Boldogság délibábja – 15.

A járvány dühöng, Sándor nősülni kénytelen?
Szucsávai csonka Karácsonyeste.*

 

15.

 

December közepén már teljes erejéből dúlt a járvány. Kiderült, hogy az elmúlt években csak szórványos esetek voltak, közben felnőtt egy új érzékeny korosztály, ezek most egytől-egyig megkapják. Előfordul, hogy felnőttek is. Beregi legnagyobb csodálkozására egy 25 éves fiatalasszony állított be, hogy tele van kiütéssel és köhög. Kanyarós volt.

A járvány miatt megtöbbszöröződött Beregi munkája, de jókedvűen csinálta. Reggel jól belakott paprikás vagy fagyos szalonnából, megnézte a „gyerekeit”, csizmát húzott, kucsmát tett és megindult terepre. Elhatározta, hogy minden kanyarós gyereket otthon néz meg, ne mozdítsák ki őket a házból, hogy ne terjesszék még jobban a járványt, de hamarosan rájött, hogy ez lehetetlen. Már több mint százötven megbetegedés volt és mind újabbakat jelentettek. Jelentették a középkáderek, mert a szülők döntő többsége nem ment orvoshoz, de ha mégis valaki behozott egy kanyarós gyereket a rendelőbe, Beregi hazazavarta, hogy ne terjessze a kórt. Így aztán a jámbor moldovaiak nem is mertek orvoshoz menni, volt aki eltitkolta, hogy a gyermek beteg. Beregi pedig már nem bírta, reggeltől estig járta a falvakat.

— Nem jó ez így, doktor úr! Megszoktatja az embereket, hogy ne hozzák be a beteg gyermekeket. Elmúlik a járvány, aztán kíváncsi vagyok, mit fog csinálni, ha minden lázas gyerekhez ki kell mennie?

Tichonak igaza volt. Különben elég gyakran volt igaza, ezt Sándor is belátta, és bizony nem ártott volna néha meghallgatni a véleményét, mert hosszú évek tapasztalata állt mögötte, de ezt már nem látta be Sándor.

Ezentúl csak a szövődményes betegeket nézte meg otthon, de az se baj, ha behozzák a rendelőbe. Igaz, hogy a könyvek azt írják, a kanyarós beteget el kell különíteni otthon, de ha ez egyszer lehetetlenség! Sándor másodszor vétett a leírt szabályok ellen, de nem érezte magát bűnösnek.

Terepjárása közben alacsony, púpos asszony intette le.           

— Coana Avădanei, az Alexandru anyja — tájékoztatta Lupăceanu.

Beregi csak benn a házban jött rá, hogy a vékony, szőke könyvelőé. Lázas volt és feküdt, a torka vigasztalhatatlanul gennyes, beismerte csak valami penicillin tablettákat szopogatott, mert félt az injekcióktól.

Sokáig magyarázta neki a reumás szívbetegségek veszélyét, az injekciós kezelés szükségességét, a gyermekded fiatalember közben kedvesen mosolygott és nehezen nyelt. Ő még nőtlen volt, az anyja özvegy, ahogy  a neve is mutatta. (Avădanei románul = az özvegyé)

Kinn az asszony lapátra gyűjtötte Odaia elhullatott lócitromait.

— Ilyen fagyban nem lehet tapasztani, akkor pedig minek szedi össze? — csodálkozott Sándor.

— A disznónak — így Lupăceanu.

— A disznónak!?

— Hát persze, lóganéjjal etetik a disznót. Gyí! Odaia, gyí!… csak meg kell szórni egy kicsi puliszkakorpával.

— És mindenki ezzel eteti a disznaját? — kérdezte Sándor hitetlenkedve.

— Hát…— vakarta a fejét a kocsis — csak az, akinek lova van.

 A szép húsos sonkákra, rózsaszín sózott szalonnára, száradó kolbászra gondolt, de rögtön eldöntötte magában, hogy akármivel is hizlalták azt a disznót, a sonka mégis csak sonka marad! Szerette volna megkérdezni, hogy az ő disznaját is lócitrommal nevelték-e, de restellte. Különben is nincs sok ló a faluban… Hát tehén? Most jött rá, hogy nem látott tehéncsordát a falvakban, csak juhot és kecskét.

— Hány tehén van Hideşti-en?

— Hát van… vagy öt… de három biztosan. Úgy érti fejőstehén?

