikor kicsi voltam.

Mosoly szaladt végig az arcán. Hároméves koromig Miskolcon laktunk egy bérházban. Apusék lakása pont a felettünk lev? emeleten volt. Munka után legtöbbször egyenesen hozzánk jött, a zsebében egy-egy piros almával, vagy praliné csokoládéval. De nem adta oda addig, amíg el nem énekeltük együtt, hogy:

Boci boci tarka, se füle se farka, tudja a kis Jutka, hol a piros alma…

Persze, hogy tudtam. Ott volt nagyapám zsebében. Csak rá kellett állnom a cip?jére, hogy elég magas legyek, és be tudjak nyúlni kabátzsebébe. Onnan húztam ki nagy örömmel, a számomra külön kifényesített piros almát.

A kórteremben legalább húsz beteg feküdt. De mi nem láttunk és nem hallottunk semmit, csak csöndben énekeltünk.

Aznap este jelentette be Kádár János, hogy április negyedikére meghirdeti a teljes amnesztiát, amibe a visszaes?k kivételével minden egyes politikai elítélt részesülhet. Apus mosolyogva nyugtázta az örömhírt. Aznap éjjel, álmában érte a halál.

Másnap reggel már gyászba öltözve rohant ki anyu, mamával együtt a gy?jt?fogház elé, hogy elintézzék, apus halála miatt vegyék el?re aput, hogy részt vehessen az apja temetésén.

Apám 1963. március 26-án az els?k között lépett ki a börtön kapuján. Egy taxiba tuszkolták be rögtön, nehogy az olasz tv-riporter útjába kerüljön.

Most nem mentem le az utcára, otthon vártam, kettesben a mamival.

Mit mondjon az ember az apjának közel hétévi börtönbüntetése után? Hogyan fogadja? Pár héttel ezel?tt Déry Böbe és Háy Éva látogattak meg minket, és ecsetelték, miképpen várták haza férjeiket a börtönb?l.

– Én ananászt vettem Tibornak, – jelentette M Böbe.

– Én kaviárt és pezsg?t készítettem, – tromfolt rá Éva.

Én csak egy halott nagyapát tudtam nyújtani erre ez alkalomra.

Szerencsére az ember meg van áldva mindenféle bels? védekezési mechanizmussal. A tragédia nagyságát még sokáig nem tudtuk igazán felmérni. Az els? este igen kedélyesen telt el. Apu úgy lépett be a számára új lakásba, mint akinek valami fogalma már van, hogy mit hol találhat. Beköltözésünk után ugyanis egy fotós ismer?sünk a lakás minden zugában készített felvételt rólunk, amit aztán külön engedéllyel beküldtünk apunak a börtönbe. Most ezeket a képeket is hazahozta. Némelyiknek a kell?s közepébe volt belepecsételve, hogy ELLENÃ??RIZVE.

– Nahát, hogy egyesek mekkora marhák – sóhajtottam fel, amikor megláttam a lepecsételt képeket. – Nem lehetett volna a kép hátára tenni a pecsétet?

– De gyermekem, ha Magyarország intelligenciája mind rab volt az utóbbi id?ben, ki maradt, aki ?rizze ?ket?

– Ezen egy darabig el lehet majd morfondírozni – jelentettem ki óvatosan.

– Nocsak vigyázz a morfondírral – válaszolta apám -‚ mi egyszer éppen csöndben ültünk a raktárban, amikor ránk nyitott Jóska, a börtön?r. Miután szabályosan lejelentkeztünk, ? gyanakodva ránk nézett, és megkérdezte:

– Maguk meg mi a fenével vannak itt elfoglalva?

– Törzs?rmester úrnak alássan jelentem, mi csak itt morfondírozunk.

– Nem tudják, kérem, hogy az be van tiltva? Azonnal adják el? azt a morfondírt! – ordította mérgesen. – De ez még a szerencsésebb eset volt. Voltak olyan ?rök is, akik egyáltalán nem tudtak magyarul, vagy csak nagyon keveset -, tette hozzá apám.

– Hogy-hogy nem tudtak magyarul?

