Ebergényi Németh Magda : Mindennapi kenyerünk

…..mint amilyen Józsika lehet az angyalok közt, fönt a mennyben.

 

Olyan kora tavaszi reggel volt, amikor a harmat éppen rászállni készül a fák levelére, a f?szálakra és látni már, hogy fordul a Föld, és a Nap végre idetalál.

   Erzsike két copfján már ott játszott egy-egy fénysugár. Kicsi homloka lassan görgette a felszakadó verejtéket, amit az asztalkend?vel id?ben sikerült letörölni. Mindkét keze a nagytekn? cuppanva összeálló masszáját dagasztotta. Anyjától annyiszor látta a mozdulatokat, hogy már a keze vitte el?re. Igyekezett, meg akarta mutatni, hogy életének kilenc éve nem telt el hiába. Fájón gondolt beteg apjára s az anyjára, aki már a mez?n kapált, hogy legyen télire eleség s az állatoknak takarmány. Mosolyogva posszantotta szét a tésztában keletkez? nagy hólyagokat s bár az izzadsággyöngyök er?sen marták a szemét, azért nem vesztette el a kedvét.

   A massza már jó ruganyossá vált s a kredencen álló óra is azt mutatta, hogy a dagasztási id? lejárt. Anya is két órán keresztül szokta megdolgozni. Az igaz, hogy neki kisebbek a kezei, de gyorsabban jártak. Ahogy a tornácon görnyedve kicsit visszatért a valóságba, hallotta a kisszoba fel?l apja mozgolódását.

   Kilisztezte a szakajtókat és belemérte a mennyiséget. Hat véka kenyér lett, pont, ahogy szokták! Igyekezett a dunnák alá behordani a remekeit. Miel?tt apjának bevitte az ételt, még elgyújtotta a kemencébe készített fát, hogy mire megkel a tészta, kell? forróságot ontson.

   Nagyot sóhajtott, amikor a szobakulcsot el?vette. A sovány, id?s ember az ágy szélén ült és a leped?jét szaggatta cafatokra. Szegény öreg, már két éve ez a szoba ?rizte minden kipárolgását. Mióta azt képzelte, hogy disznót vág, külön kellett tenni. Erzsike még idejében megérezte apja közelségét és felébredt. Az, elborult elméjével keserves sírásra fakadt, amint lányát látta a disznó helyén.

   Erzsike tudta, hogyha odaadja a tejeskávéba áztatott kenyeret, akkor lesz ideje kinyitni az ablakot, kiürítheti az éjjelinek használt vödröt. Megsimogatta apja borostás, ránc nélküli arcát, könny? csókot lehelt rá. Igyekezett elvégezni, mert a múltkoriban is lassúsága miatt lett öreg apja a gúny tárgya.  

   Nem ért vissza id?ben az állatoktól s az apja meg kiszökött az árnyékszékre. Nem is lett volna ez olyan nagy baj, ha nem meztelenül teszi, de a sok szájtáti, aki a kapu el?tt elhaladt, hahotázva nevette a szerencsétlent. Ilyenkor Erzsike sóhajtva mondogatta Józsika nevét. Amióta nincs a bátyja, azóta ilyen az apukája…

   Istenem, mit is tesz az ember fejével a fájdalom!

   Látta, hogy a malacok moslékját megdézsmálták a kutyák. Ezért Mirát meg fogja leckéztetni! A tyúkok olyan káricsálást rendeztek, hogy örült, ha miel?bb kitalál a pajtából!

   Apja éppen akkor végzett az utolsó falattal, amikor visszatért. Még el kellett hajtania egy-két pókot a sarokból s miután szüléje megnyugodott, megfente a kést és megborotválta. Az apja mindig megdicsérte és hálás volt a sima arcb?rért. A kislány nem is volt annak a tudatában, hogy milyen nehéz és veszélyes feladatokat lát el. Neki ez volt a természetes. Amikor Józsika még élt Csutababával is tudott játszani. Józsika már kett? éve elment angyalnak. Azóta az ? kedves, öreg apja már csak ?t ismeri meg. Neki engedi borotválni az arcát, levágni a haját, bizony, még a fürdetést is ketten végzik az anyjával.

 Más kezéb?l az ételt sem fogadja el. Nézte apjának kisimult, nemes arcát, és faggatta az angyalokat, hogy miért ez a nagy büntetés ezen a földi lényen. Az angyalok meg nem feleltek. Az öreg elfáradt a reggeli teend?kt?l és a szépen kisimított ágyba fekve megpihent. Erzsike a rácsos ablak egyik szárnyán utat engedett a leveg?nek és magára hagyta az apját.

  A Nap már a délel?tt felénél járt, mikorra bevégezte a dolgát. Kicsi gyomra megkordult, jelezve, hogy ma még nem jutott ételhez. Pedig volt itt sok jó falat, csak a munka megette az id?t! A konyhába belépve érezte a kemence forróságát és jót húzott az ablakmélyedésben megbúvó aludttejes köcsögb?l. A savanyú ital szinte simogatta kiszáradt torkát. Kritikus szemmel mustrálgatta a dunna alatt megkelt kenyereket és úgy döntött, eljött a sütés ideje.

   Ezt a részét nem szerette a kenyérsütésnek. El?ször a forró kemence parazsát kellett úgy szétteríteni, hogy egyenletesen érje a h? a tésztát. A melegben a forró h? még jobban égette a b?rét, de sikerült a hosszú süt?lapáttal eltalálni a kenyerek helyét. El?tte alaposan megkente ?ket vízzel, hogy aranybarnára piruljanak. Ekkor jutott eszébe, hogy nem hagyott tésztát a langallónak. Lekuporodott hát a konyha távolabbi részébe és ott kortyolgatta tovább a h?s aludttejet. Teljesen megfeledkezett nagy igyekezetében az ebédr?l, s ha figyel, a langalló aludttejjel kit?n? ebéd lett volna…

   Apjára gondolt, aki folyton éhes és az étvágya is elment. A kamrában talált kis kolbászvéget, répát, hagymát, krumplit. "Ebb?l remek leves lesz" – mosolyogta el magát. Mindig megtalálta az örömnek módját. Tudott örvendezni a nap minden percében a pillanat szépségében. Amikor a leves lassan fortyogott, annak örült, hogy közben kicsit pihenni tud. Odakint a június melegített, idebent a kemence tüzelt, ? meg abban reménykedett, hogy idén még markot szedni nem állítják be aratáskor, még kicsi ahhoz. A tarlót úgyis meg kell járnia, mert anyjának az ételt kihordja.

   A Jóisten megdolgoztatja az embert keményen a mindennapi kenyérért. "Kemény ez a világ!" – jártatta a kis agyát. Mennyit kell izzadni, amíg a gabona a pajtába, onnan a hombárba kerül. Jól megizzadnak vele, aztán amikor sütni kell, akkor is a nyárra emlékeztet. Apja, mintha érezné a terhét, ma alig mozdult. Majd ha az anyja hazatér, akkor kezdi a komiszkodást. Ahogy elképzelte szüleit, mosolya megkeseredett. Apja valamikor a falu els? emberének számított, megsüvegelték a többiek. S lám mi lett bel?le? Szánalmas, nevetni való elmebeteg! Anyja egy megkeseredett, harmincas éveinek közepén járó, gyermekét elveszt? asszony, aki napkeltét?l annak nyugtáig a földet túrta és még a háznál is várta a sok munka. Ezért igyekezett ? olyan nagyon mindent megtanulni! Az esze éles, mint a penge, hallás után képes bármit megtanulni. Amíg Józsika élt, addig a fiú a jószágokat ellátta, apja a gazdaságot eligazította. Hirtelen lett vége a jónak és Erzsike hálát adott a sorsnak, hogy ami megmaradt, azt az anyjával ketten el tudják látni. Az asszony keser?en emlegette a lányságát. Szép, er?s parasztlányként a szülei odadobták a gazdag úrnak! Közel negyvenévnyi korkülönbséggel kellett elviselnie, hogy mit neveznek házaséletnek. Hogy a n?, mint egy igásállat él csak ebben a világban.

   Még, hogy érzések? A szül?k mindig jót akarnak-mondták. Azt már régen elfeledték, hogy az élet érzelmek nélkül olyan, mint a kenyér, só nélkül…hogy nem  édesíti a napokat semmi. A szeret? embernek könnyebb a világ súlya, örömében még a dolgát is áldásnak vallja… ?csak egy sokrét? szolgáltatás. Az érzései? Ki kíváncsi rá? Amikor a fiát eltemették s az ura bele?rült a veszteségbe, a remény is kihalt bel?le, hogy valaha jobb lesz. Sosem panaszkodott, de az élet keménysége kiült fiatal arcára s mintha a szívét is abroncsok közé szorították volna.

   Az a kicsi lány meg csak n?tt, mint a mezei vadvirág. Nem is tudta, hogy milyen az, amikor a szell? lágyan simogat. A lelke mégis átvette a csodás rezgéseket apja mosolyából, anyja sóhajából. A napkeltét ébren várta s elszenderült a nyugtával. A bet?k birodalmában megtalálta azt a csodás világot, amit mindig magában hordott. Apja sokszor mesélt neki dédszüleir?l, akik még kastélyban éltek, aztán jött az a valami, amit háborúnak hívnak. Abból a szörny?ségb?l maradt meg az a bomba is, ami Józsikát meggyilkolta!

   Sokszor ment ki a temet?be beszélgetni imádott testvérével. Kés?bb rájött, hogy nem kell az üres sírhoz mennie, mert a fiú ott él benne. Ha anyját kérdezte apai felmen?ir?l, mogorva, kitér? választ kapott. Tudta, hogy féltestvérei anyjánál id?sebb, tanult férfiak, nagybátyjai a nagyváros els? emberei közé tartoznak. Gyula bácsi sok ember pereskedését igazította, és mindig gazdag ajándékokkal lepte meg. Erzsike sokszor arra gondolt, hogy mi van az ég alatt annyi veszekedni való, amikor egy mosoly, egy ?szinte tekintet oly sok er?t tud adni?! Amikor anyja hazajön és megpuszilja, homlokára csókot ad, hát ? annyira boldog, hogy nincs az a fáradtság, amit ne tudna leküzdeni! Sokszor könny szökött a szemébe, amikor az apját csúfolták. Inkább kikerülte a gúnyolódókat.

   Nem is tudott volna velük mit játszani!

   Neki annyi pajtása akadt a tyúkok, malacok, kutyák között, hogy nem vágyott az érdekemberek közé.

   Annyira elmerült a gondolataiban, hogy a leves is kifutott és a terjeng? kesernyés illat térítette magához. Jó volt álmodozni és képzelete csapongott, mint a pillangó, amint mindig újabb és színesebb virágot talál. Kimerte a s?r? levest, b?ven aprított bele kenyeret és h?lni hagyta. Egy kis kancsóba aludttejet öntött frissít?nek. Mire végez apja az ebéddel, talán a kenyér is kisül.

   Szüléje mohón nyelte a levest. Olyan gyorsan kanalazta, mintha minden pillanatban elvennék el?le. A kislány mindezt örömmel nézte, tudta, hogy ízlik a f?ztje. A csontsovány, öregember szorongatta a pici gyerekkezeket, mintha így akarná a háláját leróni. Amint kimerült az evést?l, elégedetten ült le a fellazított szalmazsákra az ágyban. Erzsike mindig jól megigazította az ágyat, mert a tanító úr elmondta egyszer, hogy a sokat fekv?knek fontos a szell?s, sima és puha fekhely. Apja testén nem is volt egyetlen sebhely sem. Vizes ruhával letörölgette arcát, kezeit, hogy kicsit felfrissítse. Az öreg hálás szemei mindig elködösültek a tör?désre. Cinkos tekintettel még megkérdezte:

    – Gróf úr, a lovak el?álltak. Kikocsizik-e?

    Amaz, mintha várta volna a kérdést.

    – Csak ha ön lesz  a kocsisom, baroness! – felelte.

   Még viccelt volna, de látta Édesen, hogy annak nincs kedve. Lazán betakarta  a sovány testet, szoknyáját ujjai közé csippentette, mint egy kis dáma hagyta el a szobát.

   A kemence melege magához térítette és örömmel látta, milyen szépek a kenyerek. Élete els? sütései. Amikor szedte ki ?ket szép sorjában, az a finom illat megint megmozdította a gyomrát. Aranyló barnaságuk a lengedez? kalászokat varázsolták szeme elé. A tenger nagy, hullámzó búzaföldet. Az asztalkend?kbe rejtette a nyár illatát. Most két hétre megint van kenyerük. Az ? kenyere. Az ? keze munkája, testének verejtéke. Olyan öröm töltötte el a szívét, mint amikor Józsika faragott neki egy takaros papucsot. Most a maga módján ? is alkotott. Kincseit a kamrában helyezte biztonságba, és miel?tt a kemencét kitisztította, leült egyet pihenni. Nem evett, mert akkor elnehezül a teste és még sok a munka, jobb el?bb túlesni rajta.

   Amikor a hamu már biztonságban h?lt a vödrökben és a kemencét is kiseperte, no, akkor ? is evett egy jó tányér levest és hozzá egy karéj kenyeret. A tyúkoknak is vetett szemet és az istálló mellett elj?ve, félve tekintett a Bimbó tehénre. Nem, oda nem ment, csak tisztes távolból szórt eléje szénát. Tartott a nagy állattól. Amióta a sajtárt felrúgta, amikor a fejést próbálta, azóta nem voltak a Bimbóval jó viszonyban. Anyja is nehezen kezelte a tehenet.

   A verandán már h?s árnyat vetett a lugas s akár az elfáradt Nap, ? is lehajtotta fejecskéjét a lócára. Örömmel gondolt vissza a munkájára, büszke volt a kenyereire. Elszundíthatott, mert arra riadt, hogy Mira felugrik a lóca alól és kiszalad. Békés csaholása és a kertkapu csapódása anyja érkeztét jelezte. Az asszony egykedv?en fogadta az eb hízelgését. Erzsike a könny? álmot kidörzsölve szeméb?l, rögtön a kutya mögött termett.

   Az anya arcán fáradt mosoly suhant át a gyermek láttán és poros ruhájához vonta. A kislány er?sen szorítva a kezét a kamráig vonszolta és miután a kapát s kis motyóját letette, kitárta a kredenc ajtaját. Bözsi követte tekintetével a gyermek mozdulatát s a kenyerek láttán dermedten állt. Napégette arcán lassan megindultak a könnyek, kezét a kislány fejére tette, s mintha áldást kérne, arcát az ég felé emelte. Aztán magához ölelte szorosan a pici testet és csak folyt a könnye. Erzsike olyan boldog volt ebben a nedves ölelésben, mint amilyen Józsika lehet az angyalok közt, fönt a mennyben.

Legutóbb szerkesztette - Ebergényi Németh Magda
Szerző Ebergényi Németh Magda 15 Írás
ÁÃ?llok a létra középső fokán. Mellettem a Társam, mögöttem két fokkal Lányaim. Nem siránkozom rosszkor megszületett mivoltomon. Idáig tiszta még a lapom. Gerincesnek születtem, s arra vigyázok, hogy tartásom egyenes maradjon. Anatómiát tanultam, de jobban szeretem az ÀžembertantÀ?. Ha érzelmeimmel gondolatokat váltok másból ki - megéri. Tisztelem a gyermek őszinteségét, az idős tapasztalatát, s aÀ? középutasÀ? igazát. Egyezséget akarok, mert magam is ellentmondás vagyok! A külsőségekre mai világunkban - rossz megfontolásból? - keveset adok. Az ember szépsége lelkében rejlik, azt kell megkeresniÀ¦