Ezek a moldovaiak örökké kihangsúlyozzák, hogy a tehén tejet is ad, pedig ennél mi sem természetesebb, legalábbis Beregi számára. Lupăceanuval összeszámolták, legfeljebb tízegynéhány tehén lehetett az egész körzetben, ami tízezer lakosra számítva bizony nagyon kevés. Nem is csoda, hogy 180 nyilvántartott pellegrás van és tiszta szerencse, hogy az asszonyok egyéves korukig szoptatják a csecsemőiket, néha még tovább, igazuk van, ugyan mivel választanák el őket hamarább?

Belázasodott Rongybaba, arca kipirult, orrszárnyai verdestek, mint a haldokló pillangó, csendesen feküdt kaucsukbabáját magához szorítva. Estére megjelentek szájában a jellegzetes foltok, nyilván megkapta a kanyarót. Nem is csoda, körülötte a fektetőben csupa kanyarós gyermek köhögött, többnyire tüdőgyulladásosak, ami a kanyaró gyakori szövődménye. Beregi azt is tudta, hogy a kanyaró annyira legyengíti a szervezetet, hogy utána gyakoribb a tébécés fertőzés, de erről nem szólt semmit az anyáknak, még aztán őt fogják hibáztatni a szégyenletes betegségért.

Tegnap egy asszony elájult a vizsgálószobában, pedig a fiacskáját hozta orvoshoz. Beregi megvizsgálta a lázas, nehezen lélegző gyermeket és megállapította, hogy víz van a tüdején. Vette a fecskendőt és kezdte leszívni a folyadékot. A gyermek meg se mozdult, de az anyja összecsuklott.

— Mamaia! — ordította a  gyermek, és Beregi nem tudta, most aztán melyikkel foglalkozzon? Nagyon valószínű, hogy tébécés a fiúcska, de elhatározta, gyanúját nem közli senkivel, mondja meg neki a „kétésfélnormás”.

Rodica viszont vidáman gyügyögött kicsi ágyában, állandóan kidobálta a gyógyszeres dobozokat, ami a játéktárát képezte, már féléves volt, éppenséggel már megkaphatta volna a kanyarót, de  eddig szerencséje volt.

Sanda gyermekeit nem is féltette, pedig csak most érték el a normálisan fejlett csecsemők súlyát. Esetleg Sanda megkaphatja, az pedig nagy baj lenne, mert ő ügyelt éjszaka a dugig tömött gyermekfektetőre, már hőmérőzni is tudott, sőt azt is elleste, hogyan kell csecsemővel lenyeletni a tablettákat.

Sok asszony panaszkodott, hogy a gyerek csombolygatja a szájában, ismételten kiköpi, de a világért le nem nyelné a gyógyszert. Sándor ujjával a gyermek nyelvgyökére tolta a  tablettát, onnan már nem tudta kiköpni, automatikusan lenyelte.

Tóthfalvinét elküldte házról-házra járni, de belátta, ennek már semmi értelme, vissza is hívott mindenkit, most már vonuljon végig a kanyaró és betegítsen meg mindenkit, akit kell, mint a sáskahad, ami ellen a füstölés, harangozás úgysem ér semmit.

  

Vállas, jóképű férfi volt Barabuleanu. Nem volt nehéz felismerni, ugyan ki lehetne más Hideşti-en pilóta egyenruhában?

— Jó napot Barabuleanu úr! — fogadta mosolyogva.

— Hai, noroc doctore! — nyújtotta a kezét a másik, nagy közvetlenséggel szerencsét kívánva köszönés helyett. Szék után nézett, és rögtön rá is gyújtott —, hát örülök, hogy megismertelek! — fujta feléje a Virzsinia füstjét.

— Hm — gondolta  Sándor és ő is előszedte a cigarettáját.

— Jaj, bocsáss meg! Parancsolj doktor úr.

— Nem, köszönöm, megmaradok az Oltnál — és magában még egyszer azt, hogy hm… Rövid csend ereszkedett közéjük, füstöltek.

— Tisztelt Barabuleanu úr, amikor szerencsém volt önnel telefonon beszélni, azt mondtam, hogy nem értek egyet az ön anyjának a szállításával.

— Ó hadd el doki, egészen jól van a mamaia. Hál’istennek.

Beregi nem hagyta magát, ugyanúgy folytatta.

— Ön minden bizonnyal nem tudja, hogy az akut szívinfarktust nem ajánlatos repülővel sem szállítani. Ez nem az ön szakmája.

— Ha te tudnád doki, hogy én hány szívinfarktusost röpítettem…

— Hát ide figyelj, öcsikém! Azért mert tudod, hol van a botkormány és szép sapkád van, ne hidd, hogy halvány lila gőzöd is van az orvostudományhoz!

Sándor kivárt, lám mit szól ehhez a stílushoz ez a szépfiú?