– Mert görögök voltak. A magyarok ugyanis szimpatizáltak velünk el?bb utóbb, és így nem voltak megbízhatók. Így görög menekült kommunistákat alkalmaztak, akiknek megmagyarázták, hogy fasisztákat ?riznek. Úgy is bántak velünk. És persze meg sem tudtuk nekik magyarázni, hogy kik vagyunk, és miért vagyunk itt. Emlékszem az egyikre, aki egy kicsit törte a magyart, egyszer megkérdezte t?lem:

– Na, Kopácsi. Kellett neked talpadra magyar?

Apám külseje nem sokat változott. A fizikai munka még meg is er?sítette, magas, nyúlánk alakja impozáns embert mutatott. Mint említette, a testedzésre igen ügyeltek odabent, rendszeresen tartottak futballmeccseket is. No meg ? magánszorgalomból még jógázott is.

– Nézd, milyen rugalmas vagyok – mondta, és beült lótuszülésbe.

A temetésre csak a hét végén került sor. A Rákospalotai köztemet? ravatalozójában volt felállítva a nyitott koporsó. Mellette állt apám, aki fél karjával nagyanyámat támogatta; anyám, aki szintén nagyanyámba karolt, és én. A koporsó másik oldalán vonult el a gyászoló tömeg, barátok, rokonok, ismer?sök, tisztel?k. Nagyapámat a Párt saját halottjának tekintette, és erre az alkalomra a dalárda is kivonult.

Én nem láttam semmit nagyapám holttestén kívül. Sötét öltönyében feküdt ott természetellenes állapotban, mozdulatlanul, hiszen ezel?tt soha nem láttam tétlenül. Szája kissé nyitva volt, mint aki még mondani akar valamit, és én csak néztem rá mereven. Vártam, hogy felül, elneveti magát, és mi együtt hazamegyünk. Vagy legalábbis megmagyarázza, hogy miért történik velünk mindez.

Március vége volt, és vigasztalhatatlanul esett az es?. Ezt csak helyeselni tudtam az adott körülmények között, mert az én könnyeim belém fagytak, és nehéz k?ként ülepedtek le a szívem köré. Nem is szomorúság volt bennem, hanem egy rettenetes düh. Olyan dühös voltam a világra, hogy szinte remegtem t?le.

Nem is tudtam teljesen odafigyelni a beszédekre, amikben nagyapámat méltatták, csak arra figyeltem föl, hogy az immár lecsukott koporsó után több bársony párnán viszik utána a kitüntetéseit. Legtöbbr?l nem is tudtam, hogy mikor, és miért kapta. Mit tudtam én igazán a nagyapámról? Miért nem voltam vele többet? Miért nem kérdez?sködtem? Olyan szívesen mesélt volna, ha hagyom beszélni, de én is türelmetlen voltam. Most már kés?, soha többé nem mesél nekem semmir?l…

Körmeimet er?sen belevéstem a tenyerembe, hogy ellensúlyozzam a lelki kínt, de nem éreztem fizikai fájdalmat. Elmosta a felismerés, hogy apám nem, mint h?s érkezett haza, a fizikai rabságot egy bels?, lelkivel cserélte fel csupán, aminek most már én is tudatosan része vagyok. Bilincsként nehezedett szívemre ez a tudat.

A temetés után apusék házában gy?lt össze a rokonság. Az ebédl?ben szolgálták fel az italt, meg a szokásos apró-süteményeket. Miután életemben el?ször vettem részt halotti toron, nem értettem, hogy mire koccintanak. Eddig csak születésnapokon, esküv?kön, névnapokon láttam embereket, poharat emelni, de azok valaki egészségére szóltak idáig.

– Hogy lehet egy halott egészségére inni? – tettem fel magamban a kérdést.

Figyelmemet ekkor egy eddig soha nem látott egyén vonta magára. Id?sebb hölgy volt, talpig feketében. Feje tetején hatalmas karimájú fekete kalap libegett, amir?l s?r? fekete fátyol omlott egészen a hölgy bokájáig. Nagy fekete zsebkend?be temette arcát, amíg másik karjával nagyanyámat ölelgette, és tragikusan fújta az orrát, miközben zokogta;

– Jóskám, elment az én drága, egyetlen Jóskám! Icám, jaj de megvert minket a teremt?!

Sarkon fordultam, hogy jobban lássam, ki ez a jelenség, aki maga a megtestesült tragédia. Anyámba ütköztem, aki szintén a hölgy felé tartott. Ruhája ujjánál fogva tartottam vissza, és szinte vihogva kérdeztem,

– Ki ez a bánatos gyászoló? Ott abban az iszonyún szép kalapban a bokáig ér? fátyollal?

