Matetits László : Egyszer F?nix és én…

Kép: Matetits László (matesz) „Váratlan dolgok”

 

 

Heves gyöngyszemének rosszcsont kölykeként, az egri utcák indiántollas huligánjai között (az alapanyagot Szabó bácsi megtépett kakasa szolgáltatta), nem kifejezetten azok közé tartoztam, akik sok örömet okoztak a szüleiknek. Persze hallottam olyanokról, akik id?ben hazajártak – számomra teljesen érthetetlen indíttatásból -, nem dobatják le ebédjüket az erkélyr?l, nylonzacskóba csomagoltatva szendvicsként – valakinek kiskosárban engedték le -, hisz anyáink jól tudták, hogy úgy sem megyünk fel, esetleg megkockáztatva a szobafogság, a kötelez? tanulás és az atyai pofonok eshet?ségét. És hallottam olyanokról is, akik nem feltétlenül konstatálnak minden szül?i intelmet egyfajta verbálisan emelkedett hangvétellel, kifejezve ezzel egy nyolcéves gyerek eltér? véleményét a világ dolgainak folyásáról. Persze, erre akkor került sor – nem túl bátor módon -, amikor szigorú, hivatásos katonatiszt Apám nem tartózkodott otthon és tudtam, objektíve nem találkozhatom lépteinek dübörgésével szobám felé tartva, illetve csontos kezének nevel? célzatú „gyöngéd” érintésével, aminek indulatilag felfokozott tartalmát hol fülem tövével, hol fenekem párnáival próbáltam még elviselhet? korlátok között tartani.

Komisz, nem komisz, velünk csak úgy „megtörténtek” a dolgok, nyolcéves koromig, gyarapítva Dobó városának bennem él? nem mindennapi emlékeit.

Ezzel nincs is gond és egyáltalán, harminc év távlatából úgy gondolom, miért is kellene, hogy legyen.

Aztán jön egy harminc éve elfeledett kislány és egy találkozás, mely ennyi id? után elhelyezett egy hervadt szálat rég megszépült emlékeim csokrában.

Az internet nyújtotta lehet?ségek alkalmat teremtenek információs világunk porosodó kapcsolatainak, barátságainak újraélesztésére, viszonylagos anonimitás mellett. A tétnélküliség pajzsa mögé bújva, a személyes kontaktusok, kellemetlen, kelletlen pillanatainak kizárására…. Na jó. Bocsánat ezért a mondatért, egy, az utolsó évtizedét informatikával és hivatalos levelezéssel foglalkozó embernek! Talán fussunk neki még egyszer.

Az internet egy barátokat, ismer?söket felkutató felületén találtunk egymásra a régi „csúzlihuszárokkal” és kislányokkal, a három évtizeddel ezel?tti csínytevések elkövet?ivel és szenved?ivel. Itt volt Spinyó, aki az óvodaudvar betonplaccán mutatta be rajtam a legújabb cselét, melynek eredményeként összetörve a fejemet, úgy néztem ki, mint a „búskép? lovag”, akit szemb?l csókolt homlokon a szélmalom lapátja. Aztán rám talált a vad F?nixmadár, akivel versenyt ettünk a kertekb?l lopott újhagymából, és jó Anyám ijedt tehetetlenséggel szemlélte – miután az egész esténk azzal telt-, hogy hagymab?z? zöld, habzó folyadék, ciklikusan ismétl?dve gejzírként feltörve talált utat magának, nem kihagyva testem egyetlen testnyílását sem.

Szóval, megtaláltuk egymást, közte egy fekete hajú anyukával, Zsuzsikával, akit én beazonosítani már nem tudtam, fogalmam nem lévén, hogy a sok lány közül ? melyik is volt.

Kiderült, hogy a mostani lakóhelyemhez közeli, szomszéd településen lakik, így semmi akadálya nem volt egy személyes találkozásnak.

Kellemes cseverészés, anekdoták, kistörténetek követték egymást, mígnem elértünk korabeli magatartásom elemzéséhez. Ez b?ven adott témát, újabb, akár néhány napig tartó beszélgetéshez is.

– Igaz, ami igaz, kutya veszett kölykök voltunk – mondtam én, majd belekezdtem egy régi emlék mesélésébe, mely akkori élményeim egyik legizgalmasabbjai között tartottam számon.

– Emlékszem, amikor Bagó Marci barátommal lementünk a bérház pincéjébe egy kislány társaságában – kezdtem a történetbe. Nagyok voltunk, harcosok, akik feljogosítva érzik magukat, hogy végre közelebbr?l is megvizsgálják a „n?i test” kíváncsiságunkat felkelt? rejtelmeit. – Igen, itt az ideje, hogy pontot tegyünk néhány meg nem válaszolt kérdésre – gondoltam. Megvolt bennünk a kell? bátorság. Most vagy soha! És egyébként is, mégis csak én voltam az, aki egyült? helyében képes volt harminc szál újhagymát megenni az olajfa alatt.

Kíváncsiságunk kielégítésére, eszközként szolgáló indok, az orvosi vizsgálat volt, melynek tárgya egy fekete hajú, hatéves forma kicsi lány volt, maga a N�?, „Dr. Matetits és Dr. Bagó f?orvosok” rendelésén, etc….

A mese végén önsajnálkozva taglaltam a Kislány anyjától kapott pofonokat, melyeket a pincefolyosón szenvedtünk el, a termetes kedves Mama és a fal közé szorulva. Eközben a „fekete hajú démon” a bugyiját húzogatva szipogott, ahogyan mi is, csak más aspektusból. Ráadásul a történet ismételten csak Apám csontos tenyerén végz?dött, rádöbbentve a hagymaev?k törzsf?nökét, hogy ? nem nagy harcos, és semmiképpen sem Dr. Matetits.

De hogy a történet ne csak akkor, hanem a mában is hordozzon kellemetlen tartalmat, Zsuzsa megszólalt:

– Én voltam az a kislány – majd folytatta:

– Hát ti voltatok azok? Már nem emlékeztem, hogy kik, de tudod, hogy mind a mai napig milyen mély nyomokat hagyott bennem.

Végigrohant a forróság az arcomon, kínosan kellemetlenné téve a megfagyott pillanatot.

Döbbent csend után megtaláltam a legfrappánsabb, leghelyénvalóbb mondatot, amelyet nem kevesebb, mint harmincnyolc év tapasztalatával, húszévnyi iskolapadban eltöltött id? intelligenciájával felvértezve, feszült helyzeteket oldó lazasággal vágtam oda:

– Tényleg?! – közben persze legalább annyira értelmes ábrázat ragadt az arcomra, mint amilyet annak idején Sörte Peti vágott, amikor a próbáltam vele megértetni, hogy a csíkot húzó repül?gépet nem szuperfónikusnak, hanem szuperszónikusnak ejtjük és amikor a baktai úti lakótelep indiánjait harcba hívja, ne azt kiabálja, hogy fezedékbe, hanem helyesen fedezékbe. Ezt már csak Duplacsöv? Puca barátom tudta megduplázni, akivel még feln?tt korára sem lehetett megértetni, hogy a „Golflágen” személyautót egyébként Volkswagen Golf-nak hívják helyesen, bár szerinte ennek így semmi értelme.

Szóval ott jártunk hogy:

– Tényleg?!

– Igen. Hát gondolhatod, hogy kislányként milyen élmény lehetett az?

Részemr?l ismét „Golflágen” tekintet, miközben arra gondoltam, hogy fogalmam sincs milyen lehetett egy kislánynak. Például engem sem kérdezett meg senki, hogy erre számítottam-e, amikor a pincében megéltem vizuális élményeim egyik legmeghatározóbb katarzisát. Mi van ezen olyan nagy dolog? …………………………………………………………………………………………………………………………….

…………………………………………………………………………………………………………………………

………………………………………………. Aztán megszületett a Kislányom.

 

matesz

 

Legutóbbi módosítás: 2008.02.09. @ 08:48 :: Matetits László
Szerző Matetits László 9 Írás
Szabadidőmben képzőművészkedem (festés, rajzolás) és persze, írok. www.matetits.hu matetitsl@gmail.com