— Jaj, doktor úr, ne haragudj, én nem akartam tanácsot adni neked! Hol merek én beleszólni a doktorok szakmájába. Hanem tudod, egyszer Craiováról repítettem egy terhes nőt, aki nem tudott szülni…— és hosszú zavaros elbeszélésbe kezdett, aminek a végén sem lehetett tudni, hogy megszült-e a nő vagy sem? Nyilván, a pilótaülésről nem is láthatta.

Beregi döbbenettel figyelte ezt az egészségügyi gólyát, akinek fel sem tűnt, amikor az „önözésről és tisztelt uramozásról” egyből áttért a „tegezésre sőt öcsikémezésre”. A pilóta mind a két megszólítási formát magától értetődőnek vette, mint ahogyan azt is, hogy ő tegezi a számára vadidegen körorvost! Egyébként udvarias volt a maga módján, és nem is annyira vállveregető, inkább közvetlen.

Hiába, nálunk, magyaroknál már csak a mesében tegezzük a királyt, Moldovában még ma is. Egyébként, ha itt azt mondják „menj oda”, „gyere ide”, még nem jelenti azt, hogy tegeznek. Erre csak mi magyarok vagyunk olyan érzékenyek, ők kevésbé. De ha  arra kérnek, „menjen oda” vagy „jöjjön ide”, nem biztos, hogy jobban tisztelnek.

Sándor elhatározta, hogy aki ezentúl őt tegezi, azt ő is tegezni fogja, bár ezt nehezen tudta elképzelni Cămătaru doktor esetében. A királyt talán lehet, a főorvost nem. És a beteget sem!! Erre nagyon ügyelt Beregi, mert az embert méltóvá kell tenni önmagához, még akkor is, ha pellagrás és tetves.

Még sokáig beszélgettek, még viccet is meséltek, Barabuleanu kellemes ember volt. Azért egy cseppet őt is meglegyintette a fővárosban élők hamis felsőbbrendűségi érzése, amit csak fokozott az elitszakmához való tartozás és jövedelem. Sokszor használta azt a kifejezést, hogy „din provincie”, amivel a  Bukaresten kívüli vidékeket és embereket jelölik meg, enyhe lenézéssel, mint az ókori Róma polgárai. De hol van Bukarest  az örök várostól?

— Nagyon szépen köszönöm, amit mamaiáért tettél, ő is mondja, én is tudom, te mentetted meg az életét — és a zsebébe nyúlt.

Sándor pedig az asztalfiókba, ott tartotta a lapot, amire feljegyezte a mamaia mindennapi állapotát, és azokat a gyógyszereket, amiket Tichotól vett, és kivitt neki több alkalommal. Még egyszer végigfutotta a számoszlopot, nem akart tévedni, mint egy pincér.

— Fogadja el ezt tőlem tisztelt doktor úr, elismerésem és köszönetem jeléül! — tűzött Beregi mellére egy vöröskeresztes repülőt ábrázoló jelvényt — remélem, még találkozunk. Ön nálunk mindig szívesen látott vendég, mert létezik még a hagyományos moldovai vendégszeretet — szorongatta Beregi kezét, mint a botkormányt — ugye még meg tetszik látogatni a mamaiat?

„No tessék, most meg magáz!” — vakarta a fejét Beregi, sehogyan sem értette ezt a megszólítási érték- és mértékrendszert. Ott állt a rendelő közepén, kezében a ki nem egyenlített gyógyszer-cehhel, mellén az életmentés repülős szimbólumával, fejében zűrzavaros gondolatokkal, amiből csak egy volt biztos: annyira más ez a világ, mint az, amiből idejött, hogy bármennyire is igyekszik, nem tudja megérteni.

 

Nagyon vágyott Emíliára, de a lány terepen volt, ki tudja, mikor jön haza. Igen haza, mert gyakorlatilag ott lakott nála. Már nem is nagyon bujkáltak, a személyzet egész biztosan tudja, mi van közöttük, csak úgy tesznek, mintha nem vennék észre. Gondolta főz valamit, amíg a lány megérkezik,  például egy jó kolbászos krumplipaprikást, szép pirospaprikával, amit Veszelovszki nénitől szerzett.

— Doktor úr, mit mondott maga Chirila bácsinak!? — szólt rá szinte felelősségre vonóan Cosmolici bácsi.

— Ki az a Chirila?

— Akit tegnap délután megvizsgált, az a magas nagybajszú… Tudja, ott áll a szövetkezeti boltban, és meséli az embereknek, hogy maga mit mondott neki?