– Oh, az? Gyere, bemutatlak a keresztanyádnak. Most már tudod, miért hívtuk Sipikánénak! – válaszolta anyám, aki szintén alig tudta visszafojtani a nevetést.

Karomnál fogva vonszolt magával, hogy végre 17 év után bemutasson a keresztanyámnak, akir?l most hallottam életemben el?ször. Eddig ugyanis nagyanyám sógorn?jét, Manci nénit hívtam keresztanyámnak, mert ? volt, aki rendszeresen jött hozzánk, látogatóba, és hozta a narancsot és csokoládét nekem. Én ugyan azt meg sem kóstoltam, mert nem lett volna szívem lenyelni egy darabot is bel?le, tudván, hogy apukám a börtönben ilyet nem ehet, tehát eldugtam, hogy csomagban elküldhessük neki évente kétszer.

A temetést követ? napok igen eseménydúsak voltak. Kézr?l kézre adva a kilincset jöttek barátok, ismer?sök, rokonok, hogy részvétüket fejezzék ki a családnak. De jöttek az újonnan szabadultak is, akikkel apu életre szóló barátságot kötött a börtönben. Így ismertem meg a tömzsi bokszoló Árvai Lacit, akit súlyos szemizom sorvadása sem akadályozott meg, hogy saját szavaival élve „egy-két smasszert hazavágjon”. Persze az ilyen okoskodásokért testi fenyítések, és kedvezmény elvonások jártak, amik aztán a visszaes?k közé sorolhatták volna be Lacit. Apám szerelte le csöndes humorával az izgága fiút rendszeresen.

Egy szombat délután szüleim éppen elszenderedtek, amikor egy id?sebb ember csengetett be hozzánk. Széles mosollyal lépett be, és megkért, hogy jelentsem be.

– Elég, ha csak annyit mondasz: ADD FEL, SZERENCSÉTLEN, apád fogja tudni, hogy ki van itt.

Én igen reménykedtem, hogy a bácsinak igaza lesz, mert szüleim nem szerették, ha szombat délutáni szundításukban megzavarják ?ket. De szerencsémre, Apám a hang hallatára felébredt, és örömmel szaladt ki látogatója elé.

– Drága Gábor bátyám, Isten hozta, kerüljön beljebb, mikor szabadult, látta-e már a családot, hogy vannak? – halmozta el kérdésekkel a bácsit.

Mészáros Gábor bácsi egyszerre volt orvos és református pap. Mint kiderült egyúttal apám sakkpartnere is a cellában. Minden egyes játszmát ADD FEL, SZERENCSÉTLEN felszólítással kezdett játszani.

Gábor bácsiból sütött a jóság, a jókedv és a szeretet. Mint kemence mellé gy?ltek köréje a rabok, hogy mélysé­ges hitében sütkérezzenek, amivel szabadulásukig meger?síthetik magukat.

– Nekem ott és úgy kellett szolgálnom az Urat – mondta szelíden. – Engem meg is jutalmazott ezzel, hiszen ablakomból mindennap láthattam megboldogult édesanyám sírját.

Mint kiderült, Gábor bácsi édesanyjának a sírköve közvetlen Burda Anyánk sírja mögött volt a temet?ben, ahova vasárnaponként kijártunk édesapámnak integetni.

Mélységesen irigyeltem Gábor bácsit a hitéért. Az enyém apus temetésén veszett el, és túl sok reményt nemigen láttam, hogy a közeljöv?ben Isten engem egy másikkal kárpótoljon. S?t, mintha próbára akarta volna tenni azt a nagyon picit is, amit töredéknek hagyott.

Apus halála után nagyanyám lába alól teljesen kicsúszott a talaj. Kétségbeesetten kapaszkodott apámba, benne keresett támaszt.

De apám nem tudott számára er?t adni. Apját mestereként, tanítójaként szerette és tisztelte, gyermekkora óta megszokta, hogy megbeszéljen vele mindent. De egy koporsóval nem lehetett megosztani azt a töménytelen gondolat halmazt, ami a cellákban a sorstársakkal lefolytatott viták alatt föltorlódott benne.

