Ebergényi Németh Magda Szerző
Vezetéknév
Ebergényi
Keresztnév
Németh Magda
12 év 9 komment

Életkép

 

 

Fáradt volt és éhes. Ahogyan bontogatta duzzadt lábairól a fáslit elgémberedett kezeivel, némán folyt a könnye.

Olyan ez az élet, mint a munkaszolgálat. Vannak félfáradt reggelek, félszeg-mosolyú munkakezdetek, ahol a f?nök kiosztja a napi teend?ket, és a leszálló nappal jönnek a fáradt félelmek és a kiszámíthatatlan csendek. A nyugalmat éles szóváltások szabdalják zajjá. Ott vibrál a napi kétség a hangokban és elriasztja a maradék szépséget is. El?zi még azt a kevés hitet is. Keze a távirányítóra tévedt és valami megmagyarázhatatlan elégtételt érzett. Azért is bekapcsolja!

Még nem kötötték ki végleg. Jólesett ez a kis csalás. Egy darabka törlesztés. Szája szélén elcsordult a nyál a csoki-reklám láttán. Istenem, húsvétkor az unokája egy falatkával megkínálta, most meg olyan keser?nek t?nt az íze! – Igaz  – mosolyodott el -,  úgysem tudná megenni. Fogak nélkül a tejbedara a legjobb eledel. Az is csak üresen.

Ma a f?nök azt magyarázta, hogy neki sem könnyebb, és muszáj dolgozni, mert az ingyenél?kre nincs szükség. Senki nem szólt, mindenki igyekezett sokat mutatni. ?meg szédült az éhségt?l, mert délre járt és még a reggelire csomagolt zsíros kenyér is ott szerénykedett a szatyrában. Nem volt id? rá, mert mentek a gépek! ?bizony megmondta volna a f?nöknek, hogy szívesen cserélne vele fizetési borítékot. Jó, az is igaz, hogy neki csak nyolc osztály jutott, de az élet jobban kiképezte egyetemlegesen. Azt is tudta, hogy ezek a tanultságukkal, nagy egojukkal mind megbuknak. Amíg van, aki a gép mellé áll, addig nem, addig valakik. No, de utána?  Nagyot sóhajtott és szemével a vizesvödröt kereste. Felnyögött, amikor sikerült beazonosítani. Nagy nehezen felkecmergett a besüppedt ágyról és elindult az artézira a vödröket feltölteni. Egész úton azon morfondírozott, hogy ez a cip? emitt a lábán vajon még meddig bírja a strapát.

Igencsak elny?tte, talán már négy éves is elmúlt. Pedig azt tervezte, hogy a lábbeli már kiszolgálja. Annak azonban olyannyira elferdült az ábrázatja, hogy nem sok reményt f?zött hozzá. Itthon senki nem nézi, akár mezítláb is járhat, de hogyan megy el munkába? A kúthoz vezet? kis ösvény meredélye mindig megrémítette, most mégsem akarta az árkot megkerülni, lassan leereszkedett rajta. Jóles? szell? cirógatta, éppen úgy, ahogy ? érintette Petike kis k?keresztjét az országút mentén.

Már tíz éve annak, hogy a kisfiút itt elütötték. A kábán ébred? tavasz fáin egy varjú károgta el magát, mintha figyelmeztetni akarná. A víz zubogva zúdult a vödörbe, ? meg fölé hajolva jót húzott bel?le, éhes gyomrát becsapva vele. Jobbnak látta visszafelé az árkot megkerülni. Morzsi kutya fektében csak az egyik szemét méltatta kinyitni, mutatva ezzel is, hogy semmi nem kerüli el éberségét. Nem f?tött be, a holnapra is gondolt, h?vösek még a tavaszi esték.

A régi, állott vizet a gázon felforralta és a lavórban lemosta magáról a napi szennyet.

A lelkére fröccsent bántalmakat nem sikerült lesikálni. Éhes volt nagyon. A gyomrát összefogta az a maró fájdalom. Ha a kenyeret megeszi, reggel nem tud tízórait vinni…Talán zsír is jut még rá, mert magában rágni kegyetlenül nehéz, ám a gép mell?l nem engedik ki vízért. A tej is elfogyott, vízben f?zött hát egy kevés darát és még cukrot is talált hozzá! Lassan evett, a falatot sokáig a szájában tartva, forgatva. A cukor édessége távoli emlékeket ébresztett. Gyermekként ötven fillérért kért a cukrászdában vanília-fagylaltot. Feln?ttként garast garas mellé rakott, hogy lakáshoz jusson. Azért dolgozott, hogy legyen egy zúg, ahová hazatérhet fejét álomra hajtani, hogy legyen egy hely, amit otthonnak lehet mondani….Aztán történt itt valami, ami a munkát a többségre nézve kötelez?nek tekinti. A politikai elit gátlástalan lovagjai megint feláldozták a sakktábla els? sorait! Nem az a baj, hogy vannak nagyon gazdagok. Az a gond, hogy százezrek éheznek. Nélkülöznek azok, akik a javakat megtermelik, akik vérükb?l izzadják ki nap, mint nap a fels? tízezer luxusát!

Tegnapel?tt vett kolbászt, ma már csaknem a dupláját kérték a mócsingokért. A fizetési boríték  egyre apad, és a kifizetés hosszabbodik. Tömegesen hagyják ott a robotot, ezért folyamodnak hosszabb határid?khöz!!  A Nagy Házban meg bólogatnak, test?rökkel ?riztetik magukat… A boríték tartalma arra sem elegend?, hogy a napi elfolyt energiáit pótolni tudja! Ha legalább a gyárban mindenki egyszerre abbahagyná a munkát… de nem! A kapun túl, ott vár sorbanállva a sok balga a csodára. Marad ez a gyilkos belenyugvás!

 

13 év 5 komment

Mert az ember fiatalon, lázadón annyi mindent akar, s aztán rájön, hogy az avar mindent eltakar. Ã??sszel nyálkásan, nyúlósan szépen belerohad a talajba.

 

 

Ma már elporladtak a csontok is az avar alatt, mégis van, kinek emlékezetében bántón sejlik fel a múlt.

 

Kalocsai Márton sárgán az epét?l tépte fel az ajtót s a vékony bekecsét magára kanyarítva ugrott be a terepjáróba. Régóta érezte ? ezt, el?tte nem játszhatta meg magát Hilda olyan könnyen! Még hogy a barátn?jénél van! Nocsak, legalább valami hihet?bbet hazudott volna, de még ahhoz is buta. Csak az a szép kis pofija ne zavarta volna meg az ? agyát is évekkel el?bb! Most aztán irány megvédeni a becsületet! Mire az erdészházhoz ért, a hó fél méterre is a tengelyt akasztotta. Úgy csörtetett föl a tornácra, mint egy megvadult szarvasbika, csak az agancsok hiányoztak róla. Igaz, ami igaz, azok is rögtön a fejéhez n?ttek, amint az ajtót berúgta. Hilda ott hentergett a pattogó hasábok fényénél a Vizes Józsival! Márton zöld szeme úgy megharagosult, hogy festeni se lehetett volna sötétebben. Kezébe kapta a kandalló melletti piszkavasat s eltángálta a Józsit er?sen! Annak biza nemigen volt ereje a védekezéshez, annyi tisztesség azért szorult belé, hogy a megrontott asszonyt védte a pucér testével. Márton amúgy hallgatag ember hírében állt, nem is esett szó sem ezen röpke id? alatt, amíg az események tartottak. Asszonyára szórta az eldobált ruháit és fordult a sötét erd?nek kifele.

– Szedd a lábad, mert a fiad éhezi a vacsorát!- b?dítette el magát.

Amint Hilda meghúzta magát az anyósülésen, szinte kirobbant a fák közül s a rövidebb utat kereste. Ismerte ? ezt a cserjést, pusztította eleget fáját is, vadját is. Az asszony nem szólt egy szót sem, Márton meg úgy gondolta, higgadt fejjel többre megy vele. Megütni… azt nem, még meghóna a gyönge lélek.

– De a fene essen abba a viszketeg fajodba! – sóhajtozta. Az asszony meg hallgatott, jobban is tette.

Marcika sírva várta s az elébe tett tejbegríz sem oldotta egy ideig a félelmét. Olyan bánat költözött kicsi szívébe, mint aki el?re megérzi valami nagy rossz közeledtét. Álma ijeszt? volt. A fák s?r? erdeje között apját látta vérz? szívvel. Sikoltozására Márton és Hilda is megrettent. Félt?n ülték körül a rémült, síró gyermeket. De az csak az apját cirógatta, s bontogatta a szíve tájékán a vastag flanellinget.

Máté nem ment be a hálószobába, csak úgy ruhásan lefeküdt a nappali pamlagára.

– Mi van fiam, mi lelt?- kérdezte gyengéden megsimogatva a kicsi kezet.

– A szíve, édesapám, a szíve!- sóhajtotta elkerekedett kis szemeivel.

– Aztán mi van te kis látnok az én szívemmel?- mosolygott Márton.

– Vérzett az… nagy hóban… nagy puska… – motyogta zavartan.

– Aludj fiam, korán itt a reggel! – lapogatta meg arcát nagy tenyerével Márton. Hildára nem nézett most sem. Kifordult a szobából és bevackolta magát az ajtó melletti pamlagra. Nem kellett várnia az álomtündért.

 

Vizes József nyögve küzdötte közel magát a kandalló tüzéhez, hogy sok sebb?l vérz? testét legalább a meleg érje. A gy?lölet úgy megsokasodott a lelkében, hogy keser? vérét köpködve átkokat szórt ellenfelére.