Beregi arcából kifutott a vér, vagy éppen hogy felfutott? Most már tudta miről van szó. Tegnap délután nem volt sok betege, bekopogtatott Chirila bácsi, bemutatkozott és rögtön elmondta, hogy a háború előtt ő volt ebben a községben a bíró. Választékosabban, értelmesebben beszélt  és tisztább is volt, mint általában. Patyolattiszta ing volt rajta, Sándor ez alkalommal nem állt félre, itt nem kellett attól tartson, hogy reá szórja a tetveket. Az inge tiszta volt ugyan, csak a háta közepe maradt retkes, mert lehet, hogy megmosdott vizit előtt, de azt a részt már nem érte el.

Alaposan megvizsgálta, kikérdezte, még a prosztatáját is megtapintotta, végül ezt mondta neki:

— Nézze Chirila bácsi, én nem tudom pontosan mi a baja, csak gyanakszom valamire. Itt a recept, de ha erre nem javul, jöjjön vissza, elküldöm egy nálamnál tapasztaltabb orvoshoz.

— És mit mond az öreg, hogy a doktorul nyik nem tud semmit, ugye?

Pedig már elhatározta, hogy ezekkel az emberekkel nem osztja meg a problémáit, kételyeit. Ha valamit mond, az legyen biztos, és úgy szóljon, mint a parancs, csak akkor értik és tisztelik.

— Tudja, mit mond? — ragyogott Cozmolici, mintha legalábbis az ő érdeme lenne: — Emberek, nekem olyan betegségem van, hogy még a mi doktorunk se tudja, mi a bajom!

Nagyot nevettek és Sándor arra gondolt, jobb, ha nem határoz el semmit, mert úgyis hamarosan változtatnia kell rajta.

Rendeléskor soha senkit  nem vett előre, nem kivételezett, tartsák azok ott kinn a sorrendet. Egy nap hallja, hogy a váróban valaki türelmetlenkedik: „Nahát, hogy ez milyen sokat van ott benn! Egy kicsit gyorsabban is mehetne.” Kíváncsi volt ki lehet, mert a moldovai sohasem siet, mindig ráér, sőt túlontúl türelmes. Ez kivétel volt, az egyik tanítónő.

— Coane doktor, fáj a fejem, a derekam és olyan gyengének érzem magam.

Sándor már írta is a receptet: C-vitamin, antinevralgic. A tanítónő elkezdett vetkőzni.

— Jaj! Nehogy levetkőzzön! Maga nagyon siet. Itt a recept, tessék.

— Hát nem vizsgál meg?

— Dehogynem, majd a legközelebb, amikor jobban rá tetszik érni, de most nagyon siet!! Kérem a következőt! — Beregi jó hangosan mondta, hogy kihallatsszon a váróba, nem is fordult elő hasonló eset többé.

Emília jó későre érkezett, egy cigányasszonyt is hozott a szekéren. Jobb így, ha benn van, legalább nem kell utána szaladnia. Sándor gyengéden megölelte, és egy olyan mindent magába fogadó csókot várt még vacsora előtt, de…

— Mit vacsorázunk? — ült a terített asztalhoz a lány.

Sándor ünnepélyesen emelte le a fedőt a forrón tartott, piros lében úszó kolbászos paprikásról. Várta a hatást.

— Miért tettél rá ennyi paprikát?!

— De édes, egy cseppet se csíp.

— Akkor sem szeretem! Ti, erdélyiek mindent annyira túlpaprikáztok, hogy nem is érez más ízt az ember. — Azért kihalászott néhány kolbászt és megette kenyérrel.

— Terhes vagyok — mondta villanyoltás után. — És fáradt. — A fal felé fordult, és elaludt.

Sándor nem tudott elaludni. Óvatosan felkelt, nehogy felébressze a lányt, kiment a rendelőszobába, megpróbált olvasni valamit, de az sem ment. Rengeteg kérdés tolongott az agyában, de az, amelyik állandóan visszatért, valahogy így szólt: „Hogy lehet egy olyan asszonnyal élni, aki nem szereti a kolbászos paprikást?! Talán azért nem bírja, mert terhes, ilyenkor nyűgösek az asszonyok, és arról se szabad megfeledkezni, hogy ma nagyon fáradt szegény… Ezért ilyen rosszkedvű, bezzeg máskor hancúrozik, mosolyog, öröm vele az együttlét. Azt mondja, még van négy testvére, azok is mind ilyen jókedvűek. Vajon kik-mik a szülei? Róluk nem tudok semmit. Mintha azt mondta volna a lány, hogy Szeret városában, vagy annak a környékén laknak? Meg kellene ismernem őket.

