Nagyajtai Kovács Zsolt : Játszottunk egy jót X.

“- Már bocsánat, uraim… – válaszoltam elsötétülő képpel, és nagyon rossz érzés kerített hatalmába. Kályhacső legyek, ha ezek nem rendőrök.” *

*

 

Balra az utolsó ajtó, azt mondta Emese. Mindenekelőtt behordom a hetvenhét bőröndömet, utazótáskámat és reklámszatyromat a vendégszobába, már persze akkor, ha mondjuk nyitva is van. Merthogy ebben a házban tán minden zárva van. E pillanatban úgy érzem, hogy Emese lelke van leginkább zárva előttem, és ez bánt a legjobban. Vagy tán nem is bánt, hanem idegesít. Vendégszoba, aszongya. Hát mi vagyok én, szállóvendég, turista, vagy mi a szösz? Vakablak legyek, ha értem. Tegnap este, két szeretkezés között még nem így beszélt. Illetve… a fene tudja, hogy hogyan beszélt. Akkor is voltak olyan megnyilvánulásai, amelyek nem voltak érthetőek számomra, de nem figyeltem rájuk, mert naiv vagyok és nem gondoltam semmi rosszra. Most sem gondolok persze semmi rosszra, csak ez az egész olyan gyanús. Azt nem tudnám megmondani, ha valaki megkérdezné, hogy mi a gyanús, csak azt, hogy az. A magamfajta, lelkiismeretével állandóan elszámolni kötelességet érző, és lelkiismeretét folyamatosan ellenőrző ember, aki még ráadásul romantikus és naiv is, nem pontosan így képzeli el élete új szakaszának kezdetét.

Először is nem könnyen dönt az ember arról, hogy csapot-papot otthagy és elmegy új éltet kezdeni, még akkor sem, ha a körülmények adott esetben éppen erre kényszerítik. A körülmények mindig pillanatnyi dolgok, azok állandóan változnak, ha meg mégsem akarnak megfelelő sebességgel és irányba változni, akkor meg lehet segíteni a körülményeket olyan sebességgel és irányban változtatni, hogy azok ennek hatására kénytelenek legyenek úgy változni, ahogyan nekünk valamennyire megfelelnek. A körülmények nem állandóak, minden egyes döntésünkben szerepet kaphatnak és kapnak is, de miután a körülmények járulékos jelenségei egy-egy döntésnek, a döntéseinket úgy kell meghoznunk, hogy a velük járó hordalékok, melyeket nevezhetünk éppen körülményeknek is, nekünk döntéshozóknak a legkevesebb kárt vagy hátrányt okozhassák. Életünkre hatással bíró történéseket nem tudjuk befolyásolni, de a velük járó kellemetlen körülményeket, hordalékokat — ha akarjuk — igen. Minden körülmény valamely eseménysorozatot kísér. Minden eseménysorozat valakinek a döntési következménye. Semmi nem indul el csak úgy, magától. Az én dolgom az, hogy a mások döntése után kialakuló körülményeket úgy irányítsam, vagy fogjam fel, ahogyan az nekem a legkedvezőbb. Itt aztán két lehetőség van: ez a művelet vagy sikerül, vagy nem. Az Emesével való kapcsolatom kialakulása tulajdonképpen Kata döntésének eredménye, de soha nem fogom megtudni, hogy mi lett volna akkor, ha nem válik el tőlem. Meglehet, akkor is találkoztam volna Emesével, és akkor én alakítottam volna ki a kapcsolatot vele, ami a lényegen is változtatna, mert így most már kényszerkapcsolatnak érzem, de ha én alakítom ki, akkor csak simán hülye vagyok, és abba lehet hagyni bármikor. Így is abba lehet hagyni, csak nem bármikor, így a végére kell járni, mert itt valami nem stimmel. Emese nagyot változott, de lehet, hogy csak azért érzem így, mert még kevés időt töltöttünk együtt és az én sebeim is nagyon frissek még. Egyáltalán nem biztos, hogy ebben a kényszerhelyzetben rosszul döntöttem, majd meglátjuk. Majd meglátjuk. A vak is aszonta. Megismerem Emese lelkét, alkalmazkodom hozzá. Ő is megismeri — ha meg akarja — az én lelkemet és ő is alkalmazkodik hozzám. Hmmm. Ha én alakítottam volna ki, akkor igen. De nem én alakítottam ki, hanem Kata döntése, Emese megkeresése és a kényszer. Hát most aztán vannak körülmények, amiket irányíthatok. Meg befolyásolhatok.

Ez a vendégszobának nevezett lyuk nem is rossz. Először is nem is lyuk, csak azért látszik kicsinek, mert sok benne a felesleges bútor. Zsúfolt. Minek ide négy fotel, két asztal meg két franciaágy? A felit ki kell innen tenni valahová. Raktárnak használta ezt a szobát? Mindegy, majd megbeszélem Emesével. Most beférek, ez a lényeg. Másodszor is ez egy szép, nagy, tágas szoba lenne, ha nem volna ennyi vacak ide beszorítva. Illetve nem is vacak, mert egyenként nézve nagyon szép, míves, faragott bútordarabok, csak éppen végképp nem illenek össze. Nem baj, itt van ez a pad-szerű izé, ilyet még nem is láttam, de ez pont jó lesz a számítógépnek, meg a monitornak. Lehet, hogy ez egy egyedi darab, és pontosan számítógépasztalnak készült? Mit lehet itt tudni… A lényeget elhelyeztem, dolgozni tudok, a többi másodlagos. Itt van két szekrény, egy fiókos, egy polcos. Egyik se jó, mert csak fiókos vagy csak polcos. A fiókosat választom, abban több a hely. Gatyák, ingek, zoknik ide, és van itten kicsi akasztós rekesz is, ebbe nem sok öltöny fér be, úgy kettő-három. Még szerencse, hogy nekem nincs is sokkal több. Tehát nadrágok, zakók, pulóverek emide. Nyakkendők az öltönyre, így ni. Tisztálkodási eszközök, borotva, miegyéb.