Mert hát azok voltak ?k régóta a Hilda miatt. Elvette volna ? is a lányt csak, hát annak jobban tetszett a Kalocsai Márton takaros háza, meg a teli pénztárcája! Nem bírta kivárni, amíg ? is megtollasodik. Pedig nem mérte sz?ken az id? azt sem, hiszen id?sb Vizes József gyárigazgató lett. No nem a maga esze által, hanem hát mire való az a piroskönyv, amit kiállított neki a pártja. Mindjárt lett tekintélye s csak úgy reszelték nyelvükkel a talpát a nyerészkedni akarók. Nem is kellett ezután magyarázkodnia, mert a törvény ? volt mostan a nép nevében. ?gondoskodott, hogy jól menjenek a dolgok. Mert hát mit tudják ezek a dolgozók, hogy mi válik hasznukra majdan ebben a közösségben. Egy célért kell küzdeni, de megvan mindenkinek a teend?je. Legjobban az tetszett id?sb Vizes Józsefnek, hogy a vadászatba begyakorolhatta magát s mint amolyan fontos ember, a nálánál nagyobbakkal eszmét cserélhetett. Egy- egy ilyen vadászházi dáridó biza sokat hozott a konyhára, s a közöst is látványosan emelte. Olyan irodára és persze titkárn?re tett szert, hogy a rend?rkapitánynak is majd elállt a lélegzete. Jól kifizet?d? volt egy-egy jókor szállított ?z, vagy vaddisznó a megyei elnöknek, de igazából a központi bizottság vezet?inek küldött kis élelem csomagok gyakoroltak igazi hatást az el?menetelére. Nyugodtan alhatott a jöv?t illet?en. Aludt is volna, ha az esti elmélkedésébe a telefon csengése bele nem hasít. Bosszúsan kapta fel, mert az asszony éberen fürkészte a csengetések lefolyását. Most csak nyöszörgés jött a vonal túlsó végér?l.

– Kia? Mit bohóckodsz, erre futja csak az eszed!? – morrant mérgesen. Már többször zavarta valamelyik irigye, ideje volt hát móresre tanítani!

– Ne tedd le fater, én vagyok az Jozsó…- a hang, er?sen ismer?snek t?nt és nagyon meggyötörtnek.

– Mi a ménk? van veled, és hol tekeregsz?- vonta a fiát kérd?re.

– Gyere ki értem a vadászházba és hozz sok kötszert meg egy kevés ételt, és pálinkát! – id?sb. Vizesnek elnyílt a szája s szeme rendesen.

– Mit bolondozol éjnek elején velem? Ne tégy már bohócot bel?lem!

Ebben a cudar nagy hóban még megtalálni is nehéz a vadászházat, nem, hogy falatozni menjek!- morogta, mint vén medve.

– Pedig muszáj kijönnöd, de egyedül gyere! Szörnyen elvertek…

– Micsodát?- hördült fel az öreg. – Ki tette?!

– Gyere minél gyorsabban, siess!- aztán a hívó elcsendesedett.

Az asszony már csak a hátát látta, amint elt?nt a s?r? estében. Nehéz útján azon morfondírozott, hogy vajon kinek lehetett útjában Jozsó, de csak egy ember képe ragadott meg emlékezetében. Aki se embert, se istent nem félte… az hát, a Kalocsai Márton!

Már a t?z is kihunyóban volt, amikor belépett a tornácról. Hátrah?költ, mert fiának ilyen cudar ábrázatjára nem számított.

– Hogy a villám vágna belé! – kiáltotta. – Az volt, ugye?- faggatózott.

– Az hát…- nyögte Jozsó eltorzult arccal -, hogy szoruljon ki az ilyenb?l a leveg?! – s?r?n felszisszent, amint apja nekiállt a sebek tisztításának.

– Ok nélkül nem támad még a vad se…- dünnyögte döbbenettel az öregebb. Tekintetével valami kemény, egyenes tárgyat kutatott, mert kétséges volt el?tte, hogy a kölyök alkarja törés nélkül megúszta ezt a véletlen randevút. Jó óra is eltelt mire sikerült a fiát járóképessé tenni. Közben meghányták- vetették a történteket s abban maradtak, hogy kinn marad pár hétig Jozsó az erd?ben, ? meg a gyógyulás érdekében kihozza majd az orvost.

– Teréznek megmondom, hogy a központba hívattak az este sürg?sséggel, jobb az asszonynak nem szólni az ilyen férfidologról. Anyádnak meg majd elmondja a Teréz. Attól nem félek, hogy valamit kétszer kellene elmondanom nekik… Hát csak pihengess, ételt is küldök holnap az öreg Sebével. – A tüzet még felszította, hordott is be fát rendesen, aztán feltakarította a padlóra száradt vért, a pálinkát készenlétbe helyezte fájdalomcsillapító híján, és hazafelé irányította az autóját. Hajnali háromkor tért nyugovóra, de még akkor is azon forgott az agya, hogy ezt a csúfságot hogyan tudná viszonozni.

 

Kalocsai Márton sötét arccal falatozott az asztalnál, amikor Hilda megjött az iskolából és a bevásárlásból. Ma nem volt órája, így hát az id?t a vasalásra szánta. Látta, amint Márton minden lépését figyeli, s azt is tudta, hogy elérkezett az elszámolás ideje. Sóhajtva adta meg magát a sorsnak.

– Aztán mióta tart ez a szeret?sdi? – kutatta arcát a férje.

– Nem volt semmi szeret?ség – hadarta -, csak azon az estén Loncitól hazafelé találkoztam vele..

– S ez ok volt arra, hogy rögvest menj is vele hemperegni!- remegett meg Márton hangja. – Csúfságot tettél velem rendesen, más már a nyakadat is elvágta volna. Engem most már nem érdekel a sorsod és eltakarodsz a szeret?dhöz. A gyereket meg nem engedem a szennyes lelkedhez közel. Így döntöttem és nem alkuszom! – A hangja akár a mennydörgés szállt alá. Hilda megrémült, de kitanult esze most nem tudott a segítségére válni.

– Marcinak szüksége van a férfi példára…- kezdte bátortalanul.

– Arra igen, de kurvát látni ráér még!! – horkantott Márton.

-… de az anyai gondoskodást még nem tudja pótolni az apja. – Tett úgy, mintha az el?bbieket meg se hallotta volna.

– Majd kerül az is a házhoz id? múltán. Rendes, tisztességes asszony, – tette zsebre szalonnázó bicskáját az ember és a dolgára tévedt.

Az évnek utolsó napján, Márton fejét vakarva nézegette a farakást, s mivel még kora volt eldöntötte, hogy megnézi a kivetett csapdákat és beiktat egy kisebb fagy?jtést is, ha már arra jár. Nem gondolkozott ? aztán a tervén sokat, hanem neki is vágott az erd?járásnak.

 

Vizes Jozsó már egy hónapja kiküldetésben volt a vadászházban. Sebei szépen elgyógyultak, de a vadak között a lelke megbokrosodott. A feleségét is csak kétszer hívta fel, hogy beszámoljon „tanulmány"- útjáról. Akkor is minden kérdést hirtelen lezárva, titkosnak nyilvánította küldetését. Volt ideje elgondolkodni az életén. Mert hát egyedül, az apja nélkül nem sokra vitte eddig se. A jogi egyetemet nagy nehezen elvégezte, de bizony senki nem merte volna rábízni b?nös lelkének a védelmét. Az apja cégénél meg tanácsadóként eltevékenykedett. Ha ne adj Isten, mégis más rendet szabna megint ez a világ, a diplomája egy ideig még kihúzza a gödörb?l. Aztán majd csak talál valami megoldást. A kapcsolatait szorgosan ápolta, ahogy az apjától látta. Csak az ilyen elfajzottakkal nehéz a dolog, mint a Kalocsai Márton. Ez nem egyezkedik, ennek külön törvényt szabtak a pokolban. Hogy oda kerül, az biztos. Lopja a nép vagyonát! A fát, a vadat, meg ami az erd?n még akad! Aztán meg ott van a Hilda is neki…Jozsó szeme most nem a hidegt?l vált harmatossá. A csontjában érezte még Márton minden ütését, de a kísértés nagyobb volt ?benne, semhogy az asszonyt elfelejtse. Azt meg hiába is várná, hogy elhagyja az urát. Talán ha valaki megszabadítaná t?le..

Az erdei nagy csendben már messzir?l meghallotta a közeled? járm?vet, s azt is biztosan tudta, hogy nem jön most az apja, sem valamelyik fullajtárja és vadászatnak hírét sem hallotta. Ez csak az lehet, aki hívatlanul jön ide! Felöltötte a pufajkát és a vállára vette a puskát. Odakünn a tornácon megnézte. Töltve volt rendesen. A hangot figyelte, amint egyre jobban közeledett. Vállára vette a puskát s belekémlelt a távcsövébe. Olyan hidegen, kiszámítottan l?tt bele a szélvéd?be, hogy a nagy ütés ellenére, amit a fegyver ejtett, meg se rezzent. A kocsiból pár pillanattal kés?bb a vállát fogva kiugrott Kalocsai Márton. Jozsó szája gunyoros mosolyra húzódott. „Most megvagy, az enyém vagy te tolvaj!" sziszegte maga elé fagyosan. Felemelte puskáját és a farakás felé tartó Mártont kétszer hátba l?tte. Nézte, amint a vér fröcskölve festette meg a hófehér havat, nézte az agónia utolsó rándulásait és érezte az elégtételt. Megszabadult t?le! Meggyújtotta szájában lógó cigarettáját és a telefonhoz ment.

– Gyere fater, mert lel?ttem – szólt röviden. Id?sb Vizes József arca a diktálás közben olyan fehér lett, hogy akár papírnak is használhatták volna. Kirúgta maga alól a széket s Aliz legnagyobb megrökönyödésére elrohant. A terepjáróhoz érve széles mozdulattal intette le a portásfülkében várakozó sof?rt és sebesen elhajtott. Már messzir?l látta a tornácon cigarettázó Jozsót és ett?l még paprikásabb lett a kedve!

– Te isten barma! Hát annyit nem tanítottak meg neked abban a jogi tudorátusban, hogy legalább ne mutogassad magadat! Ha szorult volna valami a fejedbe, már régen a sepr? lenne a kezedben! Na. Fogjad!

Odalopakodtak hát a holttesthez, elrendezték a kívánt módra. Aztán megcselekedték ezt a kocsival is, csak elébb pár hasábfát felraktak a platóra. Id?sb Vizes adta ki az ukázt és Jozsó teljesített.

– Most jól figyelj minden szómra!- kezdte lassan, megfontoltan.

– Nincs senki lent a vállalati üdül?ben, hát ma este leviszlek oda. Arról, hogy itt jártál, hogy mi történt hetekkel el?tte, soha egy szó se hagyja el a szádat, ha a gyerekedet nem húsz év múlva akarod viszontlátni! Engem nem láttál, amióta leköltöztél az üdül?be megírni a szakdolgozatodat! Megértetted? – amaz bólogatott, de tudni akarta már a dolgoknak a végét s szólni készült.

– Ne beszélj! – Összekészítem az összes vállalati anyagot, és azt fogod tanulmányozni, hogy mindent tudj, amikor a vállalati tanács kinevez a helyemre. Még nem végeztem!- emelte fel a hangját. Semmir?l nem tudsz, bármi történjen is! Megértetted? Csak bólints! Most kapjuk össze a holmidat és átviszlek az erd? másik oldalára a pártházi vadászházba. Estig ott ellehetsz. Ha mégsem én mennék érted, ne kérdezz fel?lem! Merre találom meg otthon a ruháidat? – Jozsó gépiesen adta a válaszokat, bólintott az igenléskor és a hideg házban hamarosan magára maradt. Kezdett letisztulni benne az apja beszéde s már látta is magát az igazgatói székben, amint Hilda hozza be neki a feketét. De szép is lesz! Csupán csak egy dolog nem volt még tiszta el?tte, hogy hát ki is lesz itt a tettes? Addig gyötörte az agyát, míg csak sikerült annyit kiszorítania, hogy hát bizony az valószín?leg az apja lészen. Akkor aztán el is érte a nyugalom, mert ott már jogilag le lesz minden tisztázva! Vizes József a vadászház felé vette az irányt, és onnan hívta fel Mocsoládit, hogyha tud, segítsen, mert ?zbak helyett embert ölt. Mire a rend?rök és a nyomozók kiérkeztek, már teljes volt a története. Széles, dühös mozdulatokkal ecsetelte, hogy Márton miként akarta megúszni a falopást, hogyan próbált egérutat nyerni, és hogyan tudta a verekedést kivédeni. Könnyek szöktek a szemébe b?nössége miatt, de kénytelen volt a saját életét menteni. Aki ismerte Kalocsai Mártont, tudta is ezt. Tudta bizony Mocsoládi János is és némiképpen megnyugodott, hogy ez az ember többé nem nyitja ki a száját. Sok éve már, de együtt húzták a hálót s jó pénzen adták el a halat. Mióta nagy ember lett, nehezed? lélekkel gondol a régi cimborákra. Szerencséjére azok egyre kevesebben vannak. Az öreg Vizes el?adása egészen helytállónak t?nt, mégis érzett benne valami hamisságot. Úgy vélte mégis, hogy jobb, ha nem firtatja a dolgokat. Mialatt beosztottai a helyszíni szemlét végezték, ? Vizes Józsefnek segített a lelki békessége helyreállításában.

 

Hilda arcára kiült hirtelen a rémület, amikor meglátta a ház elé bekanyarodó rend?rautót. Attól félt, hogy Márton valami bajt csinált, mert azt, bizony tudott. Amikor közölték vele férje halálhírét, kisebb sokkot kapott és elájult. Anyósa sikoltozása térítette magához. Szeme sarkából az ajtó felé tekintett, ahol Marcika állt maszatos arccal. Az apját kérdezte. Elfordította a tekintetét, hogy ne lássa a kisfiú kérd? pillantását. A rend?rök lassan búcsúzkodtak, az egyikük elmen?ben megsimogatta a gyermek szöszke fejét.

 

Vizes Jozsó egyre jobban didergett a vadászházban s most már a haldokló Márton képe sem tudta melegíteni a szívét. Hamar elszállt bel?le a gy?zedelmi mámor s csak a sugárban öml? vér, amint alábukott Márton ajkán, az járt a szeme el?tt. Milyen kicsi is tud lenni a nagy, egy ilyen távcsöves gyiloktól, s milyen naggyá teszi a gyávát és alantast ez a szerszám! Egyre jobban fázott s a talált pálinka sem melegítette, nem gyújtott tüzet benne Hilda hófehér testének, sz?ke hajzuhatagának emléke sem. Amikor a fák között felt?nt a terepjáró, mély sóhaj könnyítette a lelkét. A közel kétszáz kilométeres úton nem sok szó esett közöttük, az is inkább a kislányról, a Vizes család egy szem reménységér?l szólt. Jozsó nem merte az apját kérdezni, nehogy kreténnek vélje. Búcsúzóul er?sen megölelte az öreget.

– Mindent köszönök, fater!- hajtotta le a fejét. Szégyellte, hogy az apja vállalja a következményeket, de ha belegondolt, más kiút nem nagyon lehet. Meg aztán más az elbírálás egy hatvan felé járó, kiszolgált pártemberrel, mint a tapasztalatlan kezd?vel.

 

A bíró csak nézte az egykori vadásztársát, és nem értette, hogy mi történhetett. Ez a mindig higgadt, megfontolt és számító ember vajon miért áll le egy fatolvajjal s vajon miért lövi hátba? Lett volna kérdése, de jobb volt hallgatni, amikor az ügyész sem firtatta nagyon a körülményeket. Vizes József ?szinte megbánást mutatott, beismerte tettét és kérte, hogy vegyék figyelembe a korát és az egészségi állapotát. A kiszabható büntetési tétel legalsó határát rótták ki rá, három évet.

Az ítéletet másodfokon is helybenhagyták. Vizes József jó magaviselete és er?söd? betegsége miatt tizennyolc hónap múlva szabadult.

Mint a megsebzett oroszlán, ? is megbújt békét adó barlangjában.

Ifjabb Vizes József tarolt a privatizáció elkezdésekor és a hatalmas vagyont a magántulajdon kiteljesítésére fordította. A legmagasabb körök kitüntetett meghívottjaként tartották számon. Apjával nem tartotta a kapcsolatot, mert annak múltja rossz fényt vetett volna a további el?menetelére.

Hilda elhagyta Kalocsai Márton házát és fiát is annak szüleire bízta. Egy távoli városban tanítóként dolgozott s aztán onnan is elköltözött. Évek múltán ifjabb Vizes József oldalán t?nt fel újra s a jótékonyságot gyakorolta különböz? összejöveteleken. Védnökségét kiterjesztette id?vel az árván hagyott gyerekekre. Csak a sajátját nem látta többé.

 

Ifjabb Kalocsai Márton bevégezve a középiskolát, a rend?rtiszti f?iskolán szerzett diplomát. Megfogadta, hogy megbünteti az apja igazi gyilkosát. Mert az ember fiatalon, lázadón annyi mindent akar s aztán rájön, hogy az avar mindent eltakar. Ã??sszel nyálkásan, nyúlósan, szépen belerohad a talajba.

 

 

13 év 14 komment

 

Az utolsó utáni pillanatban, amikor a gyönyör még egy végs? ölelést tesz, megjelent szeme el?tt az asszony képe. Az arcán ott bujkált az a titokzatos mosoly, ami azt jelentette: megbocsájtok. Ádám szemér?l lehullt a ködfátyol, örült az éj sötétjének. Zavartan elfordult, nem nézett vissza Kittyre. Csendben feküdtek az ágy két oldalán. Sokáig hallgatta még sebesen verg?d? szívét. Amikor az ágy túloldalán a lágy sóhajok ritmusos légvétellé er?södtek, halkan kiment a szobából. A teraszon gúnyosan mosolygott rá a Hold, s mint cigaretta-parázs világított a nedves f?ben sok szentjánosbogár. Szájíze megkeseredett. A csillagok közt Lilla arcát kereste, de az álom már elt?nt a látomás megsz?nt. Kereste a percben a pillanatot, ami volt. Vajon miért van az, hogy akiért n?k rajonganak, megigézve csak egy asszony rabja? Hol kezd?dik, és miként rögzül az a szál, amit szerelemnek neveznek? Nem, ez több annál, ez már megszállottság!

Az egyik egyetemi bálon látta meg el?ször a lányt. Pontosan emlékszik földig ér?, f?zöld ruhájára és felt?zött, hamvas ragyogású hajára. Kimérten táncolt a magas, er?teljes férfival. Kiváltak a tömegb?l a mértéktartással, nem vegyültek az összekapaszkodók táborába. Érezni lehetett, hogy ez a fejedelmi tartás nem egy felvett póz. Rögtön felfigyelt az asszonyra, hiába vették körül tucatn?cskék. A barátai kinevették, fél?s Ámornak becézték, ? mégis azt szerette, ha a vadat maga ejtheti el! Nem napokra, hetekre, hanem hosszú távra, akár egy életre. Ha az ember magából indul ki, sokszor csalódik, hiszen a sors tükörként torzat alkotott. Ádám a n?ben a tisztaságot kereste, a nagy kitárulkozást elítélte. Talált hát bajt b?ven a sok szeret?ben. De most, most nem tévedhet!

Hirtelen mozdulattal a táncoló pár mögé került, szeme pontosan a férfi szemébe talált és határozott f?hajtással, ahogy a régi filmekben szokás, lekérte a lányt. Amikor Lilla tekintetében az ? alakja visszatükröz?dött, tudta, hogy a jogos kincsét más birtokolja! A n? dereka úgy simult a tenyerébe, mintha ott lenne a helye örökre. Ádám magába szívta a lényét. Szabályos, mértanilag kimért arcát, és irigyelte a Teremt?t, amiért létrehozott egy ilyen alkotást. Nem szólt, csak itta a szépség mámorát. Az egész életét meghatározta ez a tánc. Ahogyan combjaik összeértek, halvány pír futott végig a szépségen.

Bánatosan kísérte helyére a lányt, úgy érezte, hogy a zene némultával ?t is meglopták. Annyit tudott csak, hogy Lillának hívják, mert a nagy moraj elnyomta halk szavát. Felszegett, büszke tekintete t?rként fúródott a másik férfi szemébe s egy bólintással jelezte, harcuk itt nem ér véget. Az a másik sejtette is a kihívást, ideges, kapkodó mozdulatai elárulták.

Ádám asztaltársasága már alaposan elázott a torkukon leengedett alkoholtól, ami így télvíz idején jól és hatásosan védte a kiszáradt gégét. Az egyik lány gúnyosan hunyorgott rá és elnyújtott hangon kérdezte: "Na, mi van, megállt a szemed a dékán feleségén?"

Bénultan nézett vissza a kérdez?re. A kikosarazottak modorát ismerte, de nem is a lány hangneme volt az, ami megdöbbentette. "A dékán felesége!" – ez motoszkált a fejében.

Ez a birtokos-szerkezet kísérte albérletéig. Ez a mondat lüktetett lehunyt szemhéja alatt. Ez a kötöttség ébresztette a nyomasztó éjszaka után!

Szerelmes lett. Annyi kaland, gyerekes rajongás után nem így remélte. Tiltott gyümölcsöt élvezget.

Ahogyan a kígyónak Éva, ? sem tudott ellenállni. Nem is akart ellenállni. Ennek a gyümölcsnek az ízével be akart telni.

Felocsúdott. Csendes borzongással érezte testén a hideg holdsugarat. Látta az átbolyongott éjszakákat, az elveszített barátokat. Látta a kelepcét, melybe maga szaladt, a meg nem bánt, lopott boldogságot. Szép volt, kínzóan szép.

Mindig az igazságot kereste, az egyenes utat hirdette. Jött egy asszony, aki miatt az elveit dobta el. Többé nem tudott tiszta szívvel nézni a vetélytársa szemébe. Mégis, ha Lilla a tekintetét ráemelte, kész volt pokolra menni. Hosszú évek teltek így el. A kötelék nem lazult, az érzések mélyültek. Mint koldus, aki alamizsnáért nyújtja kezét, úgy kapaszkodott a kedvesbe, amaz mégis kimondta az ítéletet!

Szelíden küldte el, mély szerelemmel. Ádám abban a korban volt, amikor már illett megállapodni, családot alapítani. Férjének tett ígéretét Lilla nem akarta megmásítani. Csaba majd húsz évvel volt id?sebb a nejénél, megrendült egészsége is odafigyelést kívánt már.

Az ember feln?ttként is lehet vak, éretten is lehet tapasztalatlan. Ádám is azt hitte, hogy a gyötrelme csillapodik, ha az útjába kerül? els? n?t feleségül kéri! S ugyan, melyik n?nek nem kelti fel az érdekl?dését egy okos, vonzó, ráadásul módos férfi…?

 

Sajnálta Kittyt. Szegényke, a testét, lelkét adja ebbe a kapcsolatba, ? meg csak azt a másik asszonyt öleli s hívja.

Nap, nap után nehéz a másik szemébe nézni, becéz?, hazug szavakat suttogni. Biztosan várja még Kittyt is valaki, aki az érzéseit viszonozni tudja. Gondolt már arra is, hogy csendben elt?nik.

A hajnal már kis rést nyitott az ég boltozatján és Ádám zsibbadtan, kiszáradt torokkal fontolgatta a jöv?t. Egy hete kapta a hírt, hogy Lilla megözvegyült.

Ezek az álmatlan éjszakák ösztönözték és visszahúzták.

A kibomló fényben hirtelen térítette észre a bölcs?ben élesen felcsendül? gyermeksírás. ?meg most már a világért sem adná a fia hangját…

 

13 év Nincs Komment

A gazságból igazságot tesz!

 

Nagyon elege volt már mindenb?l és nem értette pont miért vele történik mindez. Persze mással is történnek kegyetlen dolgok, de az a mások baja.

Egyre  idegenebbül érzi már magát ebben a világban és nem tudja felfogni, hogy hogyan lehetett ennyire naiv. Ã??, aki az örök kételked?t játssza, hogyan tudott elhinni olyan bl?dséget, hogy létezik igazságszolgáltatás!

Lehet, hogy van ilyen, csak éppen nem itt, ebben az országban. Már abban sem hisz, hogy máshol megtalálja. Elmúlt ötven, a munkája a kutyának sem kell, belefásult a semmittevésbe és nem változik semmi! Szeretett volna változtatni, de nem megy. És lassan erre rámegy, mert nem találja a sorsának értelmét, csak a megalázottságot érzi, és nem tud visszavágni. Azzal nem old meg semmit, ha tehetetlen dühvel káromkodik, csapkod és közben mindent még jobban elront. Igazság kéne már…

Hatalmas ambícióval készült 2000. május elsején új munkahelyén az els? bemutatkozásra. Mindig nagy kihívást jelent a közönség meghódítása és neki ez jelentette az adrenalinszint emelést, úgy, mint mondjuk a kaszkad?rnek a jól sikerült ugrás. Így nyárel?n még kevesen ülnek ki a kertbe, de neki ott kellett játszani, hogy minél több embert a vendégl?be csábítson.

Azzal rajta kívül senki nem foglalkozott, hogy h?vös van és, hogy csípnek a szúnyogok. Itt a bevétel a fontos. Persze, hogy sikerült neki a jó hangulat megteremtése, hiszen a tapasztalatokra ráment harminc éve. Ismerte a m?faj minden csínját, neki nem tudtak beszólni a karaoke „m?faj”miatt, neki benne volt a zene a kisujjában. Az, hogy nem sokra vitte, hát az sem teljesen az ? b?ne volt, benne volt abban a régi asszony. Szerette, ezért maradt a kisvárosban s közben tudta, hogy többre vihette volna. Hiszen szégyen, ahogy a tévében tátognak és felveszik a százezreket, miközben a valódi zenészek segédmunkát végeznek! Tudta egy ideje, hogy nem jó szólni, mert ezek az újgazdagok hamar megköszönik a munkát és helyébe is újak jönnek. Nincs ma már a m?vészetnek becsülete, undorító világ ez. Örült ennek a helynek, mert a füstös kis kocsmák után végre egy szálloda éttermében dolgozhatott s úgy gondolta, ez a végzettségéhez képest is méltóbb hely az eddiginél. Nem mintha lenézte volna a kocsmai vendégeket, hiszen azok a szívüket adták a zenéért, csakhogy sokszor elfelejtkeztek az illemr?l. Mindenképpen kultúráltabb volt ez a környezet. A végzettségét tekintve els? kategóriás el?adóm?vészként a város legelitebb szállodájában lett volna a helye, de azt a betelepültek már öt éve lefoglalták. Nem a tehetségükkel, inkább a megalkuvásukkal. ?nem volt hajlandó a f?nöknek tejelni a béréb?l. Az ilyen helyeken pedig ez a szokás. Itt is megmondta a f?nök, hogy zsebbe fizet, és a minimál bérr?l jelenti le. Mit volt mit tenni, belement, ha állást akart.

A cél szentesíti az eszközt. Beszélhetnek ilyen-olyan jogról, a dolgozót az még nem védi. Aki fizet, az dirigál, ma ezt így mondják. Összeszalad a nyál a szájában, ha arra gondol, hogy ez az egykori pörkölthordó most a f?nökeként azt tehet, amit akar! Pedig teheti, mert vele ellentétben, ebben a húsz évben össze tudott csalni annyit, hogy önálló üzletet nyithasson. Most aztán ezek a csalók a nagyságosok, az erkölcsileg követend?ek, a példaképek! Ezek, akik a vendégnek a szemét kilopták, most ezek jelentik a morált! Két hangnem között lenézi ?ket. Mégis itt áll és zenél és mosolyog, mert a szükség nagy úr. Szégyen, amikor ?szül? halántékkal kényszerítik az embert az alázatra. Hiszen lehet a tiszteletet másképp is adni, no de ezeknek?! Talán az Isten is behunyta a szemét, annyi itt a szemét…Jó tücsökhöz méltón  szabadnap nélkül végig ciripelte a nyarat. Meleg volt, kegyetlenül meleg. Este a bazaltk? visszaadta a delel? nap minden sugarát s apró patakocskák nyíltak meg a hátán. A szúnyogok hada támadta s a vérét szívta, akárcsak az a bestia munkáltatója. Mosolygott, hogy a bánatát takarja. Mosolygott, mert volt kenyér s hús az asztalra. Úgyis jött a tél s gyérült a fizetés. Csak két napra kellett s a pénz is a tizede lett. Már két nyarat végigcsinált s újabb fizetési egyezség el?tt állt, amikor  rájött, hogy becsapták. Szólt, mert úgy érezte, másfél évét ellopták t?le. Nem az egyezség és a tényleges munkavégzés után jelentették le, hanem csak fél-munkaid?re! Azt mondták, hogy fogja be a száját, ne bujtogassa a többi dolgozót! Hát nem, nem fogta be, mert van jog, és orvosolni kell ezt a csalást s neki így ötvenen túl minden hónap számít már. Már ledolgozott több, mint harminc évet, de amióta ez a rendszerváltásnak nevezett valami ide, ebbe a hazába megérkezett, azóta itt semmi nem tökéletes. Nem mintha azel?tt az lett volna, de akkor legalább volt munka, volt rendszeres fizetés, talán még az adott szónak is volt értéke. Ma már csak az van, hogy hogyan lehet lenyúzni, lefosztani a munkáért sorban állót, hogyan lehet a joghézagokat megkeresve alaposan meggazdagodni, ígéretekkel áltatva a tömeget abból jól megélni. A kisembert egy bolti lopásért bezárják a milliárdos csalókat meg kényelmes házi?rizetben  az ügyvédeik  jó pénzen úgyis tisztára mossák!

Jogállamban élünk, a pénz jogának államában. Vajon ezért küzdöttek eleink? „Ha majd a jognak asztalánál mindenki egyaránt foglal helyet”…

Vajon milyen jogról beszélnek?

Megírta sérelmét a bíróság felé, hiszen a rádióban nap, mint nap hallja, hogy nem szabad megengedni a jogtalan cselekedeteket. A pulpitus rögtön kiigazította és közölte, hogy milyen formában hajlandó elfogadni a kereset-levelét. Nekigyürk?zött hát újra s bár az id? telt, írt egy másikat.

Ugyanazt, csak más formában. Ez már tetszett. Végre tárgyalásra is sor került, ahol ugyan a megvádolt nem jelent meg, annak a képvisel?je sem, de volt tárgyalás. A felesége bement vele a tárgyalóba, de a bírón? kiküldte.

Az asszony hiába apellált, hogy ez nem zárt tárgyalás, eltanácsolták! Persze, mit tudálékoskodik a paraszt! Tanuljon rendet s, ha egyszer arra vetemedik, hogy felemeli a szavát, hát tanulja meg a módját! Meghallgatták, és azt tanácsolták, hogy fogadjon jogi képvisel?t, mert ? nem tudja összefoglalni kell?képpen a mondandóját! Ideges volt, mert hát hogyan nem lehet azt az egyszer? dolgot megérteni, hogy félmunkaid?ben jelentették le, ? meg teljeset dolgozott! Amikor valaki az ötven felé jár és több, mint harminc évet ledolgozott már, akkor már minden hónap számít! Itt meg elveszik másfél éve, fizetésének a töredékét számítják be a munkanélküli járadékba, végkielégítésre ne is számítson! Elment hát egy ügyvédhez. Elvitte az addig összeírt sérelmeit és láss csodát!, a jogtudor nem is változtatott a fogalmazványon, a felkent testület elfogadta a beadványt!

Hiába no, az a dr. az sokat jelent, attól már megdics?ül az ember! Úgy vélte, hogy az ügye hamarosan rendez?dik, ám a bírói malmok nagyon, de nagyon lassan ?rölnek! A kisvárosban meg ugye rögtön híre ment, hogy mire is vetemedett, hogy feljelentette a kenyéradó gazdáját! Nem is kapott sehol sem állást, s mint a leprást, kerülték a munkaadók! Három hónapig még munkanélküli járadékot sem kapott, mert rendkívüli felmondással tették ki. Várta hát, hogy majd most az ügyvéd leveszi válláról a nyomasztó terhet, de tévedett! Az emberek általában és régebben azért fogadtak jogtudorokat, hogy a helyükben eljárjanak. Most azért kell ügyvédet fogadni, mert a törvények úgy vannak megfogalmazva, hogy többféleképpen lehet magyarázni ?ket! Nem egyértelm?ek és ráadásul védelemelv?ek, azaz a végs?kig a b?nöst védik. Az erkölcs és a jog között hatalmas szakadék tátong!!! Arról nem is beszélve, ha valami tisztán, egyértelm?en van megfogalmazva, az talán nem is igaz! Az ügyvédje követel?z? volt és kioktató. El?írta, hogy mit kell kiszámolni, de hogy hogyan, azt nem említette. Amit leírt, azt számon kérte és faggatta, hogy honnan vette. Kezdett elégedetlen lenni. Vajon miért veszi majd fel ez az ember a százezret? Ha szólt ellene, ha közbevágott, letorkolta. S?t, még az ellenfélnek adott igazat! Csakúgy, mint a bíró! Azért a tárgyalásokon bebizonyosodott, hogy nem négy, hanem hat órát dolgozott! A lejelentése viszont heti harminc óráról szólt. A fizetési igazolása kimutatta a havi egyszázhúsz ezer forintot, de a bíróság csak azt fogadta el, amit a hamisítónak köteles volt leigazolni. Havi huszonötezerötszáz forintot! Ezt elhitte a bíróság, az igazság bástyája. Igazolódott az is, hogy a három év alatt nem kapott szabadságot.

Azt meg elévülésre hivatkozva nem fizették meg!  Nyakába varrták a perköltségeket, s még ? fizethetett a csalónak egyszázhetvenöt-ezret! Fellebbezésnek nem volt helye, a híre miatt alkalmazni nem akarta már senki sem.

Utolsó kísérletként lakhelyet változtatott a család, nevelve a tíz év alatti kislányt. Szégyellni való, de a szeméttelep adott munkát és nehéz létet a rokkantnyugdíj mellé. A sors nem elégedett meg ennyivel, fel?rölte az idegeket s elvette az életkedvet. S ha a lélek folytonosan gyötörve van, a testre is kihat.

Sára nem sírt, amikor a koporsóra dobta az els? marék földet. Annak már jó,

?már elment. S most majd ? lesz az, aki befejezi a m?vet. A gazságból igazságot tesz!

13 év 7 komment

Lejár a régi, kopogtat az új év… emlékezni mégis mesés…

Sokszor annyira sajnálom az unokámat, mert el sem tudja képzelni a sok mai pub helyett a régi kávéházat. Csak lepusztult kocsmákat lát üres tekintet?, szánalmasan motyogó alakokkal. Neki ez a természetes.

Elvittem hát egy olyan helyre, ahol érték volt a nyelv, ahol a legkit?n?bb darabok fogantak meg íróink s költ?ink fejében. Az ajtóban Kellér Dezs? állt s huncutkás mosollyal húzta félre a bejárat kárpitját. Jellegzetes, kissé nyújtott hangzókkal figyelmeztette Kristófot, hogy a sarokban találja az egyik legnagyobb bohócot. Kazal Laci bácsi a „kis" Kabossal verte a blattot. A kis vörös ember éppen vesztésre játszott, ami Kazalt teljesen felpaprikázta, örömében felmondta a f?városi telefonkönyvet s a gyorsaságán Kristóf jókat nevetett.

Mellettük hatalmas pipával a szájában Mikszáth derült s a jókora findzsából nagyot húzott. Magasba emelt kezével a pult felé intett, hogy kérése lenne. Kiss Manyi fodros kis kötényében, csipkés f?köt?ben rögtön mellette termett. Gobbi a kávégép mellett új adagot tett a pörköl?-gépbe. Így dukált, csak a friss kávé igazán aromás. Feleki Kamillka éppen habfehérre cserélte az amúgy is habos terít?ket. Latinovits és Ruttkai összebújva beszélgettek, talán vitatkoztak is egy kicsit, amikor megjelent Domján Edit. Szomorú volt a tekintete, Palit kereste. Csákányi reszel?s hangján nyugtatgatta, hogy hamarosan megjön az majd. Bilicsi kis elefántját vezette, hogy megmutathassa Évikének, befér az az oroszlán barlangjába. A kis zongorának ott a sarokban felnyílt a teteje s aprócska fiú kapaszkodott fel a székbe.

Kibédi rezignáltan megjegyezte: "Mozartot mindig is szerettem." Teát ivott éppen, hogy örökös náthás hangját kezelgesse. Váradi Hédike leült, hogy a bús kép? komikust felvidítsa. Szépsége amúgy is nagy hatással volt mindig az égi fiúkra. Mensáros meg a torkát fájlalta s f?szeres borral kúrálta. Fónay Márta óva intette, hogy mindezt túlzásba vigye. Rátonyi alig bírt a lábaival, lassan táncra kerekedett, ám akkor az égi színpadon Lukács Margit, az örök Éva megjelent. Robi nézte Básti oldalán az örök talányt. Kristóf csak állt, kicsi kezei kezemet kulcsolták.

– Mondd Mama, hova hoztál? Itt olyan jó és kedves, kaphatok én is egy krémest? – S szinte még ki sem mondta, Manyika már szervírozta. Apró pohár málnaszörppel, kísér?nek szódavízzel.

A kis pódiumtól nem sikerült elvonszolnom, mert Bánfi mesét, Sinkovics verseket mondott. Leültem hát és elnéztem a gyermek örömét s a színes forgatagot. Márkus László Rigó Jancsit csipegetett, Turay Dusika egy dobostorta szeletet. Bubik Pisti Hlatkit tanította a billiárdra. Rodolfó jókat nevetett a két tehetetlenen. „Hiába fiam, még új vagy köztünk, ha Lacinak a keze úgy mozogna, mint a nyelve, még rajtam is túltenne". Kristóf csillogó szemmel nézte s mesés tömeget, csak nekem volt kissé hiányérzetem. „Hát a többiek vajon hol lehetnek?"- fordulok Kellérhez.

– Hát kérem szépen, ?k átmentek a Rokonokkal az étterembe.

Kifele menet lenézek a Földre. Az ottani kávéházban látok egy asztalnál körmöl?, szikár, id?s úriembert. El?tte szódavíz, kezében gémkapcsot forgat, s ráismerek a Bajor Nagyra…

13 év 6 komment

Akkor ott, a halálos ágynál megígérte, hogy neki nem lesz gyermeke. Fölötte ne rendelkezzen, az ? verejtékén ne osztozzon senki sem!

  

Andris csak állt nagykabátban a konyhaajtóban és nézte a gyászolókat. Nem hatódott meg, sejtette, hogy valahogyan ilyen lesz. Azért képzeletét túljátszották így is. Amott bent azok hárman egymásra borulva komédiáznak. Mögötte az anyja könnytelen, dermedt arccal. Kifelé fordul, szemközt az anyjával s szemével kérd?n kerekít, mintha kérdezné; Te még maradsz? Az asszony fejet ráz a kimondatlan kérdésre válaszolva. Hideg van, keményen átfagyott január. Felmarkol egy darab havat, s azzal dörzsöli az arcát. Le akar mosni magáról valamit. Aztán ráébred hogy kívülr?l tiszta. Csak a lelkét mocskolták be! Pedig sejtette, hogy ez lesz, csak nem ennyire. Ha idegen látja ezt a három gráciát, belesajdul szíve a fájdalomba. Neki meg csak egy rossz színjáték az egész. Nem gondol a könnyel, férfiember. Nem sírhat, mert már a gyermekkorban megtanulta, hogy neki a keménység s az er? a dolga! Pedig de jó volna néha sírni a délceg katonának is! Szaporán lépked a hóban az anyja nyomában. Milyen kicsik ezek a követhet? lábnyomok és milyen határozottak! Céltudatosan, sarokról sarokra kemény lenyomatot hagynak. Otthon csak ültek szótlanul a homályban. Mindkett?jükben a múlt egy darabkája motoszkált és fura mód kiszínesedett, felnagyított lett a kép;

Dédivel ketten szedték a pirosló cseresznyét, s az öreg elmondta, hogy neki bizony kiskorában ilyenkor fütyülni kellett. Minden guruló szem a piacra ment. Azóta sem szerette ezt a gyümölcsöt, mint rossz emlék csordult a nedve. Volt már annak vagy húsz éve, hogy Dédi még fürgén mozgott. Aztán ? elkerült tanulni messzire s mire visszajött, az öreg olyan furcsán összetöpörödött. Amikor otthon letelepedett és építkezésbe kezdett, Dédi teljesen felelevenedett. A Nappal kelt s nyugtáig elzavarni sem lehetett. Próbálta fékezni, hogy így a hetvenen túl ne dolgozzon annyit, amaz meg csak halkan dörmögte: "Andris, Andris, nem értesz te még semmit" Pedzett már valamit. Az öregasszony volt az oka mindennek. Belekötött folyton az öregbe s értett is a civódás nyelvén! Több mint ötven évet leéltek egymás mellett, s ahogy éltesebbek lettek, folyton mélyültek az ellentétek. Dédi örökmozgó, folyton alkotó természet volt. Ha valamit megszerzett, az már tovább nem érdekelte mindig csak az új kihívás érdekelte. Megjárta a háborút, lett két család és unokák. Amikor feleszmélt, hogy élni is kéne, már leadhatta a munkakönyvét. Hja, a fiatalságát már vissza úgysem kapja, de legalább öröme lett volna a két leányában! Azok meg már a javakon marakodtak! Az öregasszony az id?sebbiket pártolta s ebb?l lett közöttük a galiba. El?bb még csak elt?rte a dolgokat, aztán amikor ágynak d?lt, szelíd lelke nem engedett, k?kemény lett! Az a két lány egyforma, mindkett? az ? utódja, egyiket sem csalhatja meg! Miért legyen az id?sebbik kedvezményezett?! Szórakozni szeretett, a kisebbik meg mint ?, folyton törekedett. Meg amikor a v?jét eltemették, akkor is többet számíthatott megözvegyült lányára, mint a másikra. Az a vén boszorka is csak az Annust támogatta, tudta jól, hogy titkon a pénzükb?l is pártfogolja. Dédi évtizedes szeretete kifekélyesedett, a parancsolgatásokat már nem t?rte el. Gyengült, húzta az ágy, érezte, az epéskedés nem tart már soká. Ilyenkor szívét a harcokban nem ismert félelem húzta össze. Félt a haláltól, az er?tlenségt?l, az elmúlástól. Tudta, amazok már ugrásra készen várják az osztozkodást. Mégsem az bántotta, hanem hogy bedughatják az ispotályba! Az id?sek minden félelmével irtózott az idegen környezett?l. Nem tör?dtek az érzéseivel.

Andris lassan gy?l? könnyében ott volt az öreg könyörgése, kórháziágyas szánalmas verg?dése. Akkor kellett volna elhozni, akár a rágalmakat is vállalni! Dobhártyáján dübörögtek a segélykér? szavak: "Vigyél haza!" Anyjára hiába nézett, annak gyávaságát az apaszeretet sem oldotta. Beleszólni az unoka jogán? Lehurrogták, hát várt a lehet?ségre. Pár napos viaskodás után Dédi belenyugodott a végzetbe, feladta a reményt. Bugyborékoló halálhörgését hallva, Andris csak egyet kért a sorstól: Minél el?bb legyen már vége ennek a megalázó szenvedésnek! Akkor ott, a halálos ágynál megígérte, hogy neki nem lesz gyermeke. Fölötte ne rendelkezzen, az ? verejtékén ne osztozzon senki sem!

 

 

13 év 4 komment

Nem is vette észre, hogy lánya körül gyertyák égnek s vérz? arcát a virágok eltakarják.

 

Még annyira itt volt a nyár, még minden zsigerében érezte az illatát, s ebbe a boldog létezésbe hasított bele az óra csengetése. Pedig most olyan karcsúnak és épnek látta magát, m?vészi ujjait nem csúfította a csonkaság. Az ágya melletti asztalkán ott hevertek rajzai, amiket egy kislánynak szánt. Majd a hétvégén meglepi vele a gyermeket. Késésben volt, el?vette hát a kétkerek?t, hogy id?ben kezdhesse el az órát.

Itt a város szélén nagy a magány, az a pár autóbusz is csak néha jár. A kis szoba melegen ?rizte tovább a kipárolgását, de ? már a zeniten túl járt.

Gyorsan és furcsa érzésekkel telt a délel?tt s várta már, hogy ott állhasson az anyja el?tt. Sok volt a mondanivalója s anyjával lelkének minden fájdalmát megoszthatta. Amióta a teste így kifejl?dött, mióta érezte, hogy nála nem minden úgy sikeredett, félelemmel készült az életre. Hiába rajzolt álmokat, ha a három ujjára néztek, sajnálkoztak. Hasztalan képzelt édent, ha kifejezni szavakkal nem tudta szépen. Nem érezte a bélyegként rásütött fogyatékot, hiszen a szívében álmot hordott. És mindig mosolygott. Hogyan is érezhetné a kisebbrend?séget, amikor a lelkében virágok n?nek! Ma éppen kinyílt egy virág, mert díjat nyert az iskola rajz-pályázatán. Repült hát haza, hogy boldogságát anyjával megossza. Olyan könny?nek s elégedettnek érezte magát, hogy szállt, szállt!

Gyöngyi fájdalommal görnyedt a centrifuga fölé és megkönnyebbülten nézett a kád felé. Már csak pár ruha van hátra és végzett a heti nagymosással. Vállára nagy terhet rakott a sors s cipelni már olyan terhes volt. Kétszer indult neki az életnek s mindkett?ben megkeseredett! Mégis, ott van az a kislány, ?t nézi, ?t kíméli, ne kelljen éreznie az egyik szül? hiányát. Közben anyai szíve a tehetetlenség vermében verg?dve óvta másik magzatát, aki elutasította az új apát. Elfogadta ezt a büntetést, nem panaszkodott, csak tette a dolgát. Valahogy úgy van az, hogy ha a szerelem elmúlik, már a másik fattya a békét megbontja. A mienk helyébe, a tiedé fészkel be. Más vér, más morál, s a megkopott szerelem elbírni nem tudja az idegen fajtát. Ami régen szép volt, varázslatos, most, mint rozsda úgy marja s okolja, hiszen itt csak megt?rt s befogadott. Gyöngyi homlokáráról letörölte a verejtéket s szemeit az égre emelve kérte az Istent, hogy tegyen rendet. Ha a kislány feln?, ? messzire megy, neki ez az ájtatos zsarnok soha nem kell! Ki mint folyondár körbefolyja, s minden szavával mérgezi, s gyilkolja! Vajon mennyit kell még t?rnie addig? Annyit dolgozott már erre az emberre, s mégis, nincs semmije! Amit itt létrehozott, közös vagyon, de ide, ahová csábították, az magántulajdon, abból kapni semmit sem fog. Menni pedig nincs hová, hiszen így is nehéz el?teremteni a mindennapit. Reménykedett, mert mélyen hitte, hogy nem lehet örökös a szenvedése.

Hatalmas csattanás térítette észre, s az ajtót feltépve nézett az országút felé. Aztán csak a saját hörgését hallotta, s szeme el?tt valószín?tlenül pergett a kép. Az autó szélvéd?jér?l az a szívének legdrágább kincs a keresztút melletti k?keresztnek csapódott, s mire elérte volna, véres teherként a híd korlátjához sodródott. Amikor magához húzta, a szemek fájón kémlelték a messzeséget, mosolygó szája véres patakká keseredett. Magához szorította, de érezte, a lelke már másé lett. S az övé? Az övét miért nem kérik, kéretlenül felajánlja, nem ér semmit? Megállt az id? s kereste ebben a végtelenben a rablót, aki kifosztotta. Hiába nézett az égre.

Tekintete a tömegre tévedt, mert sokan összegy?ltek, s vádlón figyelt a férjére.  Sosem akarta ezt a gyermeket s most jajgatott, s a közeli rózsafáról tépte a virágot s szórta a testre, hogy annak látványát felejtesse. Nem is vette észre, hogy lánya körül gyertyák égnek s vérz? arcát a virágok eltakarják.

Mindig, mikor kint van a temet?ben, a lelke kiteljesedik. Ajándékát akkor, kicsit visszakapja, s annak lelke leül mellé a kis padra. Szelíden nyugtatja, el sosem hagyja. Mégis kitör bel?le tehetetlen dühe" Eszter, a sírod oly hideg, el kell hát engedjelek!"

 

 

 

 

 

 

 

13 év 9 komment

Ma is látom fáradt tekintetét, amint ölébe ejti két kezét és elszántan indul a szoba felé.

 

Már megint szólította, annyi ideje sincs, hogy a szennyest kimossa! Huszonnégy helyett negyvennyolcból áll a napja és mégsem jó, mégis kevés, amit tesz. Pedig milyen szépen kezd?dött ötven éve mindez. A gyönyör? sváb kislány és a snájdig zenész románcát sokan irigyelték, s amikor szándékukat véglegesítették, többen el sem hitték. Lizi kezére számos pályázó akadt, de ? olyan vakon beleszerelmesedett ebbe a jókép? zenészbe, hogy mást már észre sem vett. Követte a messzeségbe s otthagyta a kínzó szegénységet, ami gyermekkorát megkeserítette. A háború minden nélkülözése rögz?dött a lelkében, amit feledni feln?ttként sem tudott. Jó volt a szerelem ezzel az emberrel, csak a féltékenység s az anyós miatt néha eljárt a keze. ?meg megtanulta, hogy ez az asszonysors és lassan megszokta. Ha bántotta, vagy szidta, mindig a jóra gondolt s kés?bb a megszületett gyermekeire. Nem panaszkodott, mert a férje jó apa volt, a családért mindent feláldozott. Fillérenként rakta félre a pénzt s a többi léha ember ezért kinevette, garasosnak csúfolta érte. Amikor beköltöztek az új lakásba, már irigyelték, pedig ha tudták volna, milyen sokat fázott azért! Lizi végre megnyugodott, mert bár több a dolog, de a maga ura lett. Az ember meg vidéken dolgozott, így aztán kevesebb lett a súrlódás kettejük között. Ahogy az évek teltek s a gyerekek is elköltöztek, már egymásra is figyeltek.

Amint a férje ereje fogyott, vadsága is csillapodott, gyanakvása pedig n?tt. Lizinek ilyenkor mindig felsejlett a gulya képe. Ott is a bikák között valami ilyesmi játszódott le. Sajnálta az öregebbet, a kiszolgáltat, amint tehetetlen dühvel toporzékol. Az ? Örege is erre a sorsra jutott. Szeme világának elvesztése meg Lizit is rabságra ítélte. Nem maradt egy nyugodt percre az életre, folyton csak a parancsait teljesítette és belerokkant a súlyos test ápolásába.

A lánya, aki apja kedvence volt, közel lakott, de lélekben eltávolodott. Már amikor férjhez ment, megtagadta a családját, mint szégyenfoltot titkolta családfáját. Csak az apja nem vette ezt észre, aki látón is vak volt, ha a kislányáról volt szó. Folyton arról álmodozott, hogy majd a kislány, kit a térdén oly sokszor ringatott, akit cukrászdákba hordott, majd az ad neki otthont. S most vakon vette észre, hogy nem maradt neki más, csak a felesége. A fia az anyja fia, minden mozdulata, taglejtése a fiatal sváb szépséget idézte. Azt, akit bármikor elveszíthet! Annyi a házban a megözvegyült ember és mit tudni melyiknek a szeme akad az asszonyon meg!

Mióta lelke tükre bezárult, Lizi csak szenvedte a zsarnokságot. S az önzés nem ismert az Öregben határt, elszámoltatta minden percét. Soha nem gondolt arra, hogy egyszer hazudhatna, hogy ha csak egyszer is tíz perccel kevesebbet mondana, már a parkban lehetne egy szusszanása, hogy a rigókat meghallgassa. Az ? Istene becsületre és tiszteletre nevelte! Pedig csak egy kis vágya volt. Végigmenni a f?utcán, megnézni a sok színes kirakatot, elnyalni egy tripla fagylaltot, s a templom el?tt, mikor keresztet vet, megköszönni ezt a kegyet. Talán még az Öreg dühöngését is elviselné, ha ezt megtehetné. Nem fájna az, hogy éjjel sokszor felzavarja, ha valamijét nem találja, nem fárasztaná, hogy hajnalban felkelti, mert az alvásból elég volt neki. Csak neki van dolga, hogy a parancsokat végrehajtsa. Olyan fáradt volt már, felkelni sem kívánt. Gyomrában kést forgattak, félvak szeme homályt kívánt, de a másik ágy fel?l már hallotta a mocorgást.

– Hol vagy, gyere, segíts! – tapogatózott az Öreg az ágya felé.

 

S ? már a sarkon túl járt, már ott volt a fagylaltosnál. Kacagva visszanevetett és integetett. Szabad volt, mint még soha s nézte a kirakatokat.

13 év 10 komment

“….könnytelen szemekkel kereste minden sarjadó hajtásban a kései gyermeket.”

 

 

Józsika gyorsan tömte magába a friss túró utolsó morzsáit, mert a Feri gyerek a kapu el?tt várta és a tehenek is megindultak. Anyja jól megrakta a  tarisznyáját friss kenyérrel, csuporba töltött illatos tejjel.

Rozika osonva követte és számon kérni igyekezett ígéretét, hogy a kis fapapucsot a húsvéti nyúl a kamra egyik szakajtójába rakja. Megnyugtatta a kislányt, hogy lesz a mez?n id? és elkészül az áhított cip?.

Er?sen kiléptek, hogy utolérjék az állatseregletet. Az erd? illatát hozta feléjük a szell?, az els? békés virágzás illatát a háború után. A madarak himnuszukat zengték, a barmok a vérrel áztatott föld s?r? zöldjét legelték. Furcsa volt a nyugalom, a csend. Nem robbantak bombák és nem kerepeltek a puskák.

Józsika a tizenötödik tavaszt élte, éppen húsvétkor tölti majd be. S ebben a rövidke életben s?r?n volt a rossz, az iszonyatos. Mélázva nézte az eget, szája szélében egy f?szálat rágcsált, s nevetve lesett a Feri gyerekre, aki egy elkóborolt borjút terelt az anyja után. Szerette az erd?t, azt tervezte, hogy, mint az apja ? is erdész lesz. A csend és nyugalom, mely lelkének oly kedves volt, az mind az erd?ben honolt. Ett?l a sok öldöklést?l keresett sokszor menedéket az erd? s?r?jében. Ha megharagították, kedves fái odvában úgy elbújt, hogy csak apja talált rá. Mert mégis jobb a vadakkal, mint az emberekkel. A vadak a létük miatt ölnek, az emberek meg érdekb?l és parancsra. Olyan tiszta volt az ég, nem szántották B-62-sek a kékjét, s a felh?k, mint égi bárányok legelésztek ott. Józsika most Rozikára gondolt s lassan feltápászkodott. Ideje, hogy nekilásson s egy takaros kis papucsot farigcsáljon.

A csorda, ahogyan a Nap emelkedett, egyre jobban a fák felé közelített. Ez az izgága Feri gyerek meg ott tekergett s hatalmasat esett. Józsika arcáról a sötét gondolatok kámforként t?ntek el, hatalmasat nevetett. Feri jó ideig nem kelt fel s ez megijesztette. Annyi mindent látott már, hogy gyanakvóvá vált.

– Ide nézz, mekkora bomba!- Feri , mire odaért, már visította.

– Ne nyúlj hozzá, még felrobban!

– Ez? Majd ha fagy! Hát, ha ekkora becsapódáskor nem tette meg, most már sütheted!- szólt Feri oktatólag. Lehetett valami igaza, meg hát tapasztalt is volt, sokat ellesett az apjától, aki t?zszerész volt.

– Én inkább hagynám…

– Na , telement a gatyád? Gyere, szedjük szét, még nem láttam a belsejét! – Józsika megadóan bólintott, de magában megfogadta, hogy holnap megfaragja a papucsot.  A Nap olyan er?vel t?zött rájuk, hogy ledobták a dolmányt s inget és el?ásták a bombát. Keményen megizzadtak tervük miatt. Aztán meg nem tudták felnyitni a héjat, azon szorgoskodtak. Sehogy sem ment. Ekkor rájöttek, hogy apró ütögetésekkel fel lehet nyitni a hengert. Józsika volt a magasabb s er?sebb, hát ? ütögette a farönkhöz

A faluban elnémította a harangot a hatalmas robbanás és a félelem, ami évvel el?tte mindennapos volt, most visszaszállt. Most vajon kik jönnek? A házfalat meszel? asszonyok kezében megállt a meszel? és kis csoportokba gy?lve találgatták a történteket. Az öreg erdész is vállára emelte puskáját, magához szólította kutyáját és indult a rengetegnek. Nem jutott messze, a falu túlsó felén már összegy?lt a tömeg és a Feri gyereket hordágyra emelték. A fejét?l a sarkáig vérben volt, s mint egy kosarat, úgy cipelte a kiszakadt hasfalat. Az öreg erd?kerül? nem kérdezett semmit, lehajtott fejjel indult az erd?szélnek. Már messzir?l mutatták a véres nyomok az utat, amit a Feri gyerek hagyott. Józsika ezerre szakadt lénye szétszóródott a térben, mintha jelezni akarná, hogy megérkezett, itt az erd? fái közt nyugalmat talált. S az id?s apa könnytelen szemekkel kereste minden sarjadó hajtásban a kései gyermeket.

Amikor felkelt a Nap, sugarai egy félig faragott papucsra hullottak.  

 

 

 

 

13 év 9 komment

…..mint amilyen Józsika lehet az angyalok közt, fönt a mennyben.

 

Olyan kora tavaszi reggel volt, amikor a harmat éppen rászállni készül a fák levelére, a f?szálakra és látni már, hogy fordul a Föld, és a Nap végre idetalál.

   Erzsike két copfján már ott játszott egy-egy fénysugár. Kicsi homloka lassan görgette a felszakadó verejtéket, amit az asztalkend?vel id?ben sikerült letörölni. Mindkét keze a nagytekn? cuppanva összeálló masszáját dagasztotta. Anyjától annyiszor látta a mozdulatokat, hogy már a keze vitte el?re. Igyekezett, meg akarta mutatni, hogy életének kilenc éve nem telt el hiába. Fájón gondolt beteg apjára s az anyjára, aki már a mez?n kapált, hogy legyen télire eleség s az állatoknak takarmány. Mosolyogva posszantotta szét a tésztában keletkez? nagy hólyagokat s bár az izzadsággyöngyök er?sen marták a szemét, azért nem vesztette el a kedvét.

   A massza már jó ruganyossá vált s a kredencen álló óra is azt mutatta, hogy a dagasztási id? lejárt. Anya is két órán keresztül szokta megdolgozni. Az igaz, hogy neki kisebbek a kezei, de gyorsabban jártak. Ahogy a tornácon görnyedve kicsit visszatért a valóságba, hallotta a kisszoba fel?l apja mozgolódását.

   Kilisztezte a szakajtókat és belemérte a mennyiséget. Hat véka kenyér lett, pont, ahogy szokták! Igyekezett a dunnák alá behordani a remekeit. Miel?tt apjának bevitte az ételt, még elgyújtotta a kemencébe készített fát, hogy mire megkel a tészta, kell? forróságot ontson.

   Nagyot sóhajtott, amikor a szobakulcsot el?vette. A sovány, id?s ember az ágy szélén ült és a leped?jét szaggatta cafatokra. Szegény öreg, már két éve ez a szoba ?rizte minden kipárolgását. Mióta azt képzelte, hogy disznót vág, külön kellett tenni. Erzsike még idejében megérezte apja közelségét és felébredt. Az, elborult elméjével keserves sírásra fakadt, amint lányát látta a disznó helyén.

   Erzsike tudta, hogyha odaadja a tejeskávéba áztatott kenyeret, akkor lesz ideje kinyitni az ablakot, kiürítheti az éjjelinek használt vödröt. Megsimogatta apja borostás, ránc nélküli arcát, könny? csókot lehelt rá. Igyekezett elvégezni, mert a múltkoriban is lassúsága miatt lett öreg apja a gúny tárgya.  

   Nem ért vissza id?ben az állatoktól s az apja meg kiszökött az árnyékszékre. Nem is lett volna ez olyan nagy baj, ha nem meztelenül teszi, de a sok szájtáti, aki a kapu el?tt elhaladt, hahotázva nevette a szerencsétlent. Ilyenkor Erzsike sóhajtva mondogatta Józsika nevét. Amióta nincs a bátyja, azóta ilyen az apukája…

   Istenem, mit is tesz az ember fejével a fájdalom!

   Látta, hogy a malacok moslékját megdézsmálták a kutyák. Ezért Mirát meg fogja leckéztetni! A tyúkok olyan káricsálást rendeztek, hogy örült, ha miel?bb kitalál a pajtából!

   Apja éppen akkor végzett az utolsó falattal, amikor visszatért. Még el kellett hajtania egy-két pókot a sarokból s miután szüléje megnyugodott, megfente a kést és megborotválta. Az apja mindig megdicsérte és hálás volt a sima arcb?rért. A kislány nem is volt annak a tudatában, hogy milyen nehéz és veszélyes feladatokat lát el. Neki ez volt a természetes. Amikor Józsika még élt Csutababával is tudott játszani. Józsika már kett? éve elment angyalnak. Azóta az ? kedves, öreg apja már csak ?t ismeri meg. Neki engedi borotválni az arcát, levágni a haját, bizony, még a fürdetést is ketten végzik az anyjával.

 Más kezéb?l az ételt sem fogadja el. Nézte apjának kisimult, nemes arcát, és faggatta az angyalokat, hogy miért ez a nagy büntetés ezen a földi lényen. Az angyalok meg nem feleltek. Az öreg elfáradt a reggeli teend?kt?l és a szépen kisimított ágyba fekve megpihent. Erzsike a rácsos ablak egyik szárnyán utat engedett a leveg?nek és magára hagyta az apját.

  A Nap már a délel?tt felénél járt, mikorra bevégezte a dolgát. Kicsi gyomra megkordult, jelezve, hogy ma még nem jutott ételhez. Pedig volt itt sok jó falat, csak a munka megette az id?t! A konyhába belépve érezte a kemence forróságát és jót húzott az ablakmélyedésben megbúvó aludttejes köcsögb?l. A savanyú ital szinte simogatta kiszáradt torkát. Kritikus szemmel mustrálgatta a dunna alatt megkelt kenyereket és úgy döntött, eljött a sütés ideje.

   Ezt a részét nem szerette a kenyérsütésnek. El?ször a forró kemence parazsát kellett úgy szétteríteni, hogy egyenletesen érje a h? a tésztát. A melegben a forró h? még jobban égette a b?rét, de sikerült a hosszú süt?lapáttal eltalálni a kenyerek helyét. El?tte alaposan megkente ?ket vízzel, hogy aranybarnára piruljanak. Ekkor jutott eszébe, hogy nem hagyott tésztát a langallónak. Lekuporodott hát a konyha távolabbi részébe és ott kortyolgatta tovább a h?s aludttejet. Teljesen megfeledkezett nagy igyekezetében az ebédr?l, s ha figyel, a langalló aludttejjel kit?n? ebéd lett volna…

   Apjára gondolt, aki folyton éhes és az étvágya is elment. A kamrában talált kis kolbászvéget, répát, hagymát, krumplit. "Ebb?l remek leves lesz" – mosolyogta el magát. Mindig megtalálta az örömnek módját. Tudott örvendezni a nap minden percében a pillanat szépségében. Amikor a leves lassan fortyogott, annak örült, hogy közben kicsit pihenni tud. Odakint a június melegített, idebent a kemence tüzelt, ? meg abban reménykedett, hogy idén még markot szedni nem állítják be aratáskor, még kicsi ahhoz. A tarlót úgyis meg kell járnia, mert anyjának az ételt kihordja.

   A Jóisten megdolgoztatja az embert keményen a mindennapi kenyérért. "Kemény ez a világ!" – jártatta a kis agyát. Mennyit kell izzadni, amíg a gabona a pajtába, onnan a hombárba kerül. Jól megizzadnak vele, aztán amikor sütni kell, akkor is a nyárra emlékeztet. Apja, mintha érezné a terhét, ma alig mozdult. Majd ha az anyja hazatér, akkor kezdi a komiszkodást. Ahogy elképzelte szüleit, mosolya megkeseredett. Apja valamikor a falu els? emberének számított, megsüvegelték a többiek. S lám mi lett bel?le? Szánalmas, nevetni való elmebeteg! Anyja egy megkeseredett, harmincas éveinek közepén járó, gyermekét elveszt? asszony, aki napkeltét?l annak nyugtáig a földet túrta és még a háznál is várta a sok munka. Ezért igyekezett ? olyan nagyon mindent megtanulni! Az esze éles, mint a penge, hallás után képes bármit megtanulni. Amíg Józsika élt, addig a fiú a jószágokat ellátta, apja a gazdaságot eligazította. Hirtelen lett vége a jónak és Erzsike hálát adott a sorsnak, hogy ami megmaradt, azt az anyjával ketten el tudják látni. Az asszony keser?en emlegette a lányságát. Szép, er?s parasztlányként a szülei odadobták a gazdag úrnak! Közel negyvenévnyi korkülönbséggel kellett elviselnie, hogy mit neveznek házaséletnek. Hogy a n?, mint egy igásállat él csak ebben a világban.

   Még, hogy érzések? A szül?k mindig jót akarnak-mondták. Azt már régen elfeledték, hogy az élet érzelmek nélkül olyan, mint a kenyér, só nélkül…hogy nem  édesíti a napokat semmi. A szeret? embernek könnyebb a világ súlya, örömében még a dolgát is áldásnak vallja… ?csak egy sokrét? szolgáltatás. Az érzései? Ki kíváncsi rá? Amikor a fiát eltemették s az ura bele?rült a veszteségbe, a remény is kihalt bel?le, hogy valaha jobb lesz. Sosem panaszkodott, de az élet keménysége kiült fiatal arcára s mintha a szívét is abroncsok közé szorították volna.

   Az a kicsi lány meg csak n?tt, mint a mezei vadvirág. Nem is tudta, hogy milyen az, amikor a szell? lágyan simogat. A lelke mégis átvette a csodás rezgéseket apja mosolyából, anyja sóhajából. A napkeltét ébren várta s elszenderült a nyugtával. A bet?k birodalmában megtalálta azt a csodás világot, amit mindig magában hordott. Apja sokszor mesélt neki dédszüleir?l, akik még kastélyban éltek, aztán jött az a valami, amit háborúnak hívnak. Abból a szörny?ségb?l maradt meg az a bomba is, ami Józsikát meggyilkolta!

   Sokszor ment ki a temet?be beszélgetni imádott testvérével. Kés?bb rájött, hogy nem kell az üres sírhoz mennie, mert a fiú ott él benne. Ha anyját kérdezte apai felmen?ir?l, mogorva, kitér? választ kapott. Tudta, hogy féltestvérei anyjánál id?sebb, tanult férfiak, nagybátyjai a nagyváros els? emberei közé tartoznak. Gyula bácsi sok ember pereskedését igazította, és mindig gazdag ajándékokkal lepte meg. Erzsike sokszor arra gondolt, hogy mi van az ég alatt annyi veszekedni való, amikor egy mosoly, egy ?szinte tekintet oly sok er?t tud adni?! Amikor anyja hazajön és megpuszilja, homlokára csókot ad, hát ? annyira boldog, hogy nincs az a fáradtság, amit ne tudna leküzdeni! Sokszor könny szökött a szemébe, amikor az apját csúfolták. Inkább kikerülte a gúnyolódókat.

   Nem is tudott volna velük mit játszani!

   Neki annyi pajtása akadt a tyúkok, malacok, kutyák között, hogy nem vágyott az érdekemberek közé.

   Annyira elmerült a gondolataiban, hogy a leves is kifutott és a terjeng? kesernyés illat térítette magához. Jó volt álmodozni és képzelete csapongott, mint a pillangó, amint mindig újabb és színesebb virágot talál. Kimerte a s?r? levest, b?ven aprított bele kenyeret és h?lni hagyta. Egy kis kancsóba aludttejet öntött frissít?nek. Mire végez apja az ebéddel, talán a kenyér is kisül.

   Szüléje mohón nyelte a levest. Olyan gyorsan kanalazta, mintha minden pillanatban elvennék el?le. A kislány mindezt örömmel nézte, tudta, hogy ízlik a f?ztje. A csontsovány, öregember szorongatta a pici gyerekkezeket, mintha így akarná a háláját leróni. Amint kimerült az evést?l, elégedetten ült le a fellazított szalmazsákra az ágyban. Erzsike mindig jól megigazította az ágyat, mert a tanító úr elmondta egyszer, hogy a sokat fekv?knek fontos a szell?s, sima és puha fekhely. Apja testén nem is volt egyetlen sebhely sem. Vizes ruhával letörölgette arcát, kezeit, hogy kicsit felfrissítse. Az öreg hálás szemei mindig elködösültek a tör?désre. Cinkos tekintettel még megkérdezte:

    – Gróf úr, a lovak el?álltak. Kikocsizik-e?

    Amaz, mintha várta volna a kérdést.

    – Csak ha ön lesz  a kocsisom, baroness! – felelte.

   Még viccelt volna, de látta Édesen, hogy annak nincs kedve. Lazán betakarta  a sovány testet, szoknyáját ujjai közé csippentette, mint egy kis dáma hagyta el a szobát.

   A kemence melege magához térítette és örömmel látta, milyen szépek a kenyerek. Élete els? sütései. Amikor szedte ki ?ket szép sorjában, az a finom illat megint megmozdította a gyomrát. Aranyló barnaságuk a lengedez? kalászokat varázsolták szeme elé. A tenger nagy, hullámzó búzaföldet. Az asztalkend?kbe rejtette a nyár illatát. Most két hétre megint van kenyerük. Az ? kenyere. Az ? keze munkája, testének verejtéke. Olyan öröm töltötte el a szívét, mint amikor Józsika faragott neki egy takaros papucsot. Most a maga módján ? is alkotott. Kincseit a kamrában helyezte biztonságba, és miel?tt a kemencét kitisztította, leült egyet pihenni. Nem evett, mert akkor elnehezül a teste és még sok a munka, jobb el?bb túlesni rajta.

   Amikor a hamu már biztonságban h?lt a vödrökben és a kemencét is kiseperte, no, akkor ? is evett egy jó tányér levest és hozzá egy karéj kenyeret. A tyúkoknak is vetett szemet és az istálló mellett elj?ve, félve tekintett a Bimbó tehénre. Nem, oda nem ment, csak tisztes távolból szórt eléje szénát. Tartott a nagy állattól. Amióta a sajtárt felrúgta, amikor a fejést próbálta, azóta nem voltak a Bimbóval jó viszonyban. Anyja is nehezen kezelte a tehenet.

   A verandán már h?s árnyat vetett a lugas s akár az elfáradt Nap, ? is lehajtotta fejecskéjét a lócára. Örömmel gondolt vissza a munkájára, büszke volt a kenyereire. Elszundíthatott, mert arra riadt, hogy Mira felugrik a lóca alól és kiszalad. Békés csaholása és a kertkapu csapódása anyja érkeztét jelezte. Az asszony egykedv?en fogadta az eb hízelgését. Erzsike a könny? álmot kidörzsölve szeméb?l, rögtön a kutya mögött termett.

   Az anya arcán fáradt mosoly suhant át a gyermek láttán és poros ruhájához vonta. A kislány er?sen szorítva a kezét a kamráig vonszolta és miután a kapát s kis motyóját letette, kitárta a kredenc ajtaját. Bözsi követte tekintetével a gyermek mozdulatát s a kenyerek láttán dermedten állt. Napégette arcán lassan megindultak a könnyek, kezét a kislány fejére tette, s mintha áldást kérne, arcát az ég felé emelte. Aztán magához ölelte szorosan a pici testet és csak folyt a könnye. Erzsike olyan boldog volt ebben a nedves ölelésben, mint amilyen Józsika lehet az angyalok közt, fönt a mennyben.

Ebergényi Németh Magda Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.