Viszont anyám szerint szembe kellett nézni a hétköznapokkal, amik nem adtak id?t további gyászolásra, azaz hosszú „nyavalygásra”.

Apám régi öltönyeit kellett volna átszabatni, hiszen ? 1956 ?szét?l alaposan megkarcsúsodott. De ehhez pénz kellett, és miután anyám akkor már hetek óta nem dolgozott, abból volt a legkevesebb. Munkát kellett keresniük mindkett?jüknek.

Ahhoz viszont ki kellett mennie apámnak a házból, amihez el?ször is fel kellett öltöznie, másodszor is bátorságot kellett vennie. Hét évig járókel?ként nem volt alkalma az utcára lépni. Percekig állt az Oktogonnál, a villanyrend?rnél, és nem mert lelépni a járdáról. Falfehéren meredt a zebrára, és nem tudta, hogy mit csináljon. Mint egy legyengült beteget vezettük át könyökénél fogva a forgalmas utcán.

Mindezeknek én csak szemlél?je lehettem. Saját, apus miatt érzett külön-bejáratú fájdalmamat; múltbéli, apám miatt elszenvedett sérelmeimet nem volt kivel megosztanom. Sem alkalom, sem id? nem volt rá. Hogyan versenyezhettem volna nagyanyámmal, akinek egyszerre veszett el élete biztonsága, amikor visszakapta a fiát? Így csak elnéztem, amint nap, mint nap nagyanyám visszavarrta apám öltönyére a gyászszalagot, amit szerinte legalább egy évig illett volna viselnie, és amit anyám dacból esténként lecibált.

– Elég a gyászt az embernek a szívében viselnie. Sándornak most meg kell tanulnia élni. Az örökös gyász lebénít mindenkit. Elég volt – jelentette ki lázadozva.

Én egyre kevesebbet tartózkodtam otthon. Napjaimat a Duna parton ülve, egyedül töltöttem, vagy nagyokat sétáltam. Tehettem, amit akartam, nem kérdezte t?lem senki, hogy hol voltam, mit csináltam. Ha mégis valakinek eszébe jutott volna megkérdezni t?lem, hogy mit csinálok, egyetlen szó lett volna csak a válaszom:

 – Fájok. – Látszólag ugyan nap, mint nap elmentem iskolába is, de képtelen voltam figyelni az órákon.

A lelki fájdalomnak van egy foka, ami elnyomja a fizikai fájdalmat is. Vagy azonosul vele. Egyik nap iszonyú fülfájásra ébredtem. Bevettem két aszpirint, és elmentem iskolába. Az osztályban a padra hajtottam a fejemet, ami a nap folyamán egyre nehezebb lett. Délfelé már rázott a hideg, és hörögtem a fájdalomtól.

Anyám jött értem, és egyenesen vitt a klinikára.

– A baloldali bölcsességfogak a ludasak – jelentette ki az orvos. – Mindkett?t most rögtön ki kell húzni – és már hozta is az injekciós t?ket. Mandulam?tétem óta minden bátorságom a lábamba szalad, ha meglátom az injekciós t?t a szám felé közeledni. Most azonban hozhatott volna elektromos f?részt is, hogy helyben feldaraboljon, az sem zavart volna. Mire bölcsességfogak nélkül hazaértünk, már nem tudtam kinyitni a számat. Szájzárat kaptam. A lázam, pedig felszökött 40 C°-ra.

Tíz napig lebegtem élet és halál között. A lázam nem akart csökkenni, S a szájzárra még rájött egy bels? szájfert?zés is, amit?l nyelni sem tudtam fájdalom nélkül. Ha biztos lettem volna benne, hogy a halál fájdalommentességet biztosít, akkor megvettem volna rá a belép?díjat. De én akkor már ebben sem hittem. A ritka pillanatokban, amikor magamhoz tértem, homályos alakokat láttam magam körül. Feltételezem, hogy szüleim voltak, akiknek volt még erejük belém is életet szuggerálni.

Május els? vasárnapján léptem ki el?ször a lakásból. Gyönyör?en, és melegen sütött a nap. Én nagyon soványan, sápadtan, bizonytalanul lépkedtem még. Apám aggodalmaskodva járt körül.

– Te gyerek, töltsük meg a tavaszi kabát zsebét kavicsokkal. Nehogy fellökjön egy kis szell?.

Jó volt együtt mosolyogni megint.