Kopácsi Judith : A Hősök Nem Sírnak IV.

Az igéret

   

IV. rész

 

Az ígéret

 

 

 

A nagy napról csak egyetlen mondat árulkodik a naplómban.

1956. december 3.

Ma engedték haza Anyukámat.

 

Apus szolgálati kocsiján mentünk át Budára, ahol a régi lakásunkban Irénke néni várt. És pár perc múlva megérkezett anyu. Lassan szállt ki a taxiból, el?ször bizonytalanul széjjelnézett, mint aki nem hiszi el, hogy otthon van, aztán repült felém, kitárt karokkal. Szinte fuldokolva sírt, és úgy szorított magához, mint aki fél, hogyha elereszt, újra elt?nök. Szeme alatt sötét karikák, koromfekete hajában ?sz szálak. A kedves arcból egy testileg-lelkileg kimerült ember nézett rám.

– És apu? Hol van apu? – kérdeztem, ahogy kibontakoztam öleléséb?l. És a taxi felé kaptam a fejem, hátha a másik oldalon kilép apám is a kocsiból -, de a taxi közben már elment.

– Az oroszok… Mikor a követségre mentünk érted, – elcsuklott a hangja, alig értettem, mit mond -‚elfogtak minket. Börtönben van… .Meg akarják ölni…

Börtönben? Az én apám?! De hát miért? Az én apám nem b?nös! És csak a b?nösök kerülnek börtönbe, vagy nem? És miért pont az oroszok? Mi történik itt velünk?!

Berohantam a házba, szokott helyemen, az ebédl?asztal alatt kerestem búvóhelyet. Kés? estig nem jöttem el?. Hüvelykujjal a szájamban kuporogtam az ebédl?asztal alatt, mint egy kisgyerek.

Aznap anyu mellett, apám ágyában aludtam. Pontosabban: csak feküdtem, és fogtam anyu kezét. Nem mertem elengedni, és féltem elaludni, hátha csak álom, hogy itthon van, ha elengedem a kezét és elalszom, szertefoszlik az álom.

 

 1956. december 5.

 

Anyu azt mondta, hogy ha az oroszok megölik aput, ?sem akar továbbélni. Apu nélkül, nem tudja, és nem is akarja elképzelni az életét. Mondtam, hogy én megértem ?t, de én meg nem akarok árva maradni. Megkérte, hogy vigyen magával. Vajon milyen lehet a halál?

De sokáig nem töprenghettem a halálon: egy hét múlva már a F? utca felé gyalogoltunk, hármasban: anyu, apuska és én.

Közben kiderült: édesanyámat édesapámmal együtt fogták el, közel a jugoszláv követséghez. Anyut végül azzal az ígérettel engedték el, hogy amint engem megtalál, beszél?t engedélyeznek a családnak. Közben a „Nagy Imre csoportot", ahogy ett?l kezdve nevezték a követség lakóit, kicsalták menedékhelyükr?l. Azt ígérték nekik, hogy bántatlanul hazamehetnek. Több szemtanú is állította, hogy látták, amint a buszsof?rt egyenruhás szovjet katonák kilökték a buszból, és ?k ültek a helyükbe. Aztán a három autóbusz elindult a titokzatos ismeretlenbe. És az is tény, hogy a követségiek közül senki sem tért haza.

Az oroszok tudták, hogy én is a követségen vagyok -, szökésemet viszont sikerült teljes titokban tartani. Azt hitték, hogy a többiekkel együtt én is Romániába repültem. Így történt, hogy édesanyámnak felajánlották: szolgálati útlevelével utazzon értem Romániába. Utóbb tudtuk meg: ez id? tájt készültek egy sietve összetákolt katonai pert lebonyolítani, hogy aput és Maléter Pált a rögtönítél? bíróság halálra ítélje és azonnal ki is végezze – furcsa meglepetés lehetett a színjáték kitalálóinak, amikor napokkal kés?bb megjelentünk hármasban a F? utcában, jelentkezve a megígért látogatásra.

M?emlék hangulatú városrész a Duna budai oldalán Víziváros. A F? utcai épület semmivel sem üt el kellemes környezetét?l – csak akkor ijedtem meg, amikor ráébredtem, hogy a rácsos ablakok mögött börtön van. A gyermeki fantáziakép a dunyhával bélelt pincér?l most hirtelen átcsapott a sokkal riasztóbb realitásba: komor hideg k?épület, amelyben ráadásul nem is fasiszták, gyilkosok, rablók és egyéb szörnyetegek töltötték megérdemelt büntetésüket, hanem olyan emberek raboskodtak, mint az én édesapám.