És Emília mit tud rólam? Még azt se mondtam meg neki, hogy nincs meg az államvizsgám, és hogy miért zártak ki az egyetemről. Persze, hogy tudja, de nem kérdezi, azért meg kell mondanom neki! Ugyan mit szólnának a szüleim, ha bejelenteném nekik, hogy megnősülök? Egy olyan lányt veszek el feleségül, aki nem tud magyarul, sőt utálja a pirospaprikát. Ha Emília nem lenne terhes tőlem, akkor is elvenném feleségül? Nagyon jó vele lenni, kívánom is, de le tudnék élni vele egy életet?… Egy egész életet?!”

Ekkor lépett be halkan Sanda.

— Coane doktor, én azt hiszem, szül az az asszony, aki az este jött.

— Biztos? — kérdezte Beregi és csak azután  jött rá, hogy kivel beszél és mit kérdezett? De ez adott egy ötletet. „Vajon tényleg terhes Emília? Biztos? Hátha téved? Előfordul az ilyesmi…” Azért nem költötte föl a lányt, hadd aludjon.

Könnyen ment a szülés, ez már a sokadik volt. Rögtön látta, hogy van valami daganat az újszülött nyakán… akkora, mint egy alma. Veleszületett golyva. Ilyet még nem látott, nem is olvasott róla soha. Legszívesebben most rögtön utánanézett volna, de nem akarta a lányt felzavarni, fáradt szegény. Inkább vágott magának egy darab tokaszalonnát és kinn a konyhában falatozni kezdett. „Hogy nem szeretheti valaki a paprikát, például az abált szalonnán?” Ez sehogyan se ment a fejébe. Lefeküdt a rendelőben a vizsgálóágyra, ott várta meg a reggelt.

 

Lassan megszűnt a kanyarójárvány, már csak ritkán találtak új esetet, annál több volt a szövődményes tüdőgyulladás, ezekkel volt tömve a gyermekfektető. Rongybaba több mint vörös, lila volt a kiütésektől, de rendületlenül evett, az étvágyát semmi se tudta elvenni.

Ahogy szűnt a kanyaró úgy jelent meg a grippe. Magas lázzal, fejfájással járt, ahogy Olga néni mondta, még a szeme is fájt a fejében, ha mozgatta.

Telefonált a főorvos, hogy nem szabad grippét diagnosztizálni.

— Pedig ez tipikusan grippe, spanyolnátha, ahogy az öregek ismerik.

— Az lehet Beredzsi, de telefonáltak a tartománytól, még ők sem kaptak utasítást, hogy ez grippe, tehát ez a diagnózis nem jelenhet meg sehol, legalábbis újabb utasításokig.

— Akkor mit írjak be?

— Azt, hogy virózis, édes fiam, és ne okoskodj, ne veszekedj velem ilyen szarságokért!

Sándor gondolt egy merészet, és jól  hangsúlyozva megkérdezte:

— És ti mit csináltok Darabani-ban?

— Hogy mi mit csinálunk?! Ugyanazt, amit te. Virózist írunk és grippének kezeljük. Jó szerencsét. Jegyezd meg, grippe nincs!

Pedig egyre többen jöttek hasonló panaszokkal, gyermekek, felnőttek egyaránt. Főleg a kanyarón frissen átesett kisgyermekeket féltette, mert a grippe komoly betegség, amibe meg is lehet halni! Sok öreget, legyengült felnőttet elvisz. Sándor azon töprengett, mit lehetne tenni. Járványtani szempontból semmit, Hideşti-en kezdődött, hamarosan el fog terjedni. Egyik este előadást tartott a kultúrotthonban; hogyan lehet a grippe ellen védekezni. Elmondta, egyenek sok savanyú káposztát, citromot (De honnan? C-vitamin már nem volt a patikában). Aztán ne járjanak zsúfolt helyekre például moziba… (Akkor miért hívtam őket össze ide?) Különben nem is az ő előadására, hanem a bálba jöttek. Sándor azon kapta magát, hogy rángatja a vállát, és legyint, mint Ticho.

Emíliával minden rendben lett volna, azt állította, hogy terhes, de arról, hogy mi, és hogyan legyen tovább, nem akart beszélni, ő is csak a vállát vonogatta.

Egyik este jól öltözött nyakkendős legény jött a rendelőbe, a pópa fia, ötödéves orvostanhallgató Iaşi-ban. Beregi örömmel fogadta, felajánlotta neki, járjon be a rendelőbe, itt sokat lehet tanulni, közben vizsgálta a betegeket. Időnként odaadta a sztetoszkópot ifjú kollegájának.

— Gyere be holnap reggel is — hívta.

— Minek, itt mindenki grippés. Még én is megkapom, aztán nyomhatom az ágyat.

Sándor igazat adott neki, bár furcsállta ezt a kijelentést egy jövendő orvos szájából, azért barátságosan  vállon veregette, majd kezet nyújtott.

— Sebaj, ha végzel, ide jössz a helyemre… Vagy mellém, van itt munka kettőnk számára is.

— Én!? Ide?… Doktor úr, nem vagyok bolond! Ide jönni Moldova fenekébe, ahol az ördög a kölykeit elvetélte. Soha!

— De mégis kollega, idevalósi vagy.

— Éppen azért — válaszolt határozottan a papcsemetéből lett orvosnövendék. — Én ismerem ezt a világot. Itt meghalni sem akarok. Majd megcsavarintok magamnak egy posztot — mutatott  Dorohoi, tehát nyugat felé —, majd valahol Erdélyben, ott bárhol jobb lesz, mint itt.

Három nappal karácsony előtt rájött, hogy nincs már semmi pénze. Igaz Atitienunál törlesztett az adósságból és a disznó ráeső részét is kifizette, de szeretett volna valami ajándékot venni Emíliának karácsonyra. Eszébe jutott, hogy Barabuleanu néni tartozik még neki azoknak a gyógyszereknek az árával, amit Tichotól ki-kihordott neki.

Már este volt és hideg, mégis kigyalogolt Olbára. Lámpa mellett melegben ültek a nővérek, főtt kukoricát ettek sóval. Nagyon megörvendtek Bereginek és rögtön megkínálták egy kanálka moldovai rózsából készült dulcácsával egy pohár vízben. Megvizsgálta, aztán elővette a papírjait és felsorolta azokat a gyógyszereket, amiket Tichotól vásárolt a számára.

— Összesen kilencvenkét lej.

— Adjál százat neki — intett a húgának nagylelkűen és mosolyogva tovább szemelte a kukoricát.

Beregi ráparancsolt, hogy ne menjen ki az utcára, mert grippe-járvány van.

Hazafelé még hidegebb volt és erősen fújt a szél. Sándor most nem húzott csizmát és kucsmát, mert sietett, úgy érezte, mintha a lábszárcsontjaiban furulyázna a szibériai szél. Otthon forró teát ivott és azonnal bebújt az ágyba.

Reggel már korán hívták Avădanei Alexandruhoz, a könyvelőhöz. Persze grippés volt és mandulái még mindig gennyesek. Beregi, hogy biztos legyen beadott egy antibiotikum injekciót. Hazafelé a boltban vett egy pár piros puffos papucsot Emíliának.

Sokan várták a rendelőben, a milicista felesége panaszkodott, hogy úgy érzi magát, mint akit jól elvertek. Az lehet gondolta Sándor, de ezalkalommal nem a férje a hibás érte, hanem a grippe. Sándor is pont úgy érezte magát és neki is fájt a feje. Egy traktor tötyögött be az udvarra utánfutóval, megkapta az évi tüzelőt, hogy valami jó is legyen a mai napon.

Pirospozsgás tízéves fiúcska jött be egyedül, mert csúszkált és elesett a jégen, de valami belé fúródott az arcába. Tényleg egy nádtorzsa tört belé, pontosan a szemgödör és az orrcsont között. Beregi megpróbálta óvatosan kihúzni csipesszel, de nem mozdult, túl mélyre hatolt. Rögtön kért egy mentőt, hogy vigyék Dorohoiba a sebészetre. Emília hepciáskodott, hogy minek, majd ő kiveszi.

— Ehhez nem szabad hozzányúlni, életveszélyes! Megértetted?

Emília kirohant a vizsgálóból és Sándornak úgy tűnt, hogy sír. Megsajnálta, utánament, simogatta, békítgette. Belátta, hogy hangosabb volt a kelleténél, de ha nem szabad az ilyesmit piszkálni… Úgy csókolta a lány, hogy képtelen volt mást tenni, mint azt, amit mind a ketten akkor, de rögtön, nagyon akartak.

— Biztos, hogy terhes vagy? — Kérdezte utána.

— Igen… azt hiszem — suttogta a lány, de most már nem lehetett tovább, még sok beteg várt.

Késő délutánig konzultált, már zúgott a feje és nagyon fáradtnak érezte magát, de még ki kellett mennie Olbára, egy öregasszonyt megnézni, aki hirtelen megnémult. Beregi jól bebugyolálta magát a szekéren, mégis fázott. Talán azért, mert állandóan lecsúszott róla a pokróc, ő hajtotta Odaiat, a kocsis fát rakodott.

