Töltöttem, ittam, rágyújtottam. Valamiféle soha nem érzett nyugodt józanság szállt meg, szinte tudtam, hogy életem egyik legfontosabb perceit élem meg. Fölálltam, Emese kezéért nyúltam és magam mellé ültettem őt a heverőre.
— Mi történt a férjeddel? — kérdeztem a kezét simogatva.
— Szeptember végén, egész pontosan 27-én déli tizenkét órakor át akart szaladni a túloldalra, ebédelni akart valamit, elgázolta egy másik baleset helyszínére robogó rendőrautó. Azonnal meghalt, a feje kettéhasadt egy járdasziget kiemelt szegélysorán. Figyelmetlen is volt, meg erősen nagyot hallott, nem nézett körül, csak ment, nem hallotta közelinek a sziréna hangját, de az is lehet, hogy mint ahogy nem látta, mert nem is figyelte a villogó lámpát, egyáltalán nem is hallott szirénát. Elgondolkodhatott… Októberben meghirdettem eladásra a céget, amit addig vezetett, egy elég jól menő építőipari komplex cég, tervezéstől kulcsátadásig. Decemberben a számtalan érdeklődő közül a legjobbnak vélt ajánlatot elfogadtam, megegyeztünk, eladtam. A házunkat is eladtam, ahol laktunk, a munkahelyemet Albert cégével — a cégünkkel? — együtt megszüntettem, nem volt ott senkim. Minek maradtam volna?
— A gyermekeid miatt — szóltam közbe.
— Miattuk lehet, hogy kinn maradtam volna. De miután nem születtek gyerekeim, következésképpen unokáim sem lehetnek, semmi értelme nem lett volna maradnom.
Megdöbbenve néztem Emese fájdalmas, keserűséget tükröző arcát. Álmomban sem gondoltam volna, hogy nincs gyermeke. Éreztem, hogy soha be nem gyógyuló sebeket készül éppen feltépni.
— Mesi, ha nem akarsz, ne beszélj róla, ha kellemetlen — szorítottam a kezét.
— Ha soha nem beszélek róla senkinek, akkor beleőrülök. Valakinek el kell mondanom, nem élhetek úgy, mintha ebben a nyomorult világban csakis én egyedül lennék a sorsom által megbántva… Amikor kimentünk, még aktív magasugró voltam, ha emlékszel rá.
— Hogyne emlékeznék. Mindig mondtam, hogy rosszul dobbantasz…
— Igazad lett — folytatta Emese —, nem is tudod, mennyire. Kinn is folytattam, gondoltam, Kanadának nincs túl sok magasugrónője, kereshetek valamit. Egy edzésen dobbantáskor megcsúsztam, de ugrottam és taroltam mindent, lécet, támaszt, edzőt, amit csak lehetett. A léc beleállt az alhasamba, életveszélyben voltam, de megúsztam. Három műtét, életben maradtam, de az ára az volt, hogy soha nem lehetett gyermekem. Néha elgondolkozom, megérte-e. Évekig csak azért dolgoztam, dolgoztunk, hogy a kórház költségeit kifizessük. Albert megértő volt, nagy szerencsém volt vele, hogy teljes szívéből, őszintén szeretett, egész együttlétünk alatt figyelmes volt hozzám, kedves, megértő. De én is tudtam, ő is tudta, a gyerek nagyon hiányzott, és hiányzik most is.
— Kérdezhetek?
— Azért meséltem el, mert beszélgetünk. Ha tehát szükségesnek érzed, miért ne kérdezhetnél?
— Örökbefogadásra nem gondoltatok?
— De igen. Csakhogy egyrészt mi „idegenek” voltunk odakinn, másrészt pedig abban a lelkiállapotban, amelyben főleg én voltam a balesetem után, nem létezett olyan gyerek, akit én igazán szeretni tudtam volna, csak azért örökbefogadni egy gyereket, hogy valamilyen pótléknak tekintsem, semmi értelme nem volt. Később meg kialakult az életünk gyerek nélkül, tudomásul vettük a tényt, még akkor is, ha el nem fogadtuk soha…
— Délelőtt azt mondtad a presszóban, hogy boldog voltál — nyúltam a sokadik cigaretta után. — Most is azt mondod?
— Azt. Miért ne lettem volna boldog? Jól ment az üzlet, utaztunk, jó társaságunk volt, befolyásos, fontos emberekkel barátkoztunk. Színház, mozi, hangverseny minden héten. Hétvégi ház a tóparton. Éltünk, mint hal a vízben.