De azért megmaradt a gyermeki bizalomban gyökerez? reflex is: majd én bebizonyítom, hogy ez csak félreértés lehet! Az én apámnak semmi keresnivalója nincsen itt, ezt mindenki tudja, de nálam jobban ki tudná?

Az oroszokkal kapcsolatban meg különben is csupa kellemes tapasztalatom volt régebbr?l. A szovjet tanácsadók, akik évekig édesapám mellett dolgoztak, kimondottan kedvelték a gyerekeket, velem minden találkozásunkkor rendkívül barátságosak voltak, csokoládéra és léggömbökre emlékeztem, amit t?lük kaptam, meg szép orosz népdalokra, amikre ?k tanítottak. Mit?l féljek hát?

Anyu és apuska kezét fogva bátran, még mindig gyermeki bizalommal telve léptem be a kapun. Hosszú folyosók után értünk egy irodába. A titkárn? némi meglepetéssel vette tudomásul a nevünket, zavartan kérte, foglaljunk helyet, amíg bejelent minket Karlissov elvtársnál. Jó hosszú ideig tartott a „bejelentés", közben egyszer egy egyenruhás ember is dugta a fejét az ajtón, hogy meggy?z?djön róla, ott vagyunk-e még. A hosszú várakozás eluntatott, legszívesebben felfedez?útra indultam volna, addig soha nem gátoltak ilyesmiben: a f?kapitányságon gyakran látogattam meg édesapámat, az épületet alaposan ismertem már, nem volt olyan szobája, ahol ne kedves mosollyal fogadtak volna, nem tudtam olyant kérdezni, amire ne kaptam volna választ. Itt viszont morcos, fegyveres alak állt minden ajtó el?tt. Amikor odamentem az egyikhez, barátságtalanul rám mordult, így jelezte: Jobban teszem, ha leülök, és csöndben maradok. Némán, görcsösen markolásztam hát apuska kezét. ?is szinte fehér volt az ijedtségt?l.

– Maradj itt, ne mozdulj, – mondta csöndesen, de határozottan.

Ahogy telt az id?, egyre nyomasztóbbá vált a légkör, az általános idegesség egyre jobban átragadt rám is. Lassan felfogtam, hogy körülöttem valami gyökeresen megváltozott. Eszembe jutott kedves könyvem, az Egri Csillagok, a jelenet a török szultán sátrában, ahogy Török Bálintot csalárdul fogságba ejtik, meg a konstantinápolyi tömlöc, vasra vert foglyokkal – és most már a lágy hangzású dutyi- dunyha-asszociációkat feledve, szigorú és félelmetes börtönné vált számomra is a F? utca, amelynek egyik jéghideg, vasrácsos cellájában bilincsbe vert édesapámat kínozzák. És Rajk jutott eszembe, meg a többi kivégzett ártatlan.

Lehet, hogy annyira megkínozták, hogy fel sem ismerném? Lehetséges, hogy azért nem engednek be hozzá? A feszült várakozás órái egyre szörny?bb rémképeket rajzoltak elém. Vagy az is lehet, hogy már nem is él? MEGÖLTÉK?

Idáig kalandoztak a gondolataim, amikor megjelent a titkárn? és bocsánatkér?en közölte: Karlissov elvtársnak nem áll módjában kérésünket teljesíteni.

Iszonyú pánik fogott el, és elemi harag. Teljes er?mmel ugrottam a titkárn?nek és üvöltöttem:

– Gyilkosok! Megöltétek az apámat! GYILKOSOK!!! Ã??rjöngve ütöttem és rúgtam a meglepetést?l megbénult n?t. Csak nagy sokára ocsúdtak fel körülöttem a többiek: nagyapám fogott le, vagdalkozó kezemet leszorítva a leveg?be emelt, anyám a lábamat kapta el, és szinte futva vonszoltak a kijárat felé. Már a folyosón voltunk, de én még mindig zokogtam, kiabáltam, csuklottam, nagyapám a lábamra állított, lehajolt hozzám, keményen a szemembe nézett, és még mindig karjaimat szorítva, halkan, de nyomatékkal mondta, majdnem szótagolva: MI, KOPÁCSIAK, EZEK ELÃ??TT NEM SÍRUNK. MEGÉRTETI'ED?

 

Összeszorított szájjal, kibuggyanó könnyeimen át bólintottam. Megértettem: Kopácsinak lenni annyit jelent, hogy életre-halálra el vagyok kötelezve a nevünk becsületéhez. Méltónak kell lennem ehhez a névhez, ha úgy adódik, az egész világgal szemben is. Büszkén, egyenes derékkal, emelt f?vel vonultunk ki a kapun.

Az elkövetkez? években nagyon sokszor ez az emlék tartotta bennem a lelket. Emeld fel a fejed! Legy?zetve, de soha meg nem alázkodva, mert: MI KOPACSIAK VAGYUNK!

 

 1956. december 25.

Ez az els? karácsonyunk, amit apa nélkül töltünk. Nagyon Üres a ház. Az unokatestvérem, Kis Jutka a szüleivel együtt disszidált. Sokan mások is elmentek a barátok közül. Egy gyönyör? babát kaptam Sárosiéktól, meg könyveket. Aztán Ã??k is elmentek.

Karácsonyig némileg átalakult az otthonunk. Nagyanyám gyerekkori barátn?je Zsuzsi néni, akit imádtam, hozzánk költözött Laci nev? unokájával együtt. Pontosabban: egy szép napon megjelent, és azt mondta:

– Nem lehettek férfi nélkül a házban! – és ott maradt.

Ismerve határozott természetét, nem is lep?dtünk meg, és jelenléte valóban megnyugtatóan hatott: tudtuk, hogy ha rólunk van szó, Zsuzsi néni képes puszta kézzel is szembeszállni bárkivel. Pajtás kutyánk már nem volt velünk: még a forradalom napjaiban elt?nt – nyilván keresésünkre indult és eltévedt, vagy valaki befogta a gyönyör? farkaskutyát. Amíg mi távol voltunk, Irénke néni egyedül volt a házban, szegénykém egyfolytában betör?kt?l rettegett.

Népes társaság gy?lt össze nálunk ezen a karácsonyon:

Pista nagybátyámék, anyai nagyapám családja, és persze apai nagyszüleim is. Édesanyám két hatalmas pulykát szerzett, hogy mindenki jóllakjon. A két madár a kert elkerített sarkában várta az ünnepet, de úgy látszik a fazék gondolata zavarta ?ket, mert a dönt? pillanatban átugrottak a kerítésen, és csak a vendégsereg meg a teljes szomszédság bevonásával sikerült ?ket két utcával arrébb elkapni. Pista nagybátyám a hosszú lábaival egymás után ugrálta át a kerítéseket, a szomszédok Zsuzsi néni vezényletével kerül? úton, szemb?l támadtak -, végre egy kis felszabadult nevetés! De a hosszú hajszában mindenki alaposan kifáradt, így kés?bb a pulykák alatt elfelejtettük id?ben elzárni a gázt, és szénné égett a karácsonyi vacsora. Pista a konyha melletti cselédszobában aludt, azt álmodta, hogy a megvadult pulykák a mellére telepedtek, leveg? után kapkodva riadt fel, s?r? füstben, kitámolygott a konyhába és konstatálta a tragédiát.

Nem emlékszem már, hogy mit ettünk pulyka helyett, csak az ünnep végtelen szomorúságára emlékszem.

Pedig szerettem ezt az ünnepet, amelyen elképzelésem szerint, a h?s kis Jézus hoz ajándékokat, aki valamikor a Dics?séges Szovjetunió megteremtése el?tt, a régi cári Oroszországban, valahol Szibériában egy Betlehemnek nevezett kisvárosban született. Ugyanis el sem tudtam képzelni, hogy h?sök a szüleimen kívül másutt is születhettek. Édesapámék is ilyenkor szoktak ünnepelni a házassági évfordulójukat. Emlékszem a tizedikre 54-b?l: a két cseh világutazó, Sigmund és Hanzelka háromkötetes könyvével lepték meg magukat. Mennyi örömet szereztek nekem az afrikai kalandokról készült képek, hányszor menekültem a következ? években ehhez a könyvhöz!

Kedves emlékem volt az 55-ös karácsony is: sötétedéskor a hálószoba ablaka alatt kántálók zendítettek rá karácsonyi énekekre, egy mélyzengés? bariton, meg egy szép n?i alt hang. Édesapám ment ki, hogy lerója a szokásos jutalmat. Alaposan meglep?dött, amikor saját szüleit találta a kertben, apuska és mamácska tartották a tenyerüket a forintokért… Mennyi önfeledt nevetés, öröm…

Nagyon megváltoztak a karácsonyok. A következ? hét évb?l csak könnyes karácsonyokra emlékszem. 62 karácsonyára édesanyám végképp elveszítette minden testi és lelki erejét, kijelentette, hogy apám nélkül nem ünnepel többet, ne kívánjam t?le ezt a tortúrát. Egyedül töltöttem a karácsony estét, sötét szobában, mereven néztem az asztalt, ahonnan hiányzott a feldíszített karácsonyfa. 16 évesen nagyon reménytelennek látszott az életem.

 

 1957. Január 8.

 

Megkezd?dött az iskola Az osztály létszáma er?sen megfogyott, a gyerekek több mint egyharmada a szül?kkel együtt disszidált. Sokan elmentek a tanárok közül is, még az orosz tanárunk is elment. Orosz helyett németül kezdünk el tanulni.

Érdekes: az iskolában senki sem hozta szóba, hogy mi történt édesapámmal. Pedig mindenki tudja, hiszen a legtöbb gyereknek a szülei tagjai voltak a régi kormánynak is, és tagjai Kádár új kormányának Is.

 

1957. február 2.

 

A házunkkal szemben, közvetlenül a Csákovics bácsi kertészete mellett van egy üres telek. Egész héten szakadt az es?, és ebben a lehetetlen id?ben ott ült egy ember és festett egy képet. Anyukám megsajnálta, kiment, hogy behívja teázni De erre az idegen megijedt, hamar összecsomagolt és elment. Anyukám rém nagyot nevetett.

Máig élénken él bennem ez a kép. Hamar rájöttünk, hogy rendszeresen figyelnek bennünket. Igaz, már december óta gyakran láttunk egy-egy idegent, aki kitartóan sétált a ház körül, ezekr?l azonban rövidesen kiderült, hogy édesapám rend?rei, akik önkéntes alapon megszervezték, hogy szolgálat után civilbe bújnak és vigyáznak a „f?nök" családjára. Utóbb már jelentkeztek is nálunk. A festeget? ember azonban már más volt, mint az eddigiek. Valószín?leg jobban is volt fizetve, mint az önkéntesek, ha a szakadó es?t is vállalta, 12 órás m?szakban. Barátaink is jelezték, hogy ?ket is figyelik, követik. Olga néni például, aki miután minket meglátogatott, fél napig sétáltatta a városban h?séges árnyékát, villamosról buszra, földalattiról trolira szállva sikerült végül leráznia az illet?t. Mindezt töretlen kedéllyel, nevetgélve mesélte, szórakoztató játéknak fogta fel. Engem sem nagyon izgatott a dolog, még meg is jegyeztem: ha ennyire vigyáznak ránk, legalább nem fognak betörni hozzánk.

Ebben azonban tévedtem. Már néhány nappal a fest?m?vész után, egy éjszakán – csak hárman voltunk otthon: anyu, Irénke néni és én, – arra ébredtünk, hogy valaki kívülr?l feszegeti a terasz ajtaját. Szerencsénkre egyikünk sem ijed?s, és ötletekért sem kellett a szomszédba mennünk. Anyu harsány hangon osztogatta a parancsokat:

– Jutka, telefonálj a rend?rségre! – a telefon ugyan már napok óta nem m?ködött, de hívatlan vendégünk nem biztos, hogy ezt tudja.

– Irénke néni, engedje ki a kutyát! – és bár Pajtást már hónapok óta nélkülöztük, sebaj: Irénke néni morgott és ugatott helyette.

– Én meg hozom a puskát! – a vadászfegyvert, amelyet egy héttel el?bb eladtunk, mert kellett a pénz élelemre és lakbérre.

És a csel sikerült, a jövevény nem merte bevárni a díszfogadtatást. Csak lábnyomait találtuk meg másnap a kertben.

 

1957. februárja b?velkedett az eseményekben:

 

Kedves naplóm, ma házkutatás volt nálunk. Három civil ruhás ember érkezett egy Pobjedával.  Mindent kidobáltak a szekrényekb?l, a könyvespolcokról, még az én szekrényemet is megnézték. A babámat sikerült az ágy alá dugnom, a naplómmal együtt.

De azért ez már nem volt játék, a házkutatás komoly sebet ütött az önérzetemen. Amikor kiderült, hogy az Idegenek milyen szándékkal jöttek, szekrénykulcsomat elrejtettem a kertben. Ha megnyúznak, sem engedem, hogy idegenek turkáljanak a holmimban! Ahogy az én szobámra került a sor, a civil ruhás emberek udvariasan megkérdezték: kinyitnám-e a szekrényemet. Már a számon volt a tagadó válasz, amikor édesanyám rosszat sejtve, karon fogott és átvitt a másik szobába, hogy pár szót váltson velem, ami olyankor szokott történni, amikor valamit helytelenül csináltam.

– Hol a kulcs? – kérdezte szigorúan, ahogy kettesben maradtunk.

– Eldugtam – válaszoltam eltökélten.

– Keresd meg, és add oda nekik: utasított. – Apádnak ártasz vele, ha nem fogadsz szót! Értsd meg: ezeknek most itt mindenhez joguk van! – Mélyen a szemembe nézett, megölelt és vállamnál fogva a kert felé irányított.

Könnyes szemmel vittem vissza a kulcsot, aztán újra elt?ntem a kertben, a cseresznyefa tetején. Arra már nem tudtak rákényszeríteni, hogy végig is nézzem ezt a barbárságot.

A házkutatók még a fényképalbumainkat is végignézték. Találtak is egy gyanús felvételt: a Mez?gazdasági kiállításon készült, 1956 kora ?szén, apukám egyenruhában ül egy padon, két oldalán egy-egy sötétöltönyös, civil férfi.

– Kik ezek az emberek? – bökött a fényképre a nyomozó.

– H?ha – válaszolta anyukám -‚ maguk nagy bajban lesznek, ha már a saját f?nökeiket sem ismerik fel! Ez itt két szovjet elvtárs – és bemutatta ?ket név szerint.

A házkutató becsapta az albumot, és lefújta a további kutatást. Otthagyták a fényképeket is – meg a gusztustalan rendetlenséget.

A városból hazafelé jövet, a buszmegállóban Andreával találkoztunk. Óvodás korunk óta ismerjük egymást, tavaly a tizedik születésnapomra is eljött. Megörültem neki, odafutottam hozzá, ?meg elfordult. Úgy tett, mintha nem ismerne meg. Anyu utánam szaladt, megfogta a kezemet és elrángatott. És nagyon haragudott rám. Azt mondta, ezentúl várjam meg, amíg nekem köszönnek.

Egyik reggel elmentünk a boltba, hogy tejet meg kenyeret vegyünk, és az üzlet bejáratánál megláttam kikötve Pajtást. Megismert ? Is, rám ugrott, össze-visszanyalta az arcomat. Haza akartam hozni, de akkor egy bácsi jött ki a boltból, és elrángatott onnan. Azt kiabálta, hogy tolvaj vagyok és rend?rt akart hívni. Én váltig bizonygattam, hogy nem vagyok tolvaj, Pajtás az én kutyám, és mindenki láthatta is, hogy Pajtás velem akart jönni. De akkor el?került anyukám is, és ? is azt mondta, hogy én tévedtem, ez nem Pajtás.

Máig tudom, hogy Pajtással találkoztam. De tudta ezt anyu is. Kés?bb megmagyarázta: sehogy sem tudtuk volna megtartani, hiszen Pajtás jó koszthoz szokott, a rend?rségi konyha maradékából kapta a csontot és a húst, most meg nekünk sem nagyon jut hús, legfeljebb egyszer egy héten, hogyan tudnánk akkor ?t is etetni?

Egy február végi napon apuskáéknál vacsoráztunk. Nagyapámnak is volt szovjet tanácsadója, egy szemüveges, csendes ember. Akkoriban kapta meg az ukázt: március elejével hazarendelik. Tulajdonképpen az ? tiszteletére rendezte apuska a családi búcsúvacsorát. Magunk között voltunk, a tolmácson kívül nem volt jelen senki idegen, és a tanácsadóval valóban barátságos viszonyban volt nagyapám, kölcsönösen tisztelték egymást. Az elválás szomorkás hangulatában eltelt este végén, könnyes mosollyal ölelték át egymást. Én szokásos gyerekes szelességemmel ugrottam a kedves bácsi nyakába, aki igazi rémülettel tántorodott hátra, halálos sápadtan. Én még ijedtebben hátráltam, mert nem értettem a helyzetet. Apuska magyarázta meg utóbb:

– Tudod, a bácsi megijedt t?led. Eszébe juthatott, hogy pár héttel ezel?tt, ilyen korú gyerekek, mint te, Molotov koktélt dobáltak a szovjet harckocsikra. Sok orosz katonát öltek meg így! Azt hihette most hirtelen, hogy esetleg te is…

 

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Kopácsi Judith 29 Írás
1946-ban Miskolcon születtem. Három éves koromba kerültem fel Budapestre, ahol aztán 1965 Decemberéig tartózkodtam. Akkor indultam el a nagyvilágnak, hogy végre megvalósithassam önmagam. Azóa Kanadában élek, és két nyelven is publikálok.