Mit is mondott ez a nő? A fürdőszoba itt van előtted, mellette a klotyó. Kimegyek az előszobába, ott álltam, arra néztem, velem szemben tényleg egy ajtó, az lesz a fürdőszoba. Benyitottam, és tátva maradt a szám. Erre nem voltam felkészülve. A fürdőszoba egyszerűen pazar volt. Olasz csempék kiváló ízléssel összeválogatva, mintázata egyedi, általam még sosem látott rajzolatú, szerintem ezek a csempék külön, egyedi megrendelésre készültek. Ilyet nem árulnak azokban a boltokban sem, ahol igazán luxusigényeket elégítenek ki. Persze ki tudja, Kanadában milyen a kiszolgálás, lehet, illetve nem is lehet, hanem biztos, hogy Emese onnan hozatta. Az ábrák egyvonalas rajzok voltak, amelyek embereket mutattak be különböző szeretkezési testhelyzetekben. Egyszerű, egyvonalas rajzok, de mégis művésziek, egyszerűen csodásak. A padlólap már meg sem lepett. Gyönyörű márványlapok, színben természetesen a fali csempékkel tökéletesen harmonizálva… ez meg minek a hangja. Brahms első magyar tánca. Az idáig rendben van, de ilyen fülsértő, semmire sem való, telefonszerű polifonikus csengőhangon… szörnyű. De honnan jön? Most kilépek a fürdőszobából, elhallgat. Jól kinézünk, ha ez automatikus, a zuhany hangja meg a „száraz tónak nedves partján” lesz a „Bicska Maxi”-ból… De nem lehet automatikus, mert most újra kezdi. És különben is, a bejárati ajtó fölött van a hang forrása, nézzük csak, igen. Atyám, lehet, hogy ez a kapucsengő? Kinézek az üvegfalon át, két pasas az utcán. Hááát, ezt a jelzőizét én szétkapom hamarosan, mint Floki a lábtörlőt. Csak nem gondolja Emese, hogy egy ilyen fürdőszoba után ezt fogom hallgatni? Ki a manó ez a két ember? Már megint nyúlnak a gomb felé, jobb, ha kimegyek, még mielőtt újra megszólaltatják ezt a rettenetet. A kapuban álló két úr negyven körüli, igen jól öltözött, kisportolt pacák.

— Szép jónapot, segíthetek, uraim? — érdeklődtem, miközben a kapukulccsal a kezemben mentem feléjük.

— Ön kicsoda? — röffent rám a sötétebb bőrű ember.

— Már bocsánat uram… — válaszoltam hirtelen elsötétülő képpel, és nagyon rossz érzés kerített hatalmába. Kályhacső legyek, ha ezek nem rendőrök.

— Igen, bocsánat — szólalt meg a szőkébbik ember és elővett egy igazolványt. — Én Szalkai alezredes vagyok a Nemzetközi Rendőrségtől, a kollégám Dióssi őrnagy. Beengedne minket, uram?

Megnéztem az igazolványt, ami teljesen felesleges volt, miután sosem láttam még olyat, így hát arról sem lehetett fogalmam, hogy hamis-e vagy eredeti. Szó nélkül kitártam a kiskaput és beengedtem a két embert.

— Szerémi Mihály vagyok. Fáradjanak be, gondolom, néhány kérdésük lenne hozzám.

Előre siettem, kinyitottam a ház ajtaját, előreengedtem a vendégeket és roppant ideges voltam. Fél órája lakom itt, ki tudja, ki ez a két szivar, mi lesz, ha Emese közben hazajön, mi a fenét követem el, amiről nem tudok, mi az, hogy Nemzetközi Rendőrség itt, ajjaj…

— Fáradjanak ebbe a szobába, uraim — mutattam a szobám ajtaját a két zsarunak. — Kis felfordulás van, éppen pakolok, izé… foglaljanak helyet, kérem.

Természetesen mindhárman állva maradtunk, a magát Szalkainak nevező és alezredesnek tituláló pasas szólalt meg, miután alaposan körülnézett a szobában.

— Nem Önnel akarunk beszélni, Szerémi úr. De ha már itt van, akár segíthetne is nekünk. Hegedüs Albertnét keressük, születési neve Borkuti Emese. Ő hol van most, és kicsoda ön tulajdonképpen? Milyen címen tartózkodik ebben a házban?

— Őööö… izé, én Szerémi Mihály vagyok, mint mondottam az imént, és mérnök. Emese… izé, Hegedüs Albertné itt lakik, és én éppen ezekben a pillanatokban költözöm hozzá mint izé… mint albérlő.

Fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek a zavarommal, nem is értettem, hogy miért vagyok ekkora zavarban, és ez zavart tán a legjobban. Talán valamiféle pácban éreztem magam és épkézláb gondolatom sem volt arról, miért keresheti Emesét a Nemzetközi Rendőrség. Azok nem szoktak csak úgy, hobbiból, ráérő idejében valakit keresni.

— Honnan ismeri ön Hegedüs Albertnét? — érdeklődött a változatosság kedvéért most Dióssi őrnagy.

— A műszaki egyetemről. Együtt jártunk egyetemre, még a hetvenes években, az egyetem elvégzése után ő valahová vidékre, messzire került. Azóta nem találkoztunk.

— Mikor találkozott vele újra? — vette át a kérdező szerepet Szalkai.

— Lássuk csak… izé, mi van most? Vasárnap. Akkor tegnap. Igen, tegnap, a főtéri presszó teraszán ültem, amikor megláttam. Alaposan meg is lepődtem.

— És? — nézett rám szúrósan Dióssi őrnagy.

— Uraim — kezdtem visszanyerni normális önmagamat —, nem ülnének le esetleg? Az a benyomásom, hogy önök nem fognak innen két percen belül távozni, és emiatt nekem is lenne pár kérdésem. Az első mindjárt az — fordultam Dióssi őrnagy felé —, hogy mi az, hogy és? Észrevehette volna, hogy saját magamtól elkezdtem beszélni, a mondatot befejeztem, de a gondolatsort nem. Miért sürget engem? És milyen alapon sürget engem? Valamely cselekményem következményeként vagy okán tartozom talán önnek beszámolni minden percemről? Egyébként készséggel segítek önöknek abban, amiben tudok, de szeretném az okát ismerni.

— Önnel semmi dolgunk, uram — mondta Szalkai alezredes nyugtató hangon és leült az egyik fotelba. Dióssi is, én is leültünk, Szalkai pedig folytatta. — Öntől mindössze annyi segítséget kérünk, hogy mondja el, mióta, honnan ismeri Hegedüsnét, tudja-e, hol volt ő az eltelt három évtizedben, mikor és hogyan találkoztak újra, és egyáltalán mit csinál ön itt, ebben a házban, milyen kapcsolatban van Hegedüsnével. Ez nem olyan sok, vagy nagy kérés.

— Ez alezredes úr szerint igazán nem nagy kérés? — kérdeztem hitetlenkedve Szalkait. — Ön a fél életemre kíváncsi, uram!

— Azért kérdem erről Szerémi úr, mert nem ismerem a kapcsolatát Hegedüs Albertnével. Ha megpróbálná rövidre fogni, örömmel hallgatjuk meg,

— Megmondaná, miért kérdeznek erről engem, és mi köze van ennek Emeséhez? Miért keresik őt egyáltalán?

— Még nem mondhatjuk meg önnek, uram — szólt Dióssi őrnagy. — De rövidesen eljön az ideje, és ön is tudni fog minden fontos tényt. Kérem, beszéljen a Hegedüs Albertné és az ön közötti kapcsolatról.  

— Nos, az egyetemen ismerkedtünk meg egymással, még az első évben. Szerelmesek lettünk egymásba, végig, ameddig az egyetemi évek tartottak, együtt voltunk. Illetve, az utolsó két évben fejlődött a kapcsolat oda, hogy testi szerelem is kialakulhatott, az első években inkább csak én voltam szerelmes, Emese tán nem is tudott róla. Ugye, régen ez másképp volt, mint manapság. Amikor elvégeztük az egyetemet, és idekerültem Királyvárra, mert itt volt olyan munkalehetőség, ami az elképzeléseimnek a legjobban megfelelt, Emese pedig valahová Északkeletre, egy határ menti faluba, nem emlékszem a nevére. Megbeszéltük, hogy hét végén majd mindig találkozunk, aztán pár hét múlva kiment Montrealba. Ennyi, röviden. Azóta nem találkoztunk, csak tegnap először.

Úgy vettem észre, mintha a két rendőr nagy titokban összenézne, és alig-alig észrevehetően jeleznek egymásnak a szemükkel. Nem hittem, hogy tévednék.  

— És máris hozzáköltözött? — érdeklődött a lassan megszokottá váló szúrós tekintetével Dióssi őrnagy. — Család, ilyesmi, mit szóltak ehhez?

— Őrnagy úr — fordultam komor képpel Dióssi felé — tényeket közlök önökkel, ha már így hozta a sors. De a magánéletem és érzelmi életem rejtélyeibe nem kívánom önöket bevezetni, hacsak nem kényszerít erre valamilyen ide vonatkozó törvény. Érti, ugye?

— Igaza van, Szerémi úr, bocsánat — tette fel két kezét Dióssi. — Tehát tegnap találkoztak. Azóta nem váltak el egymástól? Úgy értem, együtt töltötték az éjszakát is és a mai délelőttöt?

— Idefigyeljenek, uraim. Mi szükség van erre? Azt gondolom, önök jobban tudják, mi történt tegnap dél óta közöttünk, mint én magam. Amellett nem is tudom eldönteni, hogy ez a kérdés  mennyiben szolgálja a tények megismerését, és mennyiben a magánéletemben való vájkálás. De énnekem nincs rejtegetni valóm, tehát az éjszakát együtt töltöttük. Akárhogyan kérdez, nem fogom részletezni, mit csináltunk — néztem epésen az őrnagyra. — A tegnap délutánt és a mai délelőttöt töltöttük külön.

— Merre van most Hegedüs Albertné ön szerint? — kérdezte Szalkai alezredes és most vettem csak észre egy kis jegyzetfüzetet a kezében, amit eddig az asztal lapja eltakart.

— Fogalmam sincs — válaszoltam karomat széttárva. — Nekem azt mondta, hogy este itthon lesz. Konkrét időpontot nem beszéltünk meg. Nem is volt szó róla.

— Szerémi úr, bocsánat még egyszer az alkalmatlankodásért — mondta az alezredes és szinte egyszerre álltak fel a fotelból. — Kérem, tegye el ezt a névjegyet, a telefonszámom rajta van. Ha este kilenc óráig nem érne haza a barátnője, hívjon fel engem, nagyon megkérem. Ha pedig hazajön, ne említse neki, hogy itt jártunk, ért engem, ugye?

— Hogyne — vettem át a névjegyet és a pólóm felső zsebébe tettem, gondoltam, átmenetileg.

— Viszontlátásra — indult kifelé a két nyomozó, kéznyújtás és egyebek nélkül.

— Minden jót, uraim — köszöntem el tőlük, még véletlenül sem ismételve meg azt, hogy a viszontlátásra. Majd akkor lássalak benneteket, ha a kutyák csárdást járnak…

Kikísértem őket, kissé távolabb állt az autójuk, komótosan odaballagtak, majd lassan elgurultak. Szerintem az utolsó másodpercig bíztak abban, hogy Emese előkerül. Ám az utca üres volt.

Visszamentem a szobámba, leültem, rágyújtottam és nagyot sóhajtottam. Én édes jó istenem, mi is történik itt? Nemzetközi rendőrök, két nyomozó, Emese. Emese. Mi a nyavalyát csináltál, te aranyfalat barátnőm? Aszongya a koma, hogy ne szóljak Emesének, hogy ők itt voltak. Hát hülye ez? Hogyhogy ne szóljak? Mi vagyok én, bábjáték? Hát tudok én majd úgy beszélgetni Emesével, mintha mi sem történt volna, tudok én majd úgy szeretkezni vele, meg mittudomén mit csinálni? Minek nézett engem ez a két mandarin? Palimadárnak? Nonono, most jut eszembe, várj csak, Szerémikém. Azt ugye normális ember nem gondolhatja komolyan, hogy Emese hazajön, és én egy büdös szót nem szólok neki az Interpol látogatásáról. Ez a két manus tehát egyrészt a saját fontosságát akarja ezzel kiemelni, másrészt pedig — miután tudják, hogy úgyis elmondom Emesének — az ügy fontosságára akarják felhívni a figyelmemet, úgy, hogy én ne vegyem észre. Ezért szerintük én alaposan, minden részletre kiterjedően ki fogom kérdezni Emesét arról, hogy mit is csinált, szerintük Emese el is fogja nekem mondani, és akkor szerintük nekik nincs is más dolguk, minthogy engem még egyszer alaposan kikérdeznek, én már ismerem akkor az ügyet Emese elmondásából, tehát el is fogom nekik mondani, mert állampolgári kötelességem.

No, vagy a két zsaru a hülye, vagy én. Ezek nem ismerik Emesét. Ezek azt hiszik, hogy ő nekem fájdalomtól megtört szívvel mindent elmesél, mert én firnájszosan ki tudom kérdezni őt. Hááát, mert Emese olyan is. Főleg ebben a két napban vannak fura megnyilvánulásai, ki tudja, mi a titka? És egyáltalán, kellene, hogy engem érdekeljen? Mármint az Emese ügye a nemzetköziekkel. Lehet, hogy kellene, de engem nemigen érdekel. Merthogy nem is tudom, miért kellene, hogy érdekeljen. Mi közöm van nekem ahhoz, hogy ő mikor mit csinált Kanadában? Én életemben nem jártam a tengerentúlon, nem is igen fogok, előreláthatólag. Igaz, hogy ezt a két hekust nem a jövő, hanem a múlt érdekli, azt meg derítsék ki maguktól, hagyjanak nekem békét. Én nem tudhatom, de nem is tudom, mi történt Kanadában. Emese ugyan elmondott egy történetet, én elhiszem neki, mert nincs okom arra, hogy ne higgyem el. Ha nem úgy történt, vagy nem az történt, mint ahogyan és amit Emese mesélt, akkor találják ki a zsernyákok, hogy mi történt. Én tervező mérnök vagyok, nem zsaru. Én sem kérdem meg tőlük, hogyan vezessem le a szarlét a városszéli dombon elnyúló Magas utcából.

Persze van a dolognak másik oldala is, Szerémikém, mint azt igen-igen jól tudjuk eddigi életünk tapasztalataiból. Nem ismered Emesét, az ember harminc év alatt ki tud lépni úgy saját magából, hogy az eredeti példánynak nyoma sem marad. Az egykori aranyos, határozott, céltudatos, de bohókás, kedves leányzó ki tudja, miken ment keresztül külhoni élete során, az ottani események mennyire változtatták meg a jellemét, egyéniségét, az ebből eredő viselkedését, életfelfogását. Erről az oldalról nézve pedig nem mondhatod, hogy semmi közöd hozzá. Meg hogy nem érdekel. Kell, hogy érdekeljen, mert úgy döntöttél, hogy vele élsz együtt ezentúl. Tehát a te életedet bizonyos mértékben befolyásolni fogja az ő — valljuk be, vitathatatlanul megváltozott — egyénisége és ezáltal viselkedése, veled szemben  is, meg úgy általában is.  És ki tudja, mi történt Montrealban. Ki tudja, mit követett el Emese, ha elkövetett valamit egyáltalán Montrealban. Valamit biztos, hogy elkövetett, máskülönben nem keresné ilyen lelkesen az államközi vagy milyen yard.

Jó lenne tudni, mit követett el Emese.

 

*

 

— Anyuuuuuu!— ugrott fel Adrienn a székéről és rohant Katához, két kezével átölelte az anyja derekát, fejét a hasához szorította. — Apa nem jött veled? Vártuk, mama is azt mondta, kibékülni mentél…

— Nem, kislányom. Apád nem jött velem — simogatta meg lánya buksiját Kata, majd kissé mérgesen nézett Ica mamára. — Anya, mit mondtál ennek a szerencsétlen gyereknek? Mikkel etetted, amíg egyedül voltatok?

— Idefigyelj, lányom — állt fel Ica mama hangsúlyozott nyugalommal a székéről. — Ötven éves korodra megéred, hogy olyat teszek, amit eddig még soha. Mindjárt úgy váglak szájon, hogy egy derékszöggel elfordul a képed. Honnan veszed a merszet, hogy így beszélj anyáddal? Ha ez a gyerek szerencsétlen, akkor ki tette azzá? Mi? Gondolod, hogy azért bőgök éjszakákon át, mert hülyeségekkel tömöm a gyerek fejét? Én? Na, nézzenek mán oda…

— Jaj, anya, ne haragudj, — kapott észbe Kata — tudod, hogy nem úgy gondoltam…

— Nem tudom! — replikázott Ica mama. — Honnan tudnám? Legközelebb egyeztesd össze azt, amit gondolsz és amit mondasz, mert így sok galibát fogsz még okozni, lányom.

— Mama, ne veszekedjetek már — szólalt meg a gyerekek bölcsességével Adrienn. — Ebédeljünk, mert nagyon éhes vagyok, azután Anyu elmondja, merre járt, meg hogy mit beszéltek az apuval. Jó lesz? — nézett először az anyjára, majd a nagyanyjára a kislány.

— Ennek a gyereknek több esze van, mint nekünk kettőnknek — mosolyodott el Ica mama és szeretettel nézte az unokáját. — Jó lenne, ha megjegyeznénk, hogy most mindenki érzékenyebb, feszültebb, mint rendes időkben… Ne bántsuk egymást. Ülj le te is, aztán egyél egy pár falatot.

Ica mama Katának megmelegítette a levest a mikrohullámú sütőben, Adriennek szedett krumplit meg egy szép, nagydarab húst, magának is rakott a tányérjára, és csendben enni kezdtek. Adrienn igen gyorsan lapátolta befelé a húst, lenyelte az utolsó falatot és rögtön az anyjához fordult.        

— Anya — kezdte türelmetlen hangon —, elmondod, mit beszéltél apával?

— Elmondom, kislányom, hogyne mondanám — tette le a kanalat Kata. — De előbb szeretnék a mamával beszélgetni egy kicsit. Bemész addig a szobádba?

Adrienn sértődött arccal állt fel az asztaltól, megköszönte az ebédet a nagyanyjának és némi reménykedéssel nézett rá, hátha a mama azt mondja, mégiscsak maradhat. Kata észrevette az Ica mama arcán végigfutó, egyet nem értést kifejező grimaszt, de nem szólt. Nem kell mindenért kötözködni… Adrienn bevonult a szobába, Kata pedig evett még egy falat húst meg két szem krumplit. Ica mama türelmesen várt.

— Mama — törölte meg a száját Kata —, nem is tudom, hogyan kezdjem, én nem is tudom… izé, szóval, képzeld el, megismerkedtem egy pasassal. Ma délben. A Főtér presszóban.

Ica mama akkorára nyitotta a szemeit, mint egy tányér. Kissé előrehajolt ültében, kezét a füléhez tette, mint aki nem jól hall.

— Mit is mondtál, kislányom? — érdeklődött hitetlenkedve. Mintha azt hallottam volna…

— Jól hallottad, anya — szakította félbe Kata az anyját. — Az Ezüstház utcai bevásárlóház vezetője. Magas, sportos, ötvenes, jóképű, intelligens… és tetszem neki.

Ica mama összekulcsolta kezeit az álla alatt és mérgesen nézett a lányára.

— Édes kislányom, nem azt mondtad, hogy Mihállyal van beszéded, hogy hozzá mész? Hogy hazamész, magyarán? Ehhez képest jártál a Főtér presszóban, az Ezüstház utcában meg mit tudom én még, hogy hol nem… Mi történt veled, lányom? Ezek a jelek nem azt mutatják, hogy valamit is megbántál volna. 

— Anya — pillantott kicsit idegesen a mennyezetre Kata —, nem azt mondtam, hogy nem voltam otthon, és hogy nem találkoztam Mihállyal. És nem mondtam, hogy az Ezüstház utcában voltam, minek lettem volna? Én csak azt mondtam, hogy megismerkedtem a bevásárlóház vezetőjével. Az pedig az után volt, hogy Mihállyal beszéltem és utána leültem egy fagyira a presszó teraszán. Ez azért mégsem ugyanaz.

— Nem, lányom. Tényleg nem ugyanaz — felelte Ica mama epésen. — Jobban jársz, ha sorban mondod el nekem, mit intéztél ma egyáltalán. Tehát voltál otthon? Beszéltél Mihállyal?

— Igen, voltam otthon, beszéltem Mihállyal — nézte újra a plafont Kata. — Költözni akar, nem hajlandó megmondani, hogy hová, azt meg pláne nem, hogy kihez. Mondtam neki, hogy maradjunk együtt, kezdjük el még egyszer, de nem hajlandó még csak beszélni sem róla. Azt is kérdeztem, van-e valakije, akkor küldött el…

Ica mama hallgatott, de az agya sebesen járt. Elképzelte a lánya látogatását a férjénél, azt mindig tudta, hogy Kata nem kifejezetten arra született, hogy konfliktushelyzeteket oldjon meg, de nem gondolta, hogy a saját életét nem tudja segítség nélkül megoldani.

— Édes lányom — szólalt meg kissé hirtelen —, nem tárgyalni kellett volna odamenned, hanem kibékülni. E cél elérése érdekében mindent latba kellett volna vessél, nem kérdezősködni meg felelősségre vonni kellett volna Mihályt, hanem levenni a lábáról. A szó szoros értelmében is, akár. Elvégre nő vagy, nem is éppen a legrondább fajtából.

— Anya — kezdte Kata csöpp ingerültséggel a hangjában —, hogyan kellett volna nőnek lennem, megmondanád? Nem is voltál ott, fogalmad sincs, hogyan történt a találkozás, mi történt az első pillanatban, amikor benyitottam a lakásba, milyenek voltak a körülmények, és azt mondod, lettem volna nő. Hát képzeld el, hogy azok között a körülmények között nem lehetett nőnek lenni. Nem lehetett, érted?

Ica mama elgondolkodott egy rövid ideig, majd visszakozót fújt.

— Hát, lehet, hogy ebben igazad van, kivételesen. És miért, milyenek voltak a körülmények?

— Mama, olyan vagy, mint egy pletykás vénasszony. Nem kérsz esetleg egy videofelvételt a találkozásunkról?

 — Ne szemtelenkedj anyáddal, lányom, mert megjárod. Ha nem mondod el részletesen, akkor nem ismerem a körülményeket, és akkor nem tudok segíteni. Márpedig neked segíteni kell, mert egyedül nem tudod megoldani a dolgaidat.

— Ezt veled se, Anya — szaladt ki Kata száján meggondolatlanul a mondat és hiába bánta meg már az elhangzás pillanatában. — Jajjj, Mama, tudod, nem úgy értettem…

Ica mama sötéten nézett Katára.

— Aha. Szóval velem se. Ezért üldögélek itt veled szembe három napja, ezért próbálok meg segíteni, ezért fogadtalak be pénteken benneteket, hogy kitaláld, úgysem tudok segíteni. Akkor tán rendben is vagyunk, van neked lakásod, szedelődzködhetsz és mehetsz oda. Mihály már biztosan nincs ott.

— Igazad van, már biztos nincs ott — sírta el magát Kata. — Ezt akartam neked mondani, ezért nem tudom ezt veled sem megoldani, érted már? Mihály döntött, Mihály elköltözött, Mihálynak szeretője van…

Kata két tenyerével takarta arcát, és úgy bőgött, mint egy gyerek. Ica mama ezen kicsit meglepődött, mert hiszen tudomása szerint Kata volt az, aki Mihályt költözésre bíztatta, az igaz persze, hogy szeretőről nem volt szó. Tévedett volna? Mihálynak valóban szeretője lenne? Kizárt. Az ő veje nem olyan. És egyáltalán nem is biztos, hogy Mihály egy nőhöz költözött, csak az a valószínű, hogy elköltözött. De még ez sem biztos, csak Kata mondja. Kata pedig sok mindent mond mostanában. Fölállt a székéről, odament a lányához és átfogta a vállát.

— Jól van, na, ne bőgj már. Honnan veszed ezt a marhaságot, hogy szeretője van? Mondta neked? Utalt rá valamivel? Vagy csak te találtad ki?

— Érzem, mama — kereste zsebkendőjét Kata. Megtörölte a szemét, kifújta az orrát, majd folytatta. — Nem mondta, de érzem. Ahogy ott ült, beszélgettünk és a beszélgetést azzal zárta, hogy menjek vissza este, vagy hívjam föl, vagy mit csináljak, és ha otthon van jó, ha nincs, akkor elment. És aztán ő küldött el engem, hogy hagyjam békén… — sírta el magát újra az asszony.

— Hát, ha felhívod, abból nemigen tudod meg, hogy otthon van-e, vagy elment — gondolkodott Ica mama hangosan. — Valószínű, hogy el kell menned hozzá. Tudod mit, elmegyünk este hármasban, szép idő van, sétálunk egyet, Adrika is jön. Ha otthon van, jó. Ha nem, akkor egy pár nap és megkeressük. Úgyis lesz a születésnapotok, azt nem hinném, hogy kihagyja.

— Mama, te olyan okos vagy — nézett rá Kata könnyes szemekkel. — Tényleg segítenél?

— Tényleg. És most beszélj a lányoddal, mert mindjárt megőrül szegény odabent.

 

*

 

Emese elvágtázásának tulajdonképpen semmi konkrét célja nem volt. Elsietett a Főtér presszóhoz, de nem ült le a teraszra, hanem a terasszal szemközt elterülő téren egy padra telepedett. Ideges mozdulatokkal rágyújtott, a nagy sietség után egy nagy sóhajjal mélyre szívta a füstöt, majd kényszerítette magát, hogy vadul cikázó gondolatait megfékezze, és egyfajta sorrendben gondolja át, mit is ért el az utóbbi két napban, mit kell még tennie, hogy minden a tervei szerint alakuljon, és mire kell nagyon ügyeljen, nehogy Mihály rájöjjön arra, amit tenni készül. Nem azért gondolkodott, tervezett, cselekedett hónapokon át, lassan két esztendeje, hogy most, nem sokkal a cél előtt valaki elgáncsolja, főleg nem, hogy ez a valaki éppen az a személy legyen, aki az ő terveinek a főszereplője, legfontosabb célja. Mihállyal vigyázni kell, Mihály okos ember. Az is volt mindig. Hallatlanul intelligens, kifejlett érzékrendszere van, minden olyan apróságra felfigyel, amit mások figyelmen kívül hagynak, mert senkinek eszébe nem jutna, hogy egy mozdulat, egy szó, egy hangsúly mögé nézzen, és ott bármi gyanúsat keressen. Márpedig Mihály ilyen, őt nagyon nehéz átverni. Aki Mihályt meg akarja téveszteni, annak tökéletes tervvel kell rendelkeznie, és nagyon kell ügyelnie arra, hogy a tervet hiba nélkül, precízen, pontosan hajtsa végre. Terve első fele, vagy tán picivel több is, mint a fele, nagyszerűen sikerült, a terv eddig bevált. Albert nincs többé, az a rohadt cég nincs többé, vagy ha van is, neki már semmi köze hozzá. Montrealról, sőt egyáltalán külföldről hallani nem akar többé, itthon van, végre itthon, hazai földön és van pénze. Annyi pénze van, amennyiből százéves koráig nagylábon élhet idehaza, a kamatokból is tisztességesen megélhetne, ha szerényen akarna élni. De nem azért tervelte ki az egész hazajövetele ilyen módját, hogy szerényen, észrevétlenül éldegéljen ebben a városban. Mindent megszerez magának, amit akar, amit nem tudott Kanadában elérni, azt most itthon valóra váltja. És végre megfizet annak a két embernek, aki eddig meggátolta őt ebben. Aki elvette tőle élete szépségét, céljai elérésének lehetőségét. Albert már megkapta a fizetséget, egyszer s mindenkorra, kamatokkal. Örökre. Most Mihály következik. Mihály részletekben kapja meg a fizetségét, ővele szemben lassabban törleszt. Mihály az okozója annak, hogy az ő élete tönkrement harminc éve. Harminc évig volt boldogtalan. De ha Mihály nem engedi ki akkor Kanadába, ha egy kicsit határozottabb, ha egy kicsit is szereti őt, akkor hozzámegy feleségül és boldogan élnek még ma is. Nem megy Kanadában magasat ugrani, nem fúródik bele a léc a hasába, gyerekeket szült volna, boldogan élt volna mindenki. De Mihály elengedte őt, soha utána nem ment akkor, amikor elhelyezték az ország legkietlenebb vidékére dolgozni, nem is érdeklődött, merre van Hármasdomb. Ezért fog felelni Mihály. A lényeget elérte, már ott lakik nála. Kis szerencse kellett hozzá, szó se róla, mert azt nem tudhatta, hogy pont most vált el, de a jó tervek kivitelezésével együtt járhat néha a szerencse is. Szépen, lassan megfizetsz, Szerémi Mihály. És én is megfizetek neked.

És a végére még ott marad Manyika elvtársnő. Ohó, Misókám, hogy emlékszem-e rá? Hát tudtam őt elfelejteni? Őt, aki elvezényeltetett engem, az évfolyam legtehetségesebb végzett mérnökét Hármasdombra? Nemhogy emlékszem rá, de minden percben az eszemben van, ha másként nem is, de tudat alatt mindig. Ő lesz a harmadik. És akkor lesz ő, Borkuti Emese, boldog, és attól számítva folyamatosan boldog lesz. Ha Manyika elvtársnő sem lesz, akkor kezdődik az ő élete. Akkor lesz rendben az ő lelkiismerete. De addig nem nyugszik.

 

 

HARMADIK RÉSZ

 

A DÖNTŐ JÁTÉKRÉSZ

 

Ha nagyon őszinte akartam volna lenni magamhoz (és miért ne akartam volna?), akkor akár ki is mondhattam volna, hogy Emese hazaérkezését egy szikrányit sem vártam. Elképzelni nem tudtam, mit is fogok neki mondani, hogyan kellene, és hogyan fogok tudni vele szemben viselkedni, vágjak fapofát, mintha mi sem történt volna, vagy fogjam magam, és kertelés nélkül mondjam el neki, kik jártak itt és miért. Illetve az, hogy miért, még előttem titok és sejtelmem nem volt, mit véthetett a törvények ellen életem és szívem nője. Mindössze annyit következtettem ki a magam törvényt értelmezni tudó vaslogikájával, hogy Montrealban követett el valamit, mert ha itthon tette volna, akkor nem keresné a policáj. Erre a felfedezésemre nagyon büszke voltam, mindaddig, amíg újra végig nem gondoltam a dolgokat. Akkor arra is rájöttem, hogy ezt akármelyik hároméves, közepesen fejlett értelemmel rendelkező kölök is kitalálta volna, ettől kezdve alábbhagyott a büszkeségem. A lelkesedésem azonban nem csökkent, feltett szándékom volt, hogy megfejtem a rejtélyt. Annál tovább azonban nem jutottam, akárhogyan törtem is a fejem, hogy csakis a Hegedüs halálával lehet valamiféle összefüggésben a Nemzetközi Rendőrség látogatása. Ott nem stimmel valami, ott van a kutya elásva. Emese nem mondott igazat, nem a valóságnak megfelelően mondta el a haláleset körülményeit. Baleset volt, ez szerintem vitán felüli. De egy balesetnek annyi oka lehet, annyi — egyébként hitem szerint nem létező — véletlen körülménynek kell összejátszania, és annyira század- vagy ezredmásodperceken múlhatnak sorsdöntő dolgok, hogy ezeket tudatosan összehangolni szinte lehetetlen. Egy adott másod- vagy tizedmásodperc alatt eldönteni pedig, hogy pont akkor cselekszem valamit, csak akkor lehet, ha az ember készül erre, hetek, hónapok óta tervezi, lejátssza magában, tökéletesnek találja a tervet és csak az alkalomra vár, hogy tervét kivitelezhesse. De az alkalmat általában elő kell idézni, és az első alkalommal a legritkább esetben sikerül végrehajtanunk azt, amit elterveztünk. Valamilyen zavaró körülmény, előre nem látott tényező mindig van, amit nem lehet kikerülni, és ami gátolja a végrehajtás sikerét, negyedszerre, ötödszörre pedig hasonló helyszíneken, ugyanazzal a személlyel szemben ugyanazokat a körülményeket előidézni, a másik személy részéről tán több is, mint feltűnő. Persze ezek feltételezések, ráadásul az én feltételezéseim, akinek a bűnügyek felderítésében annyi jártassága van, mint amennyi haszna van a pipán a bojtnak. De akkor is… szóval, itt valami gyanús. Valamennyi köze kell, hogy legyen Emesének az ő Bercije halálához. Lehet, hogy a Berci nem is volt süket. Na és? Attól még elüthette a gyászkocsi, vagy a rendőrautó, vagy mi a rák. Akkor meg az is lehet, hogy ez a Berci gyerek nem is volt figyelmetlen. Aha, ez már érdekesebb. De akkor mi a manóért lépett le a járdáról az autó elé? Mert mondjuk megszédült, mert magas volt a vérnyomása. Vagy be volt csiccsentve. Vagy szipózott az orrán át egy kis port.

Te olyan hülye vagy, Szerémi, hogy ketrecben kéne mutogassanak. Hát ki az a marha, aki ebéd előtt szipákol egy kicsit és aztán zakóban, nyakkendőben elmegy ebédelni? Na, jó, nem biztos, hogy volt rajta zakó, nyakkendő, de az negyvened rangú kérdés ebben az ügyben. Akkor, mondjuk megbotlott valamiben, egy kidőlt fában, fűszálban, vagy tudomisén, és éppen terült elfelé, mint a Nagyalföld. Ez akár logikus is lehetne, csak az a baj, hogy ennek, ehhez semmi köze Emeséhez. Meg hogy kidőlt fák ritkán hevernek Montreal igen forgalmas főutcáin, s ha nőne is a fű az aszfalton, azt gyakorta vágnák. Mindegy, folytatom. Tehát semmi köze Emeséhez. Hacsak nem Emese buktatta el az ő Albertkáját. De Emese nem ilyen hülye. Mesike, ha valami ilyesmit kitervelt egyáltalán, akkor annál körültekintőbb volt, minthogy a fene tudja hány ember szeme láttára elbuktassa a kis férjecskéjét. Nem, neeem, ez így nem jó, nem helyes irányba haladok. Ezért tán jó is, hogy lassan haladok. Menjünk másfelé. Tegyük fel, hogy Emese sikkasztott. Mondjuk nem egyedül sikkasztott, hanem a Bercikéjével. Ez is valószerűtlen, mert ahhoz, hogy emiatt a polícia keresse, akkora összeget kellett sikkasztaniuk, amiből a fél várost megvehette volna. És ha a Bercivel sikított, akkor minek lökte volna a rendőrautó alá az emberét? No, hát ez az első kérdés magamhoz, amit meg is tudok válaszolni. Azért, hogy egyedül övé legyen a nagy lóvé, azt valahogy kimenti Magyarországra és itt úgy fog élni, mint halak a vízben. De Emese képes lett volna ilyen cselekedetre? Ki tudja? Változhatott annyit az eltelt évtizedek alatt, hogy igen, legfeljebb én nem hiszem el róla. De engem ki a csoda kérdez erről? Nem kérdezte ez a két okostóbiás sem, a nemzetköziektől.

— Hát te mit csinálsz itt, ebben a félhomályban, Misóka? — riasztott fel gondolatvilágomból Emese hangja és lámpát gyújtott. — Miért nem gyújtasz lámpát? 

— Mert tudtam, hogy te megteszed, ha hazajössz — válaszoltam kicsit rekedten. — Van valami közöm hozzá, hol mászkáltál setétedésig, aranyom?

— Majd egyszer elmondom. Mit csináltál, jóember? Nagyon gyűrött a képed.

— Ritkán, de megesik velem még mostanában is, hogy gondolkodom. Most is ezt tettem.

— Oh, jaj, csak nem a szép Katókán járt az eszed? — érdeklődött némi élccel a hangjában Emese.

— Ha ott járt volna, sem vallanám be neked, szívem — álltam fel a fotelból és oldalról átkaroltam az asszonyt. — Egészen máshol, de már csak te érdekelsz. Vártalak. Hiányoztál.

— Ennek örülök — fordult felém Emese —, te is hiányoztál nekem, drágám. Harminc éve…

Néztem Emese szenét, és valami fura változáson láttam keresztülmenni a tekintetét. Először elkerekedtek a szemei, aztán a kedves, pajzán mosoly fagyott le az arcáról, majd mintha egy múmiát ölelt volna eddig, hirtelen hátralépett.

— Mi az ott a zsebedben? — kérdezte rekedten. — Miféle névjegykártya az és mikor kaptad?

Rosszat sejtve lefelé pillantottam a pólóm mellzsebére és azt láttam, hogy az alezredestől kapott névjegykártya egyik fele szemérmetlenül kikandikál belőle. Pontosan az a fele, amelyiken a Nemzetközi Rendőrség emblémája látható és az Internationale de la ce felirat is kiválóan olvasható volt. Emese nem is várta meg a választ, villámgyors mozdulattal kikapta a zsebemből a kis kártyát és elolvasta.

— Ki a fene az a Szalkai Boldizsár és mit keresett itt? — érdeklődött hevesen. — Mi ez? Alezredes. Akkor ez nem valami fullajtár. Mit csináltál te, Mihály, hogy köröz téged az Interpol?

Nemigen emlékszem, mikor kerültem utoljára olyan helyzetbe, hogy se köpni, se nyelni ne tudtam volna. Most sikerült úgy meglepődnöm, hogy egy hang nem jött ki a torkomon, csak bökdöstem a mellkasomat, és hápogva kerestem a levegőt. Egy nyomorult izét sem tudtam kinyögni, mert erre végképp nem számítottam.

— Hogy engem… hogy őööö… én, izé — hörögtem végül artikulálatlan hangon —, hogy én mit csináltam? Engem köröznek? Ki mondta ezt a marhaságot? — tértem nagyon lassan magamhoz.

— Itt van a névjegyen — tartotta az orrom elé a kártyát, mint cáfolhatatlan bűnjelet Emese. — Itt van, nézd meg. Szalkai Boldizsár dr. alezredes, Internationale de la Police Criminelle.  Ez neked marhaság?

— Nem édesem — nyertem vissza önmagamat lassacskán —, nem ez a marhaság. Hanem az összes többi, ami ezzel összefügg. Elmondtam volna, de csak vacsora után, gondoltam, elmegyünk vacsorázni, gyertyafény, kis bor, pezsgő, hangulat, és akkor elmondtam volna. Most nagyon éhes vagyok. Ha gondolod, az előbb vázolt cselekménysorozat kivitelezése még mindig aktuális.

Emese egyetlen másodpercig gondolkodott csupán. Az futott végig az agyán, hogy el kell fogadnia ezt a vacsora-izét, mert ha nem, az gyanús lesz. És útközben lesz ideje átgondolni mindent, felkészülhet Mihály kérdéseire, bár úgy nagyon nehéz, ha nem tudja, Mihály mit tud, mennyit tud vagy sejt. És hogy egyáltalán miről tud, ha tud valamit. Mit és mennyit mondott neki ez a Szalkai, ezt nem tudhatja. Ebből a szempontból Mihály helyzeti előnyben van, most övé a szerva. Egyébként is vigyázni kell vele, mert Mihály nem hülye, sőt, nagyon is okos… Visszavarázsolta arcára a bájos mosolyát és régi, kedves hangján mondta:

— Mehetünk, drágám.

Gyalog sétáltunk a két sarokkal távolabb lévő étterem felé. Este nyolc óra volt, csodaszép májusi este. Lágy szellő, orgonaillat, ilyen estéhez nem is illik a kétkedés, bizalmatlanság, gyanakvás. Emese is így állhatott ehhez a kérdéshez, mert az étteremig vezető negyedórás sétautat könnyed hangon, nevetgélve csacsogta végig, semmitmondó dolgokról, amin már csak azért is csodálkoztam, mert Emese sosem volt ilyen. Akkor egyszer, amikor én gatyában, ő bugyiban mentünk fel a kollégiumba, akkor is komoly volt, nem szólt feleslegesen, igaz, majd’ kipukkadt a nevetéstől. Hajjaj, mikor volt az…

Leültünk egy ablak melletti asztalhoz, kértünk két cseresznyepálinkát meg étlapot, amit egy perc alatt hozott is a pincér. Emese tettetett jókedve máris elpárolgott, hamar eldöntötte, hogy rántott sajtot fog enni, ennek velem való közlése után nekem szegezte a kérdést.

— Elmondod végre, ki az az alak, aki a névjegyen szerepel, és mit keresett nálad ma délután?

Fölnéztem az étlapból, egyenesen Emese szemébe.

— Honnan tudod, hogy most, délután kaptam ezt a névjegyet? Mi van akkor, ha már hetekkel ezelőtt adta nekem a pofa, csak most, amikor pakoltam, hirtelen ebbe a zsebembe tettem?

— Nem tudom — enyhült meg Emese —, csak gondoltam. Mindenki erre gondolt volna, nem?

Néztem Emesét, majd azon gondolkodva, hogy mit is válaszoljak, körbejárattam a tekintetemet az étterem vendégein. Némi bámészkodás után nagy önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy föl ne üvöltsek attól, amit láttam. Emese háta mögött, a harmadik, ablak melletti asztalnál ült Szalkai alezredes és Dióssi őrnagy, Dióssi engem nézett és függőlegesen a szája elé illesztette a mutatóujját, jelezve, hogy el ne áruljam őket. Bólintottam egyet, úgy, hogy Emese észre ne vegye, hogy mit csinálok, majd közömbös hangon azt mondtam Emesének, hogy itt nem lehet egy jót enni, menjünk máshová. Emese eltátotta a száját.

— Itt nem lehet enni? Ekkora választék a Hiltonban nincs, mint itt… Egyél halat. Emlékszem, szeretted mindig.

Amíg Emese beszélt, addig volt időm végiggondolni a helyzetet. Rájöttem, hülyeség lenne meglógni, mert hát ez a két krapek sem hülye, ahogy felállnánk az asztaltól, ők is szedelődzködnének. Szokásomtól eltérően ideges lettem, izegtem-mozogtam a széken, majd elmotyogtam, hogy jó, akkor eszek halpaprikást. Emese figyelt egy rövid ideig, majd megkérdezte.

— Misóka, mi bajod van? Tán bolha van a gatyádba és csípi a fenekedet?

Egy bárgyú vigyor Emesének, de felelni már nem volt időm. A két rendőr felállt az asztalától és felénk indultak.

 

Legutóbb szerkesztette - Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest