Matetits László Szerző
Vezetéknév
Matetits
Keresztnév
László
10 év 2 komment

A reggeli meleg macskakövön

az éjszaka dermedt lábain botorkálva

felt?nik egy alak.

Csikkért hajol, majd szétnéz

az új nap szégyenét?l félve,

vagy a többiekt?l, kik szintén

csikket lopnak valahol a reggeli

macskakövet élve.

Ki tudja?

 

Persze azt sem tudjuk,

honnan jön ?, itt, a reggeli

meleg macskakövön,

miért csoszog, hova csoszog,

és miért kell csoszognia,

mikor talán annyi évet

sem számlál, mint én.

Csak csoszog, zsebre dugott

kézzel imbolyogva, kócos hajgallérral

csikkért szemetest túrva.

 

Cigarettám félig szívtam s az

ablakból figyelem ahogy megáll

alattam és hosszasan néz,

néz a semmibe.

 

Talán azért bambul szótlanul,

amiért én is szoktam,

gyönyörködve egy k?ben, fában,

vagy amikor a mohafolt csillan a

kopott háztet?n zöldjét játszva

a vörös alapon, és belesimul a házfal

aszott színfoltjába?

Nehéz hinni.

 

Akkor mi érdekli?

Nem tudom.

Csak azt tudom, hogy ma reggel

ketten nézel?dtünk, aztán szégyenkezve

csukódott ablakom, s leejtett félig szívott

cigarettám jelz?füstöt eregetett

a meleg aljzaton.

10 év 5 komment

 

 

Vénasszony nyár
lombhullott napja múlt,
teliholdban ér?
szép mosoly,
elhaló csillagfényben úszó
szigetnyi füstgomoly.

 

Kihunyt csillag
elszórta fényét
kutyaugatta mez?kön,
zöld aszat pora
s pitypang rég elszállt,
a nyár lassan elköszönt.

              *

Az ?szhajnal ágya
sz?z párával vetett,
sárguló kórók hegyén
kúszik a fekete-r?t hideg.

 

Rozsda nyögte lassú percek,

lámpafény, gyémántkarát,

elhagyott kies kertek

zúgják az éj bús dalát.

 

 

10 év Nincs Komment

Sylt partjain

 

                /Epilógus Nagyapám,

                Szász Lajos naplójához (1944-45)/

 

Járt ott valaki oly régen, mit nem akart,
de régmúlt napok akkor nem kérdeztek,
Észak partjain vágyat, tervet
kényszerhajtott hónapokba ?ztek,
majd hivalkodtak, csúfolódtak
és hitehagyva küldtek oly vidékre,
hol a szó és hang nem szép dalnak éke.

 

Mondd, Te hogy indultál bakancsvágta lábakon
és ki tudja milyen cinikus hatalom
közönytömött zsákjával hátadon
csak mentél, …. a semmibe mentél?

 

Értelmét – mert gondolataid mindvégig
féltve meg?rizted -, kerested magadban
az ön- és korigazolást,
leírva mindazt, mit rajtad kívül ott senki más.

 

Ilyen napok voltak.

 

Olyan napok, melyben lopva jelét súgtad annak,
hogy az aranyszín gondolat ott és ma is,
csak az ember józan értelmén sarjad.

 

És ma?
Vajon most milyen víz és hogyan
simítja az északi partokat,
milyen szél fújja Sylt homokbuckáin
a karcsúszálú, sómarta f?hajat?

 

Mert mi itt hosszú utad bizonyságán
példát élünk, hogy érthetetlen,
fejthetetlen id?k korbácsán is
csattanhat aranyszínben játszó szó,
itt, ott és máshol.

10 év 12 komment

 

Tegnap hozzámsimultál

és én karjaimba öleltelek úgy,

ahogyan a mélykékbe sóhajtó éj

karolja át minden létezésed,

ahol gondolatid kavargó örvényén

lassan rendszert alkotsz,

majd alámerülsz álmaidban

és az éjsötét hullámokon

megérkezel újra önmagadhoz.

 

 

11 év 1 Komment

Éjszakai homály ködében
megcsillanva úsznak
a kavargó porszemek.
Lopott fényfoszlányokon siklanak,
akár egy elmúlt szép nyár epizódjai.

Miért csak az elmúlt tud igazán
szép lenni?
Mert magában hordja a vissza nem tér?t,
az elt?n?t és megismételhetetlent?
A már nem tapasztalható teszi
szépségében maradandóvá?

Makacsul,
nem eresztve mi egyszer miénk volt,
emlékeink töredékeivel szórjuk
magunk mögött sorsunk gyalogútját.
De sietve,
mindig visszatalálunk
az édes mezsgyén,
ha éreznünk muszáj
egy biztos fogódzót.

Amit hoztál,
szórd el magad mögött bátran,
tiéd marad, mindig visszanézhetsz!
A magad mögött hagyottból
építesz biztos új irányt,
s küldöd tovább azt,
Kinek emlékeiben te is
villódzó porszemként
úszol majd tova.

(Matetits László)

 

13 év 3 komment

Kép: Matetits László (matesz) “Váratlan dolgok”

 

 

Heves gyöngyszemének rosszcsont kölykeként, az egri utcák indiántollas huligánjai között (az alapanyagot Szabó bácsi megtépett kakasa szolgáltatta), nem kifejezetten azok közé tartoztam, akik sok örömet okoztak a szüleiknek. Persze hallottam olyanokról, akik id?ben hazajártak – számomra teljesen érthetetlen indíttatásból -, nem dobatják le ebédjüket az erkélyr?l, nylonzacskóba csomagoltatva szendvicsként – valakinek kiskosárban engedték le -, hisz anyáink jól tudták, hogy úgy sem megyünk fel, esetleg megkockáztatva a szobafogság, a kötelez? tanulás és az atyai pofonok eshet?ségét. És hallottam olyanokról is, akik nem feltétlenül konstatálnak minden szül?i intelmet egyfajta verbálisan emelkedett hangvétellel, kifejezve ezzel egy nyolcéves gyerek eltér? véleményét a világ dolgainak folyásáról. Persze, erre akkor került sor – nem túl bátor módon -, amikor szigorú, hivatásos katonatiszt Apám nem tartózkodott otthon és tudtam, objektíve nem találkozhatom lépteinek dübörgésével szobám felé tartva, illetve csontos kezének nevel? célzatú „gyöngéd” érintésével, aminek indulatilag felfokozott tartalmát hol fülem tövével, hol fenekem párnáival próbáltam még elviselhet? korlátok között tartani.

Komisz, nem komisz, velünk csak úgy „megtörténtek” a dolgok, nyolcéves koromig, gyarapítva Dobó városának bennem él? nem mindennapi emlékeit.

Ezzel nincs is gond és egyáltalán, harminc év távlatából úgy gondolom, miért is kellene, hogy legyen.

Aztán jön egy harminc éve elfeledett kislány és egy találkozás, mely ennyi id? után elhelyezett egy hervadt szálat rég megszépült emlékeim csokrában.

Az internet nyújtotta lehet?ségek alkalmat teremtenek információs világunk porosodó kapcsolatainak, barátságainak újraélesztésére, viszonylagos anonimitás mellett. A tétnélküliség pajzsa mögé bújva, a személyes kontaktusok, kellemetlen, kelletlen pillanatainak kizárására…. Na jó. Bocsánat ezért a mondatért, egy, az utolsó évtizedét informatikával és hivatalos levelezéssel foglalkozó embernek! Talán fussunk neki még egyszer.

Az internet egy barátokat, ismer?söket felkutató felületén találtunk egymásra a régi „csúzlihuszárokkal” és kislányokkal, a három évtizeddel ezel?tti csínytevések elkövet?ivel és szenved?ivel. Itt volt Spinyó, aki az óvodaudvar betonplaccán mutatta be rajtam a legújabb cselét, melynek eredményeként összetörve a fejemet, úgy néztem ki, mint a „búskép? lovag”, akit szemb?l csókolt homlokon a szélmalom lapátja. Aztán rám talált a vad F?nixmadár, akivel versenyt ettünk a kertekb?l lopott újhagymából, és jó Anyám ijedt tehetetlenséggel szemlélte – miután az egész esténk azzal telt-, hogy hagymab?z? zöld, habzó folyadék, ciklikusan ismétl?dve gejzírként feltörve talált utat magának, nem kihagyva testem egyetlen testnyílását sem.

Szóval, megtaláltuk egymást, közte egy fekete hajú anyukával, Zsuzsikával, akit én beazonosítani már nem tudtam, fogalmam nem lévén, hogy a sok lány közül ? melyik is volt.

Kiderült, hogy a mostani lakóhelyemhez közeli, szomszéd településen lakik, így semmi akadálya nem volt egy személyes találkozásnak.

Kellemes cseverészés, anekdoták, kistörténetek követték egymást, mígnem elértünk korabeli magatartásom elemzéséhez. Ez b?ven adott témát, újabb, akár néhány napig tartó beszélgetéshez is.

– Igaz, ami igaz, kutya veszett kölykök voltunk – mondtam én, majd belekezdtem egy régi emlék mesélésébe, mely akkori élményeim egyik legizgalmasabbjai között tartottam számon.

– Emlékszem, amikor Bagó Marci barátommal lementünk a bérház pincéjébe egy kislány társaságában – kezdtem a történetbe. Nagyok voltunk, harcosok, akik feljogosítva érzik magukat, hogy végre közelebbr?l is megvizsgálják a „n?i test” kíváncsiságunkat felkelt? rejtelmeit. – Igen, itt az ideje, hogy pontot tegyünk néhány meg nem válaszolt kérdésre – gondoltam. Megvolt bennünk a kell? bátorság. Most vagy soha! És egyébként is, mégis csak én voltam az, aki egyült? helyében képes volt harminc szál újhagymát megenni az olajfa alatt.

Kíváncsiságunk kielégítésére, eszközként szolgáló indok, az orvosi vizsgálat volt, melynek tárgya egy fekete hajú, hatéves forma kicsi lány volt, maga a N�?, „Dr. Matetits és Dr. Bagó f?orvosok” rendelésén, etc….

A mese végén önsajnálkozva taglaltam a Kislány anyjától kapott pofonokat, melyeket a pincefolyosón szenvedtünk el, a termetes kedves Mama és a fal közé szorulva. Eközben a „fekete hajú démon” a bugyiját húzogatva szipogott, ahogyan mi is, csak más aspektusból. Ráadásul a történet ismételten csak Apám csontos tenyerén végz?dött, rádöbbentve a hagymaev?k törzsf?nökét, hogy ? nem nagy harcos, és semmiképpen sem Dr. Matetits.

De hogy a történet ne csak akkor, hanem a mában is hordozzon kellemetlen tartalmat, Zsuzsa megszólalt:

– Én voltam az a kislány – majd folytatta:

– Hát ti voltatok azok? Már nem emlékeztem, hogy kik, de tudod, hogy mind a mai napig milyen mély nyomokat hagyott bennem.

Végigrohant a forróság az arcomon, kínosan kellemetlenné téve a megfagyott pillanatot.

Döbbent csend után megtaláltam a legfrappánsabb, leghelyénvalóbb mondatot, amelyet nem kevesebb, mint harmincnyolc év tapasztalatával, húszévnyi iskolapadban eltöltött id? intelligenciájával felvértezve, feszült helyzeteket oldó lazasággal vágtam oda:

– Tényleg?! – közben persze legalább annyira értelmes ábrázat ragadt az arcomra, mint amilyet annak idején Sörte Peti vágott, amikor a próbáltam vele megértetni, hogy a csíkot húzó repül?gépet nem szuperfónikusnak, hanem szuperszónikusnak ejtjük és amikor a baktai úti lakótelep indiánjait harcba hívja, ne azt kiabálja, hogy fezedékbe, hanem helyesen fedezékbe. Ezt már csak Duplacsöv? Puca barátom tudta megduplázni, akivel még feln?tt korára sem lehetett megértetni, hogy a „Golflágen” személyautót egyébként Volkswagen Golf-nak hívják helyesen, bár szerinte ennek így semmi értelme.

Szóval ott jártunk hogy:

– Tényleg?!

– Igen. Hát gondolhatod, hogy kislányként milyen élmény lehetett az?

Részemr?l ismét „Golflágen” tekintet, miközben arra gondoltam, hogy fogalmam sincs milyen lehetett egy kislánynak. Például engem sem kérdezett meg senki, hogy erre számítottam-e, amikor a pincében megéltem vizuális élményeim egyik legmeghatározóbb katarzisát. Mi van ezen olyan nagy dolog? …………………………………………………………………………………………………………………………….

…………………………………………………………………………………………………………………………

………………………………………………. Aztán megszületett a Kislányom.

 

matesz

 

13 év 2 komment

Kép: Matetits László (matesz) “Pipás”

          

 

 

 

            Forróra égette a júliusi nap a homokot. A kapanyél is égette az ember tenyerét, mialatt homlokáról az izzadságot törölgette és élesen karistolta végig b?rét a megannyi homokszem. Egyedül kapálgatva a kertben, déltájt járt az id?. Senki nem dolgozott kint, inkább a hideg vályogfalak h?sét választja, mintsem vörösre égesse b?rét a napon. Az egyetlen, h?st adó lombos fa is kiégett, ami alá behúzódhatott volna az ember. Még az öreg Pista adta az el?z? tulajdonosnak, ezzel el is dicsekedett mindig, ha éppen nálam járt, aztán a virágzáskori jó illatát méltatta.

         Az öreg a szomszédban lakott egy kis házban, amit nagy m?gonddal építgetett. Örömmel újságolta, ha valami új rész készült el rajta. Aztán bosszús volt. A lerakatnál átverték, mikor kissé borg?zös tekintettel ment cserepet venni. Rásóztak ezerötszáz forintért tíz darab cserepet. Most a tet? csúcsát díszíti a tíz gyönyör? cserép a több száz ütött-kopott, mohaborított között. Mindegy, akkor igazán jó üzletnek t?nt. A minap egy rozoga fürd?kádat szerzett. Épül a fürd?szoba. Valami tényleg elindult a kisház fürd?szobának kikiáltott helyiségében, mivel apósom is dolgozott nála. Három napig tartó ádáz munka árán sikerült viszonylag egyenesre vakolniuk a falat, csak jóindulattal elfogadható derékszögeket alkotva a sarkoknál.

A nap már alaposan végigperzselte a vállam, mikor az öreg dünnyögését meghallottam a d?l?ben. Tántorogva, óbégatva jött hazafelé. Néha megállt, mormogott valamit, talán a f?csomókat szidta, aztán imbolygott még egyet-kett?t és kutatta a helyes irányt. De elindulni már nem volt ereje, bed?lt az út menti fagyalsövénybe. Néhány küzdelmes mozdulattal még megpróbálkozott, aztán békésen elaludt. Kimentem az útra és jól begyakorolt mozdulatokkal a nadrágszíjánál fogva felemeltem az öreg apró termetét, bevittem a házba és lefektettem. Hanyatt feküdt, nagyot horkantott és tátott szájjal horkolni kezdett. Teltek az órák, majd kés? délután kitámolygott az ajtón, csoszogva, maga el?tt rúgva a homokot átballagott a kertkapumig. Aztán egy szusszanás után megszólalt:

– Szia, Lacikám! Mikor jöttél? Észre sem vettelek, olyan jót aludtam!

Aztán hosszasan taglalta a múlt éjszakai kiadós es?t, majd sopánkodott , mivel másnap szolgálatba kellett mennie, Pestre a reptérre. Alig várta, hogy végre nyugdíjas legyen, majd eléldegél ? ebben a kis házban, idehordja a n?ket és jókat borozik a komákkal.

– Lacikám! Festhetnél nekem egy képet, amin egy nagydarab meztelen n? van, ekkora seggel! – két karját szélesre tárva próbált belém vizuális ihletet csalni. Milyen jól mutat az majd itt a nagyszobában -, ami végül is az egyetlen szoba volt a házban.

Az öreg már régen elvált, öregségére maradt egyedül, az asszony a városban lakott. Elkelt volna a háznál egy asszony. Rendetlenség mindenütt. De a kert sem különb. Lépni alig lehetett a gazban, de Pista bácsit ez nem igen zavarta, hisz büszkén mutogatta a nagy szem? meggyeit, az óriási krumplikat, melyek szedéskor is akkorák voltak, mint egy nagyobb dió. De a legbüszkébb a sz?l?jére volt, ami a szerszámos bodega mellett n?tt és még hírb?l sem hallott a metsz?ollóról. Egyetlen t? volt ugyan a sz?l?s, de már ben?tte az egész bódét, aminek még az ajtaját is csak nagy üggyel-bajjal lehetett emiatt kinyitni. Egyszer csak az öreg elt?nt a bozótosban, – mondván, hogy ad nekem meggyfacsemetét-, de úgy, hogy hirtelen meg sem találtam az ágak és gyomok között. Igaz a növényekr?l már, szerintem ? maga sem tudta melyiket ültette, és melyik magját hordta ide a szél. Valóban felt?nt néhány meggyfacsemetével, amit még aznap el is ültettem. ?bíztatott, milyen gyorsan fog majd n?ni és mennyit fog teremni, csak gy?zzük majd elrakni.

Néhány nap múlva a kertszomszéd meghívott bográcsban f?tt nyúlpörköltre. A hangulatról is gondoskodott, hisz az öreget is meghívta, de csak úgy, ha a harmonikáját is hozza. Na, annak sem kellett több, hozta is a harmonikát. Jó kedv?en – persze ittasan – csattogott át a kertbe. Húzta is a harmonikát egész délután, de ugyanígy húzta a savanyú bort is, míg végül, ahogy volt harmonikával együtt hanyatt nem esett a barackfa alatt. Mi még ettünk a pörköltb?l. A szomszédnak alig volt foga, majd mind kihullott az italtól, de legnagyobb csodálatomra valahogy csak megrágta a nyúlhúst, igaz egy-egy harapásnak többször is neki kellett gyürk?znie. Mindig elgondolkodtatott, ha kimegy egy futballmeccsre, kíváncsi lennék, hogyan napraforgómagozik, mert anélkül persze egy meccs sem ér semmit.

Végül az öreget a változatosság kedvéért most ketten vittük haza és fektettük le.

A házban, mint a pókháló egymás hegyén-hátán a sok vezeték, külön a kávéf?z?nek, a két tévének – mert az egyiken hang, a másikon kép volt, ami persze közhelyes vicc, de mindig röhögtük, mert igaz volt – külön a rádiónak, mosógépnek és még ki tudja minek a vezetékei kúsztak keresztbe-kasul a fejünk felett a plafonon és oldalt a falon. Persze, hogy kellett a két TV, hisz a szekrény is ezzel volt megtámasztva, hiányzó lábát helyettesítve annak. Míg a vezetékek mentén eltaláltunk az ágyig, a szomszéd kétszer is majd hasra esett. Egyszer egy szenesvödörben, majd egy papucsban. Végig káromkodott, míg az öreget be nem tettük az ágyba, amit raklapokra terített hullámkartonok és pokrócok alkottak.

Pista bácsi volt a környék cs?sze. Mindig éles szemmel, veleszületett tanári szigorával nézegette a kerteket, hogy nem törtek e be a szomszédokhoz, rendben van e minden a lakatokkal, kinek a kertjét nézegetik idegenek. Ha valami gyanúsat látott, kiállt a d?l?útra, g?gösen kitolta a hasát, próbálta a legmorcosabb tekintetet felvenni, száját szélesre húzta, amire ráhajlott nagy orra. Ha idegen tévedt a kertek környékére, mindjárt rászólt:

– Magát még nem láttam itt kapálni!

Éjjeli?rként dolgozott, ezt a hivatását otthon is b?szen gyakorolta, minek eredményeként nem is vittek el semmit a kertekb?l.

Aztán vége lett a nyárnak, megkezd?dtek az ?szi munkák. Apósom is kint dolgozott, a szomszéddal nekiláttak, néhány nap alatt bepucolták Pista bácsi házát kívülr?l. Kellemes halványsárga színben úszott a kis épület. Na, gondoltam – megvan az öröme, hisz err?l álmodott, hogy milyen szép lesz az ? kis háza, a nagysegg? portréval a „nappali" falán. Mesélte is büszkén mindenkinek, és aki arra járt, meg kellett csodálnia, ha csak néhány pillanatra is a „palotát", miközben lelkesen elemezte a készül? m?alkotás témáját is, kifejez? mozdulatokkal f?szerezve az élményt, mely persze cseppet sem hasonlított Manet Olimpiájára.

Hónapokig nem láttam az öreget. Nem jártam kint, hisz nagyon nagy hó esett a télen. Már március volt, mikor hétvégén a kertbe készültem. Hó még mindig volt. Apósom járt nálunk, ? mondta hogy Pista bácsi két napja meghalt. Kint, a szomszédok mesélték, miután egy nap ismét felöntött az öreg, már nem ért be a lakásba, agyvérzést kapott a ház el?tt. A hóban fekve találták. Mire a ment?k elvitték, már halott volt.

Néhány nap múlva betörtek a kertekbe, az öreg házát sem hagyták ki. A fiának annyi ideje sem volt, hogy az apja holmijait elvigye, vagy eladja. Természetesen, mint lenni szokott megjelentek az ügyeletes kölcsönadók. Mindenki sorolta a fiának, hogy ki milyen szerszámokat adott oda az öregnek. Pedig a szomszéd is odaadta a sorhúzóját, de ? nem ment oda. Nekem pedig megmaradtak a meggyfák. Amikor kipattantak a rügyek, kett? közülük már nem hajtott ki.

 A többi azóta sem n?tt sokat, pedig már nyolc tavasz telt el…

 

                                                                                                                    matesz

 

13 év 6 komment

Kép: Matetits László (matesz) “Pöttyös inges portré”

 

            Ferike levese

 

 

            Csem? felé akácsorok szabdalta rozsföldek között áll a kicsiny roggyant tetej? tanya. Vályogfalai d?lnek több irányba, ki tudja,  mi tartja a tet?t, mert az elkorhadt tet?gerenda nem. A tet? fele beroskadt a ház egyik szobájába. Az akácoszlopok is rég elkorhadtak az öt évtized alatt, amióta utolsó lakója is kihalt a háznak.

A bolond Ferike lakott itt az anyjával. Szelíd együgy? kis ember volt. 

Sokszor elnéztem kerékpárutam közben a rozzant épületet, hogy hanyatlik az enyészetbe évr?l évre. Tavaly még megvolt a tet? egy része, mára már ben?tték a bokrok és akácok, gyökerükkel, ágaikkal feszítve az évszázados vályogot.  

Gyula barátommal nézünk be a tanya kicsiny ablakán. Bent homály, szétdobált holmik. A roskatag tet?n besz?r?d? fényben ezüstösen csillannak meg a pókhálók, és a fény útja rávet?dik egy porral fedett ócska ágyra.

– Ezen aludt Ferike – mondta Gyula. Szegény kis bolond, mennyit csúfoltuk kölyökkorunkban, pedig vagy harminc évvel volt id?sebb nálunk.

Képzeld! Egyszer elment katonának, de oda sem vették be, olyan együgy? volt. Az anyja pakolt neki elemózsiát – mint a mesében – így indult el a toborzásra. Az ?rmesternek „kezit csókolommal" köszönt, majd közölte, hogy neki ebédre otthon kell lennie, erre haza is küldték, mondván nincs ki mind a négy kereke. Ferike, a megkésett Svejk. Rákosi „törökver?je"! – hatalmas röhögés.

 

            A ház körül már mindent ben?tt a gyom. Még a tet?n, a gerendák között is. Más gazdasági épületnek nyoma sem volt. Bár, minek. Az egyetlen disznójuk mindig a ház körül legelészett, evett, amit talált. Az anyja f?zött valami levest Ferikének, amibe legfeljebb egy kis krumpli és hagyma jutott, jobb napokon talán répa is.

A kis bolond naphosszat semmit nem csinált, minthogy barangolt a környéken, mindig valamit keresve, mindenütt megjelenve, gyerekviccek el?l szaladva. Rótta az utakat, valamit mindig hozva, cipelve, majd ha megéhezett, hazament, hogy megegye az anyja levesét.

– Ferike kih?l a levesed! – ugratták a szomszédok. Így sehol nem maradt sokáig, mondván, az anyja várja haza.

Egy napon a szomszédok figyelmét felkeltette, hogy már két napja nem látták Juliska nénit, Ferike anyját. Pedig minden nap kiállt a ház végébe, kisétált a mez?re, a malac után nézett, majd visszaballagott. A kis együgy? persze rótta a maga útjait a szokásos egykedv?ségével. Aztán harmadnap az egyik szomszéd csak megkérdezte, hogy mi van a mamával. Ferike értetlenül magyarázta, hogy lustálkodik, alszik. Napok óta csak alszik, és nem akar neki levest f?zni. Hiába rázza, nem tudja felébreszteni.

– Még meg is szidtam a mamát, mert nem figyelt a malacra sem. Én hajtottam a párát a ház mellé este.

            A szomszédok az ágyon fekve találtak az öregasszonyra, napok óta halott volt. Elvitették a házból és a kis bolond magára maradt. Még vagy húsz évet élt, csak az isten tudja, hogy ki f?zte neki a levest.

 

                                                                                                                                      matesz 

13 év 4 komment

Kép: Matetits László (matesz) “Feszület”

 

            Az újszülött

 

            Csörg?óra.

Reggeli fél hét.

Dr. Kalmár felkelt az ágyból. Már hetek óta egyedül aludt, mióta Krisztina a kórház szülészetén feküdt. A terhesség miatt aggodalmakkal telve teltek a hetek, hiszen els? gyermeküket várták. Évek óta szerettek volna gyermeket, különösen a feleségét gyötörte a sikertelenség, egy vagyon bánta a kezeléseket. Az asszony a hosszú évek alatt egyre fásultabb, egyre kétségbeesettebb lett, lévén már jóval túl volt a harmincon.

            Dr. Kalmár a kórház baleseti osztályán dolgozott egy épületre a feleségét?l, aki az urológián volt asszisztens. Tíz éve házasodtak össze. Kezdetben minden szépnek indult. Sikerült venniük egy kétszobás lakást, a családépítést tervezték, eljártak tanácsadásra, a felesége beszerezte az ezzel kapcsolatos összes irodalmat. Aztán teltek az évek és gyermek sehol.

            Az okokat, majd b?nbakot keresve és persze találva – mert ha muszáj, az mindig van -, önkéntelenül is egymást kezdték okolni. Egy-egy rossz pillanatban az asszony szinte kereste a lehet?séget, amivel egy kicsit oda tud szúrni a férjének, ugyanakkor kétségek gyötörték önmagával szemben is, alkalmasságában, egészségi állapotában kételkedve, kétségekkel mérgezve mindennapjaikat. Furcsaságok, helyenként bizalmatlanság, titok nyomasztó árnyékai.

 

            A férfi komótosan végezte a reggeli tennivalóit. Unottan megborotválkozott, közben feltett egy kávét, míg a felkent borotvahab az állán durva borostáit puhította. A távkapcsoló után nyúlt és keresgélt néhány pillanatig a csatornák között. Aztán kikapcsolta a TV-t, a fotelbe dobta a kapcsolót.

– Tíz óra felé bemegyek a kórházba – gondolta. El?bb hiába, hisz a reggeli vizit úgyis elhúzódik. Néhány szabadnapot vett ki, de nem igazán tudott magával mit kezdeni. Szinte program szerint élte az elmúlt néhány hetet. A munka mellett szakított id?t rá, hogy átnézzen a szülészetre. Kriszta már a negyedik hetet töltötte bent. ?pedig? Egyedül, itthon…….

Végül leugrott a kávézóba reggelizni. A liftben jutott eszébe, hogy a konyhában hagyta a kávéját, még bele sem kortyolt. Majd megissza hidegen. Nem el?ször.

 

Az utcán fülledt meleg volt, por állt a leveg?ben. A férfi levette zakóját és hanyagul a karjára dobta. A virágárus mellett megállt, elid?zött egy darabig. A bazsarózsákat nézegette, a Kedves kedvenc virágait. Már napokkal ezel?tt elhatározta, vesz egy hatalmas csokrot. Átment az utca túloldalára és betolta a kávézó leng?ajtaját. A pultos kislány az egyik asztalnál vihorászott egy férfivel. Meglátva Kalmárt, kelletlenül felállt és megkérdezte: – Tessék?

Kalmár szétnézett a pulton, majd rendelt két fasírtot franciasalátával. A sarokba ült egy asztal mellé. Nézegette a fasírtot, aztán elgondolkodva beleharapott. Eszébe jutott az elmúlt nyár. A Balatonon. Szeretett volna néhány hetet eltölteni Füreden. Gyerekkorának sokat látogatott városa. Valamikor, akár napokat is a kiköt?ben lófrált. Dobálta a sirályokat, vagy a kishalakat próbálta kimerni tenyerével a vízb?l. Szerette a zsivajt, mikor egy-egy hajó befutott és a leszálló tömeg szinte megrohanta az árusokat, ellepve a környéket. A túlparton, fent a hegyen, a tihanyi apátság tornya meredezett, mint egy gyertya a tortán.

Az elmúlt nyáron azonban Krisztina az utolsó pillanatban jelentette be, hogy ? mégsem akar menni. – Furcsa – gondolta. Már az elejét?l kezdve valami zavarta a férfit. Az egész nyarukat otthon töltötték, miközben sokszor nem is voltak együtt. Így aztán maradtak a gyerekkori emlékek Füredr?l és a Nagybácsiéknál eltöltött izgalmas nyarakról. Pedig mennyi mindent meg akart mutatni az asszonynak. Hogy hol milyen kalandok érték, honnan loptak almát a szomszéd gyerekkel, és hogyan hangoskodnak a békák a parton, mikor a nap színe vörösre fordult és a part- menti lámpák fénye megcsillan a tó tükrén. Mindez, mi számára sokat jelentett, de az asszony figyelemre sem méltatta.

Nem tudta mi történt, de a változás érzékelhet?. Azel?tt élvezték egymás társaságát. A szeptemberi egészségügyi bálra is inkább az illend?ség hajtotta ?ket, mintsem az, hogy jól érezzék magukat. Kalmár egész éjszaka a pezsg?t kortyolgatta, miközben a teraszon sétálgatott. A felesége pedig a kollégan?ivel beszélgetett. Aztán egy idegennek t?n? momentumként a felesége hosszasan táncolgatott Dr. Alohával, egy fiatal orvossal, aki Angolából érkezett és Pesten végezte az egyetemet. Nagyon elegánsan öltözött fiatalember. Fekete b?re és világos zakója impozáns küls?t kölcsönzött a férfiasan magas alakjának.

 

            Hirtelen mozdulattal az álla alá kapta tenyerét. Aztán letörölte kezér?l a lecsöppen? franciasaláta majonézes foltját. A telefont odébb tolta az asztalon, rápillantott. Nincs üzenete. A kórházból várta a hívást. Az ismer?se, Csáti doktor ígérte, felhívja, ha bármi hír van. Még végigtörölte száját a szalvétával, aztán elindult az ajtó felé. Kiérve ismét a virágárust pillantotta meg. Szinte kínzó vágy tört rá, hogy megvegye a virágcsokrot. Sokévi várakozás utáni boldogsága, mintha ebben az egy csokorban próbálna felszínre törni. ……..Minden más lesz.

 

            A telefon hangja élesen hasított a fülébe. Felemelte a kagylót: – Kapcsolom a hívót! – mondta egy n?i hang. Kisvártatva Csáti hangját hallotta meg: – Pistukám! Elkezd?dtek a fájások. Most még fölösleges bejönnöd, majd egy óra múlva visszahívlak. Kalmár szóhoz sem jutott. Hirtelen az asztalon hever? tollhoz kapott, talán maga sem tudta miért, görcsösen szorongatta a kezében, míg a telefont hallgatta. Csáti nem beszélt sokat, kisvártatva egy cinkos vigyor kíséretében, miel?tt letette a kagylót, azt mondta: – Csak nyugi, majd hívlak!

Kalmár is letette a kagylót, de az izgatottságtól a gyomra majd kiugrott a helyér?l. Kirohant a konyhába, közben a nadrágját kereste és mire megnyugodott, lerogyott a fotelbe. Maga elé meredve ücsörgött egy darabig, végül bekapcsolta a televíziót. Váltogatta az adókat; természetfilm, krimi, politikai vitam?sor. Egyik sem érdekelte. Hanyatt vetette magát az ágyon és a plafont bámulta. Azon gondolkodott, akár a kórházba is bemehetne a szülészetre, de amikor korábban Krisztával err?l beszélgettek, ? mereven elzárkózott ett?l. Nem akarta, hogy ott legyen a szülésnél. Így aztán várt, várt, hogy megcsörrenjen a telefon, bár Csáti hívása óta még húsz perc sem telt el. Azzal nyugtatgatta magát, hogy Kriszta a legjobb kezekben van, hisz Fazekas doktornál szül, aki kiváló orvos.

Az utóbbi fél órában egyre idegesebb lett, a várakozás kínos órái rohantak el. Csáti legalább két órája hívta, de azóta nem szólalt meg a telefon. Már legalább háromszor megnézte, hátha a telefonkagyló nincs a helyén. Lehiggadt. Biztos még tart a szülés és csak akkor akar ideszólni, ha már megvan a gyerek. Múltak a percek, majd egy újabb hosszú óra, végül nem bírta tovább. Felemelte a telefonkagylót és feltárcsázta a kórházat. Idegesen a szája szélét harapdálta, miközben a telefon kicsörgött. Egy n?i hang szólt a készülékbe: – Tessék, városi kórház! – Kalmár kapcsoltatta a szülészetet, ahol szintén egy n?i hang szólt: – Szülészet! – Kalmár izgatottan bemutatkozott, miel?tt elkezdte mondandóját. A hölgyet nem ismerte, aki érdekl?désére csak annyit mondott: Egy pillanat! Aztán csend. Hallotta, amint a n? elsiet a telefontól. A háttérb?l kisz?r?d? hangokból a férfi kivette, hogy valakivel beszélget. A beszélgetésüket kissé hosszúnak találta, bár az ápolón? kisvártatva visszajött, majd megkérdezte:

– Kalmár Krisztinát kérdezte?

– Igen! Megszült már? – idegeskedett a férfi, de a n? megint odaszólt valakinek a háttérbe. Kalmár egyre ingerültebb lett:

– Elnézést, de megvan a baba, vagy valami gond van?

– Igen, megvan, fiú lett.

– Mikor született?

– Fél kett?kor.

            A férfi boldogságában azt sem tudta mit mondjon. Végül köszönetképpen még mondott valamit a telefonba, miel?tt letette. Odaugrott a ruhásszekrény elé és el?vette a vajszín? zakóját, amit gondosan kiterített az ágyra. Mialatt a nyakkend?i között kotorászott, egy újabb furcsa érzés tört rá, amit nem tudott megmagyarázni. De mint a lámpafény, eszébe villant. Csáti! Az órára pillantott. Érdekes. Már negyed négy! A gyerek csaknem két órája megszületett és Csáti ide sem szólt.

            Borzasztó gondolata támadt. Hirtelen felkapta a telefont és felhívta a kórházat. A szülészet csak hosszas szünet után jelentkezett be, mialatt ? már kezdett teljesen kétségbe esni. Érdekl?désére azonban elmondták, hogy a gyerek egészséges, semmi baja és az anyuka is jól van. Megnyugodott. Mosolyogva letette a telefont, aztán gyorsan öltözködni kezdett. Az el?z?leg kiválasztott zakóját visszatette a szekrénybe, valahogy máshoz lett hangulata. A vállfákat tologatta, legalább húsz zakója volt, öltönye viszont legfeljebb kett?. Nem szerette az egyszín?t, így aztán ha felülre világosat vett, alulra biztos, hogy valami sötét nadrágot. Igazán azt sem tudta, milyen ruha illene az alkalomhoz. Végül kiválasztott egy halvány barnát. Gyorsan felkapta magára. Kifelé menet eszébe jutott a pénztárcája, az asztalon felejtette. Besietett érte. Az ajtót bevágta maga mögött és lerohant a lépcs?n.

 

            A virágárus már majdnem bezárt. Egy hatalmas bazsarózsa csokrot köttetet. Míg a csokor készült, megállított egy taxit az utcán. A csokorral kifejezetten elégedett volt, a taxihoz menet még megigazgatta a szálakat, majd beült az autóba.

            A kórház folyosóján végigrohanva majdnem átesett a leng?ajtó üvegén. Felrohant a lépcs?n – a liftre mindig várni kell – a szülészet pedig csak a második emeleten van. A lépcs?feljárón találkozott Juhár Katival, aki szülészasszisztens, sietve ráköszönt Kalmárra, mondván, rohan a laborba. Kalmár fején átvillant egy kérdés, amit Kati felé intézett volna, de aztán nem tartotta fontosnak, hisz már úgyis itt van. A lány még csak nem is gratulált, ötlött fel benne egy pillanatra.

 

            Fazekas doktor az orvosi szoba ajtajában Dr. Kollárral beszélgetett, kinek alacsony, pocakos alakja szinte eltörpült beszélget?partnere mellett. Beballagtak a szoba ajtaján mire Kalmár odaért volna, közben az újszülött szoba üvegablakára esett a pillantása, így odasietett. Majd utána beszél Fazekassal – gondolta.

            Az ablak el?tt szorongva egy népesebb család ácsorgott, néha felnevetve, miközben a büszke apát kétoldalról karöltve egy-egy korosabb hölgy támogatta. Mögöttük egy ?szes hajú férfi ácsorgott. Nyújtogatta a nyakát, egy autóstáskát szorongatva a kezében, de így szerényen meghúzódva nem sok mindent láthatott a babából, akit egy ápolón? tartott az üvegablak túloldalán. Még percekig eltartott ez az örömteli csoportkép, melynek sajátos szertartásosságot kölcsönöztek, az elhangzó „tündér virágok", „arany bogarak", a „kicsi kis lába", „piciny nózija" közbevetések.

            Kalmár kezdett idegeskedni. Aztán magába megmosolyogta a lelkes famíliát, akiknek elhangzó marhaságai legjobban a babát nem érdekelték. Kis, gy?rött homlokát el?rehajtva, száját szélesre húzva, nyálcsorgatva aludt. Feje búbján, mint az agyonpüfölt teniszlabda sz?rei, lezserül felborzolva állt a megannyi kis pihe.

– Nem baj kisöreg, már nem tart soká! – gondolta, melyet már saját izgatottsága diktált és kínos röhögését visszafojtva ácsorgott a folyosón.

            Az ápolón? program szerint vetett véget a csecsem?vizitnek. Az ?szes hajú öregúr alaposan megkésve fért az ablakhoz. Az üvegablakon át néhány vizuális élményfoszlányt lopva a távolodó pici alakjából, aki még mindig édesdeden aludt a fehérköpenyes n? karjaiban. Aztán feladva a nézel?dést, ? is elindult a kis csapat után.

            Kalmár közelebb húzódott az ablakhoz, néhány lépést tett el?re, majd megtorpant. Egy férfi lépett az ablak elé. A fehérköpenyes hölgy intett neki, hogy menjen oda.

            Közben egy ápolón? kijött a csecsem?szoba ajtaján. Kalmár közelebb ment és leszólította. Bemutatkozott – ezt a n?t nem ismerte – és elmondta, hogy szeretné látni a gyerekét. Érdekl?dött a felesége után, megnyugvással vette tudomásul, hogy jól van.

– Utána benézek Krisztinához is! – gondolta.

            A hölgy közben elsietett, mondván, hogy szól a kollégan?jének. A férfi az ablak el?tt várakozott néhány pillanatig, mire a fehérköpenyes hölgy kisvártatva megjelent, kezében hatalmas fehér pólyával, melynek vége egészen a térdéig lelógott.

            Kalmár az izgatottságán próbálva gátat vetni bámult át az üvegen. Várakozással teli pillanatok egyre hosszabbnak t?ntek, míg a n? végre a kis „csomagot" maga elé tartva, unott mosollyal az arcán, megállt az ablaknál.

             A férfi megdöbbent, majd az els? pillanatok után az értetlenség lett úrrá rajta. Elképedve nézett a gyerekre, majd néhány görcsös másodperc után az ápolón?re. Segélykér?en fürkészte a n? tekintetét, aki érezte a férfi döbbenetét, mert az arcáról elt?nt az ilyenkor szokásos, jól begyakorolt mosoly.

            A férfi nem hitt a szemének. A kicsiny arcocska és kicsiny öklök „csokoládébarna" színét, még hangsúlyosabbá tette a hófehér pólya. Koromfekete hajának apró göndörületei végképp letaglózták Kalmárt. A néhány perccel ezel?tti, orrát megfeszít?, gúnyos, visszafojtott nevetésb?l, mintha vasúti síneken robogott volna a teljes „pofára esésbe". Verejtékezett a teste, a víz kiverte inge gallérját, de a kellemetlen érzés, melyet nyakkend?je szorítása okozott, nedves kötésként szorulva nyakára, sem jutott el a tudatáig. Vagy mégis? Bál, tánc, az a fehér öltöny és férfias termet.

Szemei tágra nyíltak, arcizmai elernyedtek és falfehér b?rével együtt úgy lógott alá arccsontjáról, mint a vízzel átitatott rongy.

            Kezei mintha összebeszéltek volna arcának elképedt vonásaival, ujjai még körülfonták a csokrot, mely talán a reményt, a várt boldogságot, kettejük közös életének értelmet adó jelképpé n?tte ki magát, melyet a hátán végigkúszó verejtékcseppek sirattak el megakadva a nadrágszíjába t?rt ingén. Az ujjak aztán végképp elernyedtek, a maguk útját járva szabadultak meg a kínos jelképt?l, mely a folyosó kövére hullva, már más értelmet nyert és lassú cselekvésre késztette Kalmárt. Szemei, tudata kívülállóként szemlélte lábait, a két, eddigi megkövült oszlopot, amint elindult a folyosón.

            A lépcs?feljárónál egy pillanatra megállva megfogta a korlátot. Letekintett a menekülést jelent? kopott lépcs?fokokon, amelyek ismét a továbbrobogó vasúti talpfákként rohantak el léptei alatt. A szembejöv? alakok, mint az elmúlt id?szak megszemélyesült jelenetei, suhantak el mellette. Menekülve – ösztönösen taszítva el magától kínzó csalódottságának tárgyait – kerülte ki ?ket. A leng?ajtón átkúszó huzat vákumként vonzotta Kalmárt, melyen kilépve végképp felocsúdott rémálmából. Aztán a realitást jelent? ajtószárnyak lassan… nagyon lassan becsukódtak mögötte.

 

                                                                                                                                              matesz

Matetits László Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.