— Ez egy uniformizált, majdhogynem demagóg sablon-szöveg, amit betanultál, de az is lehet, hogy csak simán cinikus. Ezt magadtól sosem mondanád, ha nem kényszerítene rá valami. Szóval, mi volt a baj?
Emese elhallgatott. Töltött a poharába egy adag házit, lecsorgatta, szipogott, fészkelődött, a végén elsírta magát.
— Ne bánts már te is… hát nem érted? Meguntam, vagy elegem lett az egész képmutatásból, tele lett a mucim is az állandó vigyorgást, rongyrázást követelő szép élettel, vagy mit tudom én, mivel. Engem érdekelt, mi történik itthon, figyeltem mindig minden magyar vonatkozású hírt, időnként elkaptam a Duna Tv adását, benne Erdélyből egy tudósítást. Én jártam Erdélyben, emlékszem az ottani tisztaszívű, igaz magyarokra, s amikor előadtam ezt egynéhány luftballon-fejű kinti magyarnak, még azok néztek kissé szánakozva énrám… Érted? Ők egészen kiválóan elvannak ott a magyarságukkal, a kutya nem szól rájuk érte, de egy kanadai egyszerű szivart megkérdezel, hallott-e már a magyarokról valamit, a legjobb esetben is csak elnéztek melletted, de volt, aki azt hitte, újfajta vadlovakról van szó. Én akartam egy Magyarországot bemutató előadást szervezni a kanadai kanadaiaknak, és egy-két hülye magyar szólt le, hogy menjek már a nemzetiségi tudatommal a fenébe, mert még majd egyesek sovinizmusnak fogják föl… Utána már haza akartam jönni. Nem állítom, hogy minden kinti magyar ilyen, sőt tudom, hogy a többség nem ilyen, hanem normális, rendes, vannak érzéseik, néha van honvágyuk és meg akarnak maradni magyarnak, ezért tesznek is elég sokat. Csak nekem sikerült találkoznom egy néhány sznobbal, aki nem egészen tudta, hogy kicsoda ő és főleg nem, hogy honnan jött.
Közelebb húzódott hozzám, felsőtestével felém fordult és átölelte a derekamat.
— Mindegy, elmúlt — mondta mintegy befejezésképpen. — Untatlak, azt meg nem akarom.
Átfogtam a vállát, első szándékom szerint meg akartam csókolni. Megszólalt azonban az a bizonyos belső hang, ami mindig a legrosszabbkor szólal meg az emberben, ám mindig ésszerű figyelmeztetéseket vagy tanácsokat nyújt… Ne kapkodjunk, Szerémikém, ne rontsuk el a dolgokat hirtelen meggondolatlanságokkal. Emese itt van, harminc év után megtaláltad, most vigyázz, el ne veszítsd. Nem egy negyedórán múlik a boldogságod. Ezért csak néztem Emese gyönyörű szemeibe, letöröltem onnan egy kezdődő könnycseppet és felálltam.
— Főzök kávét. Két perc, és itt vagyok, jó? Hamar lefő. Itt maradsz éjszakára?
Emese egy gondolatnyi szünet után válaszolt.
— Szeretnék, ha nem zavarok.
— Nem kérdeztem, kértelek — léptem vissza hozzá és most az arcára nyomtam egy apró puszit. — Hozom a kávét.
Kimentem a konyhába és kikapcsoltam a mobiltelefont, nehogy valamelyik hibbant havernak eszébe jusson felberregtetni, hogy nincs-e kedvem egy kis szombat esti hacacáréhoz. Nem minthogyha sűrűn lett volna eddig is.
*
— Anyúú! Apa telefonja ki van kapcsolva, azt mondja, a hívott fél nem elérhető — szaladt ki a konyhába az anyja után Adrienn. Kata vacsorát készített, kicsit későn a megszokotthoz képest, de hát elbeszélgették az időt Ica mamával.
— Akkor próbáld meg a vonalas számot hívni, azt csak meghallja, ha otthon van — tanácsolta a kislánynak Kata.
— Képzeld, már próbáltam, de azt sem veszi fel — közölte Adrienn kioktatólag, majd leült az asztalhoz és beleharapott az egyik szendvicsbe. — Biztos nincs otthon — tette hozzá magyarázatként.
— Ne beszélj tele szájjal. Biztos nincs otthon — ismételte meg a lánya megállapításár Kata, majd hozzátette: — Később még megpróbáljuk.
A koporsó, gondolta, amibe belemászott… lehet, hogy nem csak magára húzta a fedelét, de azután saját maga le is szegelte azt? Fizikai képtelenség, de elvben minden lehetséges. Akkor elég nehéz lesz kimászni belőle. De az is lehet, hogy a pók kezdi túl erősre szőni a hálóját? Akkor is kiszabadul belőle, akkor is helyrehozza a hülyeségét, ha ég a földdel összeszakad, akkor is. Holnap reggel elmegy haza, és beszél Mihállyal. Nem délután, mindjárt reggel. Az lesz a legjobb. A dolog nem ér rá délutánig, különben is lehet, hogy Mihály délután nem lesz otthon. De reggel még biztosan.
— Jó éjszakát, anyu. Ha a papi hívna, költsél fel engem, akármilyen mélyen alszom is — kérte anyját Adrika, Kata pedig megsimogatta az arcát.
— Úgy lesz, kicsim, aludj nyugodtan. Szép álmokat.
Ica mama lefekvéshez készülődött, már hálóingben jelent meg a konyhában.
— Mit pusmogtok itt a hátam mögött? — nyúlt a teáskannáért, és töltött magának egy fél bögrével.
— Nem a hátad mögött, és nem pusmogunk, mama. Csak megpróbáltuk Mihályt felhívni telefonon, de nincs otthon. A makográfját meg kikapcsolta.
— Hát ennyire azért nem kéne rohanni a dolgok helyrehozatalára tett kísérletekkel — nyelte le az utolsó korty teát Ica mama. — Szombat este fél tíz van, lehet, hogy egy barátjánál van, vagy valahol éppen kikapcsolódik, van neki honnan, meg miből. Holnap is nap lesz. Na — tápászkodott föl a székről —, jó éjszakát nektek.
— Jó éjt, anya. Adrienn már lefeküdt, kért, hogy kukkants be hozzá.
Ica mama bólintott, halkan benyitott a kisszobába, adott egy puszit az unokájának, majd óvatosan kiosont.
— Alszik már — mondta Katának halkan, majd bevonult a saját szobájába és becsukta az ajtót.
Jó lenne tudni, hogy hol van most Mihály. Jó lenne elmondani neki, hogy ő nem így képzelte ezt az egészet. Jó lenne elmondani, hogy csak azért csinálta, hogy egy kicsit felrázza a férjét, hogy egy kis életet vigyen a mindennapokba, hogy bizonyítsa, nem csak a megszokott, sokszor szinte kényszert jelentő taposómalomban lehet gürizni, lehet új forrásokat keresni. Csak egy kis változatosságot akart, egy csöpp könnyebbséget. Persze el lehet gondolkodni, hogy mihez képest a könnyebbség, hiszen abban igaza van Ica mamának, hogy Mihály tehetségével és szakmai munkájával, meg az ő banki állásával voltaképpen mindent megszereztek és teremtettek, ami a viszonylagos gondtalan élethez szükséges. Miért érezte akkor ő, Kata úgy, hogy valami hiányzik az életéből? Talán mégiscsak túlságosan sok energiát emésztett fel az életvitelükhöz szükséges anyagiak előteremtése? De hát nem éltek olyan fényűzően, hogy az valami extra erőfeszítéseket kívánt volna egyiküktől sem. Lehet, hogy a sima megélhetés kíván különleges erőfeszítéseket, csak ő eddig nem vette észre? Soha nem is gondolkodott rajta, mert soha nem is volt rá szüksége, hogy végiggondolja. Lehet, hogy Mihály sokkal többet dolgozik, mint amennyit elbírna, és ebbe belefárad lassan? Miért akar hirtelen mindig többet annál, mint ami van? Persze, persze, az élet alapvető eleme, hogy az embernek mindig legyenek céljai, de nem árt, ha ezek a célok elérhetőek, s rá kell jönni, a mai világban azt is tudni kell megbecsülni, amink van. Miért akart egyáltalán elválni Mihálytól, miért nem volt valaki, aki szólt volna még időben, mekkora hülyeséget csinál, csak dacból, csak azért, hogy mindenki lássa, ő milyen erős egyéniség, ő végigviszi, amit akar… Nem lett volna szabad elválni. Szereti Mihályt. Találkoznia kell vele. Meg kell, hogy beszéljék ezeket a kérdéseket. Segíteni akar neki.
Helyre fogja hozni, amit elrontott, ha belepusztul, akkor is.
*
Bevittem a kávét meg a hozzávalókat a szobába, és egy másodpercre megijedtem. Emese nem volt sehol. A nyitott erkélyajtó felé néztem, az erkélyen pedig megláttam Emese alakját, de nem akárhogyan volt felöltözve. Magyarul sehogy.
Egész egyszerűen nem volt rajta ruha. Egy féltenyérnyi bugyit hagyott magán, ami azért mégsem volt a túlöltözöttség jelképe. A korlátnak támaszkodott és cigarettázott. Letettem a tálcát az asztalra, utánamentem, mögéálltam és hátulról átfogtam a derekát, két tenyerem a hasa alján tartva. Éppen mondani akartam neki, hogy vigyázzon, mert megfázik, amikor minden romantikus érzelmeket figyelmen kívül hagyva, újra éledő érzéseket összedöntve megszólalt az átkozott telefon, fülsértően, agybavágó berregéssel.
— Egy pillanat — súgtam Emesének és kínomban elröhögtem magam — azonnal jövök.
Visszarohantam a szobába, addig a készülék elhallgatott, de amúgy sem vettem volna fel. Nemes egyszerűséggel fogtam a csatlakozót, kihúztam a falból és sietve mentem vissza az erkélyre. Megfogtam Emese kezét, néztem őt, és olyan boldognak éreztem magam, mint még soha. Emesét szebbnek láttam, mint huszonéves korunkban, az a tény, hogy kerülete mindenhol néhány centivel (de csak egy—kettővel) gyarapodott, csak még izgalmasabbá tette számomra a női testet. Újra harminc évvel fiatalabbnak éreztem magamat, frissen törtek elő az akkori szeretkezések emlékei, a kollégiumi szobák és Emese szobájának izgató illata, akkori énem néhai esetlenkedései, Emese elnéző mosolya, emlékeztem Emese lába közt található anyajegyére és mindenre, ami miatt akkor — és azóta is tán — fülig szerelmes voltam belé. Kezénél fogva visszavezettem a szobába, lefeküdtünk a heverőre és levenni készültem az egyszál bugyit róla.
— Ne nézd meg a hasamat, nagyon csúnya — kérte Mesi súgva, de ajkára tettem az ujjamat, majd megcsókoltam. Lefelé haladva újra megismerkedtem az egész testével, kezemmel és számmal végigcsókoltam tetőtől talpig, megtaláltam anyajegyét, amelyet csak nagyon kevesen láthattak, és gyönyörűnek láttam a hasát, függetlenül a műtétek miatt rajta lévő hegektől… Az elmúlt évtizedek minden mulasztását be akartuk pótolni, mindent megcsináltunk, amit akkor, régen és minden újat kipróbáltunk, amit azóta tanultunk, csak egymással nem gyakorolhattunk…
Kissé kimerülve, de távolról sem fáradtan feküdtünk egymás mellett. Fejem a könyökömre támasztott tenyeremen, hogy lássam Emese arcát, ő hanyatt, karja a mellén keresztbe téve.
— Kérsz egy cigit? — kérdeztem Emesét.
— Egy korty pálinka után igen — válaszolt huncut mosollyal az arcán, én pedig mutatóujjamat fenyegetőleg emeltem az orra elé.
— Hová jutunk így, drága hölgyem? Szex, ital, cigaretta… leggyorsabb út a lejtőn lefelé.
Fölültem, töltöttem a két pohárba, odanyújtottam neki az övét. Koccintottunk, egymás szemébe nézve lenyeltük az italt, együtt hápogtunk és sziszegtünk, úgy, ahogyan ez ilyenkor szokás.
— Mit hápogsz? — kérdezte. — Meglátod, öt perc múlva friss és kipihent leszel tőle.
— Nocsak — néztem rá csodálkozva. — Tehát szerinted most nem vagyok friss és kipihent, csak majd öt perc múlva?
— Deee, dehogynem, csak akkor újra lesz még egy kis dolgod…
— Emlékszel még Manyika elvtársnőre? — kérdeztem igencsak váratlanul. Emese malomkő nagyságúra meresztette a szemét és gyanakodva vizsgálta az arcomat.
— Kire?
— Manyika elvtársnőre. Nem emlékszel rá? Az egyetemen ő volt a párt szeme, egy magas, szemüveges, cináber, seprűnyél-szerű csaj. KISZ-taggyűléseken ette ott a putrikány folyton, és jelentette a vezetőknek, ha valaki renitens, a párt elveivel ellentétes, vagy a párt renoméját elcseszendő magatartást tanúsított. Már nem volt egyetemista, ezért mindenki tudta, hogy kicsoda.
— Hogy neked micsoda memóriád van… emlékszik a fene rá. Illetve… tudom már, a Bodok Manyika. Télen—nyáron vörös kendőt kötött a nyakába, azért, hogy egy percig se felejtsük el, honnan jött. Tudom már, rogyjon rá a plafon ott, ahol van.
— Egyetértünk. Most a szegényügyi minisztérium érdekképviseleti osztályának vezetője, képzeld el, milyen együttérző lehet az ügyfelekkel…
— Idefigyelj, Szerémi. Itt fekszünk az ágyban, erre vártunk harminc éve, két szeretkezés között vagyunk…
— Igen? — kérdeztem gonoszul, de csillogó szemekkel.
— Igen, a fene egye meg a dógodat, és te most jössz elő a Bodok Manyikával. Hát észnél vagy te?
— Most vagyok csak igazán — vigyorogtam. — Mert képzeld csak el, ha ez a hülye csaj nem kavar a taggyűlés után, akkor téged nem helyeznek el az ország legkietlenebb vidékére dolgozni, nem ismerkedsz meg a Hegedüssel… bocsánat, ezt nem kellett volna, tehát itt maradsz és összeházasodunk, éltünk volna, mint a halak a vízben. Milyen szép lett volna…
— Egészen biztos, hogy te hülye vagy — ült fel az ágyon Emese és rágyújtott. — Most fel akarsz idegesíteni, mondd? Te komolyan azt hiszed, hogy mindkettőnk házassága tévedés volt, vagy netán a körülmények szörnyűséges, véletlenszerű összjátéka csak azért, hogy az élet mindkettőnkkel jól kitolhasson? Hát nem. Az én házasságom tulajdonképpen boldog volt, még akkor is, ha a férjem helyébe milliószor téged képzeltelek, és te sem panaszkodhatsz, ha ennyi időt leéltél Kata feleségeddel. Tudom, hogy ez óriási ellentmondás, meghasonlásnak is nevezhetjük, de azért még éppen nem skizofrénia. Mások is élnek e világban bonyolult lélekkel és érzelmekkel, más kérdés, hogy nem így képzeltük el, de hidd el nekem, hogy mindkettőnknek szüksége volt az eltelt évekre ahhoz, hogy most újra találkozhassunk.
Hallgattam. Csöndben szívtam a cigarettámat, közben értelmezni próbáltam Emese szavait. Még hogy nem skizofrénia… Hát mi a fene, ha nem az? Persze, lehet, hogy nem az. Hány olyan ember van, aki hasonló körülmények között éli le az életét, csak soha nem mer számot vetni vele, nem törődik azzal, hogy más lehetett volna, jobb is, szebb is lehetett volna, csak soha nem volt bátorsága megpróbálni, soha nem volt mersze ahhoz, hogy elemezze az életét, mert félt, hogy rájön, elszúrta… Emese mérlegelte az előnyöket és hátrányokat, majd úgy döntött, kimegy Kanadába. Ő legalább megpróbálta, és nem is nagyon fogott vele mellé, legalábbis, ami az élete színvonalát illeti. Az alany, az más… az lehettem volna akár én is, persze ez így hülyeség. Én két hétnél tovább nem bírtam volna Magyarország nélkül, a kis városom nélkül, ahol felnőttem, tanultam, ember lettem, amit ismerek. Lehet ezt szentimentalizmusnak, naivitásnak, vagy bárminek nevezni, lehet nevetségesnek tartani a mai érzelemmentes világban, de attól még igaz.
Elnyomtuk a cigarettánkat, lovaglóülésbe helyezkedtem Emesével szemben, úgy, hogy lábaimmal átkulcsoltam a csípőjét, karjaimmal a derekát és arcommal letöröltem arcáról két könnycseppet.
— Szeretlek — súgtam neki, majd megcsókoltam. A rövid csók után Emese rámnézett, ismét könny látszódott a szemében.
— Az a jó — súgta vissza, azután szenvedélyesen visszacsókolt.
Az egy órával előbb főzött kávé teljesen kihűlt.
*
*
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:53 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