Persze, hogy megnémult az öregasszony, mert megütötte a guta, de azt már nem mondták, hogy a fél fele is béna. Ez ritka betegség Moldvában, mint ahogy a magas vérnyomás sem gyakori, mert a puliszkától (esetleg hagymával) és a savanyú ciberelébe főzött pityókától senkinek nem fut föl a vérnyomása. „A gutaütés olyan, mint a grippe-járvány, nem sokat lehet tenni ellene.” De hogy miért, azt már nem tudta végiggondolni, összezavarodtak a gondolatok a fejében és nagyon fázott. Míg Odaia hazafelé kocogott, őt rázta a hideg, alig várta, hogy ágyba kerüljön.

Hirtelen felriadt, mert valaki megállította a lovat, a fiatalabbik Barabuleanu nővér volt, ott a házuk előtt. A beteg is kinn állt a kapuban egy szomszédasszonnyal, csak úgy panyókára vetett kozsokban integetett  Bereginek boldogan.

— Hol járt doktor úr? — de nem várt választ, folytatta — én olyan jól érzem magam!

— Én viszont beteg vagyok…. Barabuleanu néni, miért nem öltözik fel jobban ebben a szörnyű hidegben?

— Nincs is hideg. Én olyan jól érzem magam, de igazán nagyon jól.

— Jó, de menjen be. Én is megyek, mert nagyon fázom, ráz a hideg, beteg vagyok.

— Nahát, egy doktornak nem szabad, de én olyan jól érzem magam, nem is hiszi milyen jól!

— Mondtam már, hogy beteg vagyok, lázas, és ráz a hideg. Érti? Grippés vagyok, menjen be!

— Nahát, hogy milyen ideges ma ez a doktor, de én olyan jól érzem  magam… nagyon jól érzem… nagyon…

Ezt hallotta végig egész éjszaka és másnap is, amíg a magas láz tartott. Nem emlékezett, hogyan ért haza, szerencsére Odaia ismerte az utat. Lázálmában hol Barabuleanu néni csapkodta össze a tenyereit, hogy milyen jól érzi magát, hol pedig Avădanei Sandu torkában figyelte a gennypontokat, amelyek egyre nőttek, nőttek, míg akkorák lettek, mint egy citrom…, de az nem volt valódi, hanem lócitrom… és összecsapta a kezeit, hogy milyen jól érzi magát… pedig meg volt bénulva és az idegek hosszú cérnaszálakként ki voltak húzva a sürgönykarókra, de összegabalyodtak és ki kellett gombolyítani őket, mint a disznó beleit… jaj de jól érzem magam… mit jelent az, hogy egy doktor beteg?

Hát ezt jelenti. Pont olyan beteg, mint más ember, de rendszerint súlyosabb. Beregit masszívabb fertőzés érte, mint másokat és még meg is hűlt, amikor Olbára ment a pénzéért. Szerencsére Ticho és Emília tudták, mivel kell kezelni, ugyanazt kapta, amit másoknak ő adott. Utólag tudta meg, hogy nem akarta lenyelni a tablettákat, mind azt mondta lócitrom, ezért vízben oldották fel neki a lázcsillapítókat.

Amíg nem volt magánál, Emília vagy Ticho állandóan mellette ült és ügyelt, nehogy leugorjon az ágyról. A betegeket is ők rendezték, nem történt semmi, minden rendben folyt, csak meghalt Avădanei Sandu a könyvelő, halva találták az ágyában. Édesanyja az éjjel Dorohoiban volt a húgánál, ő találta meg ma reggel, amikor hazajött.

— Jöttek a halotti bizonyítványért, mit írjak be a halál okának? Sandu szívbeteg volt — sürgette Ticho.

— Igen… mitrálsztenozis, gennyes mandulagyulladás és grippe. Igen, azt hiszem a grippe ölte meg. Nem akart injekciót, de én tegnap még beadtam neki egyet.

— Az tegnapelőtt előtt volt — javította ki Ticho —, hajjaj, hol volt még tegnap a doktor úr? Itt tessék aláírni, majd én ráteszem a parafát.

— Nem kellene megnézni azt a fiút, mégis, még olyan fiatal — kérdezte Sándor és érezte, hogy ismét emelkedik a láza.

Mikor megint kinyitotta a szemét, reggel volt, Emília sehol, ţaţa Olga ült egy széken, vastag molton-köpenyben.

— Benéztem, úgy gondoltam, mi nem árthatunk egymásnak — nevetett fogatlan szájával. — Már nem vagyok lázas, de nagyon gyenge, alig tudok járni — panaszkodott.

Sándor mondta, hogy neki most vizelni kell, oda támolygott a piszkos vederhez, csorgatott és ez egyiküket se zavarta. Aztán visszaaludt. Néhányszor még fölébredt, ivott egy korty vizet, de a fejét olyan fájóan üresnek érezte, hogy gyorsan visszahúzta az ágy.

Késő délután arra ébredt, hogy korog a gyomra. Éppen Mária volt benn nála, kért tőle egy tányér mindennapi borsot és nagyon jólesett. Fliscuné küldött egy darab tejeskalácsot és egy halom aprósüteményt.

— Hát milyen nap van ma?

— Szent karácsony napja — mondta Mária áhítattal.

Este, mikor megérkezett Emília, átadta neki a papucsot, de nem csókolta meg, mert izzadtnak, büdösnek érezte magát.

— Karácsonyfát is akartam díszíteni, de belerondított a betegség — sóhajtott Sándor —, így olyan sivár, furcsa, mintha nem is lenne karácsony.

— Mi nem szoktunk téli fát tenni — mondta Emília, de a papucsnak örült.

Sándor úgy érezte nagy és üres hólyag a feje, és amikor megszólal, nem a száján jön ki a hang, hanem a fülén, de jóval hangosabban, mint ahogyan kimondta. Ha felállt, millió tű futott felfelé a fejébe és reszkettek a térdei. Ezért inkább hallgatott és feküdt behunyt szemmel, mert a fény is zavarta.

Végre megjött az engedély, szabad volt grippének nevezni a grippét és mellette sokoldalas gépelt utasítás, hogy mi a teendő ilyenkor. Többek között: minden beteget háznál kell megvizsgálni, mozit, bált letiltani, problémás csecsemőket elkülöníteni és egészségügyi nevelés… nevelés… nevelés… Tehát húzni a harangokat a sáskafelhő ellen. Persze mindent jelenteni, naponta hány új eset, ellenkező esetben dorgálás, fizetésmegvonás, stb. stb.

Két karácsonyi üdvözletet kapott. Egyiket a szüleitől, a másikat Kozma Árpitól, egészséget kívánnak. Amikor leírták, biztosan nem is tudták, milyen nagy szüksége lenne rá. Sándor nyomott hangulatban volt, de nem csak a betegsége miatt. Ez a csonka karácsony életében az első a szülei nélkül, a barátai nélkül, idegenben, karácsonyfa és csillagszórók nélkül…

— Cseeen-des éj… szentséges éj… — dúdolgatta halkan, de fülében így is harsonázásnak hangzott.

— Emília, tudod mit vacsorázunk mi szentestén? Borlevest és mákos laskát, aztán mise után töltött káposztát.

— Töltött káposztácskát mi is — bólintott a lány —,  de a másik kettőről sohasem hallottam.

Eszébe jutott Sándornak, hogy van neki egy üveg bora a szekrényben, fel kellene forralni fűszerekkel.

— Azt, hogy cukrot értem, de milyen fűszereket? Pirospaprikát? — vált engedelmes kérdőjellé a lány.

Jót kacagott volna, ha nem dörömbölne az agyában minden hang. Inkább ő maga tette bele a fűszereket a fazékba. Csendes nyugalomban hangos szürcsöléssel itták a forralt bort, ami végre egy kis karácsonyi hangulatot teremtett. Sándor még egy csészével elszopogatott, kellemesen szédült, megkereste a lány kezét és mélyen elaludt. Emília hamarosan kiszabadította magát, csendben felöltözött és óvatosan kiosont. Már mindenki aludt. Emília lement a faluba.

28látogató,2mai

Szerző Bárányi Ferenc 28 írás
Nyugdíjas reanimátor főorvos vagyok. Temesváron élek. Tagja vagyok a Román Irószövetségnek és a Magyar Orvosírók Társaságának. Most megjelent regényemet szeretném elhozni a Toronyba.

3 Komment

  1. Kedves Szabolcs! Az Isten éltessen neved napján, meg egyébként is, hogy méh legyünk egs páran, akik össze tartozunk! Köszönöm az elismerésedet!
    Kedves József! A szocialista állam imigéhez hozzátartozott az egészséges nemzet fogalma is, előbb meg kellett győződni róla, hogy nem okoz-e hátrányos nemzetközi megitélést, ha Romániában grippé van. Mikor már világosan kiderült, hogy ez mindenütt a világon előfordul és sehol sem főbenjáró bűn, akkor kegyesen engedélyezték… Köszönön, hogy hűségesen kitartasz hőseim mellett!

Hagyj